„Próbáld meg, de tudd…” – Vaszilij Jermakov atyáról

115691.b[1]Alábbi írásomban Vaszilij Jermakov szentpétervári protoijerejről, lelkiatyámról írok, akivel egy negyedszázad során álltam kapcsolatban.

Első találkozásunk az 1980-as évek elején történt Leningrádban, a Nagyböjt idején. Szerettem a Szerafim-temetőbe járni, ahol egy kedves fatemplomban egy – ahogy akkor tűnt – furcsa pap szolgált. Mindig viccelődött, tréfált, néha még az Istentisztelet idején is. Ez kezdetben összezavart engem.

Egyszer találkoztunk a villamoson. Vaszilij atya úgy megörült nekem, mintha már száz éve ismernénk egymást és kérte, hogy kísérjem el őt a Szent Adományokkal. Az idős asszony, akit felkeresett, egy távoli lakótelepen élt. Hosszasan utaztunk és ez idő alatt, úgy tűnt, elmondtuk egymásnak az életünket. Megtudtam például, hogy Észtországban volt német táborban, ahonnan őt és a nővérét Mihail Rüdiger atya, a leendő patriarcha apja hozta ki. Jóval később Vaszilij atya mutatott nekem egy fényképet, amin két szeminarista volt látható, a hátára pedig ezt írták: „Legjobb barátomnak, Vászának Aljosától”. Lent zöld filctollal az alábbi megjegyezés állt: „Megerősítem. II. Alekszij patriarcha”.

Még szeminaristaként Vaszilij atya minden héten felkereste Viricai Szerafim atyát. Én természetesen kérdezgetni kezdtem a különféle csodákról és ehhez hasonló dolgokról. Vaszilij atya azonban azonnal lehűtött: „Nem voltak csodák. A létezése, az volt a csoda. Érezhető világosság áradt belőle. Még ha felkeresve őt, az időjárásról, a természetről beszélgettünk is, a lélek eltelt, mintha az Evangéliumot olvastad volna el. A szentség, testvér, nem a szavakban vagy a csodákban mutatkozik meg. A szentség az a szellem, ami a szentből árad, világosan érzed és örvendezel, mint egy gyermek. A mag beléd hull és növekszik, növekszik. Te pedig már nem tudsz tovább úgy élni, ahogy addig, érted?”

Én természetesen, fiatalságom miatt, nem sokat értettem akkor. Most sem értek sokat. Az egyetlen, amit megértettem az volt, hogy miért mosolyognak mindig az emberek Vaszilij atyával való találkozásuk után. Az a világosság, amit Viricai Szent Szerafimtől fogadott be, eltöltötte az ő szívét is és most kiáradt azokra, akik kapcsolatba kerültek vele.

115689.b[2]Mindez nagyon jó volt…

Lelkiatyám, Alekszander Kozlov atya halála után sokáig ide-oda csapódtam, új tanítót keresvén magamnak. Szerzetes barátaim azt tanácsolták, hogy keressek egy monostori sztarecet. Az ismert sztarecekhez azonban határozotlanságom és félénkségem miatt nem jutottam be.

Ekkor visszatértem Leningrádba, elmentem a Szerafim templomba és egyenesen megkértem Vaszilij atyát: „Legyen a lelkiatyám!”. El kell mondanom, hogy már korábban is tanácskoztam az atyával különféle kérdésekben és mindig jóindulatú és világos válaszokat kaptam tőle. Most azonban elgondolkodott, nem felelt azonnal és óvatos lett. Azt mondta, hogy napjainkban a lelkivezetés csak a monostorokban lehetséges, ahol a tanítvány minden nap feltárja a gondolatait az abbája előtt. A világban csak „tanácsadás” létezhet (így fejezte ki magát). Kész arra, hogy „tanácsadóm” legyen azon kérdésekben, amikben vannak tapasztalatai. Tanácsadóm is maradt élete végéig.

Soha nem mondta nekem: „Tedd ezt, ne tedd azt”. Azt mondta: „Próbáld meg, de tudd, hogy ilyen vagy olyan következményei lehetnek”. Például nagyon visszafogottan viszonyult azon vágyam iránt, hogy szerzetes legyek: „Próbáld meg…”. Két évvel később, miután eljöttem a monostorból, figyelmesen a szemembe nézett és megveregette a vállam: „Helyesen tetted!…” Csak egy fél évvel később mondta, amikor már többé-kevésbé helyrejöttem: „Jó volt neked ott. Ki kellett volna bírnod…”

Volt egy pillanat az életemben, amikor nem voltam képes többé templomba menni. Minden ingerelt: az énekesek, a papok, még a tömjén illata is. Csak annyi erőm maradt, hogy felkeressem Vaszilij atyát. Örömteli nyugalommal szólt hozzám: „Akkor ne járj a templomba, gyere el csak hozzám! Megiszunk egy teát, sétálunk…”

Majdnem minden nap felkerestem. Sétáltunk a temetőben, megálltunk a keresztek előtt, ő pedig azok életéről beszélt, akiket ott temettek el. Mindenről beszélgettünk: az időjárásról, a politikáról, moziról, még az első szerelemről is. Néha egyszerűen csak ültünk a padon és néztük a tavaszt.

Néhány hónappal később visszatértem a templomba. Vaszilij atya elmondta, hogy ezek a kísértések majdnem mindenkivel megtörténnek, akik őszintén jönnek az Egyházba. „Ez olyan mint a házasságban: kezdetben mindenről elfelejtkezel a szerelem miatt, később pedig elkezdődnek a hétköznapok és a szíved kihűl. Ez nem jelenti azt, hogy elmúlt a szeretet. Ez azt jelenti, hogy az jóval nyugodtabbá, érettebbé, mélyebbé vált. A hitnek szintén vannak „szakaszai”, megpróbáltatásai. Az Úr hol közelebb, hol távolabb van a szívünktől. De mindig emlékezz a kezdeti napokra, amikor beléptél a templomba. Emlékszel, hogy lángolt a szíved? Kész voltál életedet adni Krisztusért. Ez az igazság pillanata. Mindig őrizd ezt az emlékezetedben és akkor soha sem szakadsz el az Élet vizétől. Bármi is történjék…”

l_09594419[2]Kapcsolatunk nem volt ideális. Gyakran vitáztunk az élet vagy a politika kérdésein. Én születésemtől fogva makacs vagyok, Vaszilij atya szintén nem volt könnyű eset. Egyszer az unokájával sétált a tóparton. A közelükben a tinédszerek káromkodtak. Az atya figyelmeztette őket, majd mégegyszer. Harmadjára megfogta a grabancukat, arrébb vitte őket, és úgy a lelkükre beszélt, hogy csak lestek.

A legsúlyosabb konfliktus 1993 októberében történt közöttünk. Szása Szigyelnyikov temetésére utaztam Pétervárra, akit a Fehér Ház előtt öltek meg Moszkvában, majd felkerestem az atyát. Dühös voltam és a végletekig felhergelt azon események miatt, amik a fővárosban zajlottak. Vaszilij atya pedig így szólt: „Jól tették, hogy leverték őket, különben újra a kommunizmus győzött volna”. Ekkor elveszítettem a fejem…

Én természetesen nem szerettem a kommunistákat, de a liberálisokat sem bírtam elviselni, akik ilyen módszerekkel akarták kiépíteni a demokráciát. Barátom meghalt, évfolyamtársam börtönbe került, mesterem – egy ismert filmrendező – koldusbotra jutott és megaláztatásban élt. Ezek az ifjú farkasok pedig, akik nem ismerték sem a becsületet, sem a lelkiismeretet, Isten ellenségei voltak és ezzel még büszkélkedtek is. Hát hogyan lehet őket védeni? Hogyan lehet jóváhagyni a törvénytelenséget?…

Sok bántó szót összehordtam, majd rácsaptam az ajtót. A vonaton nagyon rosszul éreztem magam, és az egész év során is, amikor nem kerestem fel őt.

Végül nem bírtam ki. A Moszkvai Pályaudvarról egyből a Szerafim templomba siettem. Vaszilij atya éppen szolgált. Amikor a nép felé fordult, hogy a „Békesség mindnyájatoknak” szavakkal áldást adjon, észrevett engem, aki az ajtó mellett álltam, és rámkacsintott. A keresztcsókolásnál hangosan így szólt: „Nézzétek, ki jött el hozzánk! Egy moszkvai jött hozzánk! Megjelent nálunk a tékozló fiú!…” Az emberek összenéztek, mosolyogtak, én meg zavarban voltam, de eközben a melegség olyan hatalmas hulláma öntött el tetőtől talpig, ami még hosszú ideig megmaradt bennem. Az oltárban gyóntam, az oltárasztal mellett, majd a földig borultam az atya előtt és bocsánatot kértem tőle.

Ritkán találkoztunk és csak rövid időre. Én Moszkvába költöztem, megismerkedtem Vaszilij (Rodzjanko) püspökkel, akivel oroszországi látogatásai során minden belső problémámat meg tudtam beszélni. Vaszilij atya jóváhagyta ezt: „Minek utaznál, ha ott van melletted egy ilyen nagy lelki ember…”

1994 nyarán moszkvai zarándokok egy csoportjával a Pszkovi Barlangkolostorba mentem. Nappal a mezőn dolgoztunk, reggel és este pedig részt vettünk az istentiszteletekben. Örültem, hogy beszélhetek szerzetes barátaimmal, akikkel annak idején két évet töltöttem együtt.

Egyszer az esti szolgálatra siettem és hirtelen a kútnál megláttam Vaszilij atyát. Mosolygott és üdvözletképpen integetett a kezével. „A sztarecekhez jöttem tanácsért” – magyarázta.

Nagyjából négy órán át álltunk a kútnál és beszélgettünk, az istentisztelet végéig, és nem maradt olyan kérdésem, amire ne kaptam volna választ. Beszéltünk a politikáról, az Egyházon belüli hatalomról, a szerzetességről, napjaink kereszténységéről, a lelkivezetésről. Volt, hogy Vaszilij atya képletesen, példabeszédekben beszélt, volt amiről közvetlenül és nyíltan szólt. Terméseztesen nem tudom visszaadni minden szavát, mivel bizalmas beszélgetésben hangzottak el és csak nekem szóltak, de mégis van néhány gondolat, amit elmondhatok, és amiket fontosnak tartok napjaink Orthodoxiája szempontjából.

Például ezt: „Nézd: a hit nyílttá válik, mindenki számára elérhető; senkit nem fognak üldözni vagy elnyomni a hitéért. Nagyon sok véletlen ember jön majd az Egyházba, többek között a papság soraiba is. Ez mindig így van a sikeresebb időkben, már Nagy Konstantin ideje óta. Sokan a pénz miatt jönnek a templomba, sokan hiúságból, karrierből vagy hatalomvágyból. Ne engedd, hogy ez megkísértsen téged, tűrj. Keress szerényebb templomokat, távolabb a központi terektől. Keress alázatos és hitében egyszerűbb papokat, mert most sok az „okos” és cinikus, de alázatosak és egyszerű hitűek kevesen maradtak…”

Úgy gondolom, hogy ez valamiféle testamentuma volt a számomra. Ilyen részletesen és nyíltan soha nem beszéltünk. Az Egyházban zajló számos eseményre most is mintegy az ő szemeivel tekintek, a Pszkovi Barlangkolostor kútjánál folytatott beszélgetésünk prizmáján keresztül…

Sokan azt hiszik, hogy a pap a világiakkal szemben rendelkezik valamiféle privilégiummal vagy különleges kegyelemmel. Szomorú, de így gondolkodik a papság többsége. Én viszont azt mondom neked, hogy a papnak egy privilégiuma van: legyen szolgája mindenkinek egész élete során, akivel a nap 24 órájában találkozik. Isten nem ad nekünk szabadnapokat és szabadságot. Ha nincs kedved, akkor is menj és szolgálj. Fájnak a lábaid, fáj a hátad: menj és szolgálj. Családi problémáid vannak, akkor is menj és szolgálj! Ezt követeli meg tőled az Úr és az Evangélium. Ha nincs benned ilyen hozzáállás – hogy egész életedet az emberek szolgálatában áldozd fel – akkor inkább válassz valami más elfoglaltságot, ne merd magadra venni Krisztus igáját.

Most olyan időket élünk, hogy sokan haszonlesésből mennek szolgálni a templomba. Így volt ez a forradalom előtt is, beszélt erről (sőt, kiabálta) Kronstadti Szent János. Hiszen a mi XX. századi orosz katasztrófánkban a papság vétke nagyon nagy.

Természetesen lemostuk ezt a vétket a vértanúk vérével, de most újra olyan idők jönnek, amikor majd mindenkit felszentelnek, aki ezt kívánja. Beszélgettem erről Őszentségével, és ő így válaszolt nekem: ‘Mit tegyünk? Egymás után nyitják meg a templomokat, katasztrofikus paphiány van’.

Én ezt megértem, de nem irigylem azokat, akik napjainkban jönnek az Egyházba. Nagyon sok a kísértés és nagyon kevés a tapasztalt lelkiatya és egyre kevesebben vannak. Nézd meg Pecsoriban [a pszkovi Barlangkolostorban]: ha elmegy Joann atya, Feofán atya, a többi sztarec, ki áll a helyükbe?… Úgy van: senki! Pedig a szellemi élet: egy sötét föld alatti alagútban vezető út. Nagyon sok itt az éles kanyar és a mély gödör. Nagyon fontos, hogy tapasztalt vezető vezessen a kezednél fogva, különben elesel-lezuhansz és magadtól nem leszel képes kimászni…

Azt mondják: kevés a képzett [образованный] keresztény. Mit jelent a képzettség keresztény felfogás szerint? Egyáltalán nem azt, amit az intézetekben és akadémiákon szerezhető képzettség jelent. Hanem azt, amikor a böjt, az alázat és az ima küzdelme után a Szent Lélek beköltözik az emberi szívbe és új lényt KÉPEZ [образует]. Ne felejtsd ezt el…”

Vaszlij atya azt is mondta nekem: „A legrosszabb, ha a keresztény a szívében többnek tartja magát a többi embernél, ha okosabbnak, igazabbnak, jobbnak hiszi magát. Az üdvösség titka éppen abban van, hogy rosszabbnak, méltatlanabbnak tartjuk magunkat minden más teremtménynél. Amikor a Szent Lélek él benned, akkor felismered saját kicsinységedet és rútságodat és úgy látod, hogy még a legmegátalkodottabb bűnös is jobb nálad. Ha önmagadat a másik ember fölé helyezed, azt jelenti, hogy nincs benned Lélek és még nagyon sokat kell munkálkodnod önmagadon.

De az önmarcangolás, önmegalázás szintén rossz. A kereszténynek méltóságát tudatosítva kell élnie, mivel ő a Szent Lélek lakóhelye. Az apostol így beszél: ‘Az Élő Isten templomai vagytok’. Ha szolgalelkű vagy az emebrek előtt, akkor távol állsz attól, hogy ilyen templom legyél.

A legfontosabb, hogy őszintén, teljes szívünkből és egész lelkünkből imádkozzunk. Az ima elhozza hozzánk a Lelket, a Lélek pedig lenyes rólunk minden feleslegest, képtelent, megtanít minket arra, hogy hogyan éljünk és hogy viselkedjünk…

 Úgy tűnhet nekünk, hogy mi vagyunk a legboldogtalanabbak a földön. Szegények és betegek vagyunk, senki nem szeret minket, semmi sem sikerül nekünk és az egész világ összefogott ellenünk. Néha hallgatom az ilyen embert és úgy tűnik, a sokat szenvedett Jób áll előttem. Mikor ránézek, látom, hogy jóképű, pirospozsgás, jólöltözött. Miért nagyítjuk fel a boldogtalanságunkat és szenvedéseinket? Talán azért, mert nem szenvedünk eléggé? Hiszen nézd meg: az igazán beteg emberek nem mutogatják a betegségüket, nem nyavalyognak. Hallkan hordozzák a keresztjüket egészen a végsőkig. Itt, Pecsoriban volt egy nagyfogadalmas apáca, aki egész életét görbe háttal élte le, hallott-e tőle valaki valamilyen panaszt? – senki! Ellenkezőleg, őt keresték fel az emberek vigasztalásért.

Az emberek panaszkodnak, mert úgy vélik, hogy itt, a földön kell elégedettnek és boldognak lenniük. Nem hisznek az örök életben, az örök boldogságban, ezért szeretnének még itt eltelni a boldogsággal. Ha pedig valami kis dolog zavarja ezt a boldogságot, akkor kiabálnak: rosszul vagyok, mindenkinél rosszabbul a földön!…

Ne keresd itt a jólétet. Természetesen nehéz befogadni, de szeresd meg a fájdalmat és a szenvedést, szeresd meg a „boldogtalanságodat”. Minél inkább vágyj Isten Országára, és akkor megízleled a világosságot, akkor minden itteni édesség keserű ürömnek tűnik majd. Emlékezz: a földön csak egy pillanatig élünk, ma megszülettél, holnap meg már ássák a sírodat. Isten Országában azonban a végtelen örökkévalóságig fogunk élni. A fájdalom, ha erős, rövid ideig tart, ha pedig hosszan tartó, akkor el lehet viselni. Tűrj egy kicsit most, hogy megízlelhesd ott az örök boldogságot…”

Emlékszel az apostol szavaira: ’Jobb lett volna, ha nem keresztelkedtek meg…’? Ezek rettenetes szavak, amelyek sok mindenben saját magunkra vonatkoznak. Miért? Azért, mert külsőleg elvégezzük az orthodox szertartásokat, belül azonban ugyanolyanok maradunk, mint amilyenek a keresztség vagy a megtérés előtt voltunk: irigykedünk, csalunk, ellenszenvet érzünk a testvérünkkel szemben, elítélünk, és ami a legfontosabb, szívünk még nem szakadt el evilágtól és nem kötődött az Úrhoz. Inkább hiszünk saját kapzsiságunknak, mint Istennek; inkább hiszünk saját sóvárgásainknak, mintsem Isten parancsolatainak. Csak azt ismerjük, ami test szerinti, amit meg lehet érinteni, amit fizikai szemünkkel láthatunk, azt azonban, ami a Lélektől van, mintha vakok és süketek lennénk, nem fogjuk fel. Enélkül azonban a kereszténységnek semmi értelme sincs.

Hamisak vagyunk, igyekszünk a kereszténységet evilághoz idomítani, hogy a hitünk kiszolgáljon minket a hétköznapi életünkben, hogy kényelmesen és komfortosan érezhessük magunkat. Azonban a spirituális élet: a szűk és kényelmetlen út. Itt, bocsáss meg, le kell nyúznunk a bőrünket, és nem is egyszer, mivel a bűn a természetünkké vált, az isteni pedig természetellenes a számunkra. Ezért van szükség a keresztre, mindenkinek meg van a maga Golgothája, hogy meghaljon a bűn szenvedéseiben és feltámadjon a lélek örömében. Ez természetesen nem jelenti azt, hogy önmagunkat kínoznunk kellene.

Hálával, nem pedig zúgolódással kell elfogadnunk minden fájdalmat és betegséget, ami ér minket. Ha ver az élet, azt jelenti, hogy az Úr nem felejtkezett el rólad, olyanná váltál, mint az edzett acél a pöröly csapásai alatt. Ha kitérsz a csapások elől, akkor megmunkálatlan fémdarab maradsz, ha azonban tűrsz, akkor Isten kezeinek csodálatos műve leszel. Úgyhogy testvérem, tűrjél…

Vlagyimir Scserbinyin /pravoslavie.ru/
A budapesti Radonyezsi Szent Szergij orosz egyházközség weboldala

Advertisements