A Tűz és a generalisszimusz

Sztálin szobor állítása, 2013 Húsvétján - Oroszország, Jakutföld - a lágerek földje

Sztálin szobor állítása, 2013 Húsvétján – Oroszország, Jakutföld – a lágerek földje

Andrej Gyesznyickij

A Tűz és a generalisszimusz

Jakutföldön a Győzelem Napja előestéjén újabb Sztálin szobrot avattak, már a harmadikat, adják hírül a sajtóban. Igen, éppen Jakutföldön, az aranyhozó Kolima folyó forrásvidékén, ott, ahol a generalisszimusz idején több volt a láger, mint a polgári település. Ott, ahol még állnak az egyszerű keresztek azon lágerek helyén, a foglyok tömegsírjainál. Igaz, természetesen nem olyan pompásak, nem olyan látványosak, mint ez az emlékmű.

Mondja nekem valaki, hogy Auschwitz és Buchenwald környékén emlékművet állítanak Hitlernek, a nagy vezérnek, akinek idején, ugye, természetesen voltak bizonyos túlkapások, de ugyanakkor kitűnő autópályák épültek, újjászületett az ipar, megszilárdultak az erkölcsök és Németország térdeplő helyzetéből talpra állt. Mondja ezt nekem valaki, és akkor megértem, hogy ez egy rémálom és boldogan felnevetek. Hiszen ez lehetetlen. Lehetetetlen ott, náluk, a spiritualitást nélkülöző materialista Nyugaton – nálunk azonban miért ne, amennyit csak akarunk.

Ott, a lélektelen Nyugaton, Németországban és a megszállása alatt volt országokban, ha mész az utcán, hirtelen neveket és dátumokat tartalmazó táblákkal találkozhatsz. Rájössz: itt olyan emberek éltek, akik faji vagy más jellemzőik szerint nem illettek bele a boldog jövőbe és hátráltatták a nagy nemzetet abban, hogy felemelkedhessék, ezért egyszercsak a szomszédok hallgatása közepette vagonokba terelték és elvitték őket oda, ahonnan senkinek sem lett volna szabad visszatérnie. Olvashatod a neveiket és láthatod a napot, amikor mindez bekövetkezett. Kiszámolhatod, hogy hány évesek voltak, találgathatod, hogy milyen kapcsolatban álltak egymással, és hirtelen rájössz, hogy semmiben sem különböznek tőled és rokonaidtól, hogy ők is emberek voltak. Ez pedig azt jelenti, hogy ennek nem szabad megismétlődnie. Azt is jelenti, hogy nem felejtettek el senkit és semmit.

Ott nem tartanak pompázatos parádékat a modern technikával, nem zeng a hangos agitáció, ott csupán ezek a nevek vannak. És úgy tűnik, működik, talán azért is, mert ott nincsenek megalázott veteránok, akiket a Győzelem Napja alkalmából értesítenek a koporsókra adott kedvezményekről, ahogy az nálunk megtörtént. És akkor mi van? Kedvezményt adnak, ezért tájékoztatják a lakosság érdekelt kategóriáját. Hiszen nem kötelező azonnal befeküdni a koporsóba.

Bronz, márvány, hatalmas, patetikus, harsány, arctalan és névtelen, nem ereszkedik le olyan apróságokhoz, mint mi vagyunk. De nem meglepő, hogy a generalisszimus kitűnően illeszkedik a közegbe, hiszen az ő idejében alakult minden ilyenné. A nevekig még nem nőttünk fel.

De van még egy kicsiny, ám nagyon jellemző apróság. Az emlékmű kezdeményezője és feltehetően szponzora az „Almazi Anabara” gyémántkitermelő cég vezérigazgatója, M. N. Jevszejev volt. A sajtó közlése szerint a vezérigazgató néhány nappal korábban egy másik jótéteménnyel örvendeztette meg Jakutföld lakóit: ő hozta el a városba a jeruzsálemi Kegyelmi Tüzet.

Lehetséges, hogy ott volt az imádkozók között az Úr Sírja Templomában a Nagyhét szolgálatain, ahol oly áthatóan és oly élesen hallható az igaztalan ítéletről és a kegyetlen kivégzésről szóló elbeszélés arról, hogy a nép érdekében elárulták és kivégezték az Ártatlant. Lehetséges, hogy Jevszejev ott állt a templomban és azon gondolkodott, hogyan fogja néhány nappal később Jakutföldön felavatni a Sztálin emlékművet.

Mondja nekem valaki, hogy jámbor keresztények Betlehem környékén emlékművet állítanak a kiemelkedő államférfinak és a Templom jótevőjének, Nagy Heródes királynak. Mondja ezt nekem valaki és akkor felébredek.

De úgy tűnik, kénytelenek leszünk még egy ideig ebben az ostoba és rettenetes kábulatban élnünk. És meg kell értenünk egy nagyon egyszerű dolgot az orosz nyelvtanból. A napjainkban oly divatossá vált pravoszláv [orthodox] melléknevet nagyon sok főnévhez lehet hozzáilleszteni és ezek közül a „keresztény” csupán egyike a lehetőségeknek. Létezik, többek között, pravoszláv sztalinizmus is és ez sokak számára egyáltalán nem oximoron, mint pl. a „forró jég” vagy az „élő halott”. Tarthatja magát valaki az újvértanúk Egyháza tagjának, sőt lehet nagyon aktív tagja, lehet a hívők sorai megtisztításának nagy harcosa és a helytelenül gondolkodók leleplezője, eközben pedig igazolhatja és dicsőítheti azok üldözőjét, anélkül, hogy ebben bármi problémát látna, anélkül, hogy emiatt a legkisebb lelkiismeretfurdalást érezné. Egyre több ilyen példával találkozhatunk.

Ha a sátán nem képes bevenni frontális támadással, ha nem tud azonnal megtörni, ha szembetalálkozik a lélek erejével, akkor megpróbálja megrontani ezt az erőt, önmaga ellen fordítani azt. Gyere le a keresztről, emelkedj fel a térdedről, hódítsd meg erővel a világ országait és hiszünk Tebenned. Igaz, ez már egyáltalán nem az a „Te” lesz, Akiben érdemes hinni. De mindegy is, hiszen az országok és a dicsőség a miénk marad!

De nem evilág birodalmai, nem a dicsőség, nem az erő, sőt még csak nem is a Kegyelmi Tűz üdvözít, hanem egyedül a keresztre feszített és feltámadott Krisztus. Ha ezt elfelejtjük, azt kockáztatjuk, hogy maga a Kegyelmi Tűz is valami olyan hamisítvánnyá válik számunkra, amit éppenhogy elkerülni reméltünk. Krisztus, ezt úgy kell ismételni, mint a „kétszerkettőt”, újra és újra: nem nemzeteket, pártokat és államokat, hanem embereket üdvözít. Éppen az olyan embereket, akiknek neveit nem találhatod meg táblácskákon az utcáinkon. A sokféle, gyenge, eltévedt, bűnös, kellemetlen, gyakran ellenszenves embereket. De ők, pontosabban, mink magunk, az örökkévalóság számára teremtettünk, ellentétben minden más földi dologgal.

Ha nem vesszük észre a nem evilági, a Golgothára, nem pedig parádéra való dolgok mércéjét, akkor azt kockáztatjuk, hogy a „pravoszláv” melléknév a szükséges főnév nélkül marad.

 

Forrás: A Radonyezsi Szent Szergij orosz egyházközség weboldala /www.pravmir.ru

Advertisements