Borisz Paszternak: Getszemáni kert

A messzi éji csillagragyogásban
közömbösen világlott
az útkanyar az Olajfák hegyén; lent
a Kedron patak szivárgott.
Egyhelyütt megszakadt a tisztás.
Elvágyó, ezüstszürke
olajfák léptek ott elszántan
ki a Tejúttól fénylő űrbe.

Volt ott egy gazdátlan kert, elvezette
a tanítványokat faláig.
“Maradjatok itt és virrasszatok,
keserű az Én lelkem mindhalálig.”

S lett mostantól akárcsak más halandók,
s lemondott, mint kölcsön-dologról
alázattal a mindenhatóságról,
s a csodatévő hatalomról.

A mérhetetlen éj a léttelenség
sivárságává vált ott.
A mindenség üressé és kihalttá.
Élet csupán a kertben látszott.

Parttalan volt a sötétség fölötte.
Az Atyához gyötrődve fordult,
hogy múljék el a kínok kelyhe tőle.
A kőre véres verejtéke csordult.

Az imától lankadtan, s elcsitultan
a kerítéshez ment. Az árok
füvén az álomtól legyűrten
hevertek mind a tanítványok.

Fölrázta őket. “Az Ember Fiának
órája eljött, adatik
a bűnösök kezébe. S ti, akik
kiválasztottak vagytok, alszotok most?”

S alighogy szólt, egyik se tudta honnan,
kardokkal, mécsesekkel, tarkán
szedett-vedett népséggel jött Júdás már
az árulás csókjával ajkán.

A csőcselékre kardját rántja Péter,
s lecsapja egyiknek fülét ott.
De hallja már: “Vassal viszályt nem oldsz meg,
ember, dugd vissza kardod.”

Atyám szavára nem jönne-e le
angyal-légiók sokasága?
S nem űzhetném-e ellenségim el,
hogy nem görbülne hajam szála?

Az élet könyve leggyönyörűbb lapja,
szentek reménye, itt van már közel.
Mi írva áll, beteljesedik mostan.
Ámen. Hadd jöjjön el.

Mint hirtelen fölvillanó hasonlat
olyan a századok futása.
Félelmetes nagyságának nevében
megyek a gyötrelmes halálba.

S föltámadok harmadnap a síromból,
s miként a folyón tutajok,
uszályokként úgy jönnek a homályból
ítélszékemhez a századok.

 

(Fordította: Sulyok Vince)

Reklámok