Lehetetlen nem szeretni a vértanúkat.

 

„Az újvértanúk történelmi tapasztalata sokkal több, mint magánemberek tapasztalata. Egyetlen regény sem képes mélyebben visszaadni a történelmi helyzetet és realitást az újvértanúk élettörténeteinél. Ha figyelembe vesszük életük drámaiságát, nehezebb elképzelni mélyebb szellemi tapasztalatot. Ez a legnagyobb tapasztalat az elmúlt évezredben: megtalálhatjuk benne az emberi érzéseket, az ember bukottságát is, ugyanakkor pedig a legmagasztosabb és leghősiesebb példákat. Elmondhatjuk, hogy az újvértanúk: a legtökéletesebb és legideálisabb, amit az orosz ember felmutathatott.”

Damaszkin (Orlovszkij) igumen, a Szent Szinódus Kanonizációs Bizottságának tagja.

* * *

Beszélgetés Nyikoláj Donenko protoijerej atyával, a Szimferopoli Teológiai Szeminárium tanárával, a Szent Szinódus Kanonizációs Bizottságának tagjával

Nyikoláj atya, miért okoz nekünk oly nehézséget, hogy az újvértanúkról olvassunk? Mi ebben a nehéz?

A legfényesebb, legáthatóbb, legszebb, legvalódibb egyáltalán nem az orosz tudomány, nem az orosz költészet, nem a kultúra, nem a nagyszerű technológiák és a nagy birodalmak, hanem a Krisztusért való küzdelem és szenvedés, az a tapasztalat, hogy valakik életüket áldozzák az Egyházért. Ez valóban egyetemes mértékű jelenség, ez az, ami a XX században és most is az orosz élet alapját alkotja. Nagyon sok nagy szentet, aszkétát, vértanút, hitvallót, szent főpapot dicsőítettünk meg, akik megérdemlik, hogy érdeklődjünk a küzdelmük iránt, mégis valamiért nem vagyunk képesek befogadni őket, elhallgatjuk vagy semmibe vesszük őket. Különfélék az okok, de az ókori szentek életrásait nagyobb érdeklődéssel olvassák, mint azok vértanúságának pokláról, akik a közelmúltban éltek, mégpedig ugyanabban a pszichológiai közegben, amit mi is értünk és ami rokon velünk.

Megpróbálhatjuk ennek értelmezését. Mit is látunk? A régiek életírásai valami olyan felfoghatatlan, a józan ész, a logika, a racionális világfelfogást túllépő szüntelen csodát jelenítenek meg, amely során folyamatos Isten és az angyali erők beavatkozása és nyilvánvaló a szentnek a győzelme a kínzói felett. Ha a XX. századi vértanúaktákat nézzük, akkor semmi ilyesmivel nem találkozunk. Mintha nem lenne látható az Úr, az Istenszülő, a szentek beavatkozása. Eszembe jut most az Istenszülő csodája a Szent Faggyej tveri érsekkel kapcsolatos helyzetben. De ez nem volt tömeges. Nem látható a győzedelmesség, ellenkezőleg: szenvedések, vereség, a keresztény életek vastalpakkal való széttiprása látható.

Ez az, ami visszarettenti a mai olvasót?

Pszichológai tekintetben a XX. századi ember inkább szeret a győztes oldalára állni. Számára fontos, hogy sikeres, haladó, hős – a történelem legyőzője legyen. Az újvértanúk életírásaiban azonban a leggyakrabban semmiféle sikert nem látunk a fogalom azon pogány, kultuszjellegű értelemben, ahogy a mai világ elvárja. Tudjuk, hogy a keresztény gyakran gyenge, Krisztus pedig a legyőzöttek, elhagyottak, eltaposottak oldalán áll, azok mellett, akiket kivégeztek. A siker és a győzelem külső jelei egyáltalán nem feltételek: „aki mindvégig kitart, az üdvözül” (Mt. 24, 13).

Az embert széttaposták, meggyilkolták, mégis győzedelmeskedett?

Ha az ember kitartott, annak ellenére, hogy széttaposták, megkínozták, meghurcolták, semmivé tették a lágerben, akkor igen, akkor ő a győztes. Szigorúan keresztény értelemben.

Isten ereje a gyengeségben mutatkozik meg.

Ismerkedjünk meg a XX. századi vértanúk aktáival, tragikus és fájdalmas küzdelmükkel, sorsukkal. Egyszerű emberek voltak, akik legyőztek minden körülményt… Elfogadták a szenvedést… A mai ember nehezen olvas ilyenről. Pszichológiai értelemben ez nem kényelmes olvasmány. Az emberben sok kellemetlen érzést ébreszt és leleplez minket abban, hogy mi nem megfelelően élünk, hogy a mi vallásosságunk nagyrészt illuzórikus jellegű és nem rendelkezik valódi egyházi értelemmel. A csodásat, az édeset, a vigasztalót, nem pedig a Krisztushoz közel vezető valódi küzdelmet keressük, nem azt keressük, amit az igazság követel meg tőlünk. Meg kellene tagadnunk az egoizmusunkat, az önimádatunkat és azt a sikeres életutat, amire a mai világ orientálódik. Ez egy nagyon komoly belső konfliktus, éppen ezért kényelmetlenek számunkra az újvértanúk életéről szóló olvasmányok.

Amikor olyan helyzetbe kerülünk, hogy meg kell vallanunk Krisztust, lehetséges, hogy nem leszünk készek a megpróbáltatásokra e megszokások miatt?

A XXI. század embere önkéntelenül igyekszik kiszorítani a tudatából a kellemetlen gondolatokat. A korábbi korszakokban is így volt. A XX. században is sokan voltak olyanok, akik nem észlelték, hogy embereket tartóztatnak le, száműznek, hogy mennyien pusztulnak a lágerekben. Ahhoz, hogy az ember megőrizze önmagában és családjában a nyugalmat, nem engedte magához a leleplező gondolatokat, érzéseket, gyanakvásokat. Úgy gondolkodott: ha észre is veszem az igazságtalanságot vagy a bűntetteket, úgysem tehetek semmit sem ellenük.

Vagyis saját lelkiismeretüket tagadták meg?

Természetesen. Az ember kitörli magából a valóság ezen részét és eltorzult lélekkel és értelemmel él. Ma a posztmodern terében élünk, amikor nem ajánlott annak vizsgálata, hogy mi az igazi és mi a hamis, erről beszélni nem elfogadott, nem illendő… Az igazságot unalmasnak, fárasztónak, sőt taszítónak állítják be…

Damaszkin atya könyveiben sok információt találunk, de a történetek nagyon hasonlítanak egymásra. Elvitték, kihallgatták, halálra ítélték, kivégezték. Valahogy sematikus. Ez szintén megnehezíti az olvasást.

Igen, sok a hasonló anyag, de egy dolog a tény, és más a tény olvasata. Damaszkin atya hatalmas mennyiségű nyomozati anyagot vizsgált át. Oroszlánrésze van abban, hogy a vértanúk kanonizálásra kerültek.

Ahhoz, hogy az újvértanúk életírásai vonzók legyenek az átlagolvasó számára, hosszabb időre van szükség a megírásukhoz. Fel kell tárni az újvértanú egész élettörténetét, mert a vértanúságnak mindig egyedi, megismételhetetlen kontextusa van.

Azokban az évekeben sokakat tartóztattak le és végeztek ki. Köztörvényesek, politikai foglyok, hitükért üldözöttek járták be egy és ugyanazon utat, egyformán elpusztultak. Miért nem kanonizálják mondjuk az összes ártatlanul elítéltet?

Ilyen vagy olyan mértékben minden ember szenved ebben a világban. Mindenki hordozza a maga keresztjét. Azok, akik Krisztus és az Egyház nélkül, Isten segítsége nélkül élnek, gyakran panaszkodnak arra, hogy nehéz a sorsuk. Mások Krisztussal élnek, segítségül hívják az Úr nevét keresztjük hordozásához és Isten kegyelme segít nekik a nehéz pillanatokban.

A XX. században, ahogy egyébként más korszakokban is, voltak olyan emberek, akik ártatlanul szenvedtek. Jó emberek voltak, mégis szenvedtek: ügyüket nem vizsgálták meg megfelelően, letartóztatták őket, meghaltak a börtönben. Voltak emberek, akik valódi bűnökért szenvedtek: lopásért vagy csalásért. Voltak olyanok is, akik politikai meggyőződésük miatt szenvedtek. Voltak a szovjet időkben disszidensek, akik azért szenvedtek, mert nem élhettek nyugaton. Erősen szenvedtek, felszólaltak, tiltakoztak, életüket kockáztatták. Léteztek keresztények is, akik a szenvedéseket Krisztus iránti szeretetükért viselték el.

A vértanúk nem azért szenvedtek, mert erősek, bátrak, szilárdak voltak. Nem voltak pacifisták vagy ostoba birkák, akik ne tudták volna, hogy merre mennek, mit vállalnak. Tudatosan cselekedtek, bennük a kegyelem és a szellem győzedelmeskedett. Ha az emberek Krisztusért, Krisztus Egyházáért, Isten nevéért vállalják a szenvedést, akkor az Úr elfogadja ezeket az embereket és a szenvedésüket.

Melyik újvértanú keltette Önben a legmélyebb benyomást?

Bennem a legnagyobb benyomást az orosz XX. század egyedisége kelt, amely az egyetemes kultúra nagy példáit adta nekünk: kitűnő irodalmat, zenét, költészetet, matematikát. De ami a legfontosabb: a XX. század óriási mennyiségű vértanút adott, az igazság fáklyáit, mindazokat, akik Isten Trónusánál imádkoznak most Krisztushoz mindnyájunkért, az életben maradottakért, vér szerinti testvéreikért, sorstársaikért.

Eszembe jutnak a szentéletű krími vértanúk. Például Varfolomej (Ratnih) szerzetespap, paraszti származású, egyszerű szerzetes volt, elűzték a monostorából, végül Feodosziába került. Egyik lelki leányának írt leveléért végezték ki, amelyben a következőket írta: „Istenszerető testvérem, az Úr azt mondja: vedd fel a kereszted és kövess Engem! Mit jelent a kereszt és annak hordozása és miből áll az mindenki esetében? A kereszt összetett és különféle: arany, ezüst, réz, vas és fa – de mi a vaskeresztet választottuk, vagyis a türelmet és az Istenben való reménykedést. Hiszünk Őbenne, abban, hogy az Őbenne reménykedők nem csalatkoznak meg, hanem megadja nekünk a hosszantűrést és a szabadulást az Ő Szent Nevének megdicsőítésére. Így helyezze Ön is reménységét Istenbe, Ő pedig táplálja és megmenti a lelkét. Dicsőítsd az Urat és cselekedd az Ő parancsolatait és üdvözülsz… Ne félj semmitől: Bárhová is űznék Önt, az Úr és az Ő emberei mindenütt ott vannak. Ha van értelmed, megérted. Mai életünk miatt mennyien szenvednek, mennyi könnyet ontanak. Még a nem keresztények is. Minket, keresztényeket, megfosztanak mindentől, az életünktől, de ne félj, te kicsi nyáj, mert az Úr megígérte, hogy nekünk adja a Mennyeknek Országát!… Aki mindvégig kitart, az üdvözül. Örvendezzetek az Úrban…”

E levél alapján ítélték halálra. Varfolomej szerzetespap vallotta a keresztet, a Krisztusért való türelmet, és ezért végezték ki. A keresztény kötelesség valódi teljesítését látjuk itt.

Lehetetlen nem szeretni a vértanúkat. Ők közvetlenül minden küzdelem legfőbb példáját, Krisztust követték. Különleges bátorságot nyertek Isten előtt, hogy az egész világért és természetesen rokonaikért imádkozzanak. A szentekkel való közösség mindig nagy szellemi reményt ébreszt az emberben.

Forrás

Advertisements