Egy szakadás története: Orthodoxia és Katolicizmus

Placide (Deseille) archimandrita

Egy szakadás története: Orthodoxia és Katolicizmus

Az európai kereszténység szellemi egysége már egy egész évezrede kettészakadt. Európa keleti fele és a Balkán elsősorban az Orthodoxiát vallja. A főleg római katolikus nyugati rész a XI – XVI. században belső szakadásokon ment keresztül, amelyek kezdetévé váltak a különféle protestáns irányzatoknak. Ez a felaprózódás egy hosszú történelmi folyamat eredménye volt, amelyre mind hittanításbeli különbségek, mind politikai és kulturális tényezők is hatottak.

A keresztény Egyház kezdeti egysége

A keresztény Egyház abban a formában, ahogy nem sokkal Pünkösd után az apostolok és közvetlen utódaik vezetésével kialakult, nem egyetlen központban szervezett és egyetlen központból irányított közösség volt, amilyenné később Róma vált a nyugati kereszténység számára. Minden városban, ahol az Evangéliumot hirdették, létrejöttek a hívők közösségei, amelyek vasárnaponként püspökeik vezetésével összegyűltek az Eucharisztia végzésére. Ezekre a közösségekre nem mint az Egyház részeire, hanem mint Krisztusnak az adott konkrét helyen megjelent és egész szellemi teljességében láthatóvá vált Egyházára tekintettek, legyen szó akár Antióchiáról, Korinthusról vagy Rómáról. Minden közösség hite és az Evangéliumra alapozódó elképzelései ugyanazok voltak, és a lehetséges helyi különlegességek semmit nem változtattak a lényegen. Minden városban csak egy püspök lehetett, aki oly szorosan kötődött az Egyházához, hogy nem lehetett más közösségbe áthelyezni.

A különféle helyi Egyházak egységének megtartására, hitük és hitvallásuk egységének megőrzéséhez szükség volt arra, hogy állandó közösség legyen közöttük, hogy püspökeik összegyűlhessenek, és közösen megtárgyalhassák és eldönthessék a felmerülő problémákat az örökségbe kapott hagyomány iránti hűség szellemében. Ezeket a gyűléseket valakiknek vezetniük kellett. Ezért minden vidéken a helyi főváros püspöke elsőbbséget szerzett a többi felett, általában elnyervén a „metropolita” címet.

Így jöttek létre az egyházkerületek, amelyek további, még fontosabb központok körül tömörültek. Fokozatosan öt nagy terület jött létre, amelyek közül a legfőbb helyet a római szék foglalt el. Ezt a helyzetet elismerték (még akkor is, ha mint meglátjuk, nem mind értettek egyet ezen elsőbbség méreteinek jelentőségével) a konstantinápolyi, az alexandirai, az antióchiai és a jeruzsálemi központok is.

A pápa, a patriarchák és a metropoliták kötelesek voltak odaadóan gondoskodni az általuk vezetett Egyházakról és elnökölni a helyi vagy általános szinódusokon (zsinatokon). Ezeket a zsinatokat, amelyeket „egyetemeseknek” neveznek, akkor hívták össze, amikor az Egyházat eretnekség vagy veszélyes krízisek fenyegették. A Római Egyháznak a keleti patriarcháktól való elszakadását megelőző időszakban hét Egyetemes Zsinatot hívtak össze, amelyek közül az elsőt I. niceai (325), az utolsót pedig II. niceai (787) zsinatnak nevezik.

Majdnem mindegyik keresztény Egyház a Római Birodalom területén jött létre, kivéve a perzsa, a távoli etióp (ahová az Evangélium világossága a IV. században eljutott) és az ír Egyházakat. Ez a birodalom, amely nem volt sem keleti, sem nyugati, és amelynek kulturális elitje egyformán jól beszélt görögül és latinul is, Rutilus Namatianus gall-római író kifejezésével élve „a világegyetemet egy várossá” akarta alakítani. A birodalom az Atlantikumtól a szíriai sivatagig, a Rajnától és a Dunától az afrikai sivatagig terjedt. A birodalom kereszténnyé válása a IV. században még erősebbé tette az univerzalizmus eszméjét. A keresztények véleménye szerint a össze nem keveredvén az Egyházzal, a birodalom jelentette azt a teret, ahol a legkedvezőbben volt képes megvalósulni az etnikai és menzetiségi ellentéteket legyőzni képes szellemi egység evangéliumi eszméje: „Nincs többé zsidó vagy görög… mert mindannyian eggyé lettetek Krisztus Jézusban” (Gal. 3, 28).

Az elterjedt vélekedéssel ellentétben a germán törzsek támadásai, és a barbár királyságok létrejötte a birodalom nyugati felében nem jelentette Európa egységének teljes lerombolását. Romulus Augustulus (2) trónfosztása 476-ban nem jelentette „a birodalom végét Nyugaton”, hanem csak a birodalomnak a társcsászárok közötti adminisztratív felosztása Theodosziosz (3) halála (395) után kialakult rendszerének megszűntét. A Nyugat ezután visszatért a Konstantinápolyban székelő, újra egyeduralkodóvá váló császár hatalma alá.

A barbárok a birodalomban leggyakrabban „föderatusokként” voltak jelen: a barbár királyok egy időben voltak saját népeik vezérei és római hadvezérek, akik a császári hatalmat képviselték az alájuk rendelt területeken. A barbárok – frankok, burgundok, gótok – támadásai következtében létrejött királyságok továbbra is a római birodalom hatósugarában maradtak. Galliában például szoros folytonosság köti össze a Meroving-dinasztia korszakát a gall-római korszakkal. Ily módon a germán királyságok az első megtestesülései annak, amit Dmitry Obolensky nagyon pontosan „Bizánci Nemzetközösségnek” nevezett (4). A barbár királyok függősége a császártól, még ha az csupán formális is volt és néha nyíltan tagadták is, megőrizte kulturális és vallási jelentőségét.

Amikor a VII. századtól kezdve a szláv népek elkezdtek beköltözni a Balkán kiürült és lakatlan területeire, akkor bizonyos mértékben hasonló viszonyulás alakult ki közöttük és Konstantinápoly között, és hasonló volt a helyzet a Kijevi Oroszországgal kapcsolatban is.

E széles kiterjedésű Romanía (Ῥωμανία) mind nyugati, mind keleti részein jelen lévő helyi Egyházak közössége az első évezred során végig megmaradt, kivéve néhány olyan időszakot, amikor a konstantinápolyi szentszéket eretnek-patriarchák foglalták el. Meg kell azonban jegyezni, hogy a Khalkedoni Zsinat (451) után Antióchiában és Alexandriában a khalkedóni orthodoxiához hű patriarchák mellett megjelentek a monofizita patriarchák is.

A szakadás előhírnökei

A latinul író püspökök és egyházi írók – Piktáviai Szent Hilárius (315-367), Milánói Szent Ámbrus (340-397), Római Ioannus Cassianus (360-435) és mások – tanításai teljesen megegyeztek a görög szent atyák tanításaival: Nagy Szent Vazuléval (329-379), Theológus Szent Gergelyével (330-390), Aranyszájú Szent Jánoséval (344-407) és másokkal. A nyugati atyák a keletiektől időnként csupán abban különböztek, hogy nagyobb hangsúlyt fektettek az erkölcsi összetevőre, mint a mély teológiai elemzésre.

E hittanításbeli harmónia elleni első merényletet boldog Ágoston, hyppói püspök (354-430) tanításának megjelenésével történt. Itt találkozunk a keresztény történelem egyik legmeghökkentőbb talányával. Boldog Ágoston, akiben az Egyház egységének érzése és az Egyház iránti szeretet a legmagasabb szinten jelen volt, nem tanított semmi eretnekséget. Ennek ellenére Ágoston számos vonatkozásban új utakat nyitott a keresztény gondolkodásban, amelyek mély nyomokat hagytak a Nyugat történetében, ugyanakkor majdnem teljesen idegenek maradtak a nem latin Egyházak számára.

Egyrészről Ágoston a „legfilozófikusabb” az egyházatyák között, hajlott az emberi értelem képességeinek túlértékelésére az istenismeret területén. Ő fektette le a Szent Háromságról szóló azon teológiai tanítás alapjait, amely a Szent Léleknek az Atyától és Fiútól (latinul: Filioque) való eredéséről szóló latin doktrina alapjává vált. A jóval ősibb hagyomány szerint a Szent Lélek az Atyától ered, ahogyan a Fiú is az Atyától születik. A keleti egyházatyák mindig ehhez a formulához ragaszkodtak, amelyet tartalmaz az Újszövetségi Szentírás is (vö. Jn. 15, 26), és a Filioque-ban az apostoli hit eltorzulását látták. Megjegyezték, hogy e tanítás következtében a Nyugati Egyházban mintha csökkent volna a Személy (Hypostasis) jelentősége és a Szent Lélek szerepe, ami a véleményük szerint elvezetett az Egyház életében az intézményes és jogi aspektusok megerősödéséhez. Az V. századtól kezdve a Filioque mindenütt elfogadást nyer Nyugaton, gyakorlatilag a nem latin Egyházak tudomása nélkül, de a Hitvallás (Hit Szimbóluma) szövegébe csak később került be.

Abban, ami a belső életet érinti, Ágoston olyannyira az emberi gyengeséget és az isteni Kegyelem mindenhatóságát hangsúlyozza, hogy néha úgy tűnik, csökkentette az emberi szabadságot az isteni eleve elrendeléssel szemben.

Ágoston zseniális és rendkívül vonzó személyisége még életében kiváltotta Nyugat csodálatát, ahol hamarosan az Egyház atyáinak legnagyobbikaként kezdték tisztelni és majdnem teljesen csak az ő iskolájára összpontosítottak. A római katolicizmus, valamint a belőle kiszakadt janzenizmus és protestantizmus jelentős mértékben abban különbözik az Orthodoxiától, amit Szent Ágostonnak köszönhetnek. A papság és a birodalom [“sacerdotium” és “imperium”, vagyis a lelki hatalom és a világi hatalom. – Ford. megj.] közötti középkori konfliktusok, a skolasztikus módszer bevezetése a középkori egyetemeken, a klerikalizmus és antiklerikalizmus a nyugati társadalomban, különböző mértékben és különféle formákban az augusztiniazmus öröksége vagy következménye.

A IV.-V. században egy újabb ellentét jön létre Róma és a többi Egyház között. Kelet és Nyugat minden Egyháza számára a Római Egyház elsőbbségének elismerése egyrészről abból fakadt, hogy az a Birodalom régi fővárosának Egyháza volt, másrészt pedig abból, hogy Róma városát Péter és Pál, a két főapostol igehirdetése és vértanúsága dicsőítette meg. De ez az elsőbbség inter pares („egyenlők közötti”) volt, és nem jelentette azt, hogy a Római Egyház az Egyetemes Egyház központi irányításának rezidenciája.

Azonban a IV. század második felétől Rómában új értelmezés kezd megszületni. A Római Egyház és püspöke követelni kezdi magának a legfőbb hatalmat, amely az Egyetemes Egyház legfőbb vezető szervévé tenné őt. A római doktrina szerint ez az elsőbbség Krisztus világosan kifejezett akaratára alapul, Aki, véleményük szerint, ezt a hatalmat Péternek adta, így szólván hozzá: „Te – Péter vagy, és erre a sziklára építem egyházamat” (Mt. 16, 18). A római pápa most már nem egyszerűen Péter utódának tekintette magát, hanem vikáriusának, akinek személyében tovább él a főapostol és rajta keresztül irányítja az Egyetemes Egyházat.

Bizonyos ellenállástól eltekintve az elsőbbség ilyen felfogása fokozatosan elterjedt egész Nyugaton. A többi Egyház összességében az elsőbbség ősi felfogásához tartotta magát, azonban a római kathedra iránti viszonyulásukban nem ritkán volt jelen valamiféle kétértelműség is.

Válság a késő Középkorban

A VII. század tanújává vált az iszlám születésének, amely a dzsihád, a szent háború eszméje által segítve villámgyorsan terjedni kezdett és ez lehetővé tette az araboknak, hogy behódoltassák a Perzsa Birodalmat, amely hosszú ideig veszélyes konkurense volt a Rómainak, valamit elfoglalják az Alexandriai, Antióchiai és Jeruzsálemi Patriarchátusok területét. Ettől fogva az említett városok patriarchái gyakran kényszerültek arra, hogy a hátramaradt keresztény nyájaik irányítását a helyszínen maradt képviselőikre bízzák, míg ők maguk kénytelenek voltak Konstantinápolyban élni. Ennek következtében bizonyos mértékben csökkent e patriarchátusok jelentősége, a birodalom fővárosának patriarchája pedig, akinek kathedrája már a Khalkedóni zsinat (451) idején Róma után a második helyre került a tiszteletbeli rangsorban, bizonyos mértékben Kelet Egyházainak legfőbb bírájává vált.

Az Izauri dinasztia (717) trónralépésével kialakult az ikonrombolás válsága (726). III. Leó (717-741), V. Konstantin (741-775) és utódaik megtiltották Krisztus és a szentek ábrázolását és az ikonok tiszteletét. A császári doktrina ellenzőit, elsősorban a szerzeteseket, börtönbe vetették, megkínozták, megölték, mint a pogány császárok idejében.

A római pápák az ikonrombolók ellenfeleit támogatták és megszakították az ikonromboló császárokkal a közösséget. Ők pedig válaszul a Konstantinápolyi Patriarchátushoz csatolták Kalábriát, Szicíliát és Illíriát (a Balkán nyugati része és észak Görögország), amelyek addig a római pápa joghatósága alá tartoztak.

Egyidőben pedig, hogy sikeresen álljanak ellen az arabok terjeszkedésének, az ikonromboló császárok önmagukat a görög patriotizmus híveinek kiáltották ki, amely eszmeiség azonban nagyon távol állt az addig uralkodó univerzalista „római” eszmétől, és elveszítették az érdeklődésüket a Birodalom nem görög területei iránt, többek között Itália északi és központi részei iránt, amelyekre a langobárdok tartottak igényt.

Az ikontisztelet törvényességét a Niceában tartott VII. Egyetemes Zsinat állította vissza (787). Ezután az ikonrombolás 813-ban kezdődő újabb hullámát követően az orthodox tanítás véglegesen 843-ban állt vissza Konstantinápolyban.

Ezzel visszaállt a közösség Róma és a birodalom között. Azonban az, hogy az ikonromboló császárok külpolitikai érdekeiket csak a birodalom görög részére korlátozták, oda vezetett, hogy a római pápák más patrónust kezdtek keresni maguknak. Korábban a pápák, akik nem rendelkeztek területi szuverenitással, a birodalom lojális alattvalói voltak. Most, Illíria Konstantinápolyhoz csatolása miatt sértve érezvén magukat és védelem nélkül maradva a langobardok támadásai előtt, a frankokhoz fordultak, és a Konstantinápollyal mindig jó kapcsolatokat fenntartó Merovingokkal szemben támogatni kezdték a Karolingok új dinasztiájának hatalomra jutását, akik más ambíciókkal rendelkeztek.

739-ben III. Gergely pápa, igyekezvén megakadályozni Liutprand langobárd királyt, hogy saját hatalma alatt egyesítse Itáliát, Martel Károly frank majordomushoz fordult, aki igyekezett kihasználni IV. Theodorik halálát, hogy félreállítsa a Merovingokat. Segítségéért cserébe a pápa megígérte, hogy felmondja a konstantinápolyi császár iránti hűségét és kizárólag a frankok királyának védelmét fogadja el. III. Gergely volt az utolsó római pápa, aki kérte a konstantinápolyi császártól a hivatalában való megerősítését megválasztása után. Utódai megválasztását már a frank királyok erősítik meg hivatalukban.

Martel Károly nem volt képes megfelelni III. Gergely reményeinek. Azonban 754-ben II. István pápa Franciaországba utazik, hogy találkozzon Kis Pipin (5) királlyal. Pippin 756-ban elfoglalta Ravennát a langobardoktól, de ahelyett, hogy visszaadta volna Konstantinápolynak, a pápának adta azt, megalapozva ezzel a nem sokkal ezután létrejövő pápai államot, amely a pápákat független világi uralkodókká tette. Ahhoz, hogy jogi megalapozását adják a kialakult helyzetnek, Rómában kidolgozzák a híres hamisítványt: a „Konstantinusi adománylevelet”, amely szerint Konstantin császár úgymond átadta Szilveszter pápának (314-335) a Nyugat feletti császári joghatóságot.

800. szeptember 25-én III. Leó pápa Konstantinápoly bármilyen részvétele nélkül császári koronát helyezett Nagy Károly fejére és császárnak nevezte őt. Sem Nagy Károly, sem később más német császárok, akik valamilyen mértékben megújították az általuk létrehozott birodalmat, nem váltak a konstantinápolyi császárok társcsászáraivá a Theodosziosz (395) császár halála után kialakult rend szerint. Konstantinápoly nem egyszer javasolt hasonló jellegű kompromisszumos megoldást, amely megőrizte volna Romanía egységét (6). De a karoling birodalom önmaga akart egyedüli törvényes keresztény birodalommá válni és arra törekedett, hogy elfoglalja a konstantinápolyi birodalom helyét. Ezért engedték meg maguknak a Nagy Károly körüli teológusok, hogy elítéljék a VII. Egyetemes Zsinat ikontiszteletről szóló dogmáját, mint bálványimádással fertőzöttet, és ezért merték betoldani a Filioque-t a Niceo-Konstantinápolyi Hitvallásba. Azonban a pápák józanul ellenálltak a görögök hitének megalázására irányuló ezen rövidlátó intézkedéseknek.

Ennek ellenére azonban bekövetkezett a politikai szakadás egyrészről a frank világ és a pápaság, másrészről pedig Konstantinápoly ősi Római Birodalma között. Ez a szakadás pedig nyilvánvalóan nem tudott nem elvezetni a vallási szakadáshoz is, ha figyelembe vesszük azt a különleges teológiai jelentőséget, amelyet a keresztény gondolkodás a birodalom egységének tulajdonított, amelyre mint Isten népe egységének kifejeződésére tekintett.

A IX. század második felében a Róma és Konstantnápoly közötti antagonizmus egy új területen is megnyilvánult: felmerült a kérdés, hogy mely joghatósághoz tartozzanak a szláv népek, amelyek akkoriban tértek a kereszténység útjára. Ez az új konfliktus mély nyomot hagyott Európa történetében.

Ebben az időben I. Miklós (858-867) volt a pápa. Energikus ember volt, aki igyekezett érvényre juttatni a pápa uralmának római koncepcióját az Egyetemes Egyházban, korlátozni a világi hatóságok beavatkozását az egyházi ügyekbe, valamint harcolt a nyugati püspökök egy részénél megnyilvánuló centrifugális tendenciák ellen. Intézkedéseit a nem sokkal azelőtt elterjedt, úgymond a korábbi pápák intézkedéseit tartalmazó hamisított dekrétum-gyűjteményre alapozta.

Konstantinápolyban ekkor Photiosz lett a patriarcha (858-867 és 877-886). Ahogy a történészek (7) meggyőzően bizonyították, Szent Photiosz személyiségét és a korának eseményeit ellenfelei nagyon erősen befeketítették. Photiosz nagyon művelt, az orthodox hagyomány iránt hűséges ember, az Egyház buzgó szolgája volt. Jól értette, hogy milyen jelentősége van a szlávok megkeresztelésének. Éppen az ő kezdeményezésére ment Szent Cirill és Metód a nagy-morva területekre. Missziójukat Moráviában végső soron elfojtották és kiszorították a német hittérítők. Ennek ellenére képesek voltak lefordítani szláv nyelvre az istentiszteleti és a legfontosabb bibliai szövegeket, létrehozván e célból egy sajátos ábécét, amellyel megteremtették a szláv népek kulturális alapját. Photiosz a Balkán és a Rusz népeinek megvilágosításával is foglalkozott. 864-ben ő keresztelte meg Boriszt, a bolgárok fejedelmét.

Azonban Borisz, mivel csalódott, hogy Konstantinápolytól nem kapott autonóm egyházi hierarchiát a népe számára, egy időre Róma elé fordult és latin misszionáriusokat kért. Photiosznak tudomására jutott, hogy e misszionáriusok a Szent Lélek eredetéről szóló latin tanítást hirdetik, és valószínűleg a Hitvallást is a Filioque betoldással mondták.

Ugyanabban az időben I. Miklós pápa beavatkozott a Konstantinápolyi Patriarchátus belső ügyeibe is, el akarván érni Photiosz leváltását, hogy egyházi intrikák segítségével visszaültesse a kathedrára Ignatiosz volt patriarchát, akit 861-ben váltottak le. Erre válaszul III. Mihály császár és Photiosz patriarcha zsinatot hívtak össze Konstantinápolyba (867), amelynek határozatait később megsemmisítették. Ez a zsinat, minden valószínűség szerint eretnekségnek ismerte el a Filioque tant, jogtalannak nevezte a pápa beavatkozását a Konstantinápolyi Egyház ügyeibe és megszakította vele a liturgikus közösséget. Mivel a nyugati püspököktől Konstantinápolyba panaszok érkeztek I. Miklós „zsarnokságára”, a zsinat azt javasolta Német Lajosnak, hogy tegye le a pápát.

Egy palotaforradalom következtében Photioszt letaszították, a Konstantinápolyba összehívott új zsinat (869-870) pedig elítélte őt. Nyugaton a mai napig ezt a zsinatot tekintik a VIII. Egyetemes Zsinatnak. Azonban I. Baszileosz császár idején Szent Photiosz újra visszatér. 879-ben Konstantinápolyban újabb zsinatot hívtak össze, amelyen VIII. János pápa (872-882) legátusainak jelenlétében Photioszt visszahelyezik a kathedrájára. Ekkor engedményeket tettek Bulgáriával kapcsolatban, amely visszatért Róma joghatósága alá, de ottmaradt a görög papság. Azonban Bulgária hamarosan egyházi függetlenséget szerez, és Konstantinápoly érdekkörében marad. VIII. János pápa levelet írt Photiosz patriarchának, amelyben elítéli a Filioque betoldását a Hitvallásba, nem ítélvén el azonban magát a tanítást. Photiosz bizonyára nem vette észre ezt a finom csúsztatást, és úgy vélte, hogy győzelmet aratott. Az elterjedt hamis elképzelések ellenére állíthatjuk, hogy nem létezett semmiféle Photiosz-féle skizma, és a liturgikus közösség Róma és Konstantinápoly között még egy évszázadig megmaradt.

Szakadás a XI. században

A XI. század Bizánc számára valóban az „aranykor” volt. Az arabok hatalma végleg megrendült, Antióchia visszakerült a birodalomba, csak kevés maradt hátra, hogy Jeruzsálem is felszabaduljon. Leverték Simeon bolgár cárt (893-927), aki egy neki kedvező római-bolgár birodalom létrehozásán fáradozott, ugyanez a sors érte Sámuelt is, aki egy makedón állam létrehozásának céljával indított felkelést. Ezután Bulgária a birodalom részévé vált. A Kijevi Rusz felvette a kereszténységet, és gyorsan a bizánci civilizáció részévé vált. Az erőteljes kulturális és szellemi fellendülés, amely az Orthodoxia 843-as győzelmével kezdődött, a birodalom politikai és gazdasági felvirágzásával is járt.

Bármilyen furcsa, de Bizánc győzelmei, többek között az iszlám feletti is, jó hatással voltak a Nyugatra is, kedvező feltételeket teremtvén annak a Nyugat Európának a megszületéséhez, amelynek formái a későbbi évszázadok során is fennmaradtak. E folyamat kiindulópontjának a Szent Német-Római Birodalom 962-es és a Capeting Franciaország 987-es megalapítását tekinthetjük. Ennek ellenére éppen az oly sokat ígérőnek tűnő XI. században történt meg az a helyrehozhatatlan szellemi szakadás az új nyugati világ és Konstantinápoly Római Birodalma között, amelynek következményei Európa számára tragikusak voltak.

A XI. század elejétől a pápákat nem említették meg a konstantinápolyi diptichonokban, és ez azt jelentette, hogy megszakadt velük a közösség. Ez egy hosszú folyamat befejezése volt. Pontosan nem ismeretes, hogy mi volt e szakítás közvetlen oka. Lehetséges, hogy a közvetlen ok az volt, hogy a IV. Szergiosz pápa által 1009-ben a trónra lépéséről szóló értesítéssel együtt Konstantinápolyba küldött Hitvallás szövege tartalmazta a Filioque betoldást. Bárhogy is történt, II. Henrik német császár koronázásán (1014) Rómában a Hitvallást már a Filioque betoldással énekelték.

A Filioque betoldása mellett egy sor olyan latin szokás is kialakult, amely felháborította a bizánciakat és növelte az ellentéteket. Ezek között különösen fontos volt a kovásztalan kenyér használata az Eucharisztia során. Míg az első századokban mindenütt kovászos kenyeret használtak, a VII-VIII. századtól Nyugaton az Eucharisztiát kovásztalan kenyérből készült ostyával kezdték végezni, olyannal, amit a régi zsidók ettek a húsvétjuk idején. A szimbólumok nyelvén ennek óriási üzenete volt, ezért a görögök a kovásztalan kenyér használatára úgy tekintettek, mint a judaizmushoz való visszatérésre. Ők ebben a Megváltó áldozata azon újszerűségének és szellemi jellegének tagadását látták, amely felváltotta az ószövetségi rítusokat. A görögök szemében a „halott” kenyér használata azt jelentette, hogy a Megváltó a megtestesülés során csak emberi testet öltött, nem pedig lelket is…

A XI. századtól egyre erőteljesebbé válik a pápai hatalom megerősödésének folyamata, amely még I. Miklós idejében kezdődött. A X. században a pápaság hatalma rendkívül meggyengült, mivel áldozatául esett a római arisztokrácia különféle csoportjai közötti harcoknak és a germán császárok nyomásának. A Római Egyházban számos visszaélés terjedt el: egyházi hivatalok árusítása és világiakkal való betöltése, ágyasság terjedése a papság között… De XI. Leó pontifikátusa idején (1047-1054) megkezdődött a Nyugati Egyház valódi reformja. Az új pápa méltó emberekkel vette magát körül, főleg lotharingiai születésűekkel, akik közül kiemelkedett Humbertus bíboros, Silva Candida püspöke. A reformátorok nem láttak más utat a latin keresztény nyomorúságos helyzetének megjavításához, mint a pápa hatalmának és tekintélyének növelését. Elképzeléseik szerint a pápa hatalmának az egész Egyetemes Egyházra ki kell terjednie, mind a latinra, mind a görögre.

1054-ben olyan esemény történt, amely észrevétlen is maradhatott volna, azonban mégis okot adott a konstantinápolyi egyházi hagyomány és a nyugati reformátor irányzat drámai összeütközésére.

Azért, hogy elnyerje a pápa segítségét a dél-itáliai bizánci birtokok megszerzésére törekvő normann veszély ellen, Konsztantinosz Monomakhosz császár a latin Agrir tanácsára, akit a császár e birtokok kormányzójává nevezett ki, megbékélésre irányuló viszonyulást alakított ki Róma iránt és vissza kívánta állítani az egységet, amely, ahogy láttuk, a század elején megszakadt. Azonban a latin reformátorok tevékenysége Itália déli részén, amely a bizánci vallási szokások visszaszorítására irányult, nyugtalanította Kerulariosz Mihály konstantinápolyi patriarchát. A pápai legátusok, akik között volt Silva Candida hajlíthatatlan püspöke, Humbertus bíboros is, az egységről szóló tárgyalásokra Konstantinápolyba érkezvén, megpróbálták a császár kezével eltávolíttatni a hajthatatlan patriarchát. Az ügy azzal végződött, hogy a legátusok a Szent Szophia oltárára helyezték a Kerulariosz Mihályt és követőit kiközösítő bullát. Néhány nappal később pedig a patriarcha és az általa összehívott zsinat válaszul kiközösítette az Egyházból a legátusokat.

Két körülmény tette jelentőssé a legátusok elsietett és meggondolatlan cselekedetét, ami akkoriban nem volt felmérhető. Egyrészt, újra szóba került a Filioque kérdése, mert a legátusok alaptalanul a görögöket vádolták azzal, hogy kihagyják azt a Hitvallásból, bár a nem-latin kereszténység erre a dogmatikai újításra mindig úgy tekintett, mint ami ellentétes az apostoli hagyománnyal. Másrészt pedig a bizánciak számára világossá vált a reformátorok terve, hogy a pápa abszolút és közvetlen hatalmát kiterjesszék minden püspökre és hívőre, még Konstantinápolyban is. Az ilyen formában bemutatott ekkleziológia számukra teljesen új volt és elkerülhetetlenül az apostoli hagyománnyal ellentétesnek tűnt a számukra. Megismerkedvén a helyzettel, a többi keleti patriarcha csatlakozott Konstantinápoly álláspontjához.

1054-re tekinthetünk úgy is, mint nem a szakadás dátumára, hanem mint az újraegyesülésre tett első sikertelen kísérlet dátumára. Akkor senki sem tudta elképzelni, hogy azon Egyházak közötti szakadás, amelyeket hamarosan Orthodoxnak és Római Katolikusnak kezdenek nevezni, évszázadokig fog tartani.

A szakadás után

A szakadás lényegében elsősorban hittanításbeli tényezőknek volt szerepük, amelyek a Szent Háromság titkát és az Egyház struktúrájáról alkotott eltérő elképzeléseket érintették. Ehhez adódtak az egyházi szokásokat és rítusokat érintő kisebb jelentőségű kérdésekben kialakult eltérő nézetek.

A középkor folyamán a latin Nyugat abban az irányban folytatta fejlődését, amely még jobban eltávolította őt az orthodox világtól és annak szellemiségétől. A XIII. század híres skolasztikus teológiája olyan trinitárius (Szent Háromság tant) tanítást alakított ki, amelynek koncepciója részletesen kidolgozásra került. Azonban ez a tanítás a Filioque formulát még elfogadhatatlanabbá tette az orthodox gondolkodás számára. Éppen ez a forma került dogmatizálásra a lyoni (1274) és a firenzei (1439) zsinatokon, amelyeket ennek ellenére uniós zsinatoknak tartottak.

Ugyanebben az időszakban a latin Nyugat elveti a háromszoros alámerítéssel történő keresztelés gyakorlatát: ettől fogva a papság megelégszik azzal, hogy csak kis mennyiségű vízzel meghinti a gyermek fejét. A Szent Vérrel történő áldoztatásból az Eucharisztia során kizárják a világiakat. Új ájtatossági formák jönnek létre, a figyelem egyre inkább kizárólagosan Krisztus emberi természetére és a szenvedéseire tevődik át. Ezen evolúció számos más aspektusát is megemlíthetnénk.

Másrészről olyan komoly események történtek, amelyek még inkább megnehezítették az orthodox népek és a latin Nyugat közötti megértést. Valószínűleg ezek közül a legtragikusabb a IV. keresztes hadjárat volt, amely eltért a kitűzött céljától és végül Konstantinápoly szétverésével, a latin császárság létrehozásával és a frankok uralomra jutásával végződött, akik saját kényük-kedvük szerint felosztották a volt Római Birodalom földbirtokait. Sok ortodox szerzetest elűztek a monostoraikból és latin szerzetesekkel váltották fel őket. Mindezek, valószínűleg, nem előre eltervezetten történtek, ennek ellenére az események ilyentén alakulása logikus következménye volt a nyugati császárság létrehozásának és a koraközépkori latin Egyház fejlődésének. III. Ince pápa elítélvén a keresztesek által elkövetett kegyetlenségeket, ennek ellenére úgy vélte, hogy a konstantinápolyi latin császárság létrehozása lehetővé teszi a görögökkel való egység visszaállítását. Ez azonban csupán véglegesen meggyengítette a XIII. század második felében újjáalakult Bizánci Birodalmat, előkészítvén így Konstantinápoly törökök általi elfoglalását 1453-ban.

Az elkövetkező évszázadokban az Orthodox Egyházak a Katolikus Egyház iránti viszonyukban elsősorban védekező helyzetet vettek fel, amelyet a bizalmatlanság és gyanakvás atmoszférája kísért. A Katolikus Egyház nagy buzgalommal vetette bele magát a „keleti skizmatikusok” Rómához csatlakoztatásába. Ezen missziós tevékenység legfontosabb formája az ún. uniatizmus volt. Az „uniátus” megnevezést, amelynek pejoratív árnyalata van, a latin katolikusok vezették be Lengyelországban az Orthodox Egyházból kiszakított azon közösségek megnevezésére, akik átvették a katolikus dogmákat, de egyúttal megőrizték rítusukat, vagyis istentiszteleti és szervezeti gyakorlatukat.

Az uniatizmust az orthodoxok mindig szigorúan elítélték. Úgy tekintettek rá, mint a bizánci rítus katolikusok általi csaló és kétszínű módon történő felhasználására, de legalábbis olyan jelenségre, amely zavart, nyugtalanságot képes kelteni az orthodox hívek között.

A II. Vatikáni Zsinat óta a katolikusok általában elismerik, hogy az uniatizmusra nem lehet többé úgy tekinteni, mint az egyesülés felé vezető megfelelő útra, és előnyben részesítik azt az irányvonalat, amely Egyházukat és az Orthodox Egyházat kölcsönösen mint „testvéregyházakat” ismeri el, amelyek arra hivatottak, hogy az egymásban való kölcsönös feloldódás nélkül egyesüljenek. Azonban ez az irányvonal is számos feloldhatatlan nehézséggel kerül szembe.

Ezek közül a legfontosabb, hogy az Orthodox és a Katolikus Egyház számára más kritériumai vannak az igazságnak. A Katolikus Egyház a dogmatikai és intézményi fejlődés és a pápa tévedhetetlenségének doktrináira alapozva próbálja igazolni évszázados evolúcióját, amelyben az Orthodox Egyház inkább az apostoli örökségtől való elszakadást lát. E perspektívában a változásokra úgy tekintenek, mint amelyek a Hagyomány iránti élő hűség feltételeit alkotják, és a növekedés törvényszerű és szükséges szakaszait jelentik, és e változások jogosultságát éppen a római pontifex tekintélye garantálja. Még boldog Ágoston ezt mondta annak idején Eclanumi Julianusnak: „Legyen számodra elég a Világegyetem azon részének véleménye, ahol az Úr a dicsőséges vértanúsággal kívánta megkoronázni az elsőt apostolai közül” („Contra Julianum”, 1, 13). Ami az Orthodox Egyházat illeti, hű maradt a „katholicitás” azon kritériumához, amit az V. században élt provance-i szerzetes, Szentéletű Vincentius Lerinensis fogalmazott meg: „Különösen arról kell gondoskodnunk, hogy elfogadjuk igazságnak azt, amit mindenhol, mindig és mindenki hitt”. Orthodox nézőpontból lehetséges a dogmák magyarázatának és az egyházi rítusoknak fejlődése, de azok jogosultságának kritériuma az általános elfogadottság. Ezért valamelyik Egyház által egyoldalúan dogmaként kihirdetett doktrinára, mint például a Filioque-re, úgy tekint, mint a Test (Egyház) többi részének megsebesítésére.

A fenti gondolatoknak nem szabad azt a benyomást kelteniük, hogy zsákutcába kerültünk és nem szabad a csüggedéshez vezetnie. Bár elengedhetetlen az egyszerű unionizmus illúzióinak elvetése, a teljes egység időpontja és létrejöttének körülményei pedig a Gondviselés titkai maradnak és értelmünk számára beláthatatlan kérdés, azonban addig is nagyon komoly feladatok megoldásai várnak ránk.

Nyugat és Kelet Európának nem szabad egymásra idegenként tekintenie. A jövő Európájának legjobb modellje nem a karoling birodalom, hanem a kereszténység első századainak osztatlan Romanía-ja. A karoling modell a már kettészakadt, méreteiben lecsökkent és az összes többi, Nyugatot évszázadokon keresztül gyötrő drámai esemény magját magában hordozó Európába vezet el minket. Ellenkezőleg, a keresztény Romanía a sokszínű, de ennek ellenére az egy kulturális és egy szellemi értékekben való részvételnek köszönhetően egységes világ példáját mutatja nekünk.

Ahogy fentebb láthattuk, azon megpróbáltatások, amelyeken Nyugat átesett, és amelyektől továbbra is szenved, sok mindenben abból erednek, hogy túlságosan hosszú ideig az augusztianiuzmus hagyományának erőterében élt, de legalábbis nyilvánvalóan előnyben részesítette azt. A latin hagyományú keresztények és az orthodox keresztények közötti kapcsolatok abban az Európában, amelyben a határok többé nem elválasztanak, mélyen megtermékenyíthetik kultúránkat és új, teremtő erőt adhatnak neki.

* * *

Jegyzetek

1) Placide (Deseille) archimandrita 1926-ban született Franciaországban katolikus családban. 1942-ben, tizenhat évesen lett a bellefontaine-i cisztercita apátságban novícius. 1966-ban a kereszténység és a szerzetesség valódi gyökereinek keresése során szerzetestársaival együtt bizánci rítusú monostort alapított Aubazinben (Corrèze megye). 1977-ben a monostor szerzetesei elhatározták, hogy áttérnek az orthodox hitre. Az áttérés 1977. június 19-én történt. A következő év februárjában az athoszi Simonos Petras monostor szerzeteseivé váltak. Egy idő után visszatértek Franciaországba, ahol Placide atya az Orthodoxiába áttért testvérekkel együtt Franciaoszágban megalapította a Simonos Petras négy metochionját, amelyek közül a legjelentősebbé a Vercors vidéki Nagy Szent Antal monostor vált. Placide atya a patrológia docense a párizsi Szent Szergij Teológiai Intézetben. Ő alapította meg a „Spiritualité orintale” („Keleti spiritualitás”) könyvsorozatot, amelyet 1966 óta ad ki a Bellefontaine apátság. Számos orthodox lelkiségről és szerzetességről szóló mű szerzője és fordítója, amelyek közül a legfontosabbak: „A Pachomiosz-féle szerzetesség szellemisége” (1968), „Láttuk az igazi világosságot: a szerzetesi élet, annak szellemisége és alapvető szövegei” (1990), „’Philokália’ és az orthodox spiritualitás” (1997), „Evangélium a pusztában” (1999), „Babiloni kemence: szellemi útmutató” (2001), „Katekizmus alapjai” (2001), „Bizonyosság a láthatatlanban” (2002), „Test – lélek – szellem orthodox felfogásban” (2004).

2) Romulus Augustulus – a Római Birodalom nyugati részének utolsó uralkodója (475-476). Odoaker, a római hadsereg egyik germán hadseregének parancsnoka taszította le trónjáról.

3) I. Nagy Szent Theodosziosz (kb. 346-395) – 379 óta római császár. Ünnepnapja – január 17. Hadvezér fia, Hispániából származott. Valens császár halála után Graciánus császár a birodalom keleti felében uralkodó társcsászárrá kiáltja ki. Uralkodása idején válik a kereszténység államvallássá, az állami pogány kultuszt pedig betiltják (392).

4) Dmitrij Obolensky. The Byzantine Commonwealth. Eastern Európe, 500-1453. – London, 1974. A történészek által általában használt „bizánci” megnevezés „késői elnevezés, amely nem volt ismeretes azok előtt, akiket bizánciaknak nevezünk. Ők egész idő alatt rómaiaknak hívták magukat és uralkodóikat római császároknak tartották, az ősi római cézárai utódainak és örököseinek. Róma neve számukra megőrizte jelentőségét végig a birodalom fennállása idején. A római állam hagyományai pedig végig meghatározták tudatukat és politikai gondolkodásukat” (Georgij Osztrogorszkij. A bizánci állam története. Párizs, 1983).

5) Kis (III.) Pippin (lat. Pippinus Brevis, 714-768) – francia király (751-768), a Karoling dinasztia megalapítója. Martell Károly fia volt és örökletes majordomusként megdöntötte a Meroving dinasztia utolsó királyának uralmát és elérte, hogy őt válasszák meg a királyi trónusra, elnyervén ehhez a római pápa jóváhagyását.

6) Romaniának (Rómaiak országának) nevezték országukat azok, akiket mi „bizánciaknak” nevezünk.

7 Vö. Frantisek Dvornik: Photiosz szakadása: történelem és legendák („Unam Sanctam”, No. 19). Párizs, 1950; Ugyanő: Bizánc és a pápai primátus (Coll. „Unam Sanctam”. No. 49). Párizs, 1964.

Forrás: http://la-france-orthodoxe.net/ru/bibl/deseille_dechirure

(Ford. KM)

Advertisements