Emlékezés Daniló püspökre

DaniloNyolc év telt el azóta*, hogy az örök emlékű Daniló püspök befejezte földi útját. A Szerb Patriarchátus budai püspökeként Magyarországi tartózkodása kicsit több mint tíz évig tartott.  Ezen időszak bennünk, magyarországi orthodox papokban és világiakban, mély emlékeket hagyott.  Az elhunyt főpapról szóló ezen rövid írásomban szeretném átadni mindazt, amit emlékezetem megőrzött róla, ami nyomot hagyott a szívemben. Amikor a hétköznapi életben választás elé kerülök, önkéntelenül is eszembe jutnak Daniló püspök lelki tanításai; az élet nehéz pillanataiban tanácsért fordulva őhozzá, reálisan érzem az ő imádságos közbenjárását.

Rövid visszaemlékezésem elején szeretném elmondani, hogy Daniló püspök igazi szerzetes volt. Nagyon szerette a szerzetességet, magát a világhoz, családhoz, társadalmi előítéletekhez való nem kötődés elvét. Az Úrban való valódi szabadság szellemiségét közvetítette. Szerette a szerzetesi szegénységet és a lélek tisztaságát. Az Egyháznak élt, miértünk, nem pedig önmagáért. Szíve olyan tiszta volt, mint egy gyermeké, jóságos volt, önzetlenül és lemondásban élt. E személyes tulajdonságai lelki gyermekek sokaságát vonzották hozzá.

E kis országban, ahol az orthodox lakosság csupán a százalék töredékét teszi ki, a szent főpap életével magának az Orthodoxiának a lényegét mutatta fel. A napjainkban is több joghatóságban megoszló kicsiny orthodox nyáj az ő segítségével megérezhette az Orthodoxia egyetemességét, azt, amiről alaposan el szoktunk felejtkezni, mivel az évszázadok során az orthodox hitet követő egyes etnikai csoportok görcsösen ragaszkodtak nyelvükhöz, szokásaikhoz.

Ő azonban életével arról tett tanúbizonyságot, hogy mi mindannyian az Egy, Szent, Egyetemes és Apostoli Egyház gyermekei vagyunk. És ezen apostoli tanúságtétel látható jelévé vált az a tény, hogy Budapest és Szentendre szerb orthodox templomaiban megjelentek a magyar orthodox hívők. A lelki élet útjában álló joghatósági, etnikai és más akadályok: mindezek szertefoszlottak Daniló püspök személyes spirituális példája nyomán, mivel őbenne mindezek a megfelelő helyre kerültek, ezáltal pedig képes volt felmutatni a valódi értékrendet. Elmondhatom, hogy földi élete során Daniló püspök személyisége az Orthodoxia magyarországi spirituális középpontjává vált.

Daniló püspök képes volt összeegyeztetni a Szerb Egyház és a szerb hagyományok iránti szeretetét az Orthodoxia egyetemességével. Mindig Szerbia nagy patriótája volt. Patriotizmusa azonban soha nem akadályozta meg abban, hogy szívébe fogadja a környezetében élő más nemzetiségű orthodoxokat és nem orthodoxokat.

Gyakran meghat bennünket az Orthodoxia szépsége, de ez a szépség sehogy sem tükröződik az életünkben. Meghat bennünket a szent atyák gondolatainak mélysége, de sehogy sem vagyunk képesek leküzdeni a közöttünk lévő szakadásokat és nem vagyunk képesek normális kapcsolatokat kiépíteni. E szerb főpap azonban földi életének keresztény küzdelmével mutatta fel e szomorú elidegenedettség leküzdésének csodáját. Daniló püspök személyisége feloldotta az emberi előítéletek és meg nem értés jegét.

Rezidenciája Budapest közelében, a Szent Andrásról elnevezett Szentendrén, egy [valaha] szerb kisvárosban volt. Talán nem is helyénvaló rezidenciának nevezni: ez egy szerény épület, amelynek ajtaja mindig nyitva állt a látogatók előtt. Hiányoztak az oroszok számára olyannyira szokásos cellatársak [келейник – a főpapot kiszolgáló személy, eredetileg és szó szerint: cellatárs, vagyis aki egy szerzetesi cellában él vele – ford. megj.], hipodiakónusok, egyházmegyei titkárok. Pontosabban voltak, de nem alkottak „falat” a püspök és a környező világ között.

Danilo2A rezidencia ajtaja mindig nyitva volt. Amikor engedélyt kértünk, hogy beléphessünk, a szobák mélyéről hallottuk:

– „Ámin!”.

– Vladika, adjon áldást!

Megjelent a püspök enyhén hajlott, alacsony alakja. Örömteli gyermeki tekintet és az elmaradhatatlan szavak vártak ránk:

– Isten hozta! Isten hozta! Jöjjön be, nagyon örülök!

Panagiával adott áldást, amit megcsókoltunk. Leültetett minket egy régi asztal mellé, amelyet elődei, a korábbi budai szerb püspökök is használtak. A falakról a szerb patriarchák, királyok olajportréi néztek le ránk; a beszélgetés lassú tempóban, nyugodtan zajlott. Ő maga kezdett beszélni. Gyakran kerestem fel őt szükségben, értetlenségben, elveszettnek és levertnek érezve magam, segítséget keresve imáiban problémáim megoldásához. Soha nem távoztam tőle lelki tanítás, az öröm és a vigasztalás megtalálása nélkül. Az örömöt erősítette az a tudat is, hogy létezik közöttünk egy ilyen ember, létezik egy olyan hely, ahol örülnek neked, ahová visszatérhetsz, ahol bölcs tanításra találhatsz, és ahol megérezheted a szellemi bölcsesség mélységeit. Akkoriban úgy tűnt, hogy ez az örökkévalóságig fog tartani. E szobákban elmúlt az emberi félelem, kicsinyesség, hiúság; itt bizalom született és eltávozott a gőg. Őmellette elfelejtkeztünk az élet kegyetlen küzdelmeiről, megláttuk kishitűségünket; szégyen fogott el engem emberi kishitűségemért és szellemi ernyedtségemért.

A beszélgetést mindig Daniló püspök kezdte. Úgy tűnhetett, elvont témákról beszél; érkezésem után nem egyszer éreztem késztetést, hogy félbeszakítsam és rátérjek látogatásom céljára, azokra a kérdéseimre, amelyek nyugtalanítottak, kéréseimre. De a lassú beszélgetés során végül mindig feltárult a legfontosabb és az ember pontos választ kapott. Sokszor nem is volt már szükség a szavak kimondására, elmúlt minden aggodalom amiatt, hogy vajon meg fog-e érteni, elmúlt a késztetés, hogy félbeszakítsam, mivel pontos, világos válasz tárult fel bennem mindazokra a kérdésekre, amelyek gyötörtek engem. Mindez csodálatos egyszerűségben és emelkedettségben zajlott.

Daniló püspök gyakran mondta, hogy a főpapok és a papok egyik nagy kísértése, hogy a nyáj kedvét, az emberek tetszését keressék, hogy minél tetszetősebben szolgáljanak; e populista törekvések a papságot a farizeusokhoz teszik hasonlóvá. Daniló püspök mindig óvakodott az olcsó népszerűségtől, amely csodatevőket és karizmákat hajszol. Őszinte fájdalommal imádkozott azért, hogy a béke térjen vissza azon szívekbe és egyházközségekbe, ahol ellenségesség, frakciózás alakult ki és szüntelenül hangsúlyozta az ellenségesség veszélyességét: „Ha pedig egymást marjátok és faljátok, vigyázzatok, hogy egymást fel ne emésszétek” (Gal. 5, 15).

A szentség, a fentről való világ jelenléte érzékelhető volt Daniló püspök hétköznapi életében és átalakítóan hatott a környezetére. Főpapsága áldás volt mindnyájunk számára, a Budai Szerb Egyházmegye számára is.

sv_vladika_danilo-02[1]Gyakran halljuk, hogy a főpapnak jó adminisztrátornak kell lennie. Kétség kívül, az adminisztráció tehetsége fontos és szükséges az Egyház számára. Daniló püspök, aki számára a világgal való személyes anyagi kapcsolat minimális volt, nagyon jól ismerte a házas papság szükségleteit, tudatában volt annak, hogy támogatni kell a szerb orthodox templomok fennmaradását. Áldásával 1997-ben a Szerb Egyházmegye nagyon kedvező szerződést kötött a magyar állammal, amely során az egyházmegye kártérítést kapott a II. Világháború idején elpusztult szerb templomokért és visszakapta azon ingatlanait, amelyeket a kommunista represszió éveiben vettek el.

A kompenzáció hosszú évekre biztosította az egyházmegye stabil anyagi létezésének alapját. A főpap magas szellemisége teret adott a papoknak és világiaknak, hogy az Egyház javára tevékenykedjenek.

Daniló püspök sokszor beszélt arról, hogy minél több az egyházban az értelmiségi, intellektuálisan fejlett ember, az Egyháznak annál több esélye van arra, hogy megmutassa a világnak belső szépségét. Azt tanította, hogy vissza kell térnie az Egyházba a bölcsességnek, hogy az értelmes embereket be kell vonni az egyházi életbe (ahogy az állami életbe is). Szavai szerint azon ország, ahonnan elmegy az „agy”, elbutul, elsatnyul és degradálódik. Életünk egyik legfontosabb ellensége: a gyávaság, a szürkeség, a korlátoltság.

Jámbor szerzetesként és szerb főpapként nem zárkózott be az etnográfiai egyházi múlt kereteibe, a számtalan egyházkörüli szabályba, a múlt egyházi-történelmi formáiba. Magyarországra érkezése után a szerb templomokban egyre többször hangzottak fel magyar nyelven papi könyörgések és imádságok, ami megkönnyítette a kapcsolatfelvételt a magyar orthodoxokkal.

Daniló püspök személyiségének és világnézetének fejlődésére nagy formáló erővel voltak az orosz emigráció képviselői, akikkel életútja során mind Szerbiában, mind pedig a párizsi Szent Szergij Intézetben folytatott tanulmányai során találkozott. Tanárai voltak: Georgij Florovszkij protoijerej, Kiprian (Kern) archimandrita, A. A. Kartasov professzor, Nyikoláj Afanaszjev protoijerej.

A Szerb Egyház püspökeként testvéri viszonyt ápolt a Külföldi Orosz Orthodox Egyház több főpapjával és papjával és mélyen fájlalta az egyházszakadást. Jól értette a szomorú egyházszakadás igazi okait és a 90-es évek elején szüntelen hangoztatta, hogy a szakadás csak átmeneti.

Mély benyomást keltett bennem, hogy a Moszkvai Patriarchátus és a Külföldi Orosz Orthodox Egyház képviselői közötti első tanácskozást a budai szerb püspök szentendrei rezidenciáján tartották az ő áldásával. E megbeszélésen olyan emberek vettek részt, akik jelentősen hozzájárultak az egység létrejöttéhez: Viktor Potapov protoijerej, Nyikoláj Artyjomov protoijerej, Skarovszkij, Kasevarov és Firszov professzorok Szentpétervárról, Tyihon (Sevkunov) archimandrita.

Daniló püspök nem tartott előadást, de imáival, őszinte vágyával, hogy szolgálatot tegyen az Egyháznak, jelentősen hozzájárult az egységhez vezető nehezen induló dialógus létrejöttéhez. Hálával gondoltunk rá, amikor 2008-ban Őszentsége II. Alekszij patriarcha és Lavr metropolita kimondták az Orosz Egyház két ágának vágyott egyesülését.

2002-ben, Húsvét előtt az Úr magához vette Daniló püspököt a Mennyek Országába. Szívemet átjárta a gondolat, hogy valami helyrehozhatatlan történt. Elveszítettük szerető atyánkat, aki bőséggel tárta fel előttünk szerető szívének kincsestárát. Lelkileg elárvultunk, elveszítettünk egy kétségbevonhatatlan szellemi tekintélyt. Kérésének megfelelően Belgrád elővárosában, egy női monostorban temették el. A Budai Egyházmegye papsága és klérusa, és az őt szerető magyarországi hívők a szentendrei székesegyházban búcsúztak el tőle.

Danilo3

A templomban imádkozók több mint felét magyar orthodoxok tették ki, akiknek fájdalma vigasztalhatatlan volt. A szentéletű püspökkel töltött évek során sok minden feltárult a számukra. Daniló püspök keresztény életútja és személyes tanúságtétele segített bennünket abban, hogy elkerüljünk számos hibát és szélsőséget. A vele való találkozás számunkra a Mennyek Országának felvillanása és az Egyház valódi szépségének megjelenése volt. Tanítónk és imádságos közbenjárónk az Isten és a felebarát iránti szeretetéért elnyerte az örök Szépség szemlélését, Akit egész csodálatos élete során szolgált.

Az a csodálatos idő, amit Daniló püspökkel tölthettünk, lelkesítő és igaz példát adott nekünk, amit követnünk kell. Az Úr arra hív minket, hogy emlékezzünk meg tanítóinkról, várja személyes megváltozásunkat, mert azt, hogy egy olyan jelenség élhetett közöttünk, mint aki Daniló püspök volt, Isten irántunk való különleges irgalmának jeleként kaptuk meg.

Főtisztelendő Daniló püspök életében nyilvánvalóan mutatkozott meg a „királyi út”, amely során az emberi rendeletek és utasítások, a számítások és a diplomácia nem döntötték „evilág” rabságába az Egyházat. Lélekhordozó személyisége a „nem evilágból való Országot” jelenítette meg. Legyen örök emléke!

Kádár Iván protoijerej,

a budapesti Radonyezsi Szent Szergij orosz orthodox egyházközség parochusa

(* Megjelent az “Епископ Даниил Крстич, В начале был смысл”, Санкт-Петербург 2010. с. könyvben)

(Ford. KM)

Reklámok