Nem Bizánc a hibás

VM_JGivov_500_1366276196[1]„Bizánci viszonyok” – sóhajtanak néha egyesek, amikor szembetalálkoznak az orosz káosszal. Bürökrácia, lopás, jogtalanság és obskurantizmus – mindezek miatt az Orthodoxiát és Bizáncot okolják! Ez a téma nem új, de továbbra is aktuális. Idézzük fel pl. V. V. Pozner [ismert televíziós újságíró – ford. meg.] kijelentését, aki szerint „Oroszország egyik legnagyobb tragédiája, hogy felvette az Orthodoxiát”, ami megakadályozta, hogy együtt fejlődjön a „civilizált” Európával. Tényleg mindennek az Orthodoxia az oka? Nincs okunk Bizáncra haragudni, egyszerűen csak rosszul tanultunk – mondja Viktor Zsivov szlavista, a filológiai tudományok doktora.

Viktor Markovics Zsivov, a filológiai tudományok doktora, az Orosz Tudományos Akadémia V. V. Vinográdov Orosz Nyelvi Intézet tudományos igazgatóhelyettese, az orosz irodalmi nyelv története szekció vezetője volt. 1945-ben született Moszkvában. Apja Mark Zsivov újságíró, fordító és irodalomtörténész. A Moszkvai Állami Egyetemen végzett strukturális és alkalmazott nyelvészet szakon, a nyelvek strukturális tipológiájával és fonológiájával foglalkozott, számos könyvet írt az óorosz kultura történelme, valamint a XVIII. századi orosz irodalom témájában. “Kulturális konfliktusok a XVIII. század – XX. század eleje orosz irodalmi nyelvében” (1990) c. művét tanára Borisz Uszpenszkij filológus és elmélete, az orosz-egyháziszláv diglosszia hatására írta. 1996-ban koncepciójában tökéletesített és kibővített könyvét “Nyelv és kultúra Oroszországban a XVIII. században” címmel adták ki. Zsivov mélyen tanulmányozta az egyházi szláv nyelv hatását az orosz nyelvre; érdeklődési körébe tartozott az egyházi írásbeliség és kultúra. Szerzője a “Szentség. A hagiográfiai kifejezések kisszótára” valamint a “Nagy Péter korának egyháztörténelméből” c. könyveknek. 1995-től a kalifornia Berkeley Egyetemen a Szláv Nyelvek és Irodalom Intézet professzora volt. Tegnap, 2013. április 17-én hunyt el. 68 éves volt.

Gibbon nyomán

Amikor a XIX. századi irodalomban a bizánci hatás negatív értékelésével találkozunk, tudnunk kell, hogy a kor írói nagyon kevéssé ismerték Bizáncot. Legfőbb információforrásuk Edward Gibbon könyve volt, amelyben a szerző rendkívül negatív színekkel írja le a bizánci kultúrát. Gibbon okos ember, nagy tudós volt, de sajátos elképzelései voltak Bizáncról: romlott erkölcsök, túlzó religiozitás. Amikor Csaadajev „Első filozófiai levelében” azt írja: „A végzetes sors akaratából olyan erkölcsi tanításhoz fordultunk, amelynek a romlott Bizánc felé kellett nevelnie minket”, akkor kifordult ismereteit éppen e könyvből merítette. Ahogy számos őt követő orosz szerző is.

Ma teljesen más elképzeléseink vannak a bizánci civilizációról. Tudásunk lényegesen különbözik attól a tudástól, amivel az európaiak a XVIII-XIX. század fordulóján rendelkeztek. Bizánc fennálása során végig Európa legintellektuálisabb országa, a legmagasabb filozófiai kultúra országa, az antik örökség őrizője volt. Bizánc bukása után Oroszország bizonyos értelemben utóda lett, továbbította a bizánci örökséget. Itt azonban egy nagyon fontos pontosítást kell tennünk: Oroszország a bizánci kultúrának csak bizonyos részeit veszi át.

Hogyan hatott a bizánci Orthodoxia az orosz kultúrára? Nagy egyszerűen, olyanná tette az orosz kultúrát, amilyennek ma ismerjük. Az orosz kultúra a keleti szláv lakosság orthodox kultúrájaként alakult ki. De nem szabad figyelmen kívül hagyni azt a tényt sem, hogy Oroszország csak azt a bizánci örökséget továbbította, amit képes volt befogadni. Az ikonfestészetet, aminek kétség kívül bizánci alapjai vannak, keleti szláv talajba ültette. Ahogy az építészetet és az aszketikus hagyományt is.

A bizánci kultúra befogadása Oroszországban nagyon válogatós volt. Amikor Nagy Konstantin, az első keresztény császár, megalapította Konstantinápolyt, sok antik szobrot is átvitt, mivel számára a város elképzelhetetlen volt antik szobrok nélkül. A legfontosabb, amit Oroszország nem örökölt meg Bizánctól, az a bizánci világi kultúra volt, ez pedig nagyrészt a késő antik kultúra folytatása volt. Oroszország figyelmen kívül hagyta a görög irodalmat, a filozófiát, sőt még a bizánci teológiát is csak nagyon óvatosan fogadta be. Ahhoz, hogy megértsük a patrisztikus szövegeket, ismernünk kell a görög filozófia nyelvét, rendelkeznünk kell bizonyosfajta filozófiai előképzettséggel, amit megadott a bizánci iskola, de amivel nem rendelkeztek a keleti szlávok. Voltak természetesen fordítások, de általában aszketikai írásokat fordítottak le, nem pedig filozófiai vagy teológaiai írásokat. Összességében a teológia önmagában nem váltott ki Oroszországban komolyabb érdeklődést. Ez természetes is, hiszen a kereszténynek egyáltalán nincs szüksége teológiára. A teológiára akkor van szükség, amikor az Egyház az eretnekségekkel küzd. A bizánci teológia egész történelme a különféle eretnekekkel folytatott harc története, a teológiai megfogalmazások keresésének története, a vita története. Oroszországban gyakorlatilag nem léteztek eretnekségek. Az ún. „zsidózók” csak a XVI. században jelennek meg, vagyis majdnem öt évszázaddal az ország megkeresztelése után. A legnagyobb és legbonyolultabb teológiai könyvnek, Volocki Szent József [Иосиф Волоцкий] „Felvilágosító” c. írásának teológiai szintje egyszerűen össze sem hasonlítható a görög atyákéval.

Komolytalanság „bizánci bürökráciáról” vagy „despotizmusról” beszélni Oroszországgal kapcsolatban. Igen, Bizánc a Római Birodalom örököse volt, ami egy szervezett állam volt, ahol létezett az ügyes és professzionális bürokraták osztálya. Lehetséges, hogy a bizánci bürokrácia nem volt a világtörténelem legszimpatikusabb társadalmi csoportja, de professzionális, művelt emberek voltak, a bizánci társadalom elitjét alkották. A Kijevi Ruszban semmi ilyesmi nem jött létre. Mindenekelőtt nem vette át a birodalmi eszmét. A trónraemelés rítusa jóval később jelent meg nálunk, ahogy a birodalmi eszme is, ami a Moszkvának mint Harmadik Rómának a politikai ideológiájával kapcsolatban jött létre. A Kijevi Ruszra ez egyáltalán nem volt jellemző. És nem létezett a bizánci bürökráciához hasonló sem Kijevben, sem Moszkvában. A bürökrácia I. Miklós idején jelent meg. Évszázadokkal később!

Ami a moszkvai despotizmust illeti, az két momentumban mutatkozott meg. Az első: a legfelsőbb hatalomtól független, pl. a párizsi parlamenthez hasonló jellegű társdalmi intézmények hiányában, másodszor pedig a cár által folytatott, különféle, általában arisztokrata eredetű emberek elleni megtorlásokban. Ezek a megtorlások kegyetlenek voltak, ahogy egyébként mindenütt a középkori Európában. Nézzük meg VIII. Henriket vagy Angliai Erzsébetet. De az egyszerű parasztot ez a despotizmus gyakorlatilag nem érintette, elsősorban éppen azon bürokrácia hiánya miatt, amiről beszéltünk. A paraszthoz akkoriban sem a bürokrácia, sem az államhatalom nem ért el.

Szintén barbárok

Egy bizonyos pillanatig a nyugateurópai barbárok ugyanolyan sötétek és műveletlenek voltak az antik művelődés tekintetében, mint mi magunk. Ha megnézzük a X-XI. század Franciaországát, az nem ébreszt jobb benyomást, mint a Kijevi Rusz. De itt nagyon hamar megindul a középkori filozófia virágzása, az emberek tekintete az antik keresztény örökség felé fordul, ami évszázadokra meghatározza a nyugati civilizáció fejlődését. Miért lett hirtelen e barbároknak szükségük a filozófiára? Miért lett szükségük rendszerezésre, teológiai traktátusokra, „summa theologiae”-ra? Hiszen olyan figyelmesen és komolyan, ahogy a XII-XIII. században Nyugaton Boldog Ágostont olvasták, Oroszországban soha nem olvastak egyetlen egyházi szerzőt sem: sem Nagy Szent Vazult, sem Aranyszájú Szent Jánost.

A koraközépkor teljes korszakában a nyugati egyház számára életfontosságú volt nem egyszerűen a misszió, hanem az ellene támadó barbárok megvilágosítása. Az Egyház arra törekedett, hogy e barbárokat legalább kis mértékben rómaiakká tegye. Ez olyan csatornákat hozott létre, amelyeken keresztül nemzedékről nemzedékre megindulhatott a keresztény művelődés kicsiny folyama: az antikvitástól a középkorig. A bizánciak, ezzel ellentétben, nem voltak jó misszionáriusok. Megvetették a saját barbárjaikat: „A barbár soha nem válik igazi kereszténnyé”. A nyugati barbárok, a keletiektől ellentétben, nem a határokon kívül, hanem a volt Római Birodalom belső területein éltek. Míg a szlávok Bizáncot kizárólag csak egyházi misszió objektumaként érdekelték, addig a nyugati egyház kénytelen volt inkulturálni saját barbárjait, mivel nem valahol távol éltek, hanem helyben, ott, ahol néhol még léteztek az antik műveltség központjai. Például a francia Tours város még a VII. században is megőrizte római gyökereit, az antik nagyurak utódainak továbbra is fontos szerepük volt a társadalom irányításában. A szlávok közelében nem voltak semmilyen bizánci nagyurak. A nyugati egyháztól a leendő franciák és németek megkapták azt, amit a szlávok nem kaptak meg Bizánctól: az antik kultúra alapjait. Szembetalálván magát az eretnekségekkel, a nyugati egyház, amely kezdetektől fogva jóval központosítottabb volt a keletinél, a filozófia, a rendszerezett teológia felé fordul, létrehozza művelődési intézményeit. Az egyházi intézményeknek, a központi kormányzat szerveinek ott mindig jóval fontosabb szerepük volt, mint a keresztény keleten, amely inkább az intézményes apparátusra igényt nem tartó karizmatikus lelkiség felé orientálódott. A központosított egyházi apparátus és az európai Középkor antik „fundamentuma” előfeltétele volt a skolasztika, majd pedig a reneszánsz kialakulásának. Oroszország számára a Római Birodalom továbbra is idegen maradt pogány múltja miatt, amit teljesen elvetettek.

Továbbá nyugaton mégiscsak tudtak latinul. Mi, egyrészről, rendelkezvén az egyházi szláv írásbeliséggel, egy hozzánk meglehetősen közeli nyelven olvashattuk a könyveket és hallgathattuk az istentiszteleteket. Az írásbeliség az orosz városokban nagyon gyorsan fejlődött, a lakosság jelentős része irástudó volt (nyugaton a latint csak kevés értelmiségi ismerte). Az egyházi szláv irodalom terjedelme azonban össze sem hasonlítható a latin irodalom mennyiségével. Ott olvashatták a római antik szerzőket, filozófusokat, és ennek szintén meg volt a maga szerepe.

Lehetséges, hogy ha a törökök nem foglalják el Konstantinápolyt, ha Bizánc fennmaradt volna a XV. század után, az orosz műveltség más úton haladt volna. Lehetséges, hogy nem alakult volna ki ez a viszonylagos elzárkózás, izoláció a XV, XVI. században Nyugat- és Közép Európától. Nem alakult volna ki ez a bizonyos „elmaradás”. Mindesetre ez egyáltalán nem Bizánc és semmi esetre sem a bizánci Orthodoxia hibája.

Lejegyezte Dmitrij Rebrov

Forrás: Neszkucsnij Szad egyházi folyóirat

Advertisements