A képmás

ortodoxia2Antonij (Bloom) szurozsi metropolita prédikációja az Orthodoxia vasárnapján

Az Atya és Fiú és Szent Lélek nevében.

Az Orthodoxia Győzelme napján egy egyházi eseményt ünneplünk: a hét egyetemes zsinat korszakának befejeződését. A hetedik egyetemes zsinat hirdette ki az ikontisztelet dogmáját, ami arról szól, hogy Isten emberré válván ábrázolhatóvá lett, hogy a láthatatlan, felfoghatatlan Úr megtestesülésével emberi képmást nyert, és Isten képmása ábrázolható vonalakkal és színekkel; nem mint portré, hanem mint Istennek az Egyházban megismert, átélt és tudott belső, titokzatos képmása.

Milyen csodálatos ez: Istennek arca van, ezt az arcot pedig szemlélhetjük; az Istenről szóló egyházi tapasztalatot, egyházi ismeretet kifejező ikon előtt valóban szeretettel, áhítattal, gyengédséggel hajthatjuk meg térdünket. Isten egy lett közülünk, anélkül, hogy megszűnt volna a felfoghatatlan, nagy Isten, maga az Élet, maga a Szentség, maga a Felfoghatatlanság lenni. Mégis, új fény vetült így az Ószövetség azon szavaira, hogy mindannyian Isten képére lettünk teremtve; mindannyian ikonok vagyunk. Milyen csodálatos ez! Egymásra úgy tekintve, ahogy az ikonokra nézünk, a hit tekintetével, a szeretet tekintetével, az istentisztelet tekintetével, megláthatjuk Isten képmását.

Az Újszövetségben olvashatjuk a szavakat arról, hogy adjuk meg a császárnak, ami a császáré és Istennek, ami Istené. E szavak akkor hangzottak el, amikor a Megváltó Krisztus elé egy arcot, a római császár képmását ábrázoló dénárt tartottak, ő pedig így szólt: adjátok oda azt, amin rajta van a világ pecsétje, a hatalom pecsétje, azoknak, akiknek ezek fontosak; Istennek pedig adjátok oda azt, amin az Ő pecsétje van… Mindannyian Isten képmásai vagyunk, mindannyian hordozzuk magunkon ezt a pecsétet, ami által Istené vagyunk, és ezt nem adhatjuk át senkinek, csak Istennek.

Az ikonok mai ünnepe nem csak a kézzel festett ikonokról szól, nem csak arról szól, hogy Isten ábrázolható, hogy Isten emberré vált és emberi arca és képmása van; hanem arról is, hogy hogyan értsük meg azt, hogy mindannyian Isten szent ikonjai vagyunk. Hogy hogyan kell viszonyulnunk egymás iránt, ha képesek vagyunk ezt felfogni, ha képesek vagyunk ezt emlékezetünkben tartani!

Léteznek az emberi dühödtség által megszentségtelenített, meggyalázott, eltorzított ikonok; ezek az ikonok fontossá válnak a számunkra, mint valami vértanú-ikonok; ezeket az ikonokat igyekszünk megőrizni, szeretettel körbevenni, védelmezni, mivel az emberi igazságtalanság miatt szenvedtek kárt…

Így kell egymásra is tekintenünk, látván, hogy a bűn eltorzította az embert, látván, hogy az ember megsebesült, akkor, amikor oly nehéz felfedeznünk benne Isten szépségét és dicsőségét; akkor kell tekintetünkkel mélyen behatolnunk e szent és meggyalázott képmásba, akkor kell mozgósítanunk minden erőfeszítésünket, szeretetünket, áhítatunkat, hogy ez az ikon, nem az, amit a fára festettek, hanem az, ami az ember lelkében, orcájában, képmásában van, megtisztulhasson, meggyógyulhasson, újból megszentelődhessen, hogy újból Isten dicsőségének ikonjává válhasson.

Megkezdjük ma a Nagyböjt második hetét, amelyenek végén Palamasz Szent Gergely hirdeti az ember dicsőségét, azt, hogy az emberben élő, rajta nyugovó, őt megérintő, meggyógyító, őt újjáteremtő isteni kegyelem, hogy ez a kegyelem: maga az emberi lélekbe költöző Isten. Mily áhítattal kell egymásra tekintenünk, mily gonddal és áhítattal kell egymás iránt viszonyulnunk, nem nézve betegségeinket, gyengeségeinket, bűneinket, mivel mi képmás vagyunk: beszennyezettek, de mégis megszenteltek. Ámin.

1982. március 7.

Reklámok