Anatolij Zsurakovszkij atya, újvértanú: Prédikáció a Megbocsájtás vasárnapján

Szent Anatolij Zsurakovszkij atya, újvértanú

Szent Anatolij Zsurakovszkij atya, újvértanú

Kedves testvérek, ma kezdődik a Nagyböjt. A Szent Egyház ma a Nagyböjt határához vezetett el bennünket. Nagy idő ez, a Nagyböjt ideje, isteni, szent időszak. Nem véletlen, hogy tavaszra esik, amikor a lélekben kivirágzik mindaz, ami benne a legjobb, az, ami a hétköznapi élet gondjai között mélyen elrejtett, elveszett, alvó és elnyomott. Gyorsan forog az élet kereke, gyorsan múlik a mi életünk is, gyorsan váltják egymást az arcok, események, jelenségek, hangulatok, élmények. Minden rohan, fel-fel villan, mintha egy titokzatos vonatban robognál, 8és mi minden halad felénk. Nem tudjuk, hogy álomban vagy ébren villannak-e fel a jelenségek, nincs időnk megállni, nincs időnk elgondolkodni arról, hogy miért élünk, mi ezeknek az eseményeknek az értelme, mi a célja nehéz, összetett életünknek. Most a Nagyböjt napjaiban az Egyház megállítja az élet gyorsan forgó kerekét, a szívünkhöz fordul és így szól hozzánk: „Álljatok meg, gondolkodjatok el, lépjetek ki ebből a folyamból, forduljatok el tekintetetekkel e múló hangulatoktól, ezen egymást váltó arcoktól, és forduljatok Isten, az örökkévalóság, a Mennyek Országa felé. Az örökkévalóság tárul fel előttetek. Emeljétek tekinteteteket a mennyei felé, lépjetek ki az élet rohamából és fordítsátok tekinteteteket a mennyei dicsőség felé”.

Megható énekek sokaságával, istentiszteletek és a Krisztusra és földi életére való visszaemlékezések sokaságával ragadja meg lelkünket e napokban a Szent Egyház. Megvilágítja egész lényünket, feltárja nekünk bukásunk minden mélységét és velünk együtt sír a földön meggyalázott és elfelejtett igazság, az általunk elhagyott mennyei, a visszahozhatatlan napok, gyermekkorunk napjai, ifjúságunk hiábavalóságokért és törvénytelenségeinkért feláldozott eszményei miatt. A Szent Egyház szerető anyaként fájdalmas megtörtséggel aggódik a lelkünkért, szerető szívvel mondja nekünk, hogy vissza lehet térni az ő útjára, hogy ez az út magával ragadó, hogy ezt az utat előttünk sokan végigjárták… A Megváltó képét állítja elénk, Aki azért jött el, hogy megmentsen minden eltévedt bárányt. A Szent Egyház soha nem tárja fel olyannyira előttünk kimeríthetetlen kincsestárának teljességét, mint a Nagyböjt napjaiban. Ha belépnénk e kincstárba, ha valóban képesek lennénk legalább erre a negyven napra elvonulni a világtól és belépni az Egyház üdvösséget rejtő kincstárába, átalakulnánk.  Lent élünk a völgyben, de a lelkünk a mennyek felé törekszik, a mi piszkos, fullasztó, távoli földünkről látjuk az isteni fény által tündöklő hóval borított csúcsokat. Lelkünk sírva vágyakozik e csúcsokra, szeretnénk elhagyni e völgyeket. A Szent Egyház tárja fel előttünk az üdvösség útját. Ha nem vagyunk képesek az Egyházzal együtt végigélni e negyven napot az imádság küzdelmében, ha nem vagyunk képesek azokra a nehéz küzdelmekre, amikre az Egyház hív bennünket, akkor válasszunk ki valami kicsit e küzdelmekből és teljesítsük azt észrevétlenül, kitartással és türelemmel. A Szent Egyház akkor feltárja előttünk a nagy kegyelmet. A Szent Egyház megadja lelkünknek a fényes örömet, a tiszta boldogságot és a megkönnyebbülést, kitárja előttünk a bűnbánat, a lelki-szellemi megújulás kapuját. Ezen észrevétlen küzdelem, ez az Egyház fényes küzdelmében való szellemi részvétel közelebb visz minket Istenhez, Krisztus részesévé tesz minket.

Böjtölni azt jelenti, hogy egy időre kivonulunk a világból, eggyé válunk az Egyházzal, megérezzük annak tisztaságát, meglátjuk a Mennyei Jeruzsálemet, siratjuk azt, kinyújtjuk felé a kezünket, onnan pedig a fény sugarai áradnak ki ránk. Akkor megérezzük a Megváltó közelségét, Aki leereszkedik hozzánk. Emlékezzünk gyermekkorunkra, ifjúságunkra és mondjuk, mely napokat tartottunk életünk legfényesebb, legboldogabb pillanatainak: amikor átadtuk magunkat a szenvedélyeknek, amikor a siker vagy a gazdagság kényeztetett minket csábító örömeivel? Vagy azok a napok, amikor elértük az önmagunk elé kitűzött célokat, dicsőséget, tiszteletet szerezve általa és hízelegve önimádatunknak? Nem, ó nem, ezeket a napokat, bizonyára, súlyos aggodalmak felhőzték be, amelyek elhomályosítottak az értelmet és az öntudat világosságát és teherként nehezednek a lélekre. Ha felidézzük az életünket, akkor életünk legboldogabb pillanatai a Nagyböjt napjai voltak, amikor elmenvén a templomba, hallgattuk a megható imákat, megvilágosodott és elérzékenyült a lelkünk. Ez a bűnbánat boldogsága, az Isten iránti közelség boldogsága, amit az Egyház tár fel előttünk e napokban.

Éljünk annak örömével, hogy részesülhetünk azokból a kincsekből, amiket az Egyház ad nekünk a Nagyböjt napjaiban. Ne felejtsük el, hogy mindaz, amit itt a földön látunk, csak káprázat, árnyéka annak a csodálatos és fényes életnek, ami ott van, az örökkévalóságban, Istenben. Üdvözítőnk megmutatta nekünk e világosság erejét és édességét és Önmagában testesítette meg annak földi képmását, és örökké velünk marad, ha megértjük és meglátjuk őt itt, a földön. Akkor a lelkünkben Ő fog uralkodni, életünk pedig teljessé, fényessé, erőssé válik, mivel az Ő csodálatos világossága fogja megvilágítani.

De nem mindenki képes részesülni teljesen e kehelyből; ahhoz, hogy méltó részesei lehessünk e kegyelemnek, fel kell rá készülnünk. Az Egyház ezért néhány héten keresztül lépésről lépésre vezetett minket, hogy végül beléphessünk a tündöklő templomba. Láttuk a vámos és farizeus hetét, a Félelmetes Ítélőszék vasárnapját, amikor Isten szigorú képmása jelent meg előttünk. Ma a Szent Egyház felvezet bennünket a tökéletesség utolsó fokára, megmutatja nekünk Isten „bennünk lévő” Országa valóságos elérésének utolsó feltételét, az utolsó, legmagasabb rendű küzdelmet és a boldogság legmagasabb testamentumát: a megbocsájtás parancsát, azt a parancsot, hogy teljes lelkünkből bocsássunk meg felebarátainknak. Hallottuk ma az Evangélium félelmetes, de mégis végtelenül megindító szavait arról, hogy csak az nyerheti el a bocsánatot, aki maga is teljes szívéből megbocsát a felebarátainak. Ezt kell megtennünk, ha szeretnénk részesülni a bűnbánat kelyhéből. Ha lelkünket eltölti a harag, ha az megkövesedett a megátalkodottságban, akkor nem fogunk felemelkedni a földről: eljővén a templomba halljuk majd a megható énekeket, de a harag terhe meg fogja akadályozni, hogy megérezzük azok mélységét és megindító voltát.

Ma a Szent Egyház arra hív minket, hogy bocsássunk meg mindazoknak, akik fájdalmasan, kegyetlenül és ártatlanul megbántottak minket. Ezen a vasárnapon minden hívő megbocsát mindenkinek, bárki is bántotta meg. Nagyon sok meg nem bocsájtott sérelmet hordozunk, sok a ki nem sírt könnyünk, az elmúlt években mindenki sok dühvel, áthatolhatatlan sötétségű pokoli dühvel találkozott. Sok közöttünk az olyan, akit ártatlanul bántottak, sértettek meg, sok a szívünknek fontos, idegen, gonosz kezek által elveszejtett ember. Sokakat szívük legmélyén, legjobb megnyilvánulásaikban és gondolataikban sértettek meg az idegen, gonosz kezek. Ma emlékeznünk kell e szenvedésekre, de nem a haragot, hanem a megbocsájtást kell elhoznunk. A mai napon: bocsáss meg, megbocsájtok, megbocsájtok mindent… Megbocsájtok és elengedek mindent, titeket, akik megsértettetek minket, akik gúnyoltatok minket, megbocsájtunk nektek, akik elvettétek gyermekeinket és apáinkat, megbocsájtunk nektek, akik megbecstelenítettétek templomainkat, megbocsájtunk a mi Istenünk nevében, Akit ti nem ismertek, Annak nevében, Aki azt parancsolta nekünk, hogy bocsássunk meg… Előfordulhat, hogy szájunkból elhangzik a „megbocsájtok” szó, de a szív megkövült a ki nem sírt könnyek miatt. Csak Krisztus adhatja meg nekünk azt a titokzatos erőt, ami megolvasztja a gyűlölet jegét, eloszlatja a sérelmek fájdalmának sötétségét. Keressük nála ezt az erőt, hogy teljes szívünkkel, teljes lényünkkel képesek legyünk megbocsájtani: „Atyám, bocsáss meg nekik, mert nem tudják, mit cselekedtek”. Ők gondolják csak azt, hogy megbocsájtván a rosszat, pártoljuk, megbüntetvén pedig legyőzzük azt. Az Egyház ellenségei azt mondják, hogy a kereszténység nem cselekszik és arra tanít, hogy szolgalelkűen alázkodjunk meg Isten előtt. Nem, a kereszténység küzdeni, harcolni tanít, hogy soha ne tegyük le a fegyvert. De a mi fegyverünk a szeretet és a megbocsájtás. Emlékezzetek: nincs nagyobb, erőteljesebb fegyver, mint a szeretet fegyvere a gonosszal szemben, mint a mindent megbocsájtás a gyűlölettel szemben. Ez az a fegyver, ami lerombolta a poklot és a Megváltó lábai alá vetette azt. Így győzzünk mi is. Vigyük végbe az első hőstettet: bocsássunk meg felebarátainknak.

Megbocsátván, hőstettet viszünk véghez, legyőzzük a sátánt, az antikrisztust, aki szívünket el akarja pusztítani a harag és a megkeményedés által. Bocsássunk hát meg, bocsássunk meg és legyőzzük a sötétséget, befogadjuk magunkba a szeretet és az örökkévalóság világosságát. Gyakran előfordul, hogy az emberek napról napra élik kicsiny életüket, és e kicsiny életükben számtalan kicsiny fájdalmak, kicsiny viszályok, kicsiny kellemetlenségek érik őket, és minden kicsiny esemény ezen emberek, ezen kicsiny emberek számára végtelenül hatalmasnak tűnnek, és ezért elszoknak attól, hogy meglássák a nagyot, és maguk is egyre kicsinyebbekké, apróbbakká válnak. Ekkor e kicsiny életbe behatol egy nagy, világos, örömteli esemény, és észreveszik, hogy milyen kicsiny is ez az élet, meglátják, hogy mennyire értelmetlen volt megsértődni, összeveszni, sérelmeken bánkódni. Ekkor megvilágosodnak, és mindezekre mint kicsinységekre fognak tekinteni.

Ugyanúgy lépnek be a mi kicsiny életünkbe is a végtelenül hatalmas örömök, lelkünkbe a Szent Titkokban és a nagyböjti imákon keresztül belép Krisztus. Nem csak a bennünket körbevevő kicsiny, szürke életünk, de értelmi életünk sem tűnik soha olyannyira kicsinynek, mint e szavak tükrében: „Krisztus jön, Krisztus közel van. Beköltözik a lelkünkbe”. E nagy csoda nevében tegyünk félre minden földi gondot, bocsássunk meg a minket gyűlölőknek és szívünkkel törekedjünk felfelé, ahonnan Istenünket, Megváltónkat, Üdvözítőnket, a fényességes és legédesebb Jézust várjuk.

Elhangzott 1922. február 14-én.

Forrás

Advertisements