A böjti küzdelem megkezdése előtt: a valódi megbocsájtásról

SchmemannAlexander Schmemann atya több mint 30 éven keresztül – 1953-tól 1983-ban bekövetkezett haláláig tartott rendszeres beszélgetéseket a „Szabadság Rádióban”, a Szabad Európa Rádió orosz adásában. Beszélgetései a keresztény hit legfontosabb, központi kérdéséről: az Isten és az ember, a világ és az Egyház, valamint a hit és a kultúra, szabadság és felelősség témáiról szóltak.

„A böjti küzdelem megkezdése előtt” c. beszélgetés a valódi megbocsájtás lényegéről szól.

“Mert ha az embereknek megbocsátjátok vétkeiket, nektek is megbocsát mennyei Atyátok. Ha pedig nem bocsátotok meg az embereknek, Atyátok sem bocsátja meg a ti vétkeiteket” (Mt. 6, 14-15). Krisztus e szavait halljuk a Nagy Böjt előestéjén. E szavakkal hív minket Egyház az önmagunkban való elmélyülés, belső megtisztulás, bűnbánat, az Istenhez való visszatérés küzdelmének megkezdésére.

Oly sokszor hallottuk már e szavakat a megbocsájtásról, hogy már mintegy süketekké váltunk irántuk. De próbáljunk meg újra belegondolni, belehallgatni e szavakba, felrázni magunkat a belső megszokásból és akkor újra döbbenetes erővel hatnának ránk, szívünkbe és lelkiismeretünkbe hasítanak. Sőt, megrettenünk, hiszen e szavak rendkívül egyszerűen, de kérlelhetetlenül mondják, hogy a mi megbocsátásunktól függ teljes mértékben a mi Isten általi megbocsáttatásunk is. Ha mi nem bocsájtunk meg, akkor Isten sem bocsájt meg nekünk. Ebben az esetben pedig szükségtelenné és értelmetlenné válik minden más: az imák, a templom látogatása, az Istenről és az életről való gondolkodás, vagyis más szavakkal, szükségtelenné és értelmetlenné válik maga a vallás.

Ha ez így van, éppen a megbocsájtás az első, amin el kell gondolkodnunk e napokban, amikor maga Isten hív minket a gondolkodásra, az önvizsgálatra, önmagunk értékelésére. „Megbocsájtás”: olyan egyszerű, nyilvánvaló szónak tűnik. Első látásra minden világosnak tűnik: megbocsájtani azt jelenti, hogy nem haragszom többé, nem akarok bosszút állni, „nincs vele semmi bajom”, ahogy gyakran mondani szoktuk. De elég, ha egy kicsit jobban elgondolkodunk, és világossá válik, hogy mindez – hogy nem haragszom, hogy nem akarok bosszút állni, hogy nincs bennem sértettség stb. – akkor is elérhető, ha közben még sem bocsájtunk meg úgy, ahogy Krisztus kéri, amikor arról beszél, hogy ha mi nem bocsájtunk meg, akkor mi sem nyerhetünk bocsánatot. Miről van szó? Mi a megbocsájtás valódi lényege?

Figyeljük meg, hogy azon belső állapotokat, amiket az előbb felsoroltam, és amiket általában a megbocsájtásnak tartunk, vagyis, hogy nincs bennünk sértettség, nincs bennünk bosszúvágy stb., hogy mindezeket az állapotokat negatív kifejezéssel határozzuk meg: NEM vagyok sértett, NEM tartok haragot a szívemben, NEM akarok bosszút állni. De éppen arról van szó, hogy ezernyi tagadás sem ad ki egyetlen állítást sem. Vagyis, más szavakkal, valaminek a hiánya még nem jelenti valami más meglétét. A gyűlölet hiánya nem jelent szeretetet, ahogy a harag hiánya sem jelent megbékélést. Talán nem tudjuk saját életünk félelmetes és keserű tapasztalatából, hogy a közömbösség, például, rettenetesebb lehet az ellenségességnél és a gyűlöletnél is?

Pál apostol azzal kezdte, hogy meggyűlölte Krisztust és harcolt ellene. De éppen ez a gyűlölet, ami a valóságban vakság és sötétségben való tévelygés, keresés volt, fordult át olyan hitté, a Krisztus iránti olyan szeretetté, amelyek leveleinek szavai által még napjainkban is lángra lobbantanak. De hányan voltak akkor is olyanok, akik nem éreztek gyűlöletet Krisztus iránt, mégis csak önmagukkal foglalkoztak, önmagukon kívül minden iránt közömbösek voltak és egyszerűen észre sem vették Őt, ha pedig észrevették, akkor elfordultak tőle. Pilátusban, aki Krisztust keresztre feszíttette, nem volt gyűlölet, sem bosszú, sem sérelem, csupáncsak mérhetetlen, mindent átjáró közömbösség.

De mi gyakran éppen a közömbösséget, éppen ezt a belső elidegenedettséget állítjuk be megbocsájtásnak! Nyelvünkben milyen sok ártatlannak látszó szókapcsolat és kifejezés létezik, amelyek, ha belegondolunk, megmutatják az ilyen álmegbocsájtás rettenetes lényegét. „Ugyan, mit tehet ő róla, mi mást várhatnánk tőle, keresztet vethetünk rá, legyints rá, rá még haragudni sem érdemes” stb. Vagy így: „Megbocsátok, de többé semmi közöm Önhöz. Kitörlöm Önt az életemből”.

Ez lenne az a megbocsájtás, amire Krisztus hív bennünket? Talán az ilyen közömbösségre, a másiknak az életünkből való kitörlésére, a tőle való elfordulásra szólít fel minket Isten? Természetesen nem. Sőt, többet is mondhatunk: amíg még van bennünk harag, van még remény. Még ha a harag el is vakít, de addig komolyan veszem a másik embert, addig létezik a számomra, addig ez a harag maga is átalakítható a megbékélésbe, az újraegyesülésbe és a megújulásba. De ahol megjelenik a közömbösség, ott a halál jutott uralomra. A pokol: mindenki közömbössége mindenki iránt, mindenki önmagába fordulása, ezáltal pedig a szellemi-lelki halál rettenetes magánya. Ezért határozottan állíthatjuk: a közömbösségből és a megvetésből, lenézésből fakadó megbocsájtás nem megbocsájtás, hanem annak hamisítványa, karikatúrája.

Az igazi megbocsájtás mindenek előtt a másik ember teljes elfogadását és komolyan vételét jelenti, visszatérést ahhoz a mélységhez, amelyben megismerjük minden ember egyediségét és az ebből fakadó egyedi és megismételhetetlen értékét, mint Isten teremtményét, mint Isten képmását, vagy a kereszténység nyelvén szólva, azt, akit Isten az örökkévalóság óta szeret, és akiért Krisztus meghalt a kereszten. Az igazi megbocsájtás azt jelenti, hogy olyannak látjuk meg a másik embert, amilyennek Isten látja és szereti őt.

„Mindenki közülünk vétkes mindenben mindenki előtt” – mondta Dosztojevszkij. Mindenki közülünk, bizony, mindenekelőtt abban a mindenki más iránti rettenetes közömbösségben vétkes, ami az egész életet, az egész világot magányba, ellenségességbe, bizalmatlanságba és félelembe taszítja. És e halálos, halált hordozó közömbösséggel szemben áll, küzdi le és győzi le azt a megbocsájtás. Ezért a megbocsájtás Istentől van, mindig Istentől fakad. Isten nem azért bocsájt meg nekünk, mert úgymond „ugyan, mit várhatok tőlük?”, nem azért, mert legyintett ránk, hanem azért, mert „Isten szeretet”  (1Jn. 4, 8) és semmi nem képes lerombolni ezt a szeretetet, hanem ellenkezőleg, az képes győzedelmeskedni, újjáépíteni, megújítani és feltámasztani mindent. És csak ha megismertük és megéreztük Istennek ezt a reánk, reám, mindnyájunkra irányuló mindent megbocsájtó szeretetét, akkor születhet meg a szívünkben a csodák csodája: a megbocsájtás. Akkor életünkben fellobban a világosság, a mennyei boldogság!

Forrás. Alexander atya beszédének felvétele orosz nyelven itt meghallgatható.

Advertisements