Illúziók nélkül: Sztálin és az Egyház

stalin050313_1[1]60 éve halt meg J. V. Sztálin, az az ember, aki körül nem csendesednek, és a jövőben sem fognak csendesedni a viták. Egyesek a legnagyobb zseninek, mások a legnagyobb bűnözőnek tartják. Még az önmagukat orthodox keresztényeknek nevezők között sincs egységes vélemény: valaki Heródesként tekint rá, mások „kegyelemmel telt császárnak” hiszik. Egyházi közegben számos mítosz kering Sztálinról, és vannak olyanok, akik a szentté avatását szorgalmazzák. De hogyan viszonyult a valóságban Sztálin az Orthodoxia iránt és lehet-e egyáltalán hívőnek tekinteni őt? Erről Igor Alekszandrovics Kurljandszkijjal, a történettudományok kandidátusával, az Orosz Történelmi Intézet vezető tudományos munkatársával, a „Sztálin. Hatalom. Vallás” c. fundamentális monográfia szerzőjével beszélgettünk.

Igon Alekszandrovics, Ön személyesen találkozott a Sztálinra vonatkozó pozitív vagy negatív mítoszokkal?

Igen, nem is egyszer. Például létezik az „orthodox keresztény” Sztálin mítosza, vagyis hogy ő pártbeli elvtársai előtt titkolva vallotta az orthodox hitet és valódi szellemi-spirituális életet élt. Létezik a negatív mítosz is, amely szerint Sztálin buta és ostoba, műveletlen volt. Természetesen sem az első, sem a második mítosznak sincs semmi köze a valósághoz.

De hát azok, akik meg vannak győződve Sztálin szentségéről, tényekre hivatkoznak: hogy találkozott Illés libanon-hegyi metropolitával, hogy Moszkvai Boldog Matróna megáldotta, hogy a bűneit tartalmazó listákat küldött el moszkvai templomokba, hogy parancsára repülőgépen Moszkva körül körbevitték az Istenszülő Kazanyi Ikonját.

Várjunk csak, miféle tények ezek? A történész számára a tények olyan valami, amit hitelt érdemlő források támasztanak alá, vagyis levéltári dokumentumok, kortársak visszaemlékezései. Ha vesszük a fáradtságot, hogy utánajárjunk a „pravoszláv Sztálinról” egyházi berkekben terjedő mítoszoknak, akkor nem találunk semmit sem, csupán néhány kétséges brosúrát, amelyeknek szerzői semmiféle bizonyítékkal nem támasztják alá fantazmagóriáikat. Eltérően Sztálinnak a repressziókban, többek között az Orosz Orthodox Egyház elleni üldöztetésben való dokumentumokkal bizonyított részvételétől.

Mint olyan történész, aki már hosszú évek óta tanulmányozom Sztálin életét és tevékenységét, megerősíthetem, hogy nem történt semmiféle találkozás Sztálin és Illés (Karam) libanon-hegyi metropolita között, ahogy mítosz és kitaláció az is, hogy Sztálin felkereste volna Boldog Matrónát, hogy bűneinek megvallását tartalmazó listákat küldött volna moszkvai templomokba. Nem repülték körül Moszkvát sem a Kazanyi Istenszülő ikonjával. Mindez hazugság, amit vagy műveletlenségből vagy pedig azzal a rosszindulatú céllal terjesztenek, hogy fenntartsák a társadalmi tudatban a „pravoszláv Sztálin” legendáját. Ennek azonban semmi alapja sincs.

Emlékezni kell arra, hogy a szovjet állam, bár 1943-ban változtatott az Egyházzal való kapcsolatának formátumán, ideológiailag végig ateista maradt. A hírhedt „fordulatot” nem spirituális vagy romantikus okok, hanem kizárólag pragmatikus motívumok váltották ki, amiről kortárs történészek – O. Ju. Vasziljeva, M. V. Skarovszkij, saját magam és mások tollából már részletes kutatások jelentek meg. A valóságos dokumentumok és tények nem teszik lehetővé, hogy Sztálinnak az egyházi-állam kapcsolatrendszerében 1943-ban elindított „új kurzusa” mögött szemináriumi múltja, a vallás és az Orthodoxia iránti szimpátiája által kiváltott spirituális okokról beszélhessünk.

A kérdés történelme

Hol és milyen politikai, ideológiai helyzetben kezdődött Sztálin részvétele azon kérdésekben, amelyek a szovjethatalom és az Egyház viszonyát érintették?

Sztálin 1922 óta részt vett a szovjethatalom és az Egyház viszonyát érintő kérdések megoldásában, amikor a Kommunista Párt Központi Bizottságának főtitkáraként szigorúan tartotta magát az Orosz Orthodox Egyháznak az éhezők megsegítésének ürügyén történő szétverésére és kirablására irányuló lenini-trockiji tervhez.

Később, 1923-ban nagy szerepe volt a korábbi egyházellenes vonal enyhülésében, a templomok fokozatos bezárására irányuló óvatosabb politika kidolgozásában és személyesen szerkesztette meg a Központi Bizottság erre vonatkozó körlevelét. Igen, Tyihon patriarcha szabadon engedésében is szerepe volt. Mindezt a Trockij elleni harc konjunkturális okai, valamint, mondhatni, az országban egyre inkább kibontakozó, a társadalmi viszonyok részleges liberalizációját feltételező NEP általános logikája diktálta.

De ugyanúgy vezető és irányító szerepe volt Sztálinnak az ún. „vallási NEP” 1927-1930-ban bekövetkezett felszámolásában, a vallás és az Egyház elleni új, nagyméretű támadás megszervezésében, a tömeges repressziók és üldöztetések politikájára való áttérésben. Erről részletesen, dokumentumokra és tényekre alapozva írok a „Sztálin. Hatalom. Vallás” c. könyvemben. 1937-1938-ban Sztálin irányította az orthodox főpapság, a más hitfelekezetek vallási vezetői, papok és világi hívők tömeges megsemmisítését.

Igaz-e, hogy az 1930-as években hivatalos terv létezett az Egyház likvidálására, sőt kitűzték az utolsó templom bezárásának dátumát is?

Nem, ilyen konkrét terv a 30-as években nem létezett. Egyszerűen nem volt rá szükség, mivel a bolsevik párt programja és a marxizmus doktrinája nem hagytak helyet az eljövendő „boldog társadalomban” a vallás, az Egyház, a vallásos tudat számára. A bolsevikok pártja volt a legfőbb és egyetlen legális politikai erő az 1930-as évek szovjet társadalmában, a marxizmus pedig a szovjet állam ideológiai fundamentumát alkotta. Következésképpen, a szovjet valóságban a vallás iránti viszonyban a legkülönfélébb taktikai fordulatok létezhettek – az üldöztetésektől kezdve az „olvadásig” és az „új kurzusig”. A pártmunkások hadserege azonban bármilyen változat esetén szilárdan vallotta azt a meggyőződését, hogy a vallás egy idejétmúlt ideológia, az „átkozott múlt” csökevénye, amelytől a szovjet emberek előbb vagy utóbb meg fognak szabadulni.

Sztálin fiatal korában teológiai szemináriumban tanult. Hatott-e ez az Egyház iránti viszonyulására?

Nagyszámú forrás tanúságtétele szerint Joszif Dzsugasvili a szeminárium felsőbb osztályaiban elvesztette érdeklődését a szellemi (teológiai) oktatás iránt, „kitűnő” és „jeles” diákból „elégséges” lett, a spirituális tanításokat pedig elengedte a füle mellett. A tifliszi (ma Tbiliszi) szemináriumban kitűnő pedagógusok oktattak és erős volt az oktatás színvonala, de neki már megváltozott az érdeklődési köre. Elveszítvén a tanulás iránti vágyat és lemondván az egyházi karrierről, Dzsugasvili a szeminárium befejezése előtt elhagyta az iskolát. Bekapcsolódott a forradalmi tevékenységbe és korábbi tanulmányai ellenére szellemi-lelki értelemben műveletlen ember maradt.

A szemináriumi tanulmányai bizonyosan nem voltak befolyással arra, hogy a háború idején enyhített az államnak az Egyház iránti politikáján. Sőt, feltételezem, hogy korábbi lelki tanítóit később gyűlölte. Nem nagyon ismert tény, hogy Szerafim (Mescserjakov) metropolitát, aki Sztálin diákéveinek kezdetén a szeminárium rektora volt, 1933-ban az egyik olyan „trojka” ítélete alapján végezték ki, amely Sztálin parancsára jött létre (már 1930-tól hoztak létre „trojkákat” a GPU helyi szervei a kollektivizációs kampány keretében).

Egyébként nem egyedül Sztálin járt szemináriumba a szovjet vezetők közül. Ilyen volt pl. A. I. Mikojan, N. I. Podvojszkij, A. K. Voronszkij, Micha Cchakaja és mások is. Szemináriumi tanulmányaik egyáltalán nem lágyítottak az Egyház iránti viszonyulásukon.

Mi volt az oka ezeknek az nagy életfordulatoknak? Valami nem volt rendjén a szemináriumokban vagy tisztán külső okokról van szó?

Erre a kérdésre megpróbáltan és is felelni, valamint a kor teológiai oktatásának ismert kutatója, T. G. Leontyeva, a történettudományok doktora is. A válasz: a szemináriumokban nem minden volt rendben, és léteztek külső okok is. A szemináriumokban negatív hatást jelentett a magoltatás, a formalizmus, a laktanyajellegű pedagógiai szellemiség, a nemzetiségi vidékeken ehhez járultak még az oroszosító tendenciák is. Másrészt a forradalmi mozgalom minden módon igyekezett diszkreditálni a vallást és az Egyházat és az általuk keltett hangulat behatolt a szemináriumi közegbe is. Összességében is hatott a környezetben kialakult egyházellenesség: a szigorú szemináriumi rendszabályok ellenére a diákok kapcsolatban álltak a környező világgal.

Vagyis szemináriumi fiatalsága ellenére Sztálin meggyőződéses ateista, materialista lett?

A „Sztálin. Hatalom. Vallás” c. könyvemben megpróbálok válaszolni erre a kérdésre. Az én következtetésem: Sztálin nem vált olyan meggyőződéses ateistává és materialistává, mint amilyenek az oroszországi kommunizmus egyes kiemelkedő vezérei voltak, mint pl. Lenin, Trockij vagy Buharin. Ezt tanúsítják egy sor orosz és külföldi klasszikus mű oldalaira írt jegyzetei, amelyeket tanárom, a sztálini téma egyik legnagyobb kutatója, B. Sz. Ilizarov kutatott (ezek között vannak gondolatok Istenről és a halhatatlanságról, ami lehetetlen azok számára, akik ezeket radikálisan tagadják). E tekintetben jellemzők például Anatole France, L. Ny. Tolsztoj „Feltámadása”, Dosztojevszkij „Karamazov testvérek” és más híres művek lapjaira írt megjegyzései. Sztálin például összefirkálta Anatole France „Istenről” szóló dialógusát, és az egyik oldalra leírta gondolatait arról, hogy az emberek miért nem képesek Istent felfogni: „Nem ismerik a nyomait, nem látják. Számukra nem létezik”, meghagyva ezáltal a „kiskaput” Isten létezése lehetőségének. Nem lehet nem észrevenni a vallási vonások paródiájának azon tényeit sem, amelyeket Sztálin gondosan beépített saját személyének kultuszába, valamint Lenin kultuszába, a kommunista szimbólumrendszerbe. Egy következetes ateista számára ezek a cselekedetek lehetetlenségnek tűnnének.

Meg vagyok győződve arról, hogy Sztálin a vallás iránti viszonyulásában agnosztikus volt, vagyis olyan ember, aki nem hisz sem Isten létében, sem Isten nemlétében. Ez a körülmény (nem pedig Sztálin kitalált „orthodoxiája”, ahogy sokan gondolják) könnyítette meg a vallás és az Egyház iránti manőverezését a háború idején. Számára ez az ateista momentum egyáltalán nem volt elvi kérdés.

Kifejezte-e valamelyik beszédében, szövegében viszonyulását a hit, Isten, az Orosz Orthodox Egyház iránt?

Igen, nem egyszer kifejezte az 1920-as években, és ez a viszonyulása következetesen negatív volt. Hozok néhány idézetet e témában. 1927-ben egy amerikai munkásküldöttség előtt mondott beszédében kijelentette, hogy a papság likvidálását végig fogják vinni, 1928-ban a munkás-paraszt újságírók („rabszelkor”) előtt mondott beszédében kijelentette, hogy „országunk elismerte, hogy a vallásra nincs szükség”, és arra hívta fel az újságírókat, hogy gúnyolják ki a papságot, és kijelentette: „természetesen mi azt szorgalmazzuk, hogy minden templomot alakítsanak át klubbá”. Figyelembe kell venni, hogy ezek a szövegek a párt és munkás-paraszt hallgatóság előtti nyilvános fellépésekkor hangzottak el. Sztálinnak azonban nincs önálló beszéde vagy cikke, amiben kimondottan vallási problémákkal foglalkozna, azonban vannak olyan részletek, amelyeknek elemzését elvégeztem a „Sztálin. Hatalom. Vallás” c. könyvemben.

Vita a mértékekről

Napjainkban is folyik a vita a hívők és a papság elleni repressziók mértékéről. Egyesek azt mondják, hogy az 1937-1938-as években több mint százezer embert végeztek ki (kimondottan a hitéért), mások elvetik e számokat. Létezik megbízható statisztika?

Ilyen megbízható statisztika nem létezik. Pontosabban, a százezer fő a 90-as években hangzott el A. N. Jakovlev jelentésében, aki a politikai repressziók áldozatainak rehabilitálására a 80-as évek végén létrehozott kormánybizottság elnöke volt. A százezerbe nem csak papok, de ministránsok, proszforasütők, gyertyaárusok, templomi gondnokok (sztaroszták) is beletartoztak. Közéjük számolták az élőegyházas papokat és különféle szektásokat, valamint más felekezetek hívőit is, egyszóval mindenkit, aki valamilyen módon a vallásos hithez kapcsolódott.

Ugyanakkor nem teljesen világos, hogy a kormánybizottság milyen konkrét dokumentumokat használt fel és mily módon lehet ellenőrizni a megállapítását. Tehát újra felmerül a kérdés: kit kell e tekintetben hívő embernek (a számolás objektumának) tekinteni? Bizonyára szólni kell az aktív világiakról, akiket kimondottan olyan formulával ítéltek el, ami feltételezte aktív részvételüket valamelyik felekezet életében. Hányan voltak? Ki számolhatná őket össze a jelen körülmények között, amikor a kutatók elől elzárták a repressziókra vonatkozó levéltári-nyomozati anyagokat? Ismert, hogy számos papot és aktív világit ért represszió a tömeges akciók idején a „szovjetellenes elemek” és „kulák” vagy „köztörvényes” kategóriák mellett. Ugyanakkor a „kulákok” között is számos olyan ember volt, akik aktív tagjai voltak az egyházközségeiknek. A „nemzetiségi hadműveletekben” a legkülönfélébb hitfelekezetek papsága és hívei ellen folytak repressziók. Külön kérdés: mely hívőket tekinthetjük kimondottan a hitéért szenvedőknek és melyeket olyanoknak, akik egyszerűen csak bekerültek a sztálini repressziók húsdarálójába. Ahhoz, hogy erre válaszolni lehessen, minden konkrét ügyben tanulmányozni kell a nyomozati jegyzőkönyveket.

Ezért korrektebb lenne így fogalmazni: 1937-1938-ban minden hitfelekezet tagságára szörnyűséges csapást mértek. De az áldozatok többé-kevésbé pontos számának megállapítása a jövő feladata.

Volt-e eszmei (ideológiai) motiváció az Egyház és a hívők üldöztetése mögött a 30-as években, volt-e pontos célja, meg volt tervezve? Ha igen, felvetődött a vallás teljes megsemmisítésének különleges feladata?

Volt. Eszmei motivációjuk két sztálini elméletből fakadt, amelyeket a párt Központi Bizottságának 1937-es február-márciusi plénumán élesztettek fel: az osztályharc a szocializmus építésének során élesedik, valamint, hogy a szocializmus ellenségei egységes frontba tömörülnek, egyesítvén minden erőiket, beleértve a „trockistákat” és az „egyháziakat” is. A célt pontosan kitűzték: a lehető legnagyobb mértékben kiszorítani minden felesleges elemet az ideológiailag homogén társadalomból. Többek között megakadályozni őket abban, hogy éljenek az 1936-os új alkotmány nyújtotta jogokkal, vagyis hogy képviseletet nyerjenek az 1937-1938-as választások során a központi és helyi hatalmi szervekben. A repressziókat a központban tervezték meg és a központ felügyelete alatt zajlottak, ami nem zárja ki a helyi végrehajtók túlkapásait. Amikor Sztálin úgy vélte, hogy a célt jelentős mértékben elérték, beszüntette a „nagy terrort” (egyúttal likvidálta a terror közvetlen végrehajtóinak egy részét is).

Fordulat

Mennyire érte váratlanul a népet és a hatalmat Sztálinnak az Egyház iránti viszonyában 1943-ban bekövetkezett fordulata?

Nem volt váratlan sem a nép, sem a hatalom számára, mert már 1941-től, a háború miatt, aktív felkészülés zajlott: beszüntették a vallásellenes propagandát az országban, a hatalom kapcsolatba lépett az egyházi struktúrákkal.

Lehetett-e Sztálin ezen fordulata valamiféle belső küzdelem, az értékrendje felülvizsgálatának következménye?

Nincs semmi olyan forrás, ami lehetővé tenné, hogy így gondoljuk. Ha elemezzük Sztálin tevékenységének különféle tényeit a háború előtt és után, akkor bizonyossággal állíthatjuk, hogy semmiféle „értékrend-felülvizsgálatot” nem tartott. Egyszerűen úgy döntött, hogy az adott történelmi szakaszban az állam számára előnyösebb ez a politika. Nincs kell romantizálni Sztálint, képzelt szellemi-lelki háttereket keresni. A fordulat alapjában pragmatikus megfontolások álltak.

Vagyis: a szövetségesekkel való viszony és a németek politikája a megszállt területeken?

Mindkét tényezőnek meg volt a szerepe. A másodiknak nagyobb jelentősége volt. A németek a megszállt területen nem különösen támogatták a vallást, de gyakran nem is akadályozták a vallás újjáéledését. Fontos felidézni a Pszkovi Egyházi Missziót, amit a megszálló hatóságok engedélyével szerveztek meg, valamint Szergij (Voszkreszenszkij) és más papok tevékenységét, akiket később kollaborálással vádoltak, és a szovjet hatóságok által az 1920-1930-as években korábban bezárt templomok sokaságának megnyitását. Sztálin megrémült az egyházi és vallási élet ilyen, valójában alulról jövő újjászületésétől a megszállt területeken: az a motívum, hogy átvegye a kezdeményezést e folyamat ellenőrzése felett, meglátásom szerint, nagyon jelentős szerepet játszott. A hívő szovjet állampolgárok feletti befolyásért folytatott harc nagyon fontos volt e körülménnyel kapcsolatban.

Szerepe volt annak is, hogy a szövetségesek (angolok) felvetették az Egyház és a hívők iránti enyhébb politika szükségességét, de ez nem volt döntő tényező.

Annak, hogy a háború első óráiban az Egyház határozott Hitler-ellenes állásfoglalást tett, hatással volt az 1943-as fordulatra? Vagy itt nincs közvetlen kapcsolat?

Kétségtelen, hogy létezik közvetlen kapcsolat. A sztálini rezsim a túlélésért és a háborúban való megmaradásért küzdött, ezért a népet minden lehetséges eszközzel egyesíteni kellett az agresszorral való szembenállásra. Az Egyház hazafias álláspontja közvetlenül vonta maga után a hatalom fordulatát a korábbi vallásellenes politikája jelentős enyhítése felé.

Sztálin beszédében „fivéreimnek és nővéreimnek” szólította a népet [az egyházi beszédek, prédikációk közismert megszólító formulája – ford. megj.] az 1941-es beszédében. Ez őszinte volt, vagy tudatosan használta ezt az Egyházon belül elterjedt szófordulatot, hogy kiváltsa a hívők szimpátiáját? Miért van még napjainkban is oly sok vita e megszólítás körül?

Sztálin tudatosan használta ezt az egyházi kifejezést, hogy elnyerje a hívők szimpátiáját. Beszédében nem csak ezt a fordulatot használta, mivel az volt a célja, hogy a lehető legtöbb embert megnyerje.

Milyen valóságos engedményeket kapott az Egyház az 1943-as találkozó [a három szabadlábon lévő főpap-metropolita és Sztálin találkozója – ford. megj.] után? Nem szavakban, hanem ténylegesen?

Engedélyt kaptak a Helyi Zsinat összehívására, a Patriarchátus visszaállítására és a patriarcha megválasztására, az egyházi hierarchia visszaállítására, több ezer templom és egyházközség megnyitására, néhány monostor megnyitására, a teológiai oktatás – igaz, nagyon korlátozott méretű – visszaállítására, kedvezőbb lehetőségeket kaptak a földbérletre és a gyertya (kegytárgy) készítésre.

Tekinthetjük mindezeket az enyhítéseket az Egyház üldözése befejeződésének?

Nem, nem tekinthetjük. Az egyházellenes üldöztetések a háború után hamarosan újrakezdődtek. E politikában a legfőbb az volt, hogy az egyházi életet kizárólag a templom falai közé szorítsák, elzárják az Egyházat a jótékonysági, oktatási, missziós tevékenységtől, ne engedjék, hogy bármiféle kapcsolatot építsen ki a társadalommal, az egyházi életet számtalan korlátozással bénították meg. Vagyis a vallást és az Egyházat egy sajátos „gettóban” tartották. Ezt Sztálin és az ország vezetése tudatosan tette, újra elkezdték letartóztatni és lágerekbe zárni az aktív papok és világiak ezreit.

Ez a vallásellenes fordulat 1948-ban következett be. Az volt az oka, hogy Sztálin csalódott az Orosz Orthodox Egyháznak a nemzetközi politikában való felhasználása hatékonyságában, miután kudarcot vallott azon ambiciózus terve, hogy Moszkvában tartsák meg az Egyetemes Zsinatot és Moszkvát valamiféle „orthodox Vatikánná” tegye. Sztálin ezen meg nem valósult tervével kapcsolatban Olga Vasziljeva nagyszerű történész végzett kitűnő kutatást. Az Egyetemes Zsinatnak ki kellett volna mondania minden helyi orthodox egyháznak Moszkva és egész Oroszország patriarchája főhatósága alatti egyesítését. Tehát Sztálin úgy vélte, hogy az egyházi csatornákat kihasználva a kremli vezetés kitűnő eszközhöz jut a szovjet (birodalmi) befolyás kiterjesztésére, vagyis hogy az egyházi struktúrákat nagyobb mértékben lesz képes kihasználni a külpolitikában. Azonban ez a terv kudarcot vallott, mivel egy sor keleti egyház [a keleti görög patriarchátusok – ford. megj.] nem küldték el képviselőiket Moszkvába. Úgyhogy a tervezett „Egyetemes Zsinatot” végül kénytelenek voltak „tanácskozásnak” minősíteni.

1948. augusztusától bevezették az összes hitfelekezetre vonatkozóan az új templomok és imaházak megnyitásának tilalmát a Szovjetunió egész területén (ez egészen Sztálin haláláig érvényben volt), miközben a korábban újból megnyitott templomokat egyre gyakrabban kezdték bezárni (a statisztika a könyvemben olvasható), erősödött a püspökök és papok feletti rendőrségi ellenőrzés, megtiltották a körmeneteket és az egyházi épületeken kívül tartott bármiféle szertartásokat, a kormány inspirálta és támogatta a teológiai-oktatási intézmények degradációját, a papság erkölcsi züllését, papi közegbe egyre nagyobb számban juttatott be csekista titkosügynököket és provokátorokat. Ekkor fújták fel a provokatív ún. „Szaratovi-ügyet”, új repressziók kezdődtek, a prédikációkat cenzúrázták, pl. Szent Lukács (Vojno-Jaszenyeckij) ismert főpapnak megtiltották, hogy prédikáljon…

Hogy alakult Sztálin viszonya az Egyház iránt életének utolsó éveiben?

Sehogysem alakult. Utoljára 1945 áprilisában fogadta a patriarchát [I. Alekszijt – ford. megj.], ettől fogva nem fogadta egyetlen hitfelekezet vallási vezetőjét sem. Alekszij patriarcha megpróbálta kieszközölni Karpovon (az Orosz Orthodox Egyházat felügyelő Kormánytanács elnöke) keresztül, hogy Sztálin fogadja őt az 1948-1949-es vallásellenes „visszarendeződéssel” kapcsolatban. Karpov tájékoztatta is Sztálint e kérésekről (vannak ilyen dokumentumok), de Sztálin visszautasította, hogy fogadja Alekszij patriarchát.

Vágyazokás a kemény kéz után

Mi az oka annak, hogy Sztálinnal kapcsolatban apokrifek jelentek meg az Egyházban? Minden légből kapott vagy voltak valamilyen tények, amelyek körül később kialakulhattak a legendák? Hiszen Illés libanon-hegyi metropolita valóban járt a Szovjetunióban. Mit tudhatunk erről?

Az ok az, hogy a társadalom egy bizonyos része szükségét látja az erős diktátori hatalomnak, a kemény kéznek, amikor a nagy vezér dönti el mindenki helyett a fontos kérdéseket. Ez egyfajta örök infantilizmus állapota. Azonban egy ilyen vezér elfogadottságához arra van szükség, hogy a hagyományos szellemi alapokra támaszkodjon, vagy legalábbis szükség van annak illúziójára, hogy arra támaszkodik. Ezért találják ki a „pravoszláv Sztálin” legendáját és alakítják ki hozzá a megfelelő apokrifeket. Az ilyen jellegű irodalomban olyan állításokkal is találkozhatunk, hogy Sztálin „istenadta vezér”, hogy ő „szent pravoszláv császár” volt, a nagy pravoszláv Birodalom alapítója és vezére, ami mindig él és „soha nem pusztul el” és ehhez hasonló mitológiai elemek.

A „pravoszláv Sztálinról” szóló ilyen apokrifok kimondottan légből kapottak és nincs semmilyen ténybeli alapjuk. Igen, Illés (Karam) libanon-hegyi metropolita járt a Szovjetunióban a háború után, de nem találkozott Sztálinnal, kitaláció az is, hogy Illés (Karam) metropolita 1943-ban tájékoztatta Sztálint arról, hogy látomásban megjelent neki az Istenszülő és az ellenség feletti győzelem feltételéül tette az Egyház engedélyezését, amit Sztálin úgymond meg is szívlelt. Mindezeket semmilyen forrás nem támasztja alá.

Manapság még a papok között is találkozhatunk sztalinistákkal. Hogy viszonyuljunk ehhez?

Kétségtelen, hogy vannak sztalinista papok. Ehhez úgy kell viszonyulni, mint a társadalmi és szellemi rossz iránt. Értelmetlen bármiféle érvekkel fordulni hozzájuk, mivel ha Sztálin, az embertelen totalitárius rendszer létrehozója és vezére számukra a tisztelet tárgya, akkor képtelenek az érvek meghallására. Lehet azért imádkozni, hogy az Úr térítse észhez őket. Azonban a sztalinista világiakat igenis fel kell világosítani, beszélni kell nekik Sztálin reális tetteiről, törekedni kell arra, hogy megszabadulhassanak a propagandista kitalációk és a sztalinista mitológia fogságából.

Igor Kurlandszkij történésszel Vitalij Kaplan beszélgetett.

 

Forrás

Advertisements