Kinyilatkoztatás a tékozló fiúról – „Az ember meghasadtságáról”

schm4[1]Kinyilatkoztatás a tékozló fiúról – „Az ember meghasadtságáról”

Alexander Schmemann atya több mint 30 éven keresztül – 1953-tól 1983-ban bekövetkezett haláláig tartott rendszeres beszélgetéseket a „Szabadság Rádióban”, a Szabad Európa Rádió orosz adásában. Beszélgetései a keresztény hit legfontosabb, központi kérdéséről: az Isten és az ember, a világ és az Egyház, valamint a hit és a kultúra, szabadság és felelősség témáiról szóltak.

A Nagyböjt előtti második előkészítő hetet az Egyház ősidők óta a tékozló fiú példabeszédének szenteli.

Lukács Evangéliuma szerint Krisztus azt mondta: Egy embernek volt két fia. A fiatalabb ezt mondta az apjának: Atyám, add ki nekem a vagyon rám eső részét. Erre megosztotta köztük a vagyont. Néhány nap múlva a fiatalabb fiú összeszedett mindent, elköltözött egy távoli vidékre, és ott eltékozolta a vagyonát, mert kicsapongó életet folytatott.

Miután elköltötte mindenét, nagy éhínség támadt azon a vidéken, úgyhogy nélkülözni kezdett. Ekkor elment, és elszegődött annak a vidéknek egyik polgárához, aki kiküldte őt a földjeire disznókat legeltetni. Ő pedig szívesen jóllakott volna akár azzal az eleséggel is, amit a disznók ettek, de senki sem adott neki.

Ekkor magába szállt és ezt mondta: Az én apámnak hány bérese bővelkedik kenyérben, én pedig itt éhen halok! Útra kelek, elmegyek apámhoz, és azt mondom neki: Atyám, vétkeztem az ég ellen és teellened. Nem vagyok többé méltó arra, hogy fiadnak nevezzenek, tégy engem olyanná, mint béreseid közül egy. És útra kelve el is ment az apjához.

Még távol volt, amikor apja meglátta őt, megszánta, elébe futott, nyakába borult, és megcsókolta őt. A fiú ekkor így szólt hozzá: Atyám, vétkeztem az ég ellen és teellened, és nem vagyok méltó arra, hogy fiadnak nevezzenek. Az apa viszont ezt mondta szolgáinak: Hozzátok ki hamar a legszebb ruhát, és adjátok reá, húzzatok gyűrűt a kezére, és sarut a lábára! Azután hozzátok a hízott borjút, és vágjátok le! Együnk, és vigadjunk, mert ez az én fiam meghalt és feltámadott, elveszett és megtaláltatott. És vigadozni kezdtek.

Az idősebb fiú pedig a mezőn volt, és amikor hazajövet közeledett a házhoz, hallotta a zenét és a táncot. Előhívott egy szolgát, és megtudakolta tőle, hogy mi történik itt. Mire a szolga így felelt: A testvéred jött meg, és apád levágatta a hízott borjút, mivel egészségben visszakapta őt. Ekkor az megharagudott, és nem akart bemenni. De az apja kijött, és kérlelte. Ő azonban ezt mondta az apjának: Látod, hány esztendeje szolgálok neked, soha nem szegtem meg parancsodat, és te sohasem adtál nekem még egy kecskegidát sem, hogy mulathassak barátaimmal. Amikor pedig megjött ez a fiad, aki parázna nőkkel tékozolta el vagyonodat, levágattad neki a hízott borjút. Ő azonban ezt mondta neki: Fiam, te mindig velem vagy, és mindenem a tied. Vigadnod és örülnöd kellene, hogy ez a te testvéred meghalt és feltámadott, elveszett és megtaláltatott. (Lk. 15, 11-32)

Példabeszéd a tékozló fiúról

Példabeszéd a tékozló fiúról

Így hangzik a tékozló fiúról szóló példabeszéd Lukács Evangélimában. Erről elmondhatjuk ugyanazt, amit Krisztusnak a vámosról és farizeusról szóló példabeszédének szentelt előző beszélgetésben mondtam. Ahhoz hasonlóan itt sem egyszerű kegyes és erkölcstanító elbeszélésről van szó, hanem a keresztény antropológia, vagyis az emberről szóló keresztény tanítás egyik alapdimenziója tárul fel benne. Éppen ezt a dimenziót kell megérezni, mert éppen ezen a ponton áll kibékíthetetlenül szemben az emberről, az ember életéről, végső sorsáról és rendeltetéséről szóló keresztény intuíció az ember azon felfogásával, amit már régóta próbál ránk erőltetni a kincstári materialista ideológia.

Mi a lényege ennek az intuíciónak? Szimbolikusan szólva a következőképpen határozhatnánk meg: keresztény felfogás szerint az ember, az ember valódi embersége az elveszett paradicsom érzésével kezdődik, amikor az emberben élesen tudatosodik eredeti természetétől való elidegenedettsége és eltávolodottsága. Itt természetesen nem valamilyen helyről, fizikai paradicsomról van szó, ahonnan az ember úgymond kiűzetett, hanem valamilyen szellemi realitásról. Az ember hirtelen megérzi, hogy valamit elszórt, elveszített, lelkében hirtelen valamiféle fényes bánat ébred valami iránt, aminek mibenlétét talán nem is tudatosítja pontosan, valami iránt, amit önmagában a legjobbnak érez, de ami minduntalan megtapostatik és megrontatik a hétköznapi életben.

A legjobban ezt talán a legjobban, legegyszerűbben és legszebben Lermontov fejezte ki halhatatlan „Angyalában”, abban a versben, amelyben megintcsak szimbolikusan, de erről az emberi lélekben élő furcsa bánatról van szó. Önök természetesen emlékeznek az énekével Istent dicsőítő angyalról írt e szavakra:

„Jóságos az Úr! – öntötte szelíd,

Hű szíve dicséreteit”[1]

 Majd e dalt megjegyző lélekről így szólt:

„Szennyezte, gyötörte soká a világ,

De emelte a lelket a vágy.

S nem adta az égi zenét amíg élt

A földi üres dalokért.”[2]

Itt, éppen e pontban összpontosul a kereszténység és a kincstári materializmus legfőbb összeütközése. A kincstári materializmusnak nincs semmilyen homályos emléke a mennyről, nem érez semmilyen vágyakozást a magasabb rendű és a mennyeien tiszta iránt, nem érez semmilyen bánatot, nem érez semmilyen kitaszítottságot és nem is képes erre. Számára nincs semmilyen kettősség, meghasadtság az emberben.

Miközben éppen e meghasadtságra való ráérzéssel, annak tudatosításával kezdődik az emberben a kereszténység, csak ezáltal a jobb önmaga utáni fényes bánattal telt vágyakozás által válik valóban magasztossá, igazi emberré. „A Te kimondhatatlan dicsőséged képe vagyok, bár a vétkezések bélyegét viselem”[3]. A kereszten az alábbi szavakat kimondani képes lator: „Emlékezz meg rólam, Uram, a Te Országodban” (vö.: Lk. 23, 42), a Tanító lábait a hajával megtörlő bukott asszony, azon szerencsétlen apa könnyei, aki így kiáltott fel: Hiszek Uram! Segíts a hitetlenségemen! (Mk. 9, 24), az elárulás éjjelén Krisztust megtagadó Péter, aki ezután keserű könnyekre fakadt: az egész Evangélium, az egész kereszténység elejétől végéig egy összefüggő elbeszélés, összefüggő kinyilatkoztatás a tékozló fiúról, aki távoli országba távozott, eltékozolta mindenét, leélte életét és hirtelen eszébe jutott az atya háza: „Útrakelek, elmegyek, visszatérek!” (vö. Lk. 15, 18).

Ha a kereszténység oly sokat beszél a bukott emberről, akkor azt azért teszi, mert ismeri és emlékezik arra a magasságra, ahonnan az ember elbukott, ismeri és emlékezik az ember isteni természetére, az emberben élő „kimondhatatlan dicsőség képére”. És mindez mennyire távol áll a materialista ideológia lapos és önelégült optimizmusától, amiben nincs helye még az elbukásnak sem, hiszen nem képes elbukni és természetében megváltozni az, akit teljes mértékben a gazdaság és a „termelési eszközök tulajdonviszonyai” határoznak meg.

Néha hangzatos szavakat hallunk a humanizmusról. De a humanizmus az ember meghatározásával, vagy pontosabban annak intuíciójával, megérzésével kezdődik. Végső soron az embernek csak kétféle intuíciója létezik: a vallásos és a materialista. Az első az embert felfelé emeli, a második lefelé húzza; az első az ember valódi természetét az elveszett paradicsom utáni mély sóhajában látja, abban a sóhajban, ami eltölti az összes valódi vallást, minden valódi művészetet, minden valódi zenét, amelyben minden és mindig végső soron könyörgés: „és add meg nékem áhított hazámat”; a másik pedig mindezt tagadja.

A böjt előtti előkészítő hetekben tehát újból választás előtt állunk és e választástól függ minden az életünkben.


[1] Szó szerinti fordításban: „A nagy Istenről énekelt és dicsérete őszinte volt”.

[2] Illyés Gyula fordítása

Reklámok