Bizánc arcáról és maszkjáról: a szakember véleménye

Orthodox fórumokon élénk visszhangot váltott ki a Dolce & Gabbana új kollekciója, amely széles körben használja fel a bizánci művészet motívumait és képeit. A bizánci elemek felhasználása egyeseket lelkesedéssel, másokat felháborodással tölt el. Vannak, akik a divattervezőket blaszfémiával vádolják.

Alekszej Lidov művészettörténész és bizantológus, a Keleti Keresztény Kultúra Tudományos Központ igazgatója, a Moszkvai Állami Egyetem Egyetemes Kultúra Intézetének osztályvezetője, az Oroszországi Művészeti Akadémia akadémikusa kommentárja.

Alekszej Lidov művészettörténész

Alekszej Lidov művészettörténész

Úgy vélem, hogy egyáltalán nincs semmi okunk a sértettségre. Érdekes, hogy a kollekció megjelenése reakciót váltott ki orthodox közegben, amelynek elvben közömbösnek kellene lennie a glamour világa iránt, aminek megtestesülése a Dolce & Gabbana kollekciója. Úgy látszik, hogy a glamour hatása a mai világban oly erőteljes, hogy izgatja még azok fantáziáját is, akikről úgy vélhetnénk, hogy semmi közük ehhez a világhoz.

De éppen az önök kérésére, hogy kommentáljam a kollekció körül kialakult vitát, életemben először belenéztem a Vogue újságba. Egyébként ezt a történetet észre sem vettem volna: érdeklődési köröm rendkívül messze van a glamourtól.

De érdekes megnézni és kommentálni a kollekciót hivatásos művészettörténész szemével. Esztétikai tekintetben a „Bizánc” kollekció bennem egyáltalán nem keltett lelkesedést (bár néhány elem tervezői szempontból ötletesnek tűnt). Annak oka, hogy esztétikai értelemben miért volt elfogadhatatlan, a banalitásában és az alapeljárások primitivitásában van. A kollekció a Bizáncról és annak kultúrájáról alkotott nyugati, összességében hamis sztereotípiákat tükrözi.

A „Bizánc”, „bizánci” szó gyakorlatilag minden európai nyelvben, és részben sajnos az orosz nyelvben is, negatív konnotációkat hordoz. Bizáncot a keleti despotizmussal, autoriterséggel azonosítják, szüntelen alattomos intrikákkal teli álnok és kegyetlen világnak tartják. Éppen ezek a képzetek terjedtek el a tömegtudatban Bizáncról, és ezek tükröződnek a szóhasználatban. Talán az egyetlen kivétel a „Byzance” francia konnotációja, amit a felfoghatatlan, szédítő pompa szinonimájaként használnak.

Éppen a Bizáncról alkotott ezen képzet szellemében született meg Dolce & Gabbana új kollekciója, számítva az európai átlagember megnyerésére. Szeretné megláttatni a szédítő pompát, a sok aranyat, drága szöveteket, koronákat, a fülekben és nyakakban csüngő óriási kereszteket. Éppen ilyen asszociációknak kell megjelenniük a divatház potenciális fogyasztóinak, azon glamour-közönségnek tudatában, akiknek megnyerését tűzte ki célul a kollekció. Egyszóval: e kollekció hamisítvány, „Bizánc” hatásvadász imitációja.

Bizáncból újból a tömegtudatra számító maszkot csináltak. Nem egyszer írtam már arról, hogy abban, ahogyan Bizáncot felfogják, egyszerre van jelen az arc és a maszk, mint valami hologramban, amit ha elfordítasz, a kép teljesen megváltozik. A maszk nem csupán megmerevedett arc, hanem az arc alternatívája, torzulás és torz grimasz.

Ezt a maszkot láthatjuk ebben a kollekcióban.

Valóban professzionális divattervezők készítették, akik természetesen semmit sem értenek Bizáncból és még csak nem is törekednek arra, hogy felfogjanak valamit annak eszmeiségéből. Ha csak egy kis kísérletet tennének arra, hogy megvizsgálják, ha egyszerűen figyelmesebben, nem pedig tisztán fogyasztói és felületes megközelítéssel néznék meg a Jusztiniánosz korszak mozaikjait – ezeket használták fel elsősorban -, akkor egy teljesen más Bizáncot látnának és talán egy kis lépést tehetnének a mélyebb megértés felé. De ezt nem tette meg senki, úgyhogy a valódi szépség rejtve maradt előttük.

Egyszerűnek és kedvezőbbnek bizonyult számukra a sztereotípiák követése. Többek között a modellek kiválasztásában. A tervezők nyilvánvalóan „ázsiai-szláv” vonásokkal rendelkező, enyhén ferdeszemű és széles arccsontú lányokat válogattak ki. Vagyis félreérthetetlenül utalnak arra, hogy Bizánc nem Európa, hanem a talányos Eurázsia, forró keveréke az egyszerre ijesztő és vonzó Keletnek. De ha felidézzük a bizánci szépségideált, például a ravenna San-Vitale-ban található jusztiniánoszi mozaikokat, Theodora császárné és udvarhölgyei híres ábrázolására gondolok; itt teljesen más arcokat láthatunk: kifinomult, nemes, a ferdeszeműségre történő bármiféle utalás nélküli arcokat. Azonban a valódi bizánci szépség nehezen eladható és nem állítható a sztereotípia szolgálatába.

Basilica di San Vitale, Ravenna (Itália)

Basilica di San Vitale, Ravenna (Itália)

Képek a ruhán: ez bizánci hagyomány?

A kollekció egy figyelemfelkeltő részlete a keresztény szimbólumok és ikonok aktív felhasználása. Azonban ezek értelme és spirituális természete teljesen elveszik. Valamiféle jelekké, dekorációvá, díszítőelemmé degradálták azokat, amik szellemi jelentőségük tekintetében így semmivel sem értékesebbek, mint mondjuk egy ismeretlen afrikai törzs díszítőelemei. Bizáncnak semmiféle szellemi tartalma nem jelenik itt meg. A modellek fülébe akasztott hatalmas keresztek elveszítik a lényegüket. Azok szakrális-szimbolikus dimenziója teljesen megszűnik. Nevetséges ezeket az embereket blaszfémiával vádolni, hiszen semmi ilyesmi az eszükbe sem jutott, számukra a szakralitás szférája egyszerűen nem létezik.

Felmerül a kérdés, lehetséges-e, blaszfémia-e ikonokat ábrázolni a ruhákon. Emlékezzünk arra, hogy ikonikus képek megjelentek a bizánci ruhákon is. Erre számos példával találkozunk. Találkozunk képeket ábrázoló ruhákkal – nem csak istentiszteleti ruhákkal, de világi ruhákkal is -, ilyen példák a korakeresztény korból is ismertek. Ugyanazon a san vitale-i mozaikon láthatjuk, hogy Theodora ruhájának szélén a „mágusok hódolata” jelenet került ábrázolásra, aminek egyébként fontos szerepe van a ravennai mozaik általános elgondolásában.

A ruháknak az ikonikus képek általi megszentelése gondolatában a bizánciak nem láttak semmi rosszat. Más kérdés, hogy hogyan és hol lehet ezt megtenni. Bizáncban a ruhákon ábrázolt ikonikus képeknek szimbólikus és szellemi jelentőségük volt. Ikonok maradtak.

Az, amit a Dolce & Gabbana készített, mint már mondtam: csupán ikonikus képek dekoratív felhasználása, a geometriai formák, színfoltok és vonalak kombinációja és semmi több. Az arany itt nem az isteni szféra szimbóluma, ahogy azt Bizáncban gondolták, hanem kimondottan az anyagi arany: a világot uraló földi gazdagság szimbóluma. Vagyis látjuk, hogy egy és ugyanazon színnek, egy és ugyanazon anyagnak teljesen eltérő értelme lehet.

515[1]

Magas stílus

Próbáljunk meg válaszolni arra a kérdésre, hogy mi váltotta ki egy ilyen kollekció létrejöttét. Ne felejtkezzünk el arról a nyilvánvaló tényről, hogy Bizánc azon kevés civilizációk egyike volt, amely képes volt egyetemes stílust teremteni (annak ellenére, hogy az ezer év folyamán folyamatosan fejlődött, változott). Beszélhetünk óegyiptomi, ógörög, kínai és bizonyos mértékig iráni-perzsa stílusról. A kultúrák többség így vagy úgy, de a beleilleszkedik e nagy stílusokba. Ebben az értelemben egyébként az orosz kultúra minden egyedi sajátossága mellett alapjaiban bizánci stílusú, ahogy a szerb,  a bolgár és a grúz is.

Az elmúlt években egyre nagyobb és erősödő érdeklődést láthatunk a világban Bizánc és annak jelentősége iránt. Az emberekben felmerül a vágy, hogy megismerkedjenek ezzel a kultúrával, hogy megérezzék, milyen fontos része az európai civilizációnak, amit ez a civilizáció még nem tudatosított, sőt hosszú ideig igyekezett kiszorítani kulturális teréből, miközben megmaradt benne az az érzés, hogy valami érthetetlenről, egyúttal mégis gyönyörűről és vonzóról van szó.

Ennek megerősítését láttam például abban is, hogy a közlemúltban a világ több országában nagyszabású kiállításokat szerveztek a bizánci művészetről. Többek között a 2008-ban hatalmas és nagyon sikeres kiállítást rendeztek Londonban a Királyi Művészeti Akadémia termeiben. Ez meglehetősen hosszú ideig tartott és az emberek folyamatosan hosszú sorokban várták, hogy megtekinthessék a bizánci művészet gyöngyszemeit.

Ez a kollekció egyébként arra is emlékeztet minket, hogy mi magunk is milyen keveset tudunk Bizáncról. Bizánc sajnos a mi tömegtudatunkban is olyan „karikatúra-glamour” maszkban jelenik meg, amilyennek azt a Dolce & Gabbana divattervezői látják.

285[1]

A kollekció és a körülötte kialakult médiazaj pozitívumának tekinthetjük azonban, hogy felkelti a figyelmet egy olyan hatalmas téma iránt, ami még mindig a feledés félhomályába vesz, eltűnik a totális műveletlenség és a teljes értetlenség ködében.

Ebben az értelemben, bármennyire is paradox, a Dolce & Gabbana által kiváltott hatást a Tyihon (Sevkunov) atya által néhány évvel ezelőtt készített „Bizánci lecke” filmhez hasonlíthatom. Nem kívánok most belemenni a film történelmi valósághűségének kérdéseibe, de nem lehet nem elismerni a jelentőségét abban, hogy nagyon sok ember figyelmét keltette fel a téma iránt. Véleményem szerint mindent, ami abban segít minket, hogy tudatosítsuk a bizánci hagyomány jelentőségét a kultúránkban, hálával kell fogadni. Nem félek patetikus lenni, de ebben látom szellemi túlélésünk és identitásunk visszaállásának egyik feltételét.

Forrás

Reklámok