A szent antifasiszta

Kszénia Krivoseina / Pravoslavie i mir
A szent antifasiszta 
Alexander Schmorell kanonizációja
Oroszországban a közelmúltig általános volt az a szovjet időkben terjesztett elképzelés, miszerint az 1941-1945-ös háború idején az ellenállásban Európában kizárólag a kommunisták vettek részt. A „másfajta” ellenállás létezésének tényét elhallgatták, mivel e csoportot nem kommunisták, hanem keresztények alkották.
„Olyannyira különbözőek voltunk”

Németországban 1943-ban leplezték le a „Fehér Rózsa” („Weiße Rose”) antifasiszta szervezetet. A csoport tagja volt a Müncheni Egyetem öt diákja – Hans Scholl és húga Sophie, Alexander Schmorell, Christoph Probst és Willi Graf, valamint tanáruk, Kurt Huber professzor. Mindnyájukat kivégezték.

Kik voltak ezek az emberek? Nem proletárközegből származtak, ahol a folyamatos osztályharc eszméje lázította a vért és a konspirációs élet számított a normának. A „Fehér Rózsa” mindegyik tagja polgári származású volt, gazdag, művelt és sikeres családokból származtak.

Mindnyájukat az életről vallott keresztény elvek és az Istenbe vetett hit egyesítette. Hans és Sophie Scholl protestánsok voltak, Willi Graf katolikus, Alexander Schmorell orthodox, Christoph Probst hívő volt, de nem volt megkeresztelve. Kivégzése előtt kérte, hogy megkeresztelkedhessen, de kérését elutasították.

Barátaik elmondása szerint vidám emberek voltak. A ránk maradt fényképeken szép fiatalokat láthatunk. A Müncheni Egyetem Orvosi Karán a közös érdeklődés hozta őket össze: a zene és az irodalom szeretete, a politika iránti érdeklődés. Geothét és Dosztojevszkijt olvastak, Händel koncertekre és vasárnapi misére jártak, imádkoztak, Szent Ágostont olvastak… majd kiderült, hogy mindezek nem érnek semmit.

Sophie Scholl írja: „Mi és barátaink olyannyira különbözőek voltunk. Úgy tűnt, ebben rejlik az emberi személyiség gazdagsága, de kiderült, hogy éppen ez jelenti a legnagyobb veszélyt a nemzetre, a nemzeti eszme számára. Valahogy észrevétlenül mindnyájunkat egy zászló alá állítottak, megtanítottak minket menetelni, alakzatba állni, nem ellenkezni és kollektíven gondolkodni. Olyan erősen szerettük Németországot, hogy nem tettük fel magunknak a kérdéseket: ‘miért és minek’ szeretjük a hazánkat? Hilter hatalomrajutásával elkezdték tanítani és elmagyarázni, hogy ‘hogyan és miért’ kell szeretnünk a hazánkat”.

Az ifjú lelkek csodálatra méltó éleslátása értetlenséggel párosult: hogyan történhetett meg mindez a hatalmas német néppel. Miért?

Hans Scholl így írt az apjának: „Mond, apám, a führer tud a koncentrációs táborok létezéséről? Tudja, hogy az ifjúsági szervezetekben hogyan figyelnek a pártfegyelemre? Tudja-e, hogy a szellemi fogyatékos gyerekeket ismeretlen irányban kiviszik a klinikákról? A halálbüntetés terhe mellett miért tiltják azoknak, akik szabadultak a lágerekből, hogy beszéljenek az átéltekről? Miért és hogyan juthatott hatalomra országunkban egy ilyen kormány és egy ilyen vezető?”

Hans és Sophie apja, Robert Scholl adótanácsadó volt. A 30-as évek elején magával ragadták a „Nagynémetország” eszméi, és be is lépett az egyik nemzeti-szocialista szervezetbe. De nagyon hamar megértette, hogy a nácizmus politikai nézetei és eszméi számára mint hívő protestáns számára teljesen idegenek. Nem félt nyíltan beszélgetni Sophie-val és Hans-al arról, hogy mi történik a néppel, amikor számára a legfontosabbá a gazdagság és az erő válik: „Németország átélte a szegénység, a munkanélküliség és a megaláztatások rettenetes éveit. Ez a hatalmas ország a harmincas évek elejére megszűnt nagyhatalomként létezni. A führer képes volt újjáéleszteni a gazdaságot, megállította az inflációt, a szegénység visszaszorult, az emberek hittek benne és a pártjában. Ti közvetlenül az Első Világháború után születtetek, szegény, de szabad országban nőttetek fel, nézzetek körül, ma tisztelnek minket és félnek tőlünk. Ez sokaknak ad önbizalmat… De mi nem vagyunk állatok, ezért az anyagi jólét nem képes minket boldoggá tenni. A hazafias énekekkel és a katonás meneteléssel a Führer és párttársai az ifjúságot a halálba vezetik, ti pedig kötelesek lesztek arra, hogy ne az Urat, hanem a sátánt szolgáljátok…”

Röplapok a klasszikusoktól vett idézetekkel

A „Fehér Rózsa” nem volt a szó szoros értelmében vett szervezet, csupán hasonlóan gondolkodók informális csoportja volt, akiket személyes barátság és a rezsimmel való szembenállás készsége egyesített.

Alexander Schmorell anyai ágon orosz, apai ágon német, orthodox vallású volt és személyes tragédiaként élte meg azt a tényt, hogy e két ország népei egymás megsemmisítésére törnek. Anyai nagyapja orthodox pap volt. A polgárháború idején a család Bajorországba menekült, Münchenbe. Ekkor Alexander két éves volt. Itt nőtt fel, itt tanult, itt vették fel az egyetemre. Az egyetemen olyan barátokkal találkozott, akikkel együtt olvasott vallási-filozófiai műveket. Baráti köre fokozatosan szélesedett. Összebarátkozott Kurt Huber professzorral is, aki ismert volt a rezsim iránti kritikájáról. Baráti körükben a fiatalok fellélegezhettek a háború és a diktatúra nyomasztó légköre alól, ugyanakkor egyre erőteljesebben érlelődik bennük az az érzés, hogy tenniük kell valamit, megakadályozandó az ország külső összeomlását és az emberek belső szétesése, értelmi és lelkiismereti megnyomorodása ellen. 1942 tavaszán Hans Scholl postaládájában megtalálja von Galen münsteri katolikus püspök prédikációját, aki nyíltan fellépett a nácikkal szemben. Így születik meg az ötlet, hogy röplapokon hívják fel az embereket az ellenállásra.

Miért a „Fehér Rózsa” vált a csoport szimbólumává? A mozgalmat megalapító fiatalok naplójában nem találhatunk erre pontos magyarázatot. Csak találgathatunk: vagy Dosztojevszkij „Karamazov testvérek” regénye adta az ötletet, ahol Iljusenka sírjára fehér rózsát, az újjászületés és az örök élet szimbólumát helyezték, vagy pedig Traven „A Fehér Rózsa” c. regénye (1929), amely a mexikói népi mozgalomról szól. Nem zárható ki Dante „Isteni színjátéka” sem. Dante „Mennyei Rózsája” már egy másik ifjúsági mozgalom, a Bundisch Jugend szimbóluma volt a harmincas évek elején. E csoport tagja volt Hans Scholl is 1933-ig, amikor a hatalomra került nácik betiltották azt.

1942 tavaszának nagyon rövid ideje során a „Fehér Rózsa” tagjai segítőket és támogatókat találtak mind a diákok, mind pedig a tanárok között. Több tízezer röplapot terjesztettek el szerte Németországban.

A „Fehér Rózsa” röplapjainak tartalma és stílusa szokatlan volt. Természetesen megtalálhatók voltak bennük a „Szabadság! Le Hitlerrel! Hitler – tömeggyilkos!” szavak is, de a szövegeket elsősorban a klasszikusok írásaiból merítették – Arisztotelésztől, Geothétől, a Szent Írásból. Azt a célt tűzték ki maguk elé, hogy a német értelmiség tudatosítsa azt a helyzetet, amibe az ország került, értse meg, milyen veszélyt jelent a hitleri rezsim a világra. Arra tettek kísérletet, hogy felébresszék a lelkiismeretet, az emberek lelkiismeretére apelláltak.

A „Fehér Rózsa” első röplapjának szövegét Gottfried Keller XIX. századi német költőtől idézték: „A puszta földet benőtte a gyom, a nép szégyenteljes állapotban él, a bűnözők diadalmaskodnak. Túlságosan későn jutottak eszünkbe az elveszett igazságok: minden jóember szétszéledt, a gonoszok neve pedig légió.”

„Diákok! Rátok tekint a német nép! Geothe szerint a német nemzet lényege tragikus, sorsa sok mindenben hasonlít a görögök és a zsidók sorsára. Ma a németek gyáva emberek akaratlan tömegére hasonlítanak, akik engedelmesek bármilyen gazdának, készek arra, hogy nyájként egybetereljék és a szakadékba vezessék őket. Már félúton vannak a szakadék felé. Ma a hatalomnak a lelkiismeret feletti folyamatos erőszaka következtében minden ember hallgat vagy hazudik”.

„Fájdalom érte az orosz, lengyel, német parasztok házait, nincs senki, aki megvigasztalná a zokogó anyákat. Hitler elvette tőlük a legdrágábbat, gyermekeiket kitette az abszurd halálnak és továbbra is szemtelenül becsapja őket. Minden Hitler által kiejtett szó hazugság. Amikor, istenkáromlóan, a Mindenhatóra hivatkozik, a gonosz erőire gondol, a bukott angyalra és a sátánra. Szája a pokol bűzös csapdája, hatalma a pusztulásra irányul”.

A „Fehér Rózsa” első röplapjait írógépen másolják, találomra terjesztik, helyezik el postaládákban. Később már rotációs géppel sokszorosítják a röplapokat. Alexander, Hans és Willi bőröndökben viszik el szerte Németországban. Hamarosan csatlakozik hozzájuk Hans testvére, Sophie is. Miután felveszik a Müncheni Egyetemre, gyorsan beilleszkedik testvére baráti körébe és a „Fehér Rózsa” mozgalom egyik legaktívabb tagja lesz. 1942. július 27-én írja a barátnőjének: „Hans a múlt héten a keleti frontra, Oroszországba került a többiekkel együtt, akik az elmúlt hetekben és hónapokban a barátaimmá váltak”.

„Amikor befejeződik a háború, visszatérek Oroszországba”

1942 nyarán a „Fehér Rózsa” tevékenységében szünet következik be: szervezőit, Hans Schollt és Alexander Schmorellt orvostanhallgatóként a keleti (orosz) frontra küldik. Gzsatszkba kerülnek egy orvosi ezredben, ahol ápolóként szolgálnak. A frontról írt leveleiben Alexander igyekszik leírni apjának, hogy milyennek látja és hogyan érzékeli Oroszországot: „Ma Hanssal templomban voltunk. Idősek, asszonyok és gyerekek tömege vett körül minket. Hogy hogyan imádkoztak! Hogyan énekeltek! Csodálatos, hogy a rettenetes istenellenes hatalom ezen évei után e népben megmaradt a hit. Nem voltak képesek megölni sem a repressziók, sem a lágerek. Amikor befejeződik a háború, visszatérek Oroszországba…”

„Urunk, Teremtőnk! Te nem csak a gyönyörű világot teremtetted, de az emberiséget is, de most úgy látom,hogy ez az emberiség rettenetes, mert nem csak a Te teremtésedet rombolja, de önmagát is megsemmisíti. Pesszimizmusom erősödik, pedig szeretnék megszabadulni tőle, mert ebben élni bűnös. A németek – elveszett nemzet… Segíts nekünk, Uram, és védelmezd meg a Te gyermekeidet!” – olvashatjuk Hans naplójába lejegyzett imáját. „Oroszországban vagyok, Alexanderrel reggeltől estig dolgozunk. Temetünk, sebesülteket kötözünk, járjuk a falvakat, ahol nagyon sok a fertőzött beteg. Szenved a lelkem, többé már nem gondolok a szépművészetre, Dosztojevszkijre és Geothére… Gyönyörű környezet vesz körül engem, a nyírfák halál előtti, áttetsző aranyló levelekből álló temetési ruhába öltözködve remegnek a hideg szélben, el-el éri őket a hideg, és a levelek lehullanak… de a szépség emléke örökre megmarad bennünk. Mi marad meg belőlünk? Észrevettem, hogy a személyiség, nem csak nálunk, de itt, Oroszországban is, elmosódik, sima, üres papírlappá változik”.

Hans Scholl így ír húgának, Ingének (1): „A háború után feltétlenül elhozlak téged Oroszroszágba. Olyan erősen meg fogod szeretni ezt az országot, ahogy én is szeretem”. Ugyanezeket a szavakat mondta a ravensbrück-i koncentrációs táborban Szent Mária (Szkobcova) anya: „Ha túlélem, visszatérek Oroszországba és az utakon fogok bolyongani”.

Halálra ítéltek

A három hónapos frontszolgálat után Alexander Schmorell és Hans Scholl visszatért Münchenbe. A „Fehér Rózsa” felveszi a kapcsolatot Németország más városaiban működő földalatti mozgalmakkal. A Wehrmacht sztálingrádi veresége után az európai ellenállás megkettőzte az erőfeszítéseit, a „Fehér Rózsa” tagjai pedig már a szabad Németország politikai koncepcióján gondolkodtak. Úgy tűnt, hogy közel a győzelem! De 1943 február 18-án, azután, hogy a soros röplapokat szétszórták Müncheni Egyetemben, az épületet katonák veszik körül, akik a fiatalokat letartóztatják, börtönbe viszik és már másnap a hírhedt Volksgericht (népbíróság), a Wehrmacht rendkívüli, államellenes cselekedetekkel, kémkedéssel és más politikai bűntettekkel foglalkozó bírósága ítélkezik felettük.

„Szeretett szüleim!” – írja Hans az ítélethirdetés napján. „Erő és nyugalom tölt el. Magamhoz veszem a Szentségeket és boldogan távozom. Elolvasom még a 90. zsoltárt. Köszönöm nektek, hogy ilyen gazdag életet ajándékoztatok nekem…”

Sophie és Hans Scholl, valamint Alexander Schmorell kortársainak visszaemlékezéseiből (2):

„Kezeid remegtek, amikor a cellában elolvastad a halálos ítéletet, befejezvén pedig csendben így szóltál: „köszönöm, Uram!” Miért köszönted meg Istennek? Bizonyára azért, mert a többórás kihallgatások ellenére senkit nem adtál ki, és ugyanígy tartotta magát testvéred, Hans is. Minden alkalommal, amikor visszatért a cellába, az ablakhoz ment és mosolyogva monda, hogy „ők” semmit nem tudtak meg. Te pedig nézted „őket” nagy szürke szemeiddel és hasonló voltál egy őzikéhez, akit egy kicsit megijesztett a zaj az erdőben, de aki hamarosan magához tér az ijedtségből és kész az ismeretlenbe, a szabadság felé ugrani. Amikor a kihallgatás során az egyik nyomozó azt monda, hogy „fiatal korotok miatt nem értettétek, hogy törvénytelenséget folytattok, hogy nagy nemzetetek és a Führer ellen léptek fel”, te csendesen azt felelted neki, hogy ha kiszabadulsz, mindent kezdesz az elejétől”.

A halálraítéltek cellájából tizenegy nappal a kivégzés előtt Alexander Schmorell így írt a testvérének:„… Dicsőség Néked, Uram! Senkit nem adtunk ki. Hálát adunk az Úrnak azért az erőért, amit a sátán elleni harcban ad nekünk. Mi meghalunk, de legalább sok németnek, végül, felnyílik a szeme.

…Bizonyára csodálkozni fogsz azon, ha megírom neked, hogy belül napról napra nyugodtabb, sőt, örömtelibb és vidámabb vagyok, hogy hangulatom általában jobb, mint korábban, amikor szabadlábon voltam! Honnan van ez? Szeretnék neked beszélni minderről: minderre a rettenetes „szerencsétlenségre” szükség volt, hogy a helyes útra vezessen engem, és azért is, mert ez egyáltalán nem volt szerencsétlenség. Örülök mindennek és hálát adok Istennek azért, hogy mindez megadatott nekem – megérthettem az Úr kezének útmutatását és ezáltal a helyes útra térhettem. Mit tudtam én eddig a hitről, a valódi, mély hitről, az igazságról, a legutolsó és egyetlen igazságról, Istenről? Nagyon keveset! Most azonban megértem arra, hogy még mostani helyzetemben is vidám, nyugodt és reménnyel eltelt vagyok – legyen, aminek lennie kell. Remélem, hogy ti is hasonló utat jártatok be és hogy velem együtt vagytok, az elválás mély fájdalma után eljutottatok abba az állapotba, hogy mindenért hálát adtok az Úrnak. Minderre szükség volt, hogy felnyíljanak a szemeim, de nem csak az enyémek, hanem mindannyiunké, mindazoké, akiket érintett, beleértve családunk tagjait is”.

„Kedves Nelli! Korábban, mint akármelyikünk gondolta, a földi élet elvetése volt a sorsom. Ványával és a többi fiúval a német kormány ellen tevékenykedtünk, elfogtak és halálra ítéltek minket. A börtönből írok. Gyakran, gyakran gondolok Gzsatszkra! Miért nem maradtam akkor Oroszországban?! De mindenben ott van Isten akarata. A síron túli, örök életben újra találkozunk majd! Isten veled, kedves Nelli! Imádkozz értem! A Te Szásád. Mindenki Oroszországért!!!” (A képen látható szöveg)

* * *

A „Fehér Rózsa” egyik utolsó röplapján Novalis XIX. századi költő szavait idézték, amelyek napjainkban is prófétikusak: „Európában továbbra is ontani fogják a vért, míg a nemzetek nem tudatosítják saját őrültségüket, míg a népek nem térnek vissza ősi oltáraikhoz, a békés munkához és nem állítják vissza a békét a közelmúlt harcmezőin. A vallás és csak a vallás képes az európai tudatnak segíteni és csak az válhat a népek jogainak garanciájává. Csak akkor földjeinken új fénnyel feltündökölni a kereszténység és éppen az fogja elhozni nekünk a békét”.

1943 február 22-én Hans és Sophie Schollt, valamint Christoph Probst-ot guillotine által lefejezték. Alexander Schmorellt és Kurt Huber professzort nem sokkal később tartóztatták le. Őket július 13-án végezték ki. Willi Grafon október 12-én hajtották végre a halálos ítéletet.

Alexander Schmorellt a Külföldi Orosz Orthodox Egyház berlin-németországi egyházmegyéje a helyi szentek között kanonizálta.

Jegyzetek:

1. Inga Scholl. La rose blanche. Six allemands contre le nazisme, Les éditions de minuit, Paris,2008
2. Hans et Sophie Scholl. Lettres et carnets, Tallandier, Paris, 2008

(Ford. KM.)

Reklámok