Georgij Mitrofánov atya a Sztálinról egyházi közegben kialakult mítoszokról

gorokh[1]Köszönet Sztálin elvtársnak?

Idén Oroszország és az egész világ a Joszif Sztálin által szervezett Nagy Terror 70. évfordulójára emlékezik [a cikk 2009-ben jelent meg – ford. megj.] (1936 október – 1938. november). Ez idő alatt nem kevesebb mint 724 ezer embert ítéltek halálra és kb. egymillió embert vittek lágerbe (kényszermunka-táborba). Az orthodox keresztények – főpapoktól kezdve az egyszerű hívőkig – az áldozatok nem kis százalékát teszik ki. Azonban egyházi közegben találkozhatunk olyan véleménnyel, hogy az orthodoxoknak van miért hálát adniuk Sztálinnak, hogy Sztálin sokat tett a haza és az Egyház érdekében. E véleményről és annak kialakulásáról Georgij Mitrofánov protoijerej egyháztörténészt kérdeztük.

Ahhoz, hogy megérthessük Sztálin helyét az orosz történelemben, az Orosz Egyház történelmében, fel kell idéznünk az Egyház és a bolsevik állam viszonyának alapvető szakaszait, amelyek kialakításában és fejlődésében Sztálin jelentős szerepet játszott. Emlékeztetek arra, hogy 1918. január 22-én az Oroszországi Orthodox Egyház Helyi Zsinata elfogadta Tyihon patriarcha 1918. január 19-én kelt levelét, amely kiközösíti az Egyházból azon orthodox hitfelekezetű személyeket, akik részt vesznek ártatlan emberek meggyilkolásában és az Egyház üldözésében. Ezt a zsinat által elfogadott anathémát az Egyház soha nem vonta vissza, ezért a bolsevik rezsim olyan aktív közszereplői, mint a keresztsége szerint orthodox Lenin, Sztálin és mások, kiközösítettek az Egyházból. Kétségtelen, hogy a bolsevik rezsim egyházüldözésének több szakasza volt. A legvéresebb, legrettenetesebb szakaszok (1929-1933 és 1936-1942 között) éppen akkor történtek, amikor Sztálin már megszerezte a hatalom teljességét a pártban és az államban. Éppen az üldöztetések e két szakasza következtében semmisült meg majdnem teljesen az orthodox világ legnagyobb helyi egyháza. Elég csak annyit elmondani, hogy az Oroszországi Föderáció elnöki hivatala mellett működő rehabilitációs bizottság adatai szerint csupán 1937-ben 85 ezer papi személyt végeztek ki. El kell ismernünk tehát, hogy az Egyház elleni legkiterjedtebb és legvéresebb üldözések a 20-as évek végétől a 40-es évek elejéig azon időszakban történtek, amikor a párt- és államhatalom teljessége már kimondottan Sztálin kezében összpontosult.

Kétségtelen, hogy jelentős változások történtek az állam valláspolitikájában 1943-ban. Emlékeztetek, hogy a Sztálin politikájában bekövetkezett változást bizonyos események előzték meg. Először is, Németország megtámadta a Szovjetuniót. A Szovjetunió területének jelentős része megszállás alá került, többek között olyan területek is, ahol nem ritkán a vallási élet teljes mértékben felszámolásra került (Németország Szovjetunió elleni támadása időpontjában az 1939-es határokon belül az egész országban kevesebb mint 300 működő templom volt, négy főpap és kevesebb mint 500 klerikus maradt szabadlábon). Ugyanakkor, például 1941-ben, amikor a Vörös Hadsereg Moszkva alatt ellentámadásba lendült és felszabadította a német megszállás alól Moszkva és Tula megye egyes területeit, a németek idején megnyitott egyházközségeket felszámolták, a papokat pedig letartóztatták. A Vörös Hadsereg ellentámadása és a németek által megszállt területeken a kommunista rezsim visszatérése csak 1943-tól nem jelentette a németek idején megnyitott templomok újbóli bezárását és a papság letartóztatását. Ezért megállapíthatjuk, hogy 1943-1945 között, a Vörös Hadsereg előrehaladása után Sztálin nem nyittatott meg új templomokat és általában nem is záratta be azokat, amelyeket a német megszállás idején nyitottak meg. Ugyanakkor a németek által meg nem szállt területeken a háború idején csupán 718 templomot nyitottak meg, ami elenyésző azon 9 ezer templomhoz képest, amelyeket a megszállt területeken két és fél év alatt megnyitottak.

A vallási élet minden formájának teljes megsemmisítését célul kitűző bolsevik rezsim és vezetője, Sztálin, 1943-ban megváltoztatták az álláspontjukat. Ez kétségtelenül változás volt, de a változásnak konkrét okai voltak. Az egyházi élet azon tömeges újjáéledése, ami a megszállt területeken bekövetkezett, Sztálintól propaganda-jellegű válaszintézkedéseket követelt. Meg kellett mutatni, hogy létezik egyházi élet a meg nem szállt területeken is és hogy a Vörös Hadsereg megjelenése a megszállt területeken nem jelenti a vallási élet újbóli felszámolását.

A németek türelmes valláspolitikájára adandó ellenpropaganda mellett egy nagyon fontos tényezőt jelentettek a nyugati szövetségesek. Kétségtelen, hogy nem volt egyszerű meggyőzni a nyugati közvéleményt arról, hogy elengedhetetlen a Sztálinnal való szövetség. Olyan keresztényüldözés, mint ami a Szovjetunióban Sztálin idején történt, nem létezett sehol a világon, még a náci Németországban sem. Meg kellett mutatni a Nyugatnak, hogy egy olyan országgal lép szövetségre, ahol nem semmisítik meg a keresztényeket. Ez egy kiterjedt propaganda-kampány alkotóeleme volt, amelynek célja az volt, hogy a megmutassa a Nyugatnak a Szovjetunió egy civilizáltabb arcát.

Végül volt még egy harmadik lényeges tényező, ami talán a legszomorúbb tény volt az egyházi élet szempontjából. A bolsevikoknak az Orthodox Egyház elleni legkegyetlenebb üldöztetése idején Szergij (Sztragorodszkij) metropolitának, aki ekkoriban a „patriarchai helytartó” címet viselte (saját maga nevezte ki magát), sikerült bebizonyítania Sztálinnak, hogy az Orthodox Egyház teljesen ártalmatlan is lehet a bolsevik életkörülmények között.

Igaz, feltehetjük a kérdést: tényleg elegendő-e ezen három tényező a Sztálin politikájában bekövetkezett változás magyarázatára? Mint egyháztörténész, aki figyelembe veszi, hogy az Isteni Gondviselés szüntelen megnyilvánul a történelem során, úgy gondolom, hogy a felsorolt tényezők elvben nem kényszerítették Sztálint arra, hogy megváltoztassa a valláspolitikáját. Végső soron a német megszálló hatóságoknak a vallási élet iránti türelmes politikája nem lehetett volna kulcsfontosságú tényező a Szovjetunió legyőzésében, a szövetségeseknek pedig túlságosan is szükségük volt a Szovjetunió szövetségére a Németország elleni háborúban ahhoz, hogy lemondjanak a Sztálinnal való együttműködésről azon az alapon, hogy a Szovjetunióban üldözik akeresztényeket és a Szergij metropolita által vezetett maradék orthodox papság teljes felszámolása nem váltotta volna ki a szovjet nép tömeges felháborodását sem, amely döntő többségében hallgatott azon 25 év során, amikor módszeresen megsemmisítették az egész Orosz Egyházat. A sztálini rezsim kétség kívül ennek ellenére is fennmaradt volna. Természetesen szükség lett volna újabb áldozatokra, de mit jelentett Sztálin számára még néhány millió emberélet feláldozása? Ennek ellenére Sztálin mégis változtatott. Miért? Egyáltalán nem valamiféle belső, személyes motívumok miatt. Itt joggal beszélhetünk arról, hogy az Úr nem engedte meg az Egyház teljes megsemmisítését, a pokol kapui nem tudták legyőzni azt.

Sztálin politikai pragmatizmusa az Egyházzal kapcsolatban különféleképpen nyilvánult meg. Valóban volt egy 1943-1948 közötti szakasz, amikor Sztálin az Egyház megsemmisítésére irányuló politikáját felváltotta az Egyház lokális meghagyásának és elsősorban külpolitikai tevékenységhez való felhasználásának politikájával.  A háború után az Egyházat arra használták fel, hogy semlegesítsék az orthodox keresztények lehetséges ellenállását Kelet-Európa országaiban, amely során egyházunk főpapjainak az volt a feladata, hogy meggyőzzék a román, a bolgár és a szerb egyházak vezetőit, hogy ne próbáljanak meg aktívan ellenállni a kommunista rezsimmel szemben. Az Orosz Orthodox Egyházat megpróbálták arra is felhasználni, hogy erősítse a szovjet befolyást a Közel-Keleten, mégpedig nem csak az orthodox keleti patriarchátusokon, hanem az ókeleti, a kopt és a nesztoriánus egyházakon keresztül is. Az Egyházat felhasználva igyekezték megnyerni az orosz emigrációt is. Mindezek azonban meglehetősen gyorsan véget értek, még 1948-ban. Ekkorra Kelet-Európa országaiban, többek között az orthodox országokban is fokozatosan kommunista rezsimek jöttek létre. Sikertelen volt az Orthodox Egyház felhasználásának kísérlete a közel-keleti politikában.

Sztálin portréi és Rettenetes "Szent" Iván "ikonja". Ilyen képekkel ma "orthodox hívők" otthonaiban találkozhatunk. Vaszilij Szekacsev atya fényképe.

Sztálin portréi és Rettenetes “Szent” Iván “ikonja”. Ilyen képekkel ma “orthodox hívők” otthonaiban találkozhatunk. Vaszilij Szekacsev atya fényképe.

Bármilyen paradoxonnak is hangzik, de a szovjethatalom részvételével a VIII. Egyetemes Zsinat megtartására készültek. 1948-ban ünnepelték az Orosz Egyház autokefalitásának 500. évfordulóját, és az ünnepségeket olyan politikai (katolikusellenes, nyugatellenes) célokból akarták felhasználni, amelyek már zajlottak a világi szférában, és felmerült még annak az ötlete is, hogy Moszkvát az egész orthodox világ politikai központjává kell tenni. Ez a politika is sikertelen volt: az ünnepségre nem jött el minden Helyi Egyház képviselője. Ez végül oda vezetett, hogy a sztálini politika újból változni kezdett. 1948-tól újból elkezdik letartóztatni a papokat, ami végig folyik az 1948-1953 közötti időszakban, és ami a legfontosabb, újból elkezdődik a templomok módszeres bezárása. Míg 1948-ban 14 és félezer templom működött, Sztálin életének utolsó évében kb. ezer templomot zártak be. Ez a folyamat később is folytatódott, úgyhogy 1988-ra 6,5 ezer működő templom maradt az országban. Úgyhogy elmondhatjuk: Sztálin életének utolsó évei az egyházüldözés új szakaszát jelentették, amelyek folytatódtak volna, ha életben marad.

Ami azon apokrifok népszerűségét illeti, miszerint Sztálin élete végén személyesen megvallotta volna az orthodox hitet és bűnbánatot tartott: az ilyen mendemondák teljesen megalapozatlanok. A fennmaradt dokumentumok alapján pontosan ki lehet mutatni Sztálin életének minden napját: hol volt, kivel találkozott. Igen, 1943. szeptember elején találkozott Szergij, Nyikoláj és Alekszij metropolitákkal, és a találkozó során történt megbeszélések jegyzőkönyve arról tanúskodik, hogy Sztálin kizárólagosan pragmatikusan viszonyult az Egyház iránt. Ezután egyszer találkozott még I. Alekszij patriarchával. De ismert, hogy Sztálin soha nem jelent meg egyetlen akkor működő templomban sem. A Sztálint védő biztonsági rendszer nagyon pontosan rögzítette a mozgását, találkozóit. Ez az általa létrehozott rendszer volt, és ez alapján szó szerint napra és órára pontosan rekonstruálni lehet az egész életét. Sztálin életének utolsó éveiben pedig a szovjet hatóságok politikája újból visszanyerte megszokott egyházellenes jellegét. Maga Sztálin több orthodox vértanú vérét ontatta ki, mint Lenin és Hruscsov együttvéve.

Valamiért elterjedt nálunk az a mítosz, hogy a háború kezdetére teljesen megsemmisített Egyházat Sztálin élesztette újjá. A valóságban ez nem így volt. Végső soron a háború éveiben létrejött egyházi újjászületés Isten irántunk való irgalmának, az újvértanúk imáinak, semmiképpen sem Sztálin valamiféle spirituális gyötrődésének következménye. Nincs semmi történelmi alapja annak a feltételezésnek, hogy Sztálin hirtelen kereszténnyé vált volna. De politikájának a háború idején bekövetezett változása mellett, ami sokak szemében az Egyház megújulása kezdetének tűnik, létezik még egy másik ok is. Erről nehéz beszélni, mert nem valamiféle konkrét, mégha tévesen magyarázott tényekkel kapcsolatos, hanem népünk mentalitásával függ össze. Annak, amit országunknak sajnos a XX. században át kellett élnie, kortársainkban, ha a történelemet következetesen keresztény módon fognák fel, mély lelkiismeret furdalást és bűnbánatot kellene kiváltania. Hiszen az, hogy éppen a mi országunkban vált lehetővé az Egyház ilyen megsemmisítése, az Egyház ilyen üldözése: ez népünk szellemi, spirituális sikertelenségének tanúbizonysága.

A Szent Oroszország a Mennyek Országának elnyerésére törekedett. A Szovjet Oroszország, amiben tovább éltek az orosz orthodox keresztények és utódaik, a földi mennyországot próbálta felépíteni, ami azonossá vált az ateista kommunista utópiával, lényegében az antikrisztus országával. Ez feltételezi annak mély átértékelését, ami évszázados történelmünk során történt, mivel természetesen az Egyház üldözésének okait, egyházi életünknek a XX. században történt összeomlása okait nem lehet csak az 1917-es eseményekben keresni. Az 1917-es év eseményeit valami sokkal régebbi és mélyebb szülte. Sokak szeretnének megszabadulni saját történelmük bűnbánattal átszőtt átgondolásának nehéz munkájától, olyan mítoszokba menekülve, mint a szent megrágalmazott Rettenetes Iván cár, a szent és szintén megrágalmazott Raszputyin sztarec, a titkos keresztény Sztálin, a jámbor, titokban hívő Zsukov hadvezér. Mindezek hazugságok. Mégis sok kortársunk próbálja magát elaltatni ezen látszólagosan orthodox és patrióta hazugságokkal.

"Sztálin a mi megmenekülésünk" - "Oroszok, egyesüljetek a Sztálini Monarchista Szövetségben" - A XXI. század "orosz eszméje"

“Sztálin a mi megmenekülésünk” – “Oroszok, egyesüljetek a Sztálini Monarchista Szövetségben” – A XXI. század “orosz eszméje”

Van még egy meglehetősen lényeges téma egyházi életünkben. Az a valóság, hogy sok ember, akik a közelmúltban jöttek az Egyházba, továbbra is teljesen szekuláris szinten gondolkodnak és éreznek. Az Orthodoxia számukra történelmi ideologémák tárháza, amely megadja nekik annak érzését, hogy valami nagyhoz, hatalmashoz, kiemelkedőhöz tartoznak. Ahelyett, hogy beismernék, hogy a szovjet korszak az ország lerombolásának korszaka volt, megpróbálnak kiemelni valamilyen személyt vagy eseményt, hogy azt piedesztálra emeljék. A Második Világháború kérdése a szovjet propaganda utolsó leleplezetlen mítosza, amely miszticizálja Sztálint is, az úgymond titkos keresztényt és nagy hadvezért. Az, hogy ez éppen egyházi körökben jelenik meg, egy nagyon világos dologról tanúskodik: nagyon sok orthodox kortársunk tudatának leküzdhetetlen átpolitizáltságáról. Mivel ha az orosz történelemről alkotott nézeteik Krisztus központúak, ekkleziológia-központúak lennének, ha az értékelésük az Egyházból mint fő értékből indulna ki, akkor azonnal nagyon helyesen el tudnák helyezni a hangsúlyokat, Sztálin pedig elfoglalhatná a nagyon is megérdemelt helyét a világtörténelem egyik legnagyobb keresztényüldözőjeként.

Forrás: Nyeszkucsnij Szad, egyházi folyóirat

Reklámok