Az Egyház a világ előtt: hogyan lehetne kibogozni a kölcsönös viszonyok „bonyolult” szövevényét?

Diodor (Larionov) szerzetes

Az Egyház a világ előtt: hogyan lehetne kibogozni a kölcsönös viszonyok „bonyolult” szövevényét?

A közelmúltban egy sor világi sajtótermék kezdte aktívan tárgyalni az Egyház és a társadalom viszonyának kérdéseit. A témával kapcsolatban a Moszkvai Teológiai Akadémia hivatalos internetes oldala ajánlja Diodor (Larionov) szerzetes elgondolkodtató írását.

Őszentsége Kirill patriarcha a 2010-es Főpapi Zsinat megnyitásakor felvetette azt a kérdést, hogy a hívők új nemzedéke miért nem akar szerzetesnek állni, de bizonyára eljött az ideje azon kérdés feltevésének is, hogy a mai emberek egyáltalán miért nem járnak templomba. A jelen cikkben arra teszek kísérletet, hogy a problémát a keresztény közösségen belül keressem, ne pedig azon kívül: nincs értelme a világot vádolni azzal, hogy az Egyház valamit nem adott meg neki.

Az ország kulturális és szellemi légkörében az elmúlt években bekövetkezett változások, kétségtelenül, nyomot hagytak a hívőkön is, és természetesen, a lelkipásztorokon is. Az Evangélium tanítása szerint nekik a belső átalakulás útján keresztül kellene alakítaniuk a külső realitást, Egyházzá téve azt, de ez csupán a távoli, „stratégiai” feladat: a jelen helyzet az, hogy a hívők hozzák el az Egyházba azokat a betegségeket, amelyek a külső társadalmi közeget sújtják; és természetesen, az Egyház betegségei rokonak a jelenkor betegségeivel. De a külső megfigyelő számára az Egyház nem látható másképp, Krisztus szellemi Testeként, a kegyelem és a szentségek forrásaként. Ez pedig, többek között, felveti az Egyház belső identitásának kérdését is (1). A külső tekintet könnyen észreveszi a betegséget, de nem képes könnyen megérteni, hogy hol van az egészség forrása. Ezért soha nem lehet felesleges a kísérlet a probléma meghatározására, valamiféle előzetes „diagnózis” felállítására egy olyan helyzetben, amikor a világi társadalom az Egyháztól magasrendű erkölcsiséget követel, egyúttal pedig éppen azért keresi annak fájdalmas pontjait (amik lényegében pontosan tükröződnek saját magában is), hogy így könnyebb legyen figyelmen kívül hagyni a legfontosabbat. E megfigyelések bizonyos gondolatok összességévé formálódtak meg, amelyeknek köze van ahhoz, ami ma, meglátásom szerint, minden hívőt nyugtalanít, közvetlenül érinti mindenki életét, akár tudatosítja ezt, akár nem. E gondolatsorban két alapkérdést emeltem ki: a keresztény tanúságtétel értelméről szóló kérdést, és a tanítóság vele szorosan összefüggő kérdését. E két kérdés kontextusában tekintem át röviden azt a problémahalmazt, amelyet az Egyház és a világ közötti említett kapcsolatok és viszonyok szülnek.

Első sorban fontosnak tartom kiemelni: sok ember, függetlenül attól, hogy az Egyházhoz tartozik-e vagy sem, nem tud elkeseredés nélkül nézni azokra, akik ma a keresztények nevében merészelnek beszélni. Nehéz hallgatni a halott beszédeket, amelyekből hiányzik az értelem. Nehéz megérteni azokat a tetteket, amelyekben nincs keresztény logika. A belső érzése mindenkinek megsúgja, hogy létezik a jámborság fogalma, ami feltételezi, hogy a külső kinézet összhangban van a lélek belső állapotával. Amikor a külsőségekben látod a jámborságra törekvést (hosszú ősz szakáll, keresztekkel díszített arany öltözet), hallod az Istenről mondott szavakat, ugyanakkor ezen emberek arcain olvasni tudod a kielégíthetetlen pénzsóvárságot, kegyetlenséget, hatalomvágyat, romlottságot, ostobaságot, akkor valóban rettenetes érzés fog el. Ez a kép olyannyira idegen az emberi méltóságtól, hogy amikor ezt tudatosítod, magadon kívül kerülsz. Miért történik ez?

Az ember hasonlít Istenre: sok mindent kész megbocsátani, a gyengeséget, a bukást, a bűnt, kivéve a képmutatást. Azt, amit Krisztus a Szent Lélek elleni bűnnek nevez, a hétköznapi életben, az egyszerű átlagember szintjén, képmutatásnak nevezzük. Ezt a bűnt nem lehet megbocsátani, mivel ez az ember belső szentsége elleni támadás: amikor elveszik a szentet és nem marad semmi sem, akkor az ember nem képes élni.  Ma vannak olyan papok, akik divattá tették annak bizonygatását, hogy ők „szintén emberek”. Ez alatt azt értik, hogy nem idegenek tőlük az emberi gyengeségek, bűnöcskék, bűnös szokások és hibák. Azonban ezen apologetika mögött egy kétértelműség rejtőzik: egy dolog, amikor a pap bűnt követ el emberi gyengeségéből kifolyólag, de őszinte bűnbánatot tart Isten előtt, és más dolog, amikor életmódja egy „másfajta evangélium” prédikációjává válik. A részeg, de bűnbánó papot az orosz ember lefekteti aludni és letakarja takaróval, hogy nehogy megfázzon, de figyelve azt a papot, aki hosszú éveken keresztül nyilvánosan hazudik, az orosz ember végül nem bírja ki, és egy pillanatban kezébe veszi a vasvillát és elkezdi kiszúrni az ikonok szemeit. Az igazság szolgáinak képmutatása képes eltántorítani magától az igazságtól.

Minden emberben eredetileg létezik valamiféle legbelsőbb szent mag (valaki ezt Istennel azonosítja, valaki nem). De mivel az emberek hasonlítanak egymásra és egyforma módszerekkel és eszközökkel rendelkeznek a valóság felfogására, ezért a minden emberben meglévő e belső szent magot jellemezhetjük néhány általános fogalommal is: igazság, jóság, szépség stb. Ennek ellenére, az ezen általános fogalmak közötti viszony minden emberben személyes. Az Egyháznak nem szabad elfelejtkeznie arról, hogy a spiritualitás területén végezve szolgálatát, tevékenysége az embernek az igazsággal, a jósággal és a szépséggel való legbelsőbb személyes viszonyulásait érinti. Ezért merül fel az Egyház képviselőinek, vagyis tanítóinak és azok jogosultságainak kérdése. A hívő ember tudja: az Egyház bizonyos erényekben és az igazság iránti buzgóságban kiemelkedő embereket kiemel, hogy segítsenek az embereknek azon belső egyensúly visszaállításában, amely a bűnbeesések következtében elveszik. A pap kapcsolatban áll a másik ember személyes történetével, lényegében hozzáférést kap a másik ember belső titkához: ha összeomlik az emberi személyiség belső szent magja, akkor azt nem a pap, hanem Isten állítja vissza, de fontos a pap – mint egy tapasztaltabb és az ember és Isten közötti kapcsolat „mechanizmusa” hangolásában eligazodó ember – jelenléte. Innen a világvallások (nem csak a kereszténység) és a különféle irányú művészetek gyakorlata, amely a tanítóság, vezetés intézményében fejeződik ki. Az általános fogalmak és értékek, a belső adomány és tehetség fejlődése, a (szellemi, lelki vagy testi – mindegy) növekedés útján mindenütt és mindig jelen van a tanító és a tanítvány kapcsolata. Ez a kapcsolat pedig elsősorban a tanító magasabb szintjére és tapasztaltságára alapul. De az utat a tanítvány járja be. A „mester” és a „tanítvány”: ez a modell visszanyúlik az évszázadok mélységébe és jelen van minden emberi művészetben és tudományban. A művészetet nem lehet könyvekből megtanulni: együtt kell dolgozni a mesterrel, utánozni kell őt, hallgatni kell a kritikáját, teljesíteni kell az akaratát, majd az ember maga is eljut a mesterséghez, és ahhoz a szabadsághoz, ami a tehetsége felhasználásának tudásában fejeződik ki. Ugyanez történik a spirituális életben is, ami szintén művészet: „a művészetek művészete és a tudományok tudománya”, ahogy az Egyház atyái mondják. Furcsa is lenne azt gondolni, hogy az Egyházban és a keresztény életben ez másképp lehet. Csak e viszonyokban másképp vannak elhelyezve a hangsúlyok. Én már régóta gondolkodom ezen, és most újból meggyőződtem róla, hogy lényegében jóval helyesebb lenne a dolgok azon állapota, amikor nem a hívők csókolják meg a papok kezét, hanem a papok csókolnak kezet a hívőknek (ahogy ezt nem ritkán látni például az Áthosz hegyen). Mivel a másik ember belső világa és az igazsággal való személyes viszonya iránti tisztelet meghatározó fontosságú.

És akkor megjelenik az emberek egy bizonyos csoportja, amely pozíciókat foglal el a tanítóság évezredes hagyománya által létrehozott struktúrában. Ebben még nincs semmi rossz, ha az adott emberek csoportja ezt a helyet annak rendeltetésével és értelmével összhangban foglalja el. De mit tesznek? Veszik a kész formát – a tanítóságot – és parazitaként rátelepednek, az „anyagot” pedig szenvedélyeik kielégítéséhez és azon ideológiai irányzat támogatására használják fel, ami anyagi, „földi” érdekeiket szolgálja. Másrészről, a csoport tagjainak úgy kell beszélniük, hogy az összhangban legyen a státuszukkal, ahogy ez a tekintélyes szövegekben le van írva, vagyis ne adja Isten, hogy tévedjenek és valami helytelen csússzon ki a szájukon; ezért a nyilvános beszédeikben és interjúikban a formális igazság jelenik meg. Másrészről azonban a csoport képviselőinek tetteiben, beszédeiben és személyeikben egy teljesen másfajta szellem tárulkozik fel, amely kiadja az igazi célokat és igazi érdekeket. Ezt a szellemet a nép tévedhetetlenül felismeri és ez váltja ki a legnagyobb elutasítást. Az emberek látják a kettős mércét, az emberek látják a szüntelen hazugságot és a hazugság támogatását, az emberek látják a képmutatást és a hamisságot. A képmutatás: a hazugság érdekében mondott formális igazság. Ezért az elutasítást nem a hazugság váltja ki, hanem a hazugság szolgálatába állított igazság, nem a szenvedés, de még csak nem is a bűn, hanem a bűn szolgálatába állított jó, nem a rútság, hanem a rútság szolgálatába állított szépség.

Kellemetlen, amikor hazudnak, de teljesen más dolog, amikor a hazugságot nyíltan igazságnak nevezik. Úgy tűnhetne, hogy ez nem lehetséges, hiszen, ahogy mondtuk, minden ember rendelkezik az igazság és szépség többi emberrel közös felfogásában. A valóságban azonban lehetőség van a hazugságot nyíltan igazságnak beállítani egy olyan intézménynek köszönhetően, amit ideológiai propagandának hívnak. Az ideológiai propaganda lényege: az értékhierarchia felcserélése (2). A hazugság mint olyan nem létezik (mivel a rossz ontológiailag nem létezik, az a nemlét): csupán az állítmányoknak a nem megfelelő, velük természet szerint nem egyező objektumokhoz (alanyokhoz) való áthelyezése történik és így az állítás eltorzult axiológiát (értékrendet) szül. Ennek lényege, hogy a kevésbé jelentős igazság jóval jelentősebb helyre kerül, a jóval jelentősebb pedig kevésbé jelentős helyre. Ha ezt a sémát ad abszurdum visszük, akkor eljutunk oda, hogy e felcserélés következtében Isten válik a legjelentéktelenebbé az általános értékrendszerben, míg a piramis tetejére egy másik érték kerül: a bálvány. „A hasuk az istenük” (Fil. 3, 19), és ezt a metafórát bármely bennünket érdeklő esetben alkalmazhatjuk. De az értékek áthelyezése érthetővé válna, ha úgy beszélnének róla, mint csalásról: az ideológia feladata éppen az, hogy úgy beszéljen a viszonylagos igazságról, mintha ez az abszolút igazság „nyeresége” lenne. A legegyszerűbb példa: a pénzvágy és a hiúság rabjává vált pap meggyőzi önmagát (majd pedig az ideológiailag hozzá hű közönséget) arról, hogy neki szabad luxus gépkocsival rendelkeznie azon az alapon, hogy az először is, az egyáltalán nem luxus, hanem egyszerűen csak jó, minőségi gépkocsi (a „legfontosabb” számára nem a luxus, hanem a közlekedési eszköz), másodszor pedig, hogy ilyen minőségi gépjármű nélkül számára nehéz lenne ellátni a rá bízott szolgálatot, ami majdhogynem olyan nehézségű, hogy a luxus az ő elképzelésében majdhogynem elengedhetetlen, „lényegi” tárgy, ami nélkül az Isten szolgálata (ne felejtsük el, hogy az abszolút igazságnak fiktív elsőbbsége van) nagyon megnehezedne.

Az ideológia egy másik nagyon hatékony fegyvere a félelem. A félelem olyan belső fegyver, ami a saját csoport tagjai felé fordul: ki vannak dolgozva azok a módszerek, amelyek segítségével az az ember, aki valaha azért jött el az Egyházba, mert a szívének „belső szent magjából” felhangzó elhívásra keresni kezdte a hazugságból, a gonoszságból és a torzultságból való megszabadulást, bizonyos pillanatban és bizonyos körülmények során hazugságot kezd beszélni, igazolni kezdi a rosszat és ezáltal torzulást hoz létre maga körül. Ezt pedig azért teszi, mert eluralkodott rajta a félelem. A tudatalatti, reflektív, az önvédelmi ösztönhöz közel álló, és ezért nehezen felismerhető, a tudatalatti felismeretlen mélységeiben fészkelő félelem. E félelemnek köszönhetően válnak az emberek rabbá, ezért helyesen jegyezték meg, hogy minden totalitárius ideológia elválaszthatatlan a rabságtól. Mivel a kereszténység a szabadság vallása, ezért természetesen az aszketikájának mind elméleti, mind pedig gyakorlati része arra irányul, hogy épp e szinten fejtse ki hatását és fokozatosan tudatosíttassa a hívőben a lelket megkötöző félelmet, megtanítson annak kezelésére és a tőle való megszabadulásra. De szóljon bármiről is az aszketika, a családi értékek, a társadalmi helyzet, a darab kenyér végül az ember helyett automatikus döntést hoznak. Az ösztön választását. Hiszen nem lehet mindenkitől megkövetelni a feltétlen önfeláldozást, különösen nem Oroszországban (amely erre széles körű lehetőségeket nyújt, mégpedig történelmének minden szakaszában), hiszen az áldozatra csak kevesen képesek, a nagy áldozatra pedig csak néhányan. Minél magasabban vagy, annál fájdalmasabb a bukás. De itt felmerül a felelősség törvényszerű kérdése: mondd csak meg, bátyuska, téged erőszakkal emeltek oly magas tisztségbe, ami végül átokká vált a számodra, kiszárítva nyelvedet, elvéve látásodat és hallásodat? Nem te magad törekedtél-e rá, elragadtatván hiúságod és egyszerűen buta gyermeki önteltséged által? Azt hitted, hogy Krisztus semmit sem kér cserébe? Azt hitted, hogy egyszerűen „missziózni” fogsz (magyarul mondván, fecsegni arról, hogy micsoda „öröm” és micsoda „boldogság” orthodoxnak lenni), azt hitted, hogy mesélni fogsz az embereknek a pásztorokról és a csillagokról, idézed majd Chestertont és Lewist, keresztény olvasatban magyarázod majd a „Gyűrűk urát” és a „Mátrixot”, és ezzel befejeződik a missziód? Hogy így majd kedves leszel Isten előtt? Valamit tudatosítanod kellene: önmagad számára is észrevétlenül hazuggá, csalóvá és képmutatóvá váltál. Te ezt nem akartad, mintegy rajtad kívül történt. De mégis úgy élsz, mintha semmi se történt volna, mintha a nap ugyanúgy sütne, mint korábban, gyermekkorodban, amikor tiszta és világos tekintettel néztél rá, amikor még képtelen voltál megkülönböztetni az igazságot a hazugságtól…

Mivel az emberben nem mindig vannak helyesen elrendezve a belső prioritások, könnyedén az ideológiai gépezet szorításába kerülhet. A problémát bonyolítja, hogy az a forrás, ami arra hívatott, hogy megakassza a sérült koordinációt, formális igazságot közlő formális intézmény formájában jelenik meg a számára. A formális igazságnak pedig az a tulajdonsága, hogy elaltat: a hazugság jó hatással van az alvóra. Egy bizonyos pillanatban persze felébredhet, és akkor nagyon nagy és nagyon fontos kérdések merülnek fel előtte. Ezt a pillanatot nevezem én az ember „második keresztségének”. Itt érti meg, hogy ezzel kezdenie kell valamit, hogy valahogyan meg kell próbálnia odafordulnia saját „szent magjához”, vissza kell vonulnia önmagába és meg kell határoznia saját szellemi koordinátáit az élet szellemi terében. Sajnos ez egy nagyon nehéz pillanat és sokan inkább kihagyják: jóval könnyebb úgy élni, hogy nem veszed észre a történteket, hiszen az élet úgy elfolyik, mint a homok az ujjak között és soha nem vagy képes megállni. Ráadásul aludni könnyebb, mint virrasztani, és sokan inkább előnyben részesítik a mély álmot az izgatott és skizofrénikus virrasztásnál, hiszen egészségesen virrasztani gyakorlatilag lehetetlen, ha az ember megpróbál két urat szolgálni. Ma gyakran megfigyelhetjük azt a képet, amikor az ember (pap) szeretné követni Krisztust, hiszen érti, hogy Őbenne van az igazság, de egyúttal fél is Őtőle, fél az igazságtól, hiszen az képes elvenni tőle azt, amit szeret, és ami iránt teljes szívével kötődik. Ezért beszél a nem lényegi igazságról, arról, ami „megnyugtatja” a lelkiismeretét, a legfontosabbról viszont nem tud beszélni, és folyamatosan keresi a lehetőségét annak, hogy fedezze a totális hazugságot, amely uralja az életét. Sokat beszél Krisztusról, a szeretetről, a jóságról, fokozott aktivitást mutat fel a társadalmi és missziós szolgálatban, de érzi, hogy a lelkiismerete nem tiszta, ezért szeretne tisztába jönni a legfontosabbal, az nyugtalanítja őt, de nincs ereje ezt megtenni, mivel a lelkét más értékek uralják. És akkor önmagának (és az őt kérdésekkel felkeresőknek) idézeteket hoz a Szent Írásból az igaztalanság és a rabság igazolására, tudván, hogy hazudik. Majd újra igazolja a saját hazugságát, és újra idézeteket keres az Írásból, újra érveket hoz magának és értelmét újra a lényegtelenre irányítja: és ez egy folyamatosan megismétlődő folyamattá válik. A szerencsétlen nem tudja, hogy értelme természete szerint képtelen a nem lényegire támaszkodni, hogy az elkerülhetetlenül a legfontosabb és leglényegesebb felé vezeti, ezért folyamatos erőszaknak teszi ki azt. Ettől meg szoktak őrülni, ez veszélyes az egészségre. Az ideológia nem csak éjjel, de nappal is segíti a jó és nyugodt alvást – ebben van az ereje és a rendeltetése. Az alvók elégedettek, kinevetik a „skizofréneket”, már elfelejtették, hogy a virrasztás egészséges is lehet. Az egészséges virrasztás, amire a keresztény hivatott, a cél és az eszközök egysége útján érhető el, Krisztusnak az anyagiakra való tekintet nélküli követése, az igazi istentisztelet által. Nem válhat senki igazi kereszténnyé addig, amíg meg nem gyűlöli a bálványokat.

Az ideológia átjárja minden anyagi aspektusában vett társadalmi intézmény struktúráját. Az eszmék segítenek az embereknek abban, hogy a közös ügy érdekében összefogjanak, függetlenül annak jó vagy rossz voltától. De vannak más alapok is, amelyek bár láthatatlanok, de jóval erősebb szálakkal fonják át e világunk struktúráját: a világot a Szent Lélekben összefogó és megtartó Logosz szálai. Üdvözítőnk ígérete szerint az Evangélium kősziklájára – Krisztusra – épült struktúra soha nem szűnik meg, hanem örökké fennmarad. Ez láthatatlan, mint a kovász, de életet hordoz magában, sok tagból álló, egymással a hierarchia elve alapján kölcsönös viszonyban álló egyetlen organizmust alkot. Az egymással kölcsönhatásban lévő tagok természeti egységére alapuló Egyháznak mint egységes organizmusnak ezen felfogása a teológia szférájába visz át minket. Ezen elv szerint minden, az Egyházhoz tartozó ember életútja jelentőséggel van az egész Egyház számára: a szent útja vagy a bűnös útja végső soron megmutatkozik az egész egyházi organizmus állapotán (vö. 1Kor 12, 26). Ezért az emberi szenvedélyeket kiszolgáló ideológiai mechanizmusok, bár fájdalmat okoznak az egész egyházi testnek, mégsem érintik annak lényegét addig, amíg az egyházi hierarchia az apostoli hagyomány határain belül marad. Nem szabad elfelejteni, hogy az Egyház a természetét, létezési módját, teológiáját és hitvallását kifejező külső formákban létezik, de felette áll minden kifejeződésnek. Nem a hívők, egymással megállapodva, alkotják meg az Egyház hitvallását, hanem az Egyház közli velük az igazságát, amely általános hitvallássá válik. Nem az emberek formálják az Egyházat mint Testet, hanem az Egyház formálja az embereket a tagjaiként. A „test” teológiai fogalmának dialektikája természetesen megérdemelne egy külön beszélgetést. Itt nagyon fontos figyelembe venni, hogy az Egyház Isten előtti „képét” teljesen más kritériumok határozzák meg, mint a mi emberi fogalmaink: míg a mi nézőpontunkból nézve az Egyház egy kert, amelyben el van ültetve a rossz és a jó is, a Sur pusztáján keresztül haladó nép, amely gyakrabban vágyik az egyiptomi húsra, mintsem az ígéret földjére, addig Isten számára az Egyház már más, mivel az ekkleziológia elválaszthatatlan az eszkatológiától. A szentek látása, akik értelmet adnak az Egyház létének, bevezeti az eszkatológiát a földi múlandó létbe.

De nem szeretném itt felvetni az ekkleziológia kérdéseit (ami az adott esetben számomra, mint hívő ember és szerzetes számára, a legfontosabb), nem ez a jelen cikk célja. Meglátásom szerint fontos megérteni, hogy hogyan jelenik meg az egyházi életünk, ha eltávolodva tekintünk rá. Mintegy a tükörben. És hogy miknek kellene lenniük az alapvető prioritásoknak. Azon emberben, aki távol marad az Egyházon belül zajló belső ideológiai harcoktól, a dolgok ilyen szomorú helyzete látván az az érzés ébred, hogy személyes szentségeiből, személyes értékeiből, személyes lelkéből űznek gúnyt. Éppen azért a híroldalak közleményeit olvasva és látván a híradásokat arról, hogy az önmagukat az Egyház (vagyis azon intézménynek, amely a priori rendelkezik valamiféle „igazolvánnyal” az igazságra) képviselőinek nevező emberek a valóságban romlottak, hazugok, hatalomvágyók és kettős mércével mérnek, természetesen alakul ki benne méltatlankodás. Nem azért, mert ellensége az igazságnak és a hitnek. Az ilyen szemlélő nézőpontjából az történik, hogy a szentet, ami iránt közvetlen személyes viszony fűzi, olyan emberek sajátítják ki, akiknek erre semmi joguk nincs. Úgy tűnik a számára, hogy lelkébe valamiféle álarcos rablók törtek be (pont azok, arany ruhákban és keresztekkel, üveges tekintettel) és megtapostak ott minden értékest, mindent, ami drága és ami a legszebb. Az „arany embereknek” hatalmuk, erejük és tekintélyük van. Hallgatnak rájuk, mivel segítenek a hazugságban, segítik a totális, felébreszthetetlen álmot. Sok mindenben éppen ez eredményezi azt a jelenséget, amit ma „liberális trendnek” szoktak nevezni. De az emberek nem akarnak aludni, ahogy ezer évvel ezelőtt is, virrasztani akarnak, bármibe is kerüljön. Ezért felmerül bennük a zavart kérdés, amit az Egyház képviselőihez intéznek. Mondjatok nekünk, szólnak, valamit arról, ami mindnyájunkat izgat és nyugtalanít, mégpedig: a legfontosabbról, arról, hogy mit jelent kereszténynek lenni, hogy mit jelent az igazsággal összhangban élni. Mondjatok legalább arról valamit, hogy hogyan maradjunk ma emberek és ne váljunk gazemberekké. Ezután tegyék fel a kérdést: mennyire életfontosságúak ma az egész országnak az Orthodoxiába való totális megtérítésére vonatkozó tervek? Nem születtek-e ezek valamiféle fantasztikus, a realitásoktól távoli világban?

Azonban ma ahhoz, hogy valaki az igazságról beszéljen, bátorságra van szükség. Eljött az ideje annak, hogy vállaljuk valami elvesztését, különben később nem lesz mit védelmezni. Természetesen távol áll tőlem az a gondolat, hogy minden papnak feltétlenül ki kell állnia és ki kell vonulnia a barikádra: a keresztény élet eszménye a belső csendben és a lélek tisztaságában van. Azonban azon embereknek, akik hozzánk fordulnak, és a legfontosabbról kérdeznek minket, feltétlenül az igazságot kell mondanunk. Az egész igazságot az Evangélium tartalmazza, ami a valódi realitást számunkra megmutató tükör. Van itt azonban egy kis apróság, amire Szír Szent Izsák emlékeztet: e tükörbe csak az tud betekinteni, aki megtisztítja saját belső tükrét. Ezért a pap, akár beszél, akár hallgat, csak akkor válik az isteni igazság, nem pedig, fogalmazzunk így, a kétes „értékeit” mindenki másra rákényszeríteni akaró soron következő csoport ideológiai közvetítőjévé, ha belső tükre egyezik az Evangélium tükrével, és ha a vele megegyező egy és ugyanazon világosságot árasztja. „Békélj meg önmagaddal, és megbékél veled a menny és a föld” (3).

A papi személyek számára soha nem volt még ilyen fontos, hogy tanúságot tegyenek az igazságról, hogy megtartsák Isten törvényeit és az Egyház kánonjait, Isten akaratára bízva önmagukat, nem tartva a következményektől. Ez talán az Egyház leglényegesebb tanúságtétele. De ebben a helyzetben is van egy másik, ellentétes veszély. Sok papban, és ez egyáltalán nem titok, akik súlyos (anyagi vagy erkölcsi) helyzetbe kerültek, és elragadtatván egyik vagy másik ideológiai propaganda és az annak megfelelő gondolkodásmód által, felvetődik az „ilyen rendszerből” való távozás kérdése. Úgy gondolom, hogy ez egy világias, egyáltalán nem keresztényi megközelítés. Felfedezhető benne az Isten iránti bizalmatlanság, talán a hit hiánya is. Ezeknek az embereknek úgy tűnik, hogy elszakadván az egyházi test többi tagjától, akik ilyen vagy olyan mértékben betegek, ők automatikusan egészségesek lesznek. De ez nincs így, mivel a hazugság fonala az emberen belül, nem pedig rajta kívül húzódik. „A hazugság rendszerét” nem külső erőfeszítéssel és az igazság keresése során joghatóságból joghatóságba való járkálással lehet megtörni, hiszen a hazug „rendszer”, a bűnös kapcsolatok rendszere képes bármelyik joghatóságban újratermelődni, hanem csak személyes szellemi erőfeszítés és türelem által: „Aki azonban mindvégig kitart, az üdvözül” (Mt. 10, 22). Itt felidézhetjük Pároszi Szent Athanásziosz példáját is, aki a XVIII. század végén – XIX. század elején élt, és aki mindig azt írta és azt mondta, amit gondolt, amiért eltiltották a szolgálattól és a tiltás öt éven keresztül fennállt (4). A tiltás törvénytelen volt, sőt, éppen azért tiltották el, mivel a halottakról való megemlékezés és a gyakori áldozás hagyományát védelmezte, amit később az Egyház is elismert. De engedelmeskedett, vagyis eszébe sem jutott a gondolat, hogy „távozzon a rendszerből”. A szentekre jellemző a mély egyházi tudat és az ekkleziológia mély megértése megvilágosította az értelmüket, világossá és tisztává tette azt: ők látták, hogy a keresztény életút elkerülhetetlenül keresztút. Az üldöztetés valójában Istennek egy sajátos ajándéka, amit egyáltalán nem mindenki kap meg: a fájdalom (ez bármilyen igazságtalanságot jelent, többek között az egyházi „vezetőség” részéről megnyilvánuló igazságtalanságot is) Krisztusért való elviselését az Egyház mindig a legmagasabb tisztességként és Isten hatalmas áldásaként tisztelte. Ne gondolja a nagy fővárosi egyházközségben az Isten félelmét elveszített papokkal együtt szolgáló jámbor bátyuska, hogy észrevétlen marad: a bűnt és a törvénytelenséget szeretők elkerülhetetlenül fel fognak figyelni rá, belsőjükkel (mint a farkasok) érzik, hogy ez nem közülük való. És üldözni kezdik, ahogy korábban is üldözték a hatalommal rendelkező világszeretők az igazakat, azok szelíd képét, igaz szavaikat és alázatos életmódjukat szemrehányásként és önmaguk leleplezéseként fogva fel. A kereszténység egész történelme Isten szolgáinak szüntelen keresztútját jelenti.

A belső változás mindig az Egyházban való élet útján érhető el, a szentségekben való részvétellel és az önmagunk feletti folyamatos szellemi munkálkodás útján, aminek van szemlélődő és gyakorlati része is. A tudat ketté hasadtságának állapota, ami ma sok hívőre, különösen pedig papokra, jellemző, nem természetes az ember számára. Ezért amikor az ember megtalálja a testi érzékeket a szellemi ősképek felé emelő szépség fogalmát, fokozatosan természetes úton jut el hozzá az igazság belső érzete is, amely kijavítja a lélek szemlélődő részének torzulásait, az igazság megismerését pedig követi a gyakorlati életet megszentelő jó. A tudatos keresztény küzdelem ily módon az emberi – és isteni – világ belső struktúrájának három egymástól elválaszthatatlan részét egyesíti: jóság, igazság és szépség. A kereszténynek előbb vagy utóbb tudatosítania kell, hogy sorsa: az igazság. Ezután már csak a felé vezető első lépést kell megtenni.

Jegyzetek:

(1) Vö. Joannisz Ziziulasz metropolita e témában „Az Egyház identitása” címmel írt hasznos cikkét. „Церковь и Евхаристия: Статьи по православной экклесиологии.” Богородице-Сергиева пустынь, 2009, с. 19-42.

(2) Részletesebben az ideológia keresztény kontextusban való tárgyalásáról lásd:«О борьбе идеологий и церковном сознании».

(3) Szír Szent Izsák, 2. aszketikus beszéd. „Исаак Сирин. Слова подвижнические, 2.” Изд. репринтное: Москва, «Правило веры», 1993, с. 10.

(4) 1776-ban tiltották el a szolgálattól (II. Szofroniosz patriarcha idején), a tiltást 1781-ben oldották fel (IV. Gábriel patriarcha alatt). Τζώγας Χ. Ἡ περὶ μνυμοσύνων ἕρις ἐν Ἁγίῳ Ὄρει κατὰ τὸν ΙΗ΄ αἰῶνα. Θεσσαλονίκη, 1969, σ. 41-42.

A szerzőről: Diodor (Larionov) szerzetes. A Moszkvai Teológiai Akadémián, majd a Patraszi Egyetemen tanult. Moszkvai Teológiai Akadémia. A jelen cikket a Moszkvai Teológiai Akadémia internetes folyóirata, a bogoslov.ru jelentette meg.

Advertisements