Kádár Iván atya: Vaszilij (Pronyin) archimandrita emlékezete

Kádár Iván atya

Vaszilij (Pronyin) archimandrita emlékezete

"Ne feledkezzetek meg tanítóitokról, 
akik az Isten igéjét hirdették nektek." (Zsid. 13, 7)

Az Egyház belső élete más kritériumok alapján értékelendő, mint annak külső oldala, mivel az egyházi élet középpontja a hit és a szeretet azon gyümölcse, amit Istennek viszünk el.

Azok, akik 20-25 évvel ezelőtt lépték lépték át a templom küszöbét, nehezen tudják elképzelni, hogy milyen állami nyomás alatt állt az Egyház a Szovjetunióban. Azért, hogy az ország lakosságát leneveljék a keresztény életről, bevetették az állam egész hatalmas repressziós apparátusát. A rendszer pusztította, megrontotta az embereket, hamisságra tanított, a lelket beszennyező kompromisszumokra kényszerített. Az embereket megtanították arra, hogy egyet gondoljanak, mást mondjanak és megint másképp cselekedjenek. Mégis éltek közöttünk az Igazság tanúságtevői, olyan emberek, akik életük példájával segítettek bennünket abban, hogy leküzdjük ezeket a kísértéseket.

A hit egyik ilyen lámpása volt Vaszilij (Pronyin) archimandrita, a munkácsi Szent Miklós női monostor lelkiatyja. Már tizenöt év eltelt azóta, hogy Vaszilij atya az Úrhoz költözött, de szellemi és tudományos örökségére napjainkban is szükségünk van. Kiadják a műveit*, monográfiáit, létrehozták a „Vaszilij (Pronyin) archimandrita Teológiai-Történelmi Kutatóközpontot”. Nem kétlem, hogy az Orthodox Egyház naptára hamarosan tartalmazni fogja a jámbor hit e nagy aszkétájának nevét, aki hatalmas szellemi hatással volt e régió életére.

005[2]Vaszilij (Pronyin) archimandrita. A 90-es évek eleje.

Szeretnék szólni néhány nagyszerű találkozásomról e szentéletű emberrel. A munkácsi Szent Miklós monostorban élt nagynéném, Mitrodóra (Kádár) apáca, ezért az apácák és a papok személyes tanúbizonyságai által hosszú éveken át lehetőségem volt, hogy megláthassam benne azt, ami a keresztény élet lényegét jelenti. Ez a lényeg nem mindig fejezhető ki szavakban, de érzékelhető, a szívnek fontos és kitörölhetetlen nyomot hagy a lélekben.

A leendő aszkéta 1911-ben született Kijevben, a Pronyinok nemesi családjában. Az 1917-es forradalom után a Pronyin család osztozott az elűzöttek sorsában: kezdetben Moldáviába, majd Jugoszláviába emigráltak. A jugoszláviai emigráció évei Vaszilij atya számára a szellemi-lelki formálódás szempontjából nagyon jelentős korszak volt. A jó képességű ifjú elvégezte a teológiai szemináriumot, majd a Belgrádi Egyetem Teológiai Karát. Ezen intézmény falai között nagy tanítókkal – szentekkel – találkozott: Makszimovics Szent Jánossal, Szentéletű Jusztin Popoviccsal, Velimirovics Szent Miklóssal. Makszimovics Szent János aszketikus élete döntő hatással volt az ifjú szeminarista szellemi választására. A közöttük létrejött lelki közösség nem szakadt meg egészen a szent főpap 1966-ban bekövetkezett haláláig. Kétségtelen, hogy Vaszilij atyát abban, hogy Krisztus Egyházát szerzetesként szolgálja, szent tanítóinak nagy példái lelkesítették.

A Belgrádi Egyetem elvégzése után az ifjú teológus a Munkács-Eperjesi Egyházmegyébe megy (amely 1945-ig a Szerb Egyház joghatóságához tartozott), és 1939-ben annak klerikusa lesz. Itt zajlott a leendő archimandrita életének nagyobb része, és évtizedeken át mutatta fel nekünk az Egyház igaz szolgálójának képmását. 1950-ben Vaszilij atya a munkácsi Szent Miklós monostor lelkiatyja lett.

Az 50-es évek végén – 60-as évek elején éppen a munkácsi monostorban találtak menedéket a Hruscsov által bezárt kárpátaljai monostorok apácái. A nővérek nagy fájdalommal élték meg szeretett rendházaik bezárását. Vaszilij atyának sokat kellett munkálkodnia azon, hogy segítse a bánkódok lelki sebeinek gyógyulását. A szerzetesi élet ritmusa szigorú volt, de az apácák mellett egy szentéletű aszkéta élt, akinek szavai, imái, vigasztalása megerősítette őket és lehívta Isten áldását nehéz életükre.

Vaszilij (Pronyin) archimandrita. 1959.
Vaszilij (Pronyin) archimandrita. 1959.

Vaszilij atya mindig arról beszélt, hogy az életben a legfontosabb a Krisztus felé törekvés. Elmerülvén az istentiszteleti élet, a böjtök körének ritmusában, nem szabad magunkat „komfortosan” éreznünk, hanem kötelesek vagyunk tovább lépni, ugyanakkor soha sem szabad elfelejtenünk, hogy az ember üdvössége nem saját munkálkodásának eredménye, hanem Isten irgalmának megnyilvánulása.

A munkácsi monostorban a 70-80-as években több mint 100 apáca élt. Többségükben tapasztalt szerzetesek voltak, akik az események alakulása nyomán nem egyszer figyelték meg Vaszilij atya – egyébként általa minden módon rejtegetett – prófétikus (jövőbelátó) adományát. Ezen adomány következtében előre látta, hogy mikor fog elhunyni valaki a nővérek közül, tudta, hogy mikor visznek hozzá megszállottat vagy lelkibeteget.

Vaszilij atya gyakorlatilag soha nem hagyta el a monostort. Jelenléte Isten áldása volt a nővérek és a valódi lelkigondozást kereső emberek számára. Mondják, hogy a szent emberek mellett nem könnyű élni, mivel nagyon nyilvánvaló az a távolság, ami a szentéletű és a környező világ között van.

Az intrikák, az irigység, a dühödtség világa számára teljesen idegen volt. Hiányzott belőle az az aggályos gyanakvás, ami oly sok papi személyre jellemző. Amikor az archimandritát elszomorította valakinek a megátalkodottsága, akkor megtört szívvel így szót: „igen, igen, nincs béke a szívében”.

Vaszilij atya rendkívül tiszta lelkű ember volt. Személyiségében soha nem létezett megosztottság, került minden kétértelműséget, gondolkodásmódja, az események személete kimondottan szellemi volt. A böjtöket szigorúan megtartotta, és annak ellenére, hogy nehézkes testalkatú ember volt, nagyon kevés ételt fogyasztott.

Az egyház ünnepek, ünnepségek és jubileumok során, amikor főpap érkezett a monostorba és nagy számban gyűltek össze a papok, Vaszilij atya a szertartás után a cellájába távozott. Ritkán ült le a közös asztalhoz és ezt mindenki elfogadta. Érezték azt a szellemi nagyságot, amit sehogy sem fért össze az alantassal, a viccelődésekkel, az ételek és italok bőségével. Távozására senki nem tekintett kihívásként, olyannyira természetesnek tűnt, hiszen ő más volt, valóban más (orosz szójáték, oroszul a szerzeteseket hívják így is: „инок”, vagyis: „más” – ford. megj.).

A 80-as évek végén az igumenia a már gyengülő sztarecet világi egyházközségbe akarta átirányítani. Az apácák azonban szívükben érezték, hogy Vaszilij atya jelenti a monostor szellemi központját, és határozottan kifejtették álláspontjukat az igumeniának és a főpapnak: „Ha egyházközségbe helyezik Vaszilij atyát, akkor mi is távozunk”.

Vaszilij archimandrita a monostor nővéreivel és papságával. Középen Dorotej (Filip) püspök. 1961.

Vaszilij archimandrita a monostor nővéreivel és papságával. Középen Dorotej (Filip) püspök. 1961.

Emlékszem egy nyári Szent Liturgiára a 70-es évek végéről. A templomban forróság volt; Vaszilij atyának nagyon nehéz volt: az izzadtság patakokban folyt nemes, intelligens arcán; halljuk csendes hangját, amire a nép erőteljes éneke válaszol. A Liturgia nagy részét a nép énekelte és ez nagyon mély benyomással volt ránk. Az ima és az Isten iránti odaadás leírhatatlan ereje töltötte el az emberek lelkét és az egész szent teret. Nemesi származású orosz értelmiségiként az elbocsájtás szavai után a kárpát-ruszin nyelvjárásban szólította meg az embereket. Mindebben misszionáriusi bátorsága és azon visszafoghatatlan vágya nyilvánult meg, hogy elérhetővé tegye az Orthodoxia kincseit mindenki számára, beleértve azon egyszerű munkás embereket is, akik azért jöttek el a monostorba, hogy erőt gyűjtsenek nehéz életükhöz. A monostori templomban mindenki lélegzet visszafojtva hallgatta: minden szavát áhítattal és figyelemmel hallgatták. Mély szavai, a Lélektől áthatott tanúságtétele elültette az imádkozók szívében az Isten végtelen irgalmába vetett reménységet.

Vaszilij atya képes volt a gondolatait rendkívül kifinomult és nemes formákba is önteni. Ez a szépség szigorúan egyházias volt, általában bibliai és liturgikus képekben jelent meg. Őt hallgatván mindannyian értettük, hogy valami felfoghatatlanul tisztával, mennyeivel találkozunk. Tanításainak tartalma mindig érdekes, friss és építő volt. Képes volt arra, hogy felhívja a figyelmünket az Evangélium kevéssé ismert és ismeretlen részleteire.

A szerzetesek és a városi hívők mellett a munkácsi monostort „építészeti emlékként” nagy számban látogatták a turisták is, többségükben szovjet átlagemberek, akik számára az egyházi élet ismeretlen volt vagy számtalan előítélet zárta el őket az Egyhától. A turisták néha odamentek az archimandritához, és kérték, hogy meséljen nekik a monostor történetéről. Vaszilij atya kivételes személyisége, rendkívül érdekes előadása érezhetően különbözött az ideológiai szempontokat követő, ostoba hivatásos idegenvezetésektől, ezért fordulatot hoztak a hallgatók lelkébe, gondolatokat ébresztettek benne. A turisták az akkori idők viszonyai között ritka lehetőséget kaptak arra, hogy találkozzanak az Igazság egy valódi tanúságtevőjével. Sokan elfelejtkeztek arról, hogy építészeti emlék megtekintésére érkeztek; egy csodálatos, addig ismeretlen világ tárult fel előttük.

Vaszilij atya a monostor vendégeivel. Középen Nyikoláj (Kutyepov) püspök

Vaszilij atya a monostor vendégeivel. Középen Nyikoláj (Kutyepov) püspök

Hatalmas lelkipásztori tapasztalattal és kifinomult intuícióval rendelkezvén Vaszilij atya meg tudta különböztetni azokat, akik valóban keresik Istent, azokat, akik lelkükben valamiféle isteni szikrát hordoztak a lelkükben. Azokkal az emberekkel, akik először lépték át a templom küszöbét, Vaszilij atya mindig az Isten által teremtett világ szépségéről és tökéletességéről beszélt, és fokozatosan tért rá az Egyház világának összetettségére és sokszínűségére. A szentéletű aszkétával való élő találkozás sok esetben járt átformáló hatással a számukra, képes volt rávezetni őket a szellemi élet lényegére.

Magával ragadó volt Vaszilij atya rendkívüli belső összeszedettsége, egyúttal pedig nyíltsága, csendes, nyugodt beszéde és az a törekvése, hogy beszélgetőtársával feltétlenül megosszon valamit személyes tapasztalatának mélységéből. A beszélgetés során idegen volt tőle annak a hamis kenetteljességnek még az árnyéka is, amit papi közegben valamiért sokan normálisnak tartanak. Minden megnyilvánulása hordozta a melegszívűséggel ötvöződő magasztos szellemiség pecsétjét. Egyformán megtalálta a hangot az egyszerű apácákkal és az akadémiai világ embereivel; mindenkivel rendkívül tapintatos volt, mindenkit tisztelettel „Önnek” szólított.

Először 9 éves koromban gyóntam az archimandritánál. A gyónás közben szerettem volna a „földbe süllyedni”; Vaszilij atya csendesen beszélt, nem emelte fel a hangját és végig „Önnek” szólított. A gyónás után lelkemet rendkívüli könnyedség töltötte el.

A gyerekek nagyon szerették az archimandrita atyát. Nagyon együttérző volt a monostorba látogatók iránt. A látogatók többnyire munkás emberek voltak, hétköznapi fájdalmaikkal: betegség, szegénység, hozzátartozók halála. Vaszilij bátyuska imádságos oltalma alatt az emberek fájdalma és megválaszolhatatlan kérdései valahogy maguktól szétoszlottak. Mindenki, aki hozzá fordult, megtapasztalhatta lelkipásztori szeretetének minden erejét és mélységét. Hoztak hozzá betegeket is, akik felett imádkozott; mindez nagyon egyszerűen történt, és senkinek nem jutott eszébe olyan szó, hogy „ördögűzés”. Vaszilij atya néha megmondta, hogy ezt a konkrét embert orvoshoz, pszichiáterhez kell vinni, mert az orvostudomány segíthet rajta. Isten adománya volt, hogy képes volt pontos diagnózist felállítani. Az apácák az ő áldását kérték a gyógyszerekhez; az orvosok többször igazolták vissza, hogy a betegeknek adott tanácsai megfelelők voltak.

A monostor nővérei. A 60-as évek eleje.

A monostor nővérei. A 60-as évek eleje.

A „szocialista világ” a monostor falain kívül maradt. Az archimandrita mellett szilánkjaira hullott a hazugság e művi világa, Lenin ocsmány portréival és az ostoba jelszavakkal együtt; egyszerűen nem létezett, olyan ember lelkének hatása alá kerültünk, aki szüntelen „Isten kimondhatatlan kinyilatkoztatásainak látója” volt és Isten Országának valódi képét mutatta fel. Mellette megtaláltuk a belső szabadság és bátorság azon érzését, amire olyan nagy szükségünk van ahhoz, hogy kitartsunk a világban.

A monostor nővérei. A 60-as évek eleje.

A monostor főtemplomának kapuja előtt

Egyik látogatásom során, tudván, hogy Vaszilij atya professzionális régész, kértem, hogy mutassa meg azon kőkorszaki leleteket, amelyeket a Csernek-hegyen talált a monostor környékén. Vaszilij atya bevitt a cellájába, ahol a polcokon hatalmas mennyiségű könyv volt. Megmutatta nekem a leleteket és beszélt nekem a kőkorszakról, az anyagi és szellemi viszonyáról a kőkorszakban; megmutatta a „Csernek-hegy Paleolitikuma” c. kitűnő illusztrációkkal ellátott munkáját.

Több európai nyelven is szabadon olvasta a teológiai és tudományos irodalmat. Emlékszem, ahogy az idős Anasztászia (Ofroszimova) apácával a padon franciául beszélgettek, majd könnyedén áttértek a németre és az angolra. Anasztázia anya felnyírása előtt idegen nyelveket tanított Jugoszláviában. Szentpétervári származású volt, amit a forradalom után hagyott el. Soha nem írta le a város szovjet megnevezését – Leningrád -, hanem mindig engem kért meg, hogy a rokonainak írt levelek borítékára én írjam rá a számára elviselhetetlenül ellenszenves városnevet.

Az ősi munkácsi kolostornak több mint 6000 könyvet kitevő különleges könyvtára volt. Köztük volt egy XV. század elején készült kéziratos Evangéliumos könyv, egy XV. századi pergamenre írt Zsoltároskönyv, az Osztrogi Biblia egy példánya és számos jelentős kiadvány. Vaszilij atya összeállította a könyvtár részletes katalógusát, rendszerezte a könyveket, de a területi végrehajtó bizottság 1961-ben erőszakkal államosította a könyvtárat. Ez kétségtelenül nagy csapás volt Vaszilij atyára, aki nagyon szerette a nyomtatott szót és nagyra értékelte a könyv szakrális világát.

Teológiai, aszketikai és hagiográfiai kutatásai mellett nagyon mélyek voltak a természettudományos ismeretei is. Hatalmas enciklopédikus tudása nem volt nyomasztó, hanem a tudományos ismeretek és a gazdag szellemi tapasztalat szintézisét mutatták fel. Csodálatra méltó volt tudományos és teológiai intuíciója, amit az akadémiai közegből jött emberek is elismertek, akik sokan gyakori vendégei voltak az archimandritának; a tudósok sokszor kértek tőle tanácsot és tárták fel előtte lelküket, mint a szellemi élet isteni bölcsességű tanítójának.

Sokszor éreztük úgy, hogy nem szabad őt nyugtalanítanunk, megbontanunk belső összpontosítottságát és összeszedettségét, ami elérhetetlen szellemi emelkedettségéről tanúskodott. Még most is előttem van, ahogy Vaszilij atya a templomból a cellájába megy: magas termetével szkufjéban (szerzetesi süveg), szerzetesi mantiában halad az ima és könyvek világában. A környező világ nem sokat tudott adni neki.

A monostor nővérei. A 60-as évek eleje.

Apácák. A 60-as évek eleje.

Teljesítvén az apostol parancsolatát, hogy „az Urat, a Krisztust tartsátok szentnek szívetekben, és legyetek készen mindenkor számot adni mindenkinek, aki számon kéri tőletek a benneteket élő reménységet” (1Pét. 3, 15), Vaszilij atya arra tanított, hogy a külsők előtti tanúságtétel Krisztusról, a dialógusra való készség minden orthodox keresztényre jellemző kell legyen. Ez különösen egy olyan soknemzetiségű és sokfelekezetű vidék számára volt aktuális, mint Kárpátalja. Munkács lakosságának jelentős része a katolikus és protestáns felekezethez és a zsidó közösséghez tartozik. Vaszilij atyától teljes mértékben távol állt az obskurantizmus és a mások feletti fölényérzet, soha nem utasította vissza a dialógust, kedvesen, hosszasan beszélgetett a látogatókkal, türelmesen válaszolt a kérdéseikre. Vaszilij atya a más felekezethez tartozókkal nagy nyugalommal, bizonyossággal és jóindulattal beszélgetett: olyan benyomást keltett, mintha már évek óta ismerné a látogatóját. Személyes kapcsolatba kerülve az archimandritával, a más felekezetű látogatók felhagytak az Orthodoxia iránti hagyományos felületes-lenéző viszonyulással.

Vaszilij archimandrita szellemi útja, különleges nemessége és személyiségének egész-sége a Krisztus iránti hűség nagyszerű példáját mutatja számunkra. Vaszilij atya munkái napjainkban, hála az archimandrita teológiai és tudományos örökségét tanulmányozó és rendszerező tisztelőinek, egyre inkább elérhetőek mindenki számára. Kétségtelen, hogy a megjelent munkái hatalmas hasznot és szellemi támaszt adnak azoknak, akik az Egyházban élnek vagy keresik útjukat Isten felé.

Forrás: www.pravmir.ru

Részlet Vaszilij atya naplójából:

„Ma hozzá fogok, hogy a Szent Írást-Bibliát elejétől elolvassam. Mindenek előtt imával fordulok az Üdvözítőhöz, hogy nyissa meg értelmemet az Írás megértéséhez, ahogy megnyitotta az Emmauszba tartó tanítványainak is a Feltámadása után”.

„Az emberek a saját útjaikat járják, elfelejtkeztek Isten útjairól”.

„Az emberi szívben egyforma lehetőség van elhelyezve a szentté vagy latorrá válásra. A latorságtól a szentségig csak egy út vezet: a bűnbánat, megbékélés. Szabadnak teremtvén az embert, aki megsértette az Úr parancsolatát, és nem akarván megsérteni az emberi szabadságot, Isten az embert Önmagával… Fiának áldozata útján békéltette meg.”

„Nagy bukás a gondolatban történő bukás. Aki könnyelműen viszonyul a gondolatban elkövetett bűnök iránt, az messze van az Igazságtól”.

„A monostori élet megerősítette bennem a testi egészséget, amit nagyon elgyengített a krónikus éhség, végül pedig a malária és a megfázás. Ugyanígy megerősítette lelki és szellemi egészségemet is. Az Isten irgalmába vetett mély hittel és alázattal a végsőkig az Ő szent akaratára bíztam magam”.

„Harc az Egyházért! Mennyi csalódás, mennyi fájdalom! Mennyi fájdalom saját gyengeségem és a körülmények miatt. Az emberek ellene, a történelem ellene, a körülmények ellene! De Krisztus velünk van! Ő segít minket, hogy megtaláljuk az új ösvényt, az új utat. Uram, ha eljön az ideje, hogy szenvedjek a Te Szent Nevedért, Te erősíts meg engem a Te kegyelmeddel, hogy ne gyengüljön el bűnös nyelvem és ne roggyanjanak meg fáradt térdeim. Uram, őrizz meg engem a Te erőddel. Isten Egyházát meggyalázták és megbecstelenítették. Megalázták, rágalmazó kiabálások és szavak kísérik Őt. De, Uram, őrizd meg a hitet a Téged szeretők szíveiben. Szívemet teljesen a Te szolgálatodra adom, Uram, Istenem. Ha segítséget kérek, azért teszem, mert magam erőtlen vagyok. Te mondtad: Nélkülem semmit sem tehettek. Őrizz engem, Uram, őrizd szívemet és lelkemet. Legyenek életemben szenvedések és keserűségek, de erősítsd meg hitemet”.

* Vaszilij (Pronyin) archimandrita egyik könyve Kárpátalja egyháztörténelméről szól.

További művei: “Szerzetesi typikon”, “A munkácsi monostor rítusai”, “Biblia és matematika”, “Újjászületés és feltámadás”, Magyar Szent Mózes akathisztosza, “A Csernek-hegy Paleolitikuma”, “Gravitáció és újjászületés”, “Kárpátalja nyelvészete”.

A szerzőről:
Kádár Iván protoijerej atya, a budapesti Radonyezsi Szent Szergij orosz orthodox egyházközség parochusa.

(Ford.: K.M.)

Advertisements