Kik is nálunk az Egyház ellenségei?

Andrej Gyesznyickij

Kik is nálunk az Egyház ellenségei?

Kik azok az „Egyház ellenségei”, honnan vannak és hogyan kell velük harcolni? Andrej Gyesznyickij bibliafordító gondolatai.

Az „Egyház ellenségei” – ez a szókapcsolat az utóbbi időkben meglehetősen gyakran elhangzik. Az ellenségek nagyszámúak, hatalmasok és alattomosak, a velük folytatott harcnak kibékíthetetlennek kell lennie. De mielőtt belekezdenénk a harcba, nem lenne rossz, ha tisztáznánk: kikről is beszélünk? Ha figyelmesen megvizsgáljuk, észrevehetjük, hogy e kategóriába nagyon különféle és nagyon eltérő nézeteket valló embereket sorolnak. A közös közöttük sokszor nem több, mint ami közöttük és a legpéldásabb hívők közötti kapcsolat.

Először is, az Orthodox Egyház valóságos ellenségei a harcos ateisták és mindazok, akik tagadják a kereszténységet és mindenféle egyházi életet az „Isten a lelkemben van és nincs szükségem közvetítőkre” elvnek megfelelően.

Természetesen nem azokról van szó, akik számára ez személyes belső, lelkiismeretbeli választás, hanem azokról, akik e meggyőződésüket aktívan igyekeznek másokra rákényszeríteni, gúnyolva és megalázva a másik hitét és minden módon igyekezvén kiszorítani azt a társadalmi térből, közéletből, arra törekedvén, hogy „vallásilag sterillé” (vagyis szigorúan, kizárólagosan ateistává) tegyék azt. Igen, ilyen emberek vannak, bár nincsenek sokan, de országunk történelméből tudjuk, hogy milyen sok bajt képesek okozni.

Az Evangéliumból azt is tudjuk, hogy az Egyháznak mindig is voltak ilyen ellenségei és mindig is lesznek, amíg fennáll a világban. Az Írásban megtaláljuk azokat a világos szavakat is, amelyek megmutatják, hogy hogyan viszonyuljunk irántuk: maradjunk meg önmagunk, őrizzük a hűséget Krisztus iránt, egyáltalán nem pedig azt, bocsátkozzunk velük megátalkodott szembenállásba, hogy átvegyük az ellenség taktikáját.

Ti pedig vigyázzatok magatokra: mert bíróságoknak adnak át titeket, zsinagógákban vernek meg, helytartók és királyok elé állítanak énértem, bizonyságul nekik. Előbb azonban minden nép között hirdetni kell az evangéliumot. Amikor pedig elhurcolnak és átadnak titeket, ne aggódjatok előre, hogy mit mondjatok, hanem ami megadatik nektek abban az órában, azt mondjátok, mert nem ti vagytok, akik szóltok, hanem a Szentlélek.” (Mk. 13, 9-11)

Végső soron Krisztus nem csak tanítást adott, hanem példát is mutatott: ahogyan a Szinedrion és Pilátus előtt viselkedett, ahogy az Őt keresztre feszítők megbocsáttatásáért imádkozott. Ez természetesen a legmagasabb rendű eszmény, de mindenki számára elérhető legalább a dühödt szembenállásról való lemondás.

Másodszor, vannak olyan emberek, akik forrón és őszintén hisznek Krisztusban, de eközben éppen hitükből fakadóan tagadják az Orthodox Egyházat vagy konkrétan a Moszkvai Patriarchátust. Ilyenek lehetnek a protestánsok, katolikusok vagy pedig valamely szakadár, „alternatív” orthodox irányzat között. Megint nem azokról van szó, akik tudatos lelkiismereti választást hoztak, hanem azokról, akik számára ez Egyházunk átkokkal való szórásával jár. Úgy tűnhetne, hogy nem túl nagy a különbség a két csoport között… de a valóságban hatalmas.

Csak egy gyakorlati példát hozok: még az 1990-es évek elején, amikor először külföldre kerültem, találkoztam a Külföldi Orosz Orthodox Egyház hívőivel. Amikor találkoztunk, ezek az emberek egyből prédikálni kezdtek nekem, de egyáltalán nem a megfeszített és feltámadott Krisztust. Beszéltek a szergijanizmus rettenetes dolgairól, a „reverenda alatt hordott rangjelzésekről”, a „moszkvai vörös Egyházról”. De alig telt el másfél évtized és Egyházaink egyesültek. Nem tudom, hogy cselekedtek akkori ismerőseim: elfogadták-e az egyesülést, megemlékeznek-e templomaikban a moszkvai patriarcháról vagy átmentek valamely más joghatóságba, de jól látom, hogy az orthodoxok nagyon jelentős része számára ez a seb végleg begyógyult.

El kell ismerni, hogy nem csak a „külföldiek” változtatták meg korábbi álláspontjukat, hanem mi magunk is. A Patriarchátus részéről a legfontosabb lépés az újvértanúk megdicsőítése volt: ezáltal nyilvánosan leleplezték azt a hazugságot  hogy a Szovjetúnióban nem volt egyházüldözés. Igen, teljes megalapozottsággal állíthatjuk, hogy ez a hazugság kikényszerített volt, hogy ennek árán viszonylagos nyugalmat vásároltak maguknak azok, akiket elkerültek a repressziók, és hogy a külföldi főpapoknak (akik közül egyesek Hitlert magasztalták) nem volt alapjuk a kommunista rendszer túszává vált főpapok vádolására.

Mindez így volt. De a kikényszerített hazugság, a kisebb rosszként választott hazugság nem szűnik meg hazugság lenni – és az első lehetséges pillanatban le kell azt leplezni, el kell azt vetni, ahogy ez meg is történt. A külföldi Egyház részéről megnyilvánuló leleplezések, minden élességük ellenére nem kis mértékben jogosak voltak, és azt, ami zavart okozott testvéreink között, elvetettük a közösség visszaállítása érdekében.

Ma nagyon sok éles és bántó szót hallunk olyan emberektől, akik, talán, semmiben sem jobbak nálunk. De ez azt jelentené, hogy ezeknek az embereknek a szavai: csupán üres szitkozódás, hogy nem láthatunk meg bennük jogos leleplezéseket? Azt jelenti ez, hogy tökéletesek vagyunk és nincs szükségünk semmiféle kijavításra, hogy távol áll tőlünk minden igaztalanság, hogy mindenki, aki rámutat igaztalanságainkra, csupán megvetésünkre méltó? Én egyáltalán nem gondolom ezt. Lehetséges, hogy nem leszünk képesek ebben a világban mindenkivel visszaállítani a közösséget, akivel az valaha megszakadt, de ez még nem jelenti azt, hogy nincs bennünk semmi megjavítandó. „Törekedjetek mindenki iránt a békességre és a szent életre, amely nélkül senki sem látja meg az Urat.” (Zsid. 12, 14).

Végül az emberek harmadik kategóriája, akiket nem ritkán neveznek az Egyház ellenségeinek, még gyakrabban pedig árulóinak. Ezek az emberek Egyházunkhoz tartoznak, de bizonyos mértékben egyet nem értésüket fejezik ki az Egyház képviselői bizonyos konkrét cselekedeteivel és megnyilvánulásaival. Természetesen előfordulhat, hogy ezt szemtelen formában teszik, sőt, lehet, hogy nincs is igazuk, mégsem látom az okát, hogy őket ellenségnek kellene tekinteni. Mert szükséges, hogy legyen közöttetek szakadás is, hogy a kipróbáltak nyilvánvalókká legyenek közöttetek” (1Kor. 11, 19).

Mi a katolikusokat a pápizmus miatt kritizáljuk: ők úgy vélik, hogy a római pápa tévedhetetlen a hit és az erkölcs kérdéseiben, amikor hivatalos személyként, ex cathedra szólal fel (amit, ezt el kell ismerni, nagyon ritkán tesz meg). Akkor viszont ne gondoljuk, hogy nálunk bármilyen kérdésben és bármikor tévedhetetlen mindenki, akinek valamilyen tisztsége van. Igen, elméletben elismerjük, hogy mind emberek vagyunk és tévedhetünk, de csak próbálj meg rámutatni a nagyobb beosztásúnak a lehetséges tévedésére…

Nálunk katasztrofálisan (kimondottan katasztrofálisan) hiányzik az Egyházon belüli dialógus. Talán éppen ezért megy olyan nehezen a dialógus a külsőkkel is, mert nem szoktuk meg, hogy egyáltalán bárkivel folytassuk azt? Sokak számára csak egyetlen forma létezik: a prédikátor beszél, a kórus pedig a körülményektől függően „ámint” vagy „anathémát” kiált.

Napjaink médiavilágában azonban ez már nem működik. Ellenségnek és árulónak bélyegezni pedig mindenkit, aki visszautasítja, hogy a kórus szerepébe bújjon: túlságosan drága mulatság. A Szovjetunió, úgy vélem, valaha mindenek előtt azért omlott össze, mert hiányzott az adekvát visszakapcsolás, mert totálisan tiltott minden probléma megtárgyalását vagy legalább a társadalom előtt álló problémák felvetését.

Nem csak arról van szó, hogy a valamilyen konkrét dolgokkal egyet nem értőket sietve ellenségnek bélyegezve nőhet a valódi ellenségek száma. Úgy gondolom, hogy azok, akiknek valóban fontos az Egyház, nem válnak semmilyen körülmények között sem az ellenségeivé. De a dialógus hiánya kétség kívül növeli a közömbösek számát: azokét, akik számára közömbös az Egyház sorsa. Igen, ezek az emberek továbbra is élhetnek az Egyház szolgáltatásaival: megszenteltetik a kalácsot, megkeresztelik a gyerekeiket, esküvőt tartanak… de az Egyház sorsa egyáltalán nem érdekli őket.

Ha száz év múlva Oroszországban az iszlám lesz az uralkodó vallás (ez nem is olyan abszurd gondolat a demográfusok szerint), akkor ezek az emberek ugyanezzel a közömbösséggel fognak esküvő helyett nikahot tartani, kulicssütés helyett bárányt áldozni. Lesznek, akik karriert is csinálnak majd az új vallásból, anélkül, hogy bárkivel ellenkeznének, vitába elegyednének…

Véleményem szerint van még egy kategória, amelyet sehogy sem lehet az Egyház barátainak nevezni. Csak róluk keveset beszélnek. Én ezek közé az emberek közé azokat sorolnám, akik egy rettenetes csalást visznek véghez: a hit helyett ideológiát kínálnak, ráadásul ennek milyensége nem lényeges. A kereszténység számukra csupán földi célok elérésének eszközévé válik. Nem meglepő, hogy azok, akiket sikerült megtéríteniük az ideológiájukba, a Krisztusba vetett élő hit helyett végül valami mást kaptak.

Nem tudom megérteni, hogy hogyan lehetséges egy olyan Egyházban, amely nemrég dicsőítette meg az újvértanúkat, új erős kézről álmodozni és nosztalgiával emlékezni Sztálinra. Itt tényleg valódi választóvonal van: vagy Krisztussal és a szentjeivel vagy, vagy pedig az ellenségeikkel, és e kérdésben nem lehetséges semmilyen kompromisszum. Krisztus nem barátkozik Beliárral, és nekünk is azt parancsolja, hogy mi se tegyük.

Forrás

A szerzőről:

Andrej Gyesznyickij, a filológiai tudományok doktora, az Orosz Tudományos Akadémia Keletkutató Intézetének vezető tudományos munkatársa, a Bibliafordító Intézet konzultánsa. A Moszkvai Állami Egyetemen végzett.

Reklámok