GEORGIJ MITROFÁNOV ATYA: SZENT TYIHON PATRIARCHA, 8. RÉSZ

Tyihon patriarcha

Szent Tyihon patriarcha és Szent Venjámin petrográdi metropolita, 1920

Ekkoriban Kolcsak előretörését már megállították, megkezdődött a visszavonulása, de Gyenyikin seregei még Moszkva felé haladtak. A bolsevikok továbbra sem érezték biztosnak a hatalmukat. Ekkor váratlanul a patriarcha ajánlatot kapott Filippovtól, a Papságügyi Végrehajtó Bizottság elnökétől, hogy írjon egy olyan körlevelet, amiben meglehetősen lojálisan szólna a bolsevik hatalom tevékenységéről, valamilyen formában elhatárolódna a fehér mozgalomtól és akkor ebben az esetben a bolsevikok talán enyhítenének a valláspolitikájukon. Valóban létezett egy ilyen Papságügyi Végrehajtó Bizottság, amelybe a bolsevik csinovnyikok mellett meghívták Nyikandr (Fenoménov) érseket, Nyikoláj Ljubimov protopresbitert és más hitfelekezetek képviselőit is, és akiknek az lett volna a feladatuk, hogy megpróbáljanak konszenzust találni a felekezetek és az állam kapcsolatában. A patriarcha úgy döntött, hogy megírja a körlevelet.

Ez a papsághoz intézett 1919. október 8-i körlevél. A körlevél elején felvázolván azokat a véres, rettenetes eseményeket, amelyek a korabeli Oroszország életét jellemezték, a patriarcha így folytatta:

„Már az egymással ellenséges táborok véres leszámolásainak borzalma is nyomasztó benyomást vált ki minden keresztény lelkében, de e borzalmas cselekedetek összehasonlíthatatlanabbul elviselhetetlen benyomást keltenek akkor, amikor azok áldozatául ártatlan emberek válnak, akiknek nincs közük e szenvedélyes politikai harchoz.

Nem kerülnek el e borzalmak bennünket sem, Krisztus Egyházának szolgálóit, és már sok főpásztor, lelkipásztor és egyszerű klerikus áldozata lett a véres politikai háborúnak… És mindez, talán nagyon kevés kivétellel, csupáncsak azért, mert mi, Krisztus Igazságának szolgálói és hirdetői, a hatalom jelenlegi birtokosai előtt úgymond a szovjet rendszer megdöntésére irányuló rejtett ellenforradalmiság gyanújába keveredtünk. Mi azonban határozottan kijelentjük, hogy ez a gyanú igazságtalan: az egyik vagy másik államforma kialakítása nem az Egyház, hanem a nép feladata. Az Egyház nem köti magát semmiféle kormányzati formához, mivel ezeknek csak viszonylagos történelmi jelentőségük van.

Azt mondják, hogy az Egyház úgymond kész volt áldást adni a belső zűrzavarunkba való külföldi beavatkozásra, hogy a «varégok» segítségét akarja kérni dolgaink elrendezéséhez… Ez a vád alaptalan, megalapozatlan. Meg vagyunk győződve arról, hogy semmilyen külföldi beavatkozás, de egyáltalán senki és semmi nem képes megmenteni Oroszországot a zűrzavartól és a pusztulástól, míg az Igazságos Úr nem fordítja haragját irgalomra, míg maga a nép meg nem tisztul a bűnbánat fürdőjében sebeitől, és ezen keresztül nem születik újjá szellemileg az «új emberré, aki Isten tetszése szerint valóságos igazságban és szentségben teremtetett» (Ef. 4, 24).

Felhánytorgatják, hogy a hatalomváltáskor az Egyház szolgálói e változást harangszóval köszöntik, ünnepélyes istentiszteleteket és mindenféle egyházi ünnepségeket tartanak. De még ha ez elő is fordul valahol, mindez vagy az új hatalom kívánságára, vagy pedig a néptömegek kérésére történik, és egyáltalán nem az Egyház szolgálóinak kezdeményezésére, akik tisztségük szerint minden politikai érdek felett és azokon kívül állnak, és emlékezniük kell a Szent Egyház kánoni szabályaira, amelyek tiltják szolgálóinak, hogy beavatkozzanak az ország politikai életébe, hogy bármilyen politikai párthoz tartozzanak, még inkább pedig, hogy a szertartásokat és a szent cselekményeket a politikai demonstráció eszközévé tegyék.

Atyák és testvérek, emlékezzetek a kánoni szabályokra és a Szent Apostol testamentumára, «tartózkodjatok a szakadásokat és botrányokat okozóktól», térjetek ki a politikai pártokban és fellépésekben való részvételtől, engedelmeskedjetek „minden emberi rendnek” a világi ügyekben (1Pét. 2, 13), ne adjatok semmilyen okot, ami igazolhatná a szovjethatalom gyanúját, engedelmeskedjetek az utasításainak, amennyiben azok nem ellentétesek a hittel és a jámborsággal, mivel az apostol tanítása szerint, Istennek inkább kell engedelmeskedni, mintsem az embereknek (ApCsel. 4, 19; Gal. 1, 10).

Amikor Kraszikov – egyébként pap fia volt – az Igazságügyi Népbiztosság valláspolitikáért felelős tisztségviselője elolvasta ezt a levelet, azt mondta, hogy a körlevél nem eléggé lojális, kétértelmű, sőt lényegében ellenforradalmi. Ezért nem engedték meg a széles körben való terjesztését. Ezért tehát a valláspolitikára vonatkozó bolsevik ígéret is megvalósítatlan maradt.

Más kérdés, hogy amikor elgondolkodunk ezen a körlevélen, önkéntelenül is valamiféle kétértelműséget érzünk. Mégis: arról esik szó, hogy gyakran a fehérek előretörésekor, tegyük fel, valamilyen városba való bevonulásukkor, Hálaadó Istentiszteleteket tartanak. Amit a patriarcha szerint a fehér hatalom utasítására végeznek. Ez egyáltalán nincs így. Azon papok számára, akiket a városokba bevonuló fehér seregek a Cseka-székházak alagsorainak börtöneiből hoztak ki, teljesen természetes volt, hogy Hálaadó Istentiszteleteket tartottak a megmenekülésükért. A vörös terrort megtapasztaltak számára a fehérek megjelenése a normális élet visszatértét jelentette, amiért hálát adtak Istennek. Ez spontán jelenség volt. Igen, a fehérek a számukra megmentők voltak, akiket ezért köszönet illetett. Mert az, ami a városokban a bolsevikok hatalomra jutása után történt, borzalom volt.

Harkov - Önkéntes Hadsereg

Harkov – Az Önkéntes Hadsereg bevonulása után. Halotti Emlékszertartás (Panyihida) a bolsevik terror áldozataiért ás a harcokban elhunyt katonákért. 1919. június.

A gyakorlatban e körlevélben nagyon figyelemfelkeltő szavakat is olvashatunk. Ne adjatok semmi okot, ami igazolhatná a szovjethatalom gyanúját, engedelmeskedjenek a parancsaiknak, amennyiben azok nem ellentétesek a hittel és a jámborsággal. De mi legyen akkor az 1917-1918-as Helyi Zsinat anathémájával? Hiszen azt senki nem vonta vissza? Hiszen éppen maga a patriarcha volt ezen anathéma kezdeményezője, hiszen maga mondta ki azt 1918. január 18-i körlevelében. Érezzük a patriarcha kételyeit, zavarodottságát, kísérletét, hogy valami olyan magatartási vonalat építsen ki, amely lehetővé tenné, hogy az Egyház méltóságának sérelme, az igazság elárulása nélkül enyhíthesse a bolsevikokkal kialakult viszonyt.

Itt szeretném felhívni a figyelmet egy olyan momentumra, ami nagyon lényeges a számunkra a továbbiakban is. Még a nagy bölcsességű Tyihon patriarcha sem volt tisztában azzal, hogy kikkel is áll szemben. Egy olyan országban nőtt fel, ahol nem kevés igazságtalanság, nem kevés képmutatás volt, de olyan szemérmetlen hazugság, mint ami a bolsevikokkal megjelent, soha nem létezett. A patriarcha valóban hosszú ideig úgy gondolja, hogy meg lehet bízni a bolsevikok szavában. Hogy ha megígérnek valamit, akkor abból valamit teljesítenek is. A valóságban ez egy olyan illúzió volt, amiért neki is és különösen utódainak meg kell fizetniük.

Egyelőre azonban még keresi a civilizált dialógus lehetőségét. Az 1919-es év az alapvető fehér erők szétverésének éve is volt. A gyenyikini hadsereg maradványait az 1920-as év elején a Krímbe evakuálták. 1919-ben a patriarcha újból házi őrizetbe kerül a hatalomnak nem tetsző álláspontjáért. Karácsony előtt azonban szabadon engedték, 1920-ban pedig tanúja lett még egy döbbenetes tettnek, amit a bolsevikok valláspolitikájuk során véghezvittek.

Szeretném hangsúlyozni, hogy a polgárháború idején a papság elleni terror jelentős mértékben spontán jellegű volt, bár a papság, mint a nyilvánvalóan ellenforradalmár kategóriába tartozó emberek csoportja, az elsők között szerepelt a megsemmisítendők listáján. De mégis, ekkoriban az ellene irányuló támadások spontán jellegűek voltak, bár néha a papsággal való leszámolás akciói rendkívül bestiálisak voltak. Emellett azonban egy nagyon kiterjedt szervezett egyházellenes propaganda-hadjárat is folyt.

E kampány részét alkotta az Igazságügyi Népbiztosság által 1920. augusztus 25-én kiadott rendelet a szentek ereklyéinek megsemmisítéséről. A helyi végrehajtó bizottságoknak, a megfelelő agitáció mellett, a dolgozó tömegek forradalmi öntudatára támaszkodva következetesen és tervezetten kell elvégezniük az ereklyék megsemmisítését, kerülve ennek során mindenféle határozatlanságot, félmegoldásokat. Vagyis most már nem csak az ereklyék feltárásáról [romlatlanságuk hiányának demonstrálásáról – ford. megj.] és részleges elkobzásukról, hanem teljes megsemmisítésükről van szó.

Ha belegondolunk, hogy ha ezt a rendeletet a teljes mértékben végrehajtották volna, akkor nem csak az ereklyetartókban őrzött ereklyéket kellett volna megsemmisíteni, de az antimenzionokba varrt, oltárasztalokba helyezett ereklyéket is, vagyis olyan helyzet alakult volna ki, amelyben nem lehetett volna Szent Liturgiát tartani a kánoni rend szerint. Mivel Liturgiát csak ereklyét tartalmazó antimenzionon vagy olyan oltárasztalon lehet végezni, amelynek alapjába ereklyét helyeztek el.

Nem történt meg e rendelet ilyen széleskörű végrehajtása, de aktivizálódott az ereklyék feltárására és elkobzására irányuló kampány. Ez új repressziókat, új konfliktusokat hozott. Furcsa érzést ébreszt, hogy a Kremlbe beköltöző ateisták számára valamiért teljesen elviselhetetlen volt a szentek ereklyéinek léte, amik valami jobb, magasabb rendűt képviseltek e világban való fizikai jelenlétükkel. Ez természetesen a bolsevik hatalom sátáni természetének érzetét keltette a hívő emberekben. Ez a valóságban tényleg ilyen is volt, ami nem jelenti azt, hogy a bolsevikok vezetői tudatosan sátánisták lettek volna, akik titokban Belzebubot imádták. Ilyen nem volt. De a lényeges az, hogy milyen szellemiség uralta ezeket az embereket. Az nyilvánvaló volt, hogy ez a dühödtség szelleme volt.

A legrettenetesebb azonban másban volt. Anton Vasziljevics Kartasov, aki még 1918-ban találkozott Tyihon patriarchával, visszaemlékezéseiben azt írja, hogy a patriarcha nagyon szkeptikusan viseltetett a bolsevikok feletti gyors győzelem gondolata iránt. Ez a szkepszis nem annyira a fehér mozgalom iránti kritikus viszonyulásra alapult, mintsem annak megértésére, hogy népünk egy bizonyos pillanatban valóban engedett a kísértésnek, azokat követte, akik jogot adtak neki a becstelenségre. Ezt kezdte megérezni a patriarcha.

Kronyid archimandrita

Kronyid archimandrita, a Lavra utolsó elöljárója. 1937-ben kivégezték. Ötven szerzetesét Moszkva környéki egyházközségekben helyezték el.

Valóban, ha népünk megpróbálta volna megvédeni az Egyházát, mégcsak nem is az országot vagy a monarchiát, hanem az Egyházat, amely teljesen reális volt, épp ekkor választott patriarchát, akkor uralmuk alá tudták volna hajtani a bolsevikok ezt a hatalmas országot? Akkor semmiféle magyarokból, lettekből, kínaiakból álló nemzetközi brigádok sem tudtak volna segíteni a bolsevikoknak. Ez népünk valamiféle nagyon mély elcsábulása volt, amire a patriarcha utal is 1918. októberi körlevelében.

1920. szeptember 10-én a patriarcha új körlevelet ír a Szent Háromság Szent Szergij Lavra bezárásával kapcsolatban. A kor emberei számára felfoghatatlannak tűnt, hogy a Szent Háromság Szent Szergij Lavra, amely még a lengyelek ostroma idején is kitartott, túlélte Napóleon támadását is, hirtelen megszűnik létezni. Erre az eseményre reagálva Tyihon patriarcha a következőket írta:

„Híres történészünk, Kljucsevszkij, Szent Szergijről és az általa alapított Lavráról szólva előre jelezte: «Csak akkor fognak bezáródni a Szentéletű Lavrájának kapui és kialudni sírja felett a lámpások, amikor maradéktalanul elveszítjük azt a szellemi és erkölcsi örökséget, amit Oroszföldünk oly nagy építői hagytak ránk, mint Szentéletű Szergij». Most bezárulnak a Lavra kapui és kioltják benne a lámpásokat. Mi történik? Hát nem veszítettük-e már el külső méltóságunkat és csak a hideg és az éhség maradt ránk? Mi már csak névleg vagyunk élők, de a valóságban holtak vagyunk. Már közeleg a félelmetes idő, és ha nem tartunk bűnbánatot, akkor elvétetik tőlünk Isten Országának szőlőskertje és átadatik más munkásoknak, akik a megfelelő időben gyümölcsöket hoznak. Ne történjék ez velünk! Tisztítsuk meg szíveinket a bűnbánat és az ima által, kérleljük imáinkban a Szentéletűt, hogy ne hagyja el a Lavráját, hanem «emlékezzék a bölcsen összegyűjtött nyájára, ne felejtkezzen el, ahogy ígérte, meglátogatni gyermekeit» és emlékezetének minden tisztelőjét.”

Így írt Tyihon patriarcha a polgárháború végén a történtekről, így értelmezte a történteket. Ő, aki az orosz provinciában, vidéki pap családjában született és a megingathatatlannak tűnő orthodox orosz birodalomban nőtt fel és a már 900 éve orthodox orosz nép lelkipásztora volt, azon gondolkodott, hogy nem vétetik-e el tőlünk Isten Országának szőlőskertje, nem fordul-e el tőlünk az Úr a bűneink miatt. Ez természetesen egy nagyon elszomorító megállapítás volt, de e megállapításban egy újabb, meglehetősen baljós perspektíva tárult fel.

Ha népünk döntő többsége nem mutat készséget az Egyház védelmére az üldözőkkel szemben, akkor kinek kell magára vállalnia az egyházi élet megőrzésének, megmentésének misszióját és ennek miből kell állnia? Úgy tűnik, hogy a papság és a patriarcha számára is nyilvánvaló volt, hogy helyi zsinat összehívására a belátható jövőben nem lesz lehetőség. A problémák megoldása felelősségének döntő súlya ezért a patriarchát és a mellette fennálló szinódust fogja terhelni, amely egyébként folyamatos nyomásnak volt kitéve és összetétele már egyáltalán nem az volt, amit a zsinat megválasztott.

Folyt. köv.

Reklámok