GEORGIJ MITROFÁNOV ATYA: SZENT TYIHON PATRIARCHA, 7. RÉSZ

Kolcsak

Kolcsak admirális, 1918-1920 között a fehérek Oroszország Főkormányzójának ismerik el. 1920-ban a bolsevikok kezére kerül, akik kivégezték.

Ilyen körülmények között, amikor sok orthodox keresztényben kialakult az az érzés, hogy a bolsevikok igazi sátánisták, ezen majdhogynem apokaliptikus időkben természetesen mindenki a patriarcha szavára várt. A patriarcha meg is szólalt az Egyház gyermekeihez címzett 1919. július 21-i körlevelében. Mit mondott a patriarcha?

„A keresztény számára nehéz, de mennyire magasztos feladat, hogy megőrizze önmagában a szelídség és a szeretet nagy boldogságát akkor, amikor sikerül legyőznie ellenségét, és amikor az elnyomott szenvedő arra hívatik, hogy ítéletet mondjon korábbi elnyomói és üldözői felett. Az Isteni Gondviselés már e megpróbáltatás elé állítja az Orosz Orthodox Egyház egyes gyermekeit.” Miről van itt szó? Kihez intézi szavait a patriarcha? Kik ezek a nemrég még üldözött keresztények, akiknek most lehetőségük van ítéletet mondani korábbi elnyomóik és üldözőik felett? A bolsevik Moszkvában tartózkodó patriarcha e szavakkal a Moszkva felé közeledő fehérekhez fordul.

Valóban, a fehérek között meglehetősen sok keresztény volt. Ezek az emberek nem voltak „klasszikus orthodoxok” azon jámborság értelmében, akik percenként keresztet vetnek, a „köszönöm” szó helyett „Üdvözítsen az Úr”-t mondanak és szigorúan megtartják a böjtöket. Ezek az emberek a tegnap [a bolsevik fordulat előtti időszak] orosz értelmiségének tagjai voltak, tisztek, akik sokszor meglehetősen szabadon viszonyultak az egyházi életük iránt, nem teljesítették skrupulózusan az egyházi előírásokat, de ebben a történelmi pillanatban éppen ezek az emberek keltek annak az Oroszországnak a védelmére, amiben annak idején többek között az Egyházat is oly kevéssé értékelték.

Tehát ezekhez az emberekhez, a Moszkva felszabadításért harcolókhoz szól a patriarcha. E fehér csapatok előretörése nagyon sok orthodox pap, szerzetes életét mentette meg, akiket a bolsevikok túszként letartóztattak vagy egyszerűen a társadalmi helyzetük miatt pusztulásra ítéltek. Tehát a patriarcha hirtelen valamilyen homályos szavakkal fordul hozzájuk: a boldogság, szelídség, szeretet szellemének megőrzése akkor, amikor letaszítják az ellenséget. Majd így folytatja:

„Terjed a tűz, egyre gyakoribb a leszámolás. Az ellenségesség cselekedetei embergyűlöletbe fordulnak át. Egymás szervezett kölcsönös irtása. Egész Oroszország: harcmező! De ez még nem minden. A további még rettenetesebb. Hírek érkeznek zsidó pogromokról, életkorra, bűnösségre, nemre, meggyőződésre való tekintet nélküli bántalmazásukról. Az életkörülményei miatt feldühödött ember keresi nehézségeinek vétkeseit, hogy leverje rajtuk sérelmeit, fájdalmát és szenvedéseit, de a bosszúvágytól elvakultan olyannyira szélesre tárja kezeit, hogy csapása ártatlan áldozatok tömegeit sújtja le. Tudatában saját szerencsétlenségei összefonódnak valamelyik párt számára gonosz tevékenységével és ezért dühödtségét egyesekről mindenkire kiterjeszti. A tömegmészárlásban pedig olyan életek pusztulnak el, akiknek egyáltalán semmi közük nincs azon okokhoz, amelyek kiváltották e dühödtséget.

Orthodox Oroszország, kerüljön el téged ez a szégyen! Ne érjen el téged ez az átok! Kezed ne merüljön el az égbekiáltó vérben. Ne engedd meg Krisztus ellenségének, a sátánnak, hogy a bosszú szenvedélye elragadjon téged és így beszennyezze hitvallóságod küzdelmét, megszégyenítse az erőszaktevőktől és Krisztus üldözőidtől elszenvedett fájdalmaid értékét. Emlékezz: a pogromok – a te ellenségeid győzelme. Emlékezz: a pogromok – a te megbecstelenítésed, a Szent Egyház megbecstelenítése!”

E szavakban áttetszik a reális történések képe. Valóban, el kell ismerni, hogy a polgárháború mindig kegyetlen háború, mivel az emberek egy és ugyanazon földért harcolnak, más földjük nincs, a háború után az ellenséges hadifoglyokat nem lehetséges elhelyezni. Természetesen a fehér terror össze sem hasonlítható a vörös terrorral, mert lokális, spontán volt, nem pedig olyan tömeges méretekben szervezett, mint a bolsevikok terrorja. Ki merem mondani, annak ellenére, hogy már sok vádat hallottam saját vérszomjasságomról, de mint történész nem tudom nem kimondani, hogy a fehér mozgalom vereségének egyik oka épp az volt, hogy nem voltak képesek megszervezni a terror pontos rendszerét. Más kérdés, hogy a fehérek megszűntek volna önmaguk lenni, ha úgy viselkedtek volna, mint a vörösök. Éppen ebben van Oroszország tragédiája.

Tehát a fehérek terrorja jóval kisebb mértékű és kevésbé véres, mint a bolsevikoké, de létezett. Más kérdés, hogy az, amit a fehérek háborús bűntettnek tartottak, az a vörösöknél normának számított.  Ami a zsidó pogromokat illeti, ezt elsősorban a Petljuristák [Szimon Petljura, az 1918-1920-as Ukrán Népköztársaság politikai és katonai vezetőjének követői] folytatták, bár Bugyonij [vörös] I. Lovashadserege is kitűnt a zsidó pogromokban. Ebben a hadseregben voltak zsidó komisszárok, mégis Bugyonij lovasai zsidó pogromokban vettek részt. Létezett tehát ez a probléma. Természetesen a fehér mozgalom vezetői nem voltak antiszemiták, tipikus orosz értelmiségiek voltak. Gyenyikin kormányának tagjai kadétok [alkotmányos demokraták] voltak, akik mindig a zsidók emancipációjáért, jogegyenlőségéért harcoltak, de a probléma mégis létezett, annál is inkább, mivel a néptömegek tudatában a szovjethatalom zsidó hatalomként jelent meg.

Nem arról van szó, hogy a bolsevik felsővezetők között nem kevés zsidó volt, hanem arról, hogy a középhatalmi szinten, a kormányzósági, járási Rendkívüli Bizottságokban [vagyis a “Cseka” – a bolsevik hatalom titkosrendőrsége – ford. megj.], a helyi államhatalmi szervekben nagyon sok zsidó származású volt a bolsevikok között. Ez egy teljesen megmagyarázható jelenség, mivel a háború idején a „letelepedési zónából” [a cári birodalomban 1791-től II. Katalin által a zsidók letelepülésére és kereskedésére kijelölt terület a birodalom nyugati határsában, Galíciában és Lengyelországban – ford. meg.] evakuált zsidók sokszor olyan helyekre kerültek, ahol korábban nem éltek. Főleg városi, írástudó emberek voltak, és amikor a bolsevikok megkezdték a helyi hatóságaik kiépítését és feltöltését, aktívan verbuválták őket az új hatalom szolgálatára. Éppen ezért a tömegtudatban az ekkorra már önmagát sok mindenben diszkreditált szovjethatalom nem orosz, hanem zsidó hatalomként jelent meg. Ez persze azt a képességünket mutatja, hogy saját bűneinket szeretjük másokra áthárítani. Nem azért rossz, úgymond, a szovjethatalom, mert mi nem állunk ellen neki, hanem azért, mert zsidó. Különösen ott voltak pogromok, ahol kozák csapatok voltak. A pogromok ellen a gyenyikini kormányzat megpróbálta felvenni a küzdelmet, Vrangel nagyon keményen fellépett ellenük, de a tény tény marad, a patriarcha pedig éppen erre helyezi a hangsúlyt.

[Tyihon patriarcha e körlevelének Georgij atya előadásából kimaradt részei:

A keresztény számára az eszmény: Krisztus, Aki nem fogott kardot saját védelmére, aki lecsendesítette a mennydörgés fiait, a kereszten pedig imádkozott ellenségeiért. A keresztény számára a vezérlő csillag: a Szent Apostol testamentuma, aki sokat elviselt Megváltójáért és halállal pecsételte meg az iránta való hűségét: «Ne álljatok bosszút önmagatokért, szeretteim, hanem adjatok helyet az Ő haragjának, mert meg van írva: „Enyém a bosszúállás, én megfizetek” – így szól az Úr.»

Arról nem is beszélve, hogy a kiontott vér mindig új vérért kiált. A bosszú pedig újabb bosszúért. Ellenségességre építeni olyan, mintha vulkánra építenél. Elég egy kitörés, és újból a halál és a rombolás országa leszünk. A mi fájdalmunk: Szent Egyházunk, gyermekeink fényessége és boldogsága miatti fájdalom. Attól tartunk, hogy egyeseket elragadhat ez az új, az szenvedélyektől fortyogó emberi szív mélységéből kitörő, már tátongó száját mutató vadállat. A bosszú egyetlen lendületével örökre beszennyezheted magad, keresztény, és küzdelmed minden jelenlegi fényes öröme – a Krisztusért való szenvedésed –, elhalványul, mivel hol adhatnál azután helyet Krisztusnak?]

De nem merül-e fel itt az a természetes érzés, hogy miért nem mond néhány lelkesítő szót azoknak, akik hihetetlen erőfeszítések árán ekkor Moszkva felé törtek elő? Hiszen a fehérek előretörése a hadtudomány minden alapelve ellenére történt. A fehérek kevesebben voltak, mégis támadtak, pedig világos, hogy a támadáshoz számbeli fölényre van szükség. Ők pedig támadtak és ráadásul még győzedelmeskedtek is. Miért nem mond a patriarcha ebben a pillanatban semmilyen, a további küzdelemre lelkesítő szót, hanem ellenkezőleg, olyan szavakat mond, amik azt az érzést keltik, mintha a polgárháborúban a legfőbb bűntetteket elkövetők a fehérek lettek volna, bár nem nevezi nevükön a fehéreket. Igen, úgy szól hozzájuk, mint a sajátjaihoz, mint a Krisztus hitét vallókhoz, de mégis…

A körlevél további része visszatérít minket az 1918 októberi körlevélhez. Újból józanul és nagyon igazságosan értékeli a bolsevikok politikáját. Vagyis figyelmeztetvén a fehéreket, hogy ne adják át magukat a bosszúvágynak, a patriarcha így folytatja:

Megráz minket, amikor arról olvasunk, hogy Heródes, a Gyermek halálát akarván, gyermekek ezreit pusztította el. Megráznak mindet azok a jelenségek, amikor a hadműveletek során az egyik tábor saját első vonalait az ellenséges tábor asszonyaiból és gyermekeiből szedett túszokkal védelmezi. Megráz minket korunk barbársága, amikor a túszokat mások életének és érinthetetlenségének biztosítékául szedik. Megráz minket a rettenet és a fájdalom, amikor a jelenlegi moszkvai és pétervári kormányzatunk képviselői elleni merényletek után mintegy az irántuk való szeretet és hűség jeleként, a merénylők bűnének megváltásaként egész kurgánokat emeltek azon emberek tetemeiből, akiknek semmi közük nem volt e merényletekhez, és ezen őrült áldozati oltárokat lelkesen fogadták azok, akiknek meg kellett volna állítaniuk az ilyen vadállatiságot. Ezek megráztak bennünket, de ezek a cselekedetek ott zajlottak, ahol Krisztust nem ismerik vagy nem ismerik el, ahol a vallást a nép ópiumának tekintik, ahol a keresztény eszményekre a múlt ártalmas csökevényeként tekintenek, ahol nyíltan és cinikusan valósítják meg az egyik osztály másik osztály általi megsemmisítésének égető feladatát és a polgárháborút.

Hát haladhatunk-e mi, keresztények, ezen az úton? Semmiképpen sem!”

Itt megint nagyon realisztikus jellemzését kapjuk annak, amit a bolsevikok műveltek, túszok szedése… felsorolja azt, amit már korábban is felsorolt. Utal többek között a túszok kivégzésére Urickij meggyilkolása és a Lenin elleni merénylet után.

De térjünk vissza a patriarcha levelére.

Gyenyikin tábornok

Gyenyikin tábornok, a dél-oroszországi Önkéntes Hadsereg parancsnoka

[Tyihon patriarcha körlevelének az előadásban el nem hangzott befejező része:

Még akkor sem, ha szívünk szakadna is meg a fájdalom és a vallási érzéseinket, hazánk iránti szeretetünket, átmeneti jólétünket érő szorongattatások miatt, még akkor sem, ha érzésünk tévedhetetlenül meg is mutatná, hogy kik a bántóink és hol vannak. Nem, inkább nekünk okozzanak vérző sebeket, mintsem, hogy mi forduljunk a bosszúhoz, még inkább a pogromokhoz, ellenségeink ellen vagy azok ellen, akik bajaink forrásának tűnnek a számunkra. Krisztust kövessétek! Ne áruljátok el Őt. Ne engedjetek a kísértésnek. Ne pusztítsátok el a bosszú vérében lelkeiteket. Ne engedjétek, hogy legyőzzön benneteket a gonosz. Győzzétek le a gonoszt jóval (Róm. 12, 21).

Gyermekeim! Minden orthodox orosz ember! Minden keresztény! Amikor a sok szenvedés, sérelem és keserűség mintegy a bosszú vágyát ébresztené bennetek, és kezedet arra késztetné, Orthodox Oroszország, hogy felemeld a kardot a véres leszámolásra azokkal, akiket ellenségednek tekintenél, dobd el azt a kardot olyan messzire, hogy karod sem a számodra legsúlyosabb megpróbáltatások és kínok pillanataiban, sem pedig győzelmed pillanataiban, soha – soha ne nyúljon utána, ne legyen képes és ne akarja felemelni azt.

Akkor e gonosz napokban valóban Krisztusért folytatott küzdelmed a legjobb testamentumként és áldásként válik örökséggé és az eljövendő nemzedékek tanulságává: csak e kősziklára – a rossznak a jóval való gyógyítására – épül Szent Orthodox Egyházunk lerombolhatatlan dicsősége és nagysága Oroszföldön, és szentséges Neve, gyermekei és szolgálói küzdelmének tisztasága elérhetetlen lesz ellenségei számára.

Azoknak, akik e szabály szerint járnak el, békesség és irgalmasság. «A mi Urunk Jézus Krisztus kegyelme legyen a ti lelketekkel, testvéreim. Ámen.» (Gal. 6, 18)]

El kell mondani, hogy ez a körlevél a fehérekben bizonyos mértékig értetlenséget váltott ki. Megint nem hangzottak el a feltétlen támogatásukat kimondó szavak, azok a szavak, amiket már számtalanszor kimondtak azok a főpapok, akik a fehérek területein voltak. Például a Szibériai Legfelsőbb Egyházi Hivatalt vezető Szilveszter (Olsevszkij) püspök, leendő újvértanú, a forradalom előtt nagy liberális hírében álló Andrej (Uhtonszkij) érsek, nem beszélve Antonyij (Hrapovickij) érsekről [később a Külföldi Orosz Orthodox Egyház nagy tekintélyű vezetője, az 1917-es patriarcha választás egyik, a legtöbb szavazatot kapott, jelöltje – ford. megj.] vagy Venjámin (Fedcsenkov) püspökről.

Mindazok, akik áldást adtak a fehérek harcára, a fehérek területén voltak. A patriarcha azonban ilyen, meglehetősen visszafogott szavakat mondott. Természetesen figyelembe kell vennünk, hogy a patriarcha azért nem mert kategorikusabban fogalmazni, mivel éppen őtőle függött a bolsevikok által ellenőrzött területek papságának sorsa. De mégis, miért? Ez a kérdés számomra nem teljesen világos…

Ez már az az időszak, amikor a szentélyeik és ereklyéik védelmében fellépő orthodox keresztények ezreit érik repressziók, csupáncsak azért, mert nem bírták elviselni, hogy a kisgyermekkoruktól fogva tisztelt szentjeik ereklyéit szentségtörő módon felnyitották, kivitték a templomokból, fényképezték és közszemlére tették. Később a Politechnikai Múzeumban, már a polgárháború után olyan kiállítást szerveznek, ahol Belgorodi Szent Jozafát ereklyéje mellé helyezik egy mumifikálódott ember holttestét, akiről azt írják ki, hogy egy pénzhamisító, pincében halt meg, és teste hosszú ideig feküdt ott, mégsem bomlott fel, valamint egy patkánytetemet, ami valamiért szintén mumifikálódott. Ilyen kiállítást szerveznek majd, hogy megmutassák: Szent Jozafát ereklyéinek romlatlansága a körülményektől függő természetes jelenség. De akkoriban még nem jutott eszükbe az ötlet, hogy ilyen kiállításokat szervezzenek. Ez volt tehát az 1919-es év.

Folyt. köv.

Reklámok