Az „Egyház emberének” tapasztalatai a szovjet totalitarizmussal való szembenállásról

Pavel Procenko:

Az „Egyház emberének” tapasztalatai a szovjet totalitarizmussal való szembenállásról

Az „Egyház embere” alatt az előadó nem csak (és nem annyira) a régi Oroszország népszámlálási adatlapjainak „orthodox hitfelekezethez” tartozó, a szertartásokban rendszeresen résztvevő személyekre gondol, hanem olyan keresztényekre, akik személyes felelősséget éreznek az Egyház sorsáért.

1914-ben az Orosz Birodalomban kb. 100 millió orthodox keresztényt tartottak számon. Amikor 1918. januárjában a Népbiztosok Tanácsa kiadta az „egyháznak az államtól és az iskolának az egyháztól való elválasztásáról” szóló dekrétumát, az egyházi társadalom erre a rendeletre az ország hívő lakossága millióinak lelkiismereti szabadsága elleni közelgő állami erőszak előjeleként tekintett. De mit tettek ezek az anonim milliók a közelgő veszéllyel szemben? Talán rájuk is alkalmazhatók V. Rozanov szavai arról, hogy 1917 februárjában a történelmi Oroszország három nap alatt elsüllyedt? A tények igazolják azon állítás jogosultságát, miszerint a „régi” Oroszország államszervezete pillanatok alatt szétesett a forradalom végzetes napjaiban. Eközben a volt birodalom lakosságának nagy része megmaradt korábbi meggyőződéseiben és hagyományaiban. Míg az új hatalomnak az Orosz Orthodox Egyház elleni első erőszakos cselekedeteire kezdetben egyedi túlkapásokként tekintettek, 1918 tavaszától élesen negatív fordulat következik be az egyház-állam kapcsolatában (1).

Azon a tavaszon az ország különböző régióiban népfelkelések törnek ki a kommunisták politikája ellen. Ezek kezdetét az ország közepén, a Moszkvai Kormányzóságban, Zvenyigorodban és a Pavlovszkij Poszádban 1918 májusában kitört felkelések jelentették. A zvenyigorodi felkelés közvetlen kapcsolatban állt a hívők jogainak megsértésével (2). A pavlovszkij poszad-i felkelés (május 12.) társadalmi tiltakozás volt a bolsevikoknak az éhínséget, valamint a megszokott, bejáratott gazdasági és hétköznapi élet megbontását okozó politijákával szemben (3). Ezen állampolgári tiltakozás alapjában azonban vallási motívumok is álltak. Az új hatalom helyi bástyáját, a Szovjetek Házát megrohamozó, a város és a járás falusi lakóiból álló tömeg különféle társadalmi, szakmai és vagyoni csoportokhoz tartozott. Az ügyben bíróság elé állítottak között voltak munkások, parasztok, hivatalnokok, kiskereskedők (hentesüzlet tulajdonosa, volt vendéglős). A vádlottak többségének közös jellemzője volt, hogy háztulajdonosok voltak, vagyis kis birtokaikon saját tulajdonú házaikban laktak. Jellemző, hogy „felkelésük” napját sokuk a szokásos vasárnapi templomlátogatással kezdték.

Tizenkilenc évvel később ugyanezen Bogorodszki járás területén (igaz, az 1929-es új közigazgatási rendezés során a területet megnyirbálták) a Szovjetunió belügyi népbiztosa 00447. sz. parancsával összhangban (4) az 1937-es év második felében legalább hat csoportos büntetőeljárást indítottak a BTK 58. paragrafusa alapján (5). Az eljárások célja a terület szovjetellenes elemektől való megtisztítása volt és ötvennyolc embert érintett. Ezen ügyek főszereplői munkások, kézművesek, egyszerű hívők, papok, „kulákok”, kolhozparasztok (akik a NEP idején kis háztáji gazdaságokat tartottak fenn), volt és akkori háztulajdonosok, volt kiskereskedők, vállalkozók és általában „volt” [értsd: a régi rezsimhez kötődő – ford. megj.] emberek voltak.

A vádlottak és elítéltek döntő többsége írástudó volt, egyesek középiskolai végzettséggel is rendelkeztek (gimnázium, teológiai szeminárium, iparosiskola). Csak egy részüket ítélték halálra, de a többiek később mind meghaltak a fogságban. Annak ellenére, hogy egyesek a járásban ismert, kiterjedt, a járási központ és a környező falvak lakosai között is köztiszteletben álló családokhoz tartoztak, leszármazottaik nem rendelkeztek ismeretekkel világnézetükről, állampolgári állásfoglalásaikról, nézeteikről. A nyomozás során többségüket vallási fanatikusoknak, szovjetelleneseknek, kizsákmányolóknak, a régi rezsim idején „feketeszázas” [szélsőséges monarchisták a cári Oroszországban – ford. megj.] szervezetekhez tartozóknak minősítették őket. Az anyagokból azonban látszik, hogy csupán néhány fő volt tagja az ún. zászlóvivők társaságának [militáns vallási-jellegű politikai szervezet – ford. megj.], amelyet a forradalom előtti helyi liberális újság „pogromveszélyes erőnek” tekintett.

A vádlottakat mind szovjetellenes agitációval, háború és a fasizmus győzelmében való reménykedéssel, szovjetellenes tömörülések, letartóztatott elvbarátaikat segítő és a szovjethatalomnak az Egyház és a vallás iránti politikájáról, a hatalom kolhoz-politikájáról rágalmazó információkat gyűjtő stb. szovjetellenes csoportok szervezésével vádolták őket. Az elítéltek egy része egyháztanácsi tag volt, volt köztük volt templomgondnok, volt olyan, aki a nagy áttörés éveiben (1929-1933) megpróbálta megakadályozni a helyi székesegyház bezárását és lerombolását.

Az 1918-1919 és 1937-ben elítéltek fenti csoportjai között kétségkívül felfedezhetjük a rokonító világnézeti és származásbeli vonásokat. A kommunista hatalom irántuk való viszonyulása ezen időszakban szintén egyforma. A szovjethatalom számára ők kétségtelenül ellenségek, ellenforradalmárok, kulákok, vérszívók, akiket meg kell semmisíteni, megmutatván az egész társadalomnak, hogy kik alkotják soraiban a söpredéket, az átkozott múltjuk miatti társadalmilag bűnös, romlott réteget, akiket izolálni kell és meg kell semmisíteni. De míg a forradalom elején ezen „helytelen” csoportokkal kapcsolatos repressziókat nagyrészt romantikus-forradalmi retorikával motiválják, addig a Nagy Terror idején a folyamat már teljesen mechanikusan, bejáratottan zajlik. Úgymond egyszeűen a nép szervezetének beteg részei racionálisan motivált eltávolítása zajlik.

Ezzel együtt a mai kutatók számára fontos a lakosság e megsemmisített rétegei belső világának és az életről alkotott elképzeléseinek rekonstukciója, amely nem tudott megfelelő képviseletet kialakítani magának a kor társadalmi, politikai és kulturális világában.

A XX. század elejének, a Duma korszakának és az azt követő demokratikus köztársaság (1917 február-október) korszakának Oroszországa politikai egyesületeinek palettáján nem találunk olyan pártokat, amelyek tükrözték volna a városi és falusi kistulajdonosok, kisvállalkozók, népi értelmiségiek azon tömegeinek hangulatát, amelyek megőrizték a kapcsolatot az Egyházzal és a hagyományos orosz orthodox kultúrával. A közép pártjai, a liberális kadétok és a jobboldali „október 17. szövetség” [a hivatalnokokat, nagybirtokosak és nagykereskedőket képviselő jobboldali-liberális irányzat – ford. megj.], bár programbeszédeikben tettek gesztusokat az Egyház-körüli aktív csoportok felé, azonban részükről nem talákoztak komoly reakcióval vagy bizalommal. Bár mindkét párt programja az Egyháznak a teljes támogatás, az egyházi intézmények és kezdeményezések adminisztratív és anyagi segítése melletti teljes autonómiáját hirdette az állammal való kapcsolatában, az orthodox társadalmi körök inkább tartózkodóan viszonyultak irántuk: sokan a kadétokat tartották hibásnak a február utáni szétesésért, az októberistákban pedig taszító volt kaszt jellegük és nyilvánvaló társadalmi passzivitásuk. A vidéki egyházi emberek szimpatizáltak az esszerek [szociál-forradalmárok] agrárprogramja iránt, a városi alsóbb rétegeket pedig az „Orosz Nép Szövetsége” [feketeszázas monarchista-nacionalista szervezet – ford. megj.] hazafias retorikája érintette meg. Ennek ellenére a XX. század elejének orosz kisemberei, a középosztály alsóbb rétegeinek képviselői nem rendelkeztek határozott politikai elképzelésekkel. Talán, kellő óvatossággal, a „mérsékelt jobboldali” meghatározást alkalmazhatnánk velük kapcsolatban. Monarchista, de egyúttal liberális árnyalatú érzésvilág, törekvés az állammal való együttműködésre, az alkotmányos szabadságjogok fontossága, a polgárok gazdasági tevékenységének támogatása, szilárd jogbiztonság – mindezek inkább hangulatok, mintsem kiforrott politikai meggyőződés voltak. Természetesen akkoriban sok ember tartozhatott volna „egyházi párthoz”, ha létezett volna ilyen a valóságban, vagyis olyan szervezethez, amely – ami szóhasználattal élve – keresztény-demokrata alapokon áll. Azonban ennek zsengéi csak a szabad Oroszország utolsó napjaiban, a mindent elsöprő bolsevik diktatúra hullámai között jelentek meg.

Éppen ezért különösen érdekes a nizsnyij novgorodi orthodox körök kísérlete, hogy 1917 végén valamiféle pártjellegű szervzetetet hozzanak létre. Ugyan ez a tapasztalat csak nagyon rövid időszakra korlátozódott, de mégis képet alkothatunk azokról az értékekről és alapelvekről, amelyek nyomán megindulhatott volna az egyházközeli körök politikai és társadalmi önmeghatározása.

1917 májusában Nyizsnyij Novgorodban megalapítják az Egyházi-társadalmi élet megújulásának Színeváltozás Testvériségét. Októberben, közvetlenül a bolsevik fordulat előtt a testvériség alapján létrejön (a közelgő alkotmányozó nemzetgyűlési választásokban való részvétel céljából) a „Keresztény egyesülés a hitért és hazáért” politikai szövetség nyizsnyij novgorodi részlege (6). Ennek szabályzata a tagjai számára előírta a különféle szintű – állami, zemsztvó-i – önkormányzatokban való aktív részvételt, legfőbb feladatának pedig a „haza belső állapotának az orthodox hit alapján való elrendezését” tűzte ki.

A „keresztény egyesülés” tevékenysége alapjának a „haza iránti tevékeny szeretetet… mint az orosz állami és társadalmi építést erősítő éltető erőt” tekinti, amely „ellensúlyozza a terméketlen kozmopolitizmust annak a nem létező internacionáléről alkotott vágyálmával”. A 4. pont kimondta, hogy a szövetség segítségével fejleszteni kell az „egészséges állami és társadalmi tudatot a széles néptömegek körében”, az orosz népben „a saját, eredeti nemzeti karakter iránti szeretet szellemében” nevelni kell az „orosz nemzeti érzést, Oroszország más nemzetiségei iránti tisztelet mellett” (7).

A szövetség jelszavai között olvashatjuk: „A nép szabadságáért, jogáért és hatalmáért”, „Minden állampolgár jogegyenlőségéért, törvényességért és rendért”, „Az adók egyenlő elosztásáért”. És a legfőbb jelszó: „A föld azonnali átadásáért a rajta dolgozó népnek, a föld igazságos felosztásáért”, „A munkások érdekeinek védelméért”. A „keresztény egyesülés” emellett fellépett a „háború méltó befejezéséért”, ami azt jelentette, hogy Oroszországnak hűnek kell maradnia a szövetségesei felé vállalt kötlezettségei iránt.

Vagyis, kétségkívül, egy keresztény jobboldali párt programját láthatjuk.

A „keresztény egyesülés” helyi vezetői közé tartozott a nyizsnyij novgorodiak között népszerű volt kormányzósági hivatalnok, Alekszander Bulgakov, valamint A. Sz. Glinka, ismert vallási közíró és filozófus, valamint több, az egyházmegyében ismert pap és közszereplő. (A választási kampány idején Moszkvából a szövetség mellett agitált Szergej Bulgakov [a későbbi híres pap és teológus – ford. megj.] és a helyi metropolita, Szergij (Sztragorodszkij), a későbbi szovjet patriarcha. Feltételezték, hogy ők később ezen új párt összoroszországi vezetőségének tagjai lesznek).

Érdemes megnézni a szövetség programjának néhány tételét is.

A „keresztény egyesülés” tagjai a haza iránti érzéseket nem nacionalista jellegű élményként, hanem mint az akkori, Európa-központú világrend alapját alkotó keresztény parancsolatok iránti szeretetként határozták meg. Jellemző, hogy 1917. november 21-én, a sikeres alkotmányzó nemzetgyűlési választások után Lavrentyij (Knyjazev) püspök, a nyizsnyij novgorodi szövetség szellemi vezetője, rövid prédikációjában megjegyezte, hogy nyájának hálát kell adnia az Isteni Gondviselének a józanodást segítő nehéz időkért is, valamint Jeruzsálemnek a szövetséges angol csapatok általi – nem sokkal ezelőtt történt – felszabadításáért.

Az alkotmányozó nemzetgyűlési választásokon (november 12-14) az alig egy hónapja alakult szövetség a Nyizsnyij Novgorodi Kormányzóságban meggyőző sikert aratott, a harmadik lett és komoly támogatást kapott mind a városokban, mind a falvakban. Megelőzte így az olyan régi oroszországi pártokat, mint a népi szabadság pártja, a népi szocialisták pártja, a szociál-demokraták és mások. Az összesített szavazatok alapján a népi szocialisták és a mensevikek együtt is kevesebb szavazatot kaptak a „keresztény egyesülésnél”.

Alig egy évvel később, 1918 augusztusában a „keresztény szövetséget” felszámolják, vezetőjét, Lavrenyij (Knyjazev) püspököt és közeli munkatársait letartóztatják, majd kivégzik. A nemzeti-keresztény demokratikus projektnek e korszakhatárok idején történő megvalósítási kísérletét erőszakkal megszakították. A helyi orthodox közösség és értelmiség tagjainak letartóztatásával és kivégzésével véget ért a keresztény politikai program gyakorlati megvalósítására tett kísérletének szándékáról szóló szabad viták, diszkussziók korszaka.

Ez a történet arról tanúskodik, hogy az orosz patriotizmus egészséges formájában egyáltalán nem volt feketeszázas [szélsőséges monarchista – ford. megj.] jellegű. A felvilágosodott orosz patriotizmus mindenek előtt az egyetemes keresztény értékek patriotizmusa volt, Oroszországnak ezen értékek megvalósulását kellett volna szolgálnia. Minden alapunk meg van annak feltételezésére, hogy ez a fajta patriotizmus alkotta az oroszországi alsó-középosztályhoz tartozó rétegek világnézeti alapját, valamint ez alkotta az egész, nem csak a falusi viszonylatban, de össztársadalmi szinten is, a középosztály eszmei prioritásait.

A nyizsnyij novgorodi „keresztény egyesülés” tagja volt a leendő Varnava (Beljajev) püspök is. Munkás fia és paraszt unokája volt, olyan családban nőtt fel, amelynek feje magasan képzett gyári munkásként képes volt jómodot biztosítani a családjának. Aranyéremmel végezte el a gimnáziumot, majd felvételt nyert a Moszkvai Teológiai Akadémiára, ahol hamarosan szerzetessé nyírták. Tanulmányai befejeztével a Nyizsnyij Novgorodi Teológiai Szeminárium tanára lett. A 20-as évek elején nyájához volt városi háztulajdonosok, volt kiskereskedők, a hivatalnoki és nemesi értelmiség tagjai tartoztak. E köröket szintén a keresztény értékek patriotizmusa jellemezte. Oroszországra úgy tekintettek, mint olyan helyre, ahol az emberek arra hivatottak, hogy a keresztény erkölcsi elvekkel összhangban éljenek. Ezen világrend kialakításában látták életük értelmét. 1922-ben Varnava püspök visszavonul, kezdetben féllegalitásba, majd teljes illegalitásba húzódik. 1933-ban letartóztatják és három év lágerre ítélik a BTK 58. paragrafusa 10. és 11. bekezdése alapján (8).

Varnava 1948-ban a háború utáni Kijevbe kerül, ahol „Jegyzetfüzeteiben” ábrázolja a háború utáni sztálini Oroszországot. A kommunisták álta Sztálin vezetésével felépített világot olyan világként ábrázolja, amelyben a legfontosabb szerepet a szovjet patriotizmus játssza. A szovjet patriotizmus a hitvalló püspök számára olyan ideológiai csalást jelent, amely által a hatalom a régi Oroszország megsemmisítését folytatja, valamint el akarja vakítani a Nyugatot annak további leigázása céljából. Annak ellenére, hogy (az íróasztal „fiókjának” írt) könyveiben a püspök a nyugati kapitalista társadalom hiányosságainak kritizálója volt, naplójegyzeteiben éppen a nyugati társadalomnak mint azon szabadság világának védelmezőjeként lépett fel, amelyben egyedül képes létezni a kereszténység és a keresztény kultúra. Számára Sztálin olyan zsarnok volt, aki a keresztény kultúra és történelem szótárából kiragadott általános emberi fogalmakkal való spekulációra épülő hazugsággal kormányoz (a „békeharc”, a leszerelési harc, a szabadságért és egyenlőségért folytatott harc – mindezek a szabad világ rabságba döntésére irányuló stratégia részét alkotják). A püspök szerint a generalisszimusz a Kommunista Pártból valamiféle anti-egyházat csinált, ahogy a Szovjetunió is vezetése alatt anti-Oroszországgá vált. Míg a régi Oroszország, annak politikai és kulturális elitje (beleértve az egyházi vezetőket is) normális konkurenciára és együttműködésre törekedtek a Nyugattal, amelyet rokon gondolkodásúnak és szövetségesnek tekintettek, és “sajátjuknak” éreztek, még ha úgy is vélték, hogy az elszakadt a keresztény teljességtől, addig a szovjet uralkodó réteg Sztálinnal az élen a Nyugatban kizárólag megsemmisítendő ellenséget látott (amelynek csupán technológiai vívmányait szabad kihasználni e cél eléréséhez).

Sztálin már Lenin halála után, 1924 végétől óvatosan kezdte bevonni az ideológiai fegyvertárba a „vörös patriotizmus” eszméjét (9). Az 1930-as évek második felétől áldásával az uralkodó kommunista ideológia kibővült a „szovjet patriotizmus” koncepciójának posztulátumaival, amelynek elsajátítása a Nagy Honvédő Háborúban aratott győzelem után a szojvet emberek ideológiai tisztaságának lakmusz-papírjává válik. Az 1940-es évek második felétől a Kommunista Párt ideológiai apparátusa kiterjedt (és egészen a 80-as évek végéig folyamatosan tartó) kampányt folytat a nemzeti fogalmaknak a társadalmi tudatban a kommunista párt iránti odaadással kapcsolatos képzetrendszerrel való felváltásáért. Ha orosz vagy, akkor szovjet vagy. Ha nem vagy szovjet, akkor nem vagy orosz sem, vagyis ellenség vagy. A patriotizmus ezen, a nomenklatúra szerinti felfogását gyökereztették meg az emberek tudatában és a hivatalos nyelvezetben az állampolgárok ideológiai áttetszőségének [manipulálhatóságának – ford. megj.] növelése érdekében. Hisztérikus kampányok sora kezdődött a Nyugat, a külföldiek, a kozmopolitizmus előtti hajbókolás ellen.

Meglepő, de a Kreml által e témák körül rendezett felhajtás a túlélő régi orosz patriótáknak csupán markánsabban mutatták a rezsim keresztényellenes lényegét. Meggyőződésük szerint ugyanis Oroszország csak akkor létezhet, ha elfogadja Krisztust.

A püspök a korszakra vonatkozó jegyzeteiben a következő tételt hangsúlyozza: „Két rendszer ütközik össze. Gazdaságiak? Nem gondolom, hanem kulturális-történelmiek és eszmeiek, a keresztény és a nem keresztény elképzelésekre épülők” (1953) (10).

A korszakváltó csoportoktól («сменовеховцы») [a nemzeti alapon a bolsevikokkal való együttműködést és összeolvadást szorgalmazó, valójában a titkosrendőrség által támogatott irányzat, akkoriban az orosz emigrációban meglehetősen népszerű volt, eszméik napjainkban megjelennek a hivatalos Oroszország ideológiai elemei között is – ford. megj.] és a szovjethatalom különféle társutasaitól eltérően a régi Oroszország azon túlélő rétegei, amelyek a terror mészárszékét túlélve nem veszítették el a történelmi emlékezetüket és továbbra is az Evangélium értékeit vallották, az „éltető szovjet patriotizmus” fogalmához mint ideológiai maszlaghoz viszonyultak, ami mögött lényegében semmi tartalom nem található.

Éppen ez a fajta eszmerendszer figyelhető meg az Egyház embereinél, azon hívő polgárok esetében, akik az épülő Szovjetunióban továbbra is az orthodox erkölcsi képzetek és egyházi hagyományok felé orientálódtak és éppen ezért a sztálini tervek szerint megsemmisítendők voltak.

A 00447. sz. parancs a kulákokat és a papokat nevezi meg célcsoportnak, akiket a parancs kiadói az ország politikai és gazdasági rendjét fenyegető szovjetellenes diverzáns elemeknek minősítenek.

Az NKVD által 1937 második felében megkezdett fent említett nyomozati anyagok szerint a noginszki kerületben [volt bogorodszk-i járásban – ford.megj.] az ügybe bevont ötvennyolc ember tetteivel az állam politikai és gazdasági rendjét ásta alá. Azt állították róluk, hogy aktívan foglalkoztak terrorista jellegű fasiszta agitációval, rémhíreket terjesztettek a közelgő háborúról és a szovjethatalom hamarosab bekövetkező bukásáról, rágalmazták a pártot és annak akcióit. A hatból négy ügyet falusiak ellen indítottak, akiket még a kolhozok aláásására, a kolhozépítés megbontására irányuló tevékenységgel, valamint szovjetellenes és defetista hangulatkeltéssel is vádoltak. Mindezeket a vádakat feljelentések, tanúvallomások, a vádlottak beismerései támasztották alá, amelyek természetesen nyilvánvalóan konstrukciós és előre megírt jellegűek voltak. Sajnos napjaink kutatói kénytelenek ezen meghamisított anyagokból kiindulni. Néha ezek a nyomozószervek által konstruált vádak a történész és az egyszerű olvasó számára is hatásos manifesztumokat és tiltakozásokat tartalmaznak, amelyek a volt „nyomozati szervek” akarata ellenére önkéntelenül is a vádlottak bátor állampolgári kiállásáról tanúskodnak. Azonban a Nagy Terror kora társadalmi számkivetettjeinek ezen modellezett, mai felfogásunk szerint „progresszív” álláspontjai sem többek mint konstrukciók. Néha a későbbi rehabilitációs anyagok, vagy tárgyi bizonyítékként mellékelt dokumentumok, vagy a szemtanúk csodás módon fennmaradt tanúbizonyságai segítenek nekünk, hogy az illuzórikus körülményeknek a megrágalmazott és megsemmisített polgártársaink körül emelt falán keresztül rápillanthassunk a valóságra.

Mondhatjuk, hogy az egyetlen kritérium, amely érthetővé teszi ezen ötvennyolc ember letartóztatásának okát, vallásosságukban és keresztény patriotizmusukban keresendő.

Az ötvennyolc letartóztatott között tizenegy klerikust találunk. Rajtuk kívül heten viseltek rövid ideig egyházi-társadalmi tisztségeket (egyikük egyháztanácsi elnök, hatuk egyháztanácsi tag volt). A többi negyven ember: volt kiskereskedő vagy kisiparos, kézműves, hivatalnok, szabó, szakképzett munkás (kovács, takács, géplakatos), kolhozparaszt (a nyomozati anyagokbül és a falusi tanács által adott jellemzésekből kiderül, hogy középparasztok, akik 1917 előtt kis, „bérmunkát nem alkalmazó” fonóműhellyel rendelkeztek). A vádlottak 95%-a saját házában élt, ezért a „háztulajdonosok” közé tartoznak (egyeseknek egészen az 1920-as évekig több házuk is volt, de később szovjet intézményeknek adták át azokat). Tehát a városi és falusi kistulajdonosi, kispolgári réteget látjuk, amely képes volt elrendezni saját családja életét és rendben tartani a környezetét. Volt még erejük és kedvük ahhoz, hogy másokért is tegyenek valamit (egyeseket jótékonysági tevékenységgel, száműzött hívők segítésével vádoltak), édeklődtek a társadalmi és szociális helyzet iránt, annak javítására törekedtek (néhány embert a börokrácia elleni „szovjetellenes” harccal vádoltak).

A dolgozni tudás és akarás, a közeli, „kicsiny” valóságuk megjavítására való képességükön kívül mind az ötvennyolc embernek volt még egy megkülönböztető vonása: érdekeltek voltak abban, hogy a társadalmi élet keresztény irányban alakuljon. Ugyanakkor az 1930-as évektől ezek az emberek semmit sem tettek az egyházi misszió területén, nem nyilvánultak meg politikai vagy társadalmi síkon. Szovjet életkörülményeik közepette csak arra volt lehetőségük, hogy hallgassanak és dolgozzanak. Ez volt a túlélés feltétele. Nem csak abban különböztek, hogy eljártak a templomba, de azzal is, hogy tevékenyen gondját viselték az egyházközség fennmaradásának is. Az Egyházról való szerény gondoskodásuk, a magántulajdon birtoklása, a vállalkozó kedv és a környezetük befolyásolásának képessége: ez volt az a bűntett, amit elkövettek.

Lehetőségem volt, hogy felvegyem a kapcsolatot az ügy néhány szereplőjének rokonaival és ismerőseivel. Az, amit az elhunytakról mondtak, a következőkben összegezhető: mind rendkívül visszafogott, hallgatag, megfélemlített, szerény, dolgos emberek voltak, akik szerették az Egyházat, mivel úgy gondolták, hogy csak azon keresztül lehetséges az orosz valóság megjavítása és emberségesebbé tétele.

Szergej Bulgakov professzor [akiről fentebb szó volt, a későbbi pap és ismert teológus – ford. megj.], ismert oroszorzsági társadalmi és kulturális közszereplő, a „keresztény egyesülés” szimpatizánsa az Összoroszági Helyi Zsinat 1917. november 15-i ülésén így fogalmazta meg a kiépülő új, totalitárius típusú államban élni kényszerülő keresztény ember belső álláspontját:

„Azok a tanítások, amelyek a keresztény hitet az életben való teljes erőtlenségre ítélik, azt a szűk öntudatra korlátozván jelentőségét a személyes hangulat, ízlés szintjére degradálják… ellentétben vannak magával a hit lényegével. Hitünk semmiképpen nem választható el az élettől, nem lehet rá a személyiség „magánügyeként” tekinteni.

…innen értékeljük, többek között, az Egyháznak az államtól való teljes elválasztása mostanában oly elterjedt gondolatát, ami az egész államiságot nem csak a külsőkben, de a belsőben is el akarja határolni mindenféle egyházi befolyástól. Ez a követelés hasonló ahhoz a kívánsághoz, hogy a nap ne világítson, a tűz ne melegítsen. Az Egyház létének saját belső törvényszerűsége alapján nem mondhat le arról a hivatásáról, hogy… átalakító hatással legyen az emberiség teljes életére, átjárja azt sugaraival. Többek között az államiságot is igyekszik megtölteni szellemiségével, saját képmására átalakítani azt.” (11)

A pogárháború és a vörös terror tüzes kemencéjéből kilépve az orthodox emberek társadalmi álláspontjukat a világhoz való néma odafordulás formájába öntötték, a világot életmódjukkal szólították meg. A despotikus hatalom által elnyomott társdalom szélsőséges körülményei közepette az Egyház arra kényszerült, hogy ezt az ősi keleti keresztény magatartásbeli archetípust helyezze előtérbe. Egyébként erre a hallgatag tanúságtételre a környező társadalmi közeg annak belső üzenetével teljes összhangban az elnyomott, de élő és meg nem tört sok évszázados keresztény kultúra algoritmusaként tekintett. Gyermekkoromból emlékszem a régi Oroszország ezen hallgatag küldötteivel való találkozásokra. Sugárzott belőlük a jóindulat és a részvét, a fiatal nemzedék iránti figyelmesség. Ez úgy hatott ránk, mint egy néma üzenet, aminek megfejtése nagyon fontos.

Ez azon, a múltban eltűnt milliós tömegek üzenete volt, akik a hosszú történelem során identitásukat éppen hogy az evangéliumi értékekben, a kereszténység kulturális hagyományaiban keresték. Oroszországban a cári autokratizmusból kiszabaduló Ezüstkorban éppen ebben a közegben születtek meg a keresztény demokrácia első zsengéi. A keresztény demokrácia nem annyira az elit vallás-filozófiai körökben, mintsem a középpolgárok, jó képességű városi és falusi mesterek, vállalkozó kistulajdonosok és az Orthodoxiában gyökerező népi értelmiségiek közegéből sarjadt ki. A tevékeny emberek ezen születendő osztálya nem rendelkezett megfelelő politikai és társadalmi képviselettel, olyannal, amelyben megbíztak volna, és amellyel együttműködve megtalálhatták volna saját identitásukat. A régi Oroszország állami és társadalmi vezetői, valamint az egyházi vezetők túlságosan lassan reagáltak a néptömegek azon égető szükségességére, hogy megtalálják önmagukat a keresztény értékek felé orientálódó társadalmi, kulturális és a szociális tevékenységben.

Jól ismerte viszont a „kistulajdonosi” és a népi értelmiségi közeg alkotó potenciálját Sztálin, a volt szeminarista, a bolsevik pártvezér. És mindent megtett azért, hogy e közeg társadalmi és állampolgári törekvései örökre megvalósulatlanok maradjanak. A „keresztény egyesülés” megvalósítatlan projektje, az NKVD börtöneiben 1920-1950 között halálra kínzott aktív oroszországi városi és vidéki keresztények meg nem valósult társadalmi és szellemi intenciói [törekvései], az Egyház tevékeny tagjainak a társadalmi önmegvalósításra és önmeghatározásra irányuló kísérleteinek gyökereiben való elfojtása: mindezek, mint a régi templomok és paloták alapjai, elmerülnek a múlt ködében.

Figyelemreméltó, hogy harminc évvel a nyizsnyij novgorodi „keresztény egyesület” szétverése után az Agitprop szótárában megjelentek a baloldali értelmiséget a Hármasszövetséggel való katonai összeütközés idején „gyökértelen kozmopolitizmusban” leleplező egyházi apologéták, tanult szerzetesek publicisztikai és társadalmi fellépéseiből vett kifejezések. De míg az 1914-1917 közötti egyházi közszereplők számára ez egy retorikai formula volt, amit a vereség hangulatát terjesztőkkel folytatott vitában használtak fel, addig a sztálini polittechnológusok által a régi vitákból kiragadott fogalmak a másképp gondolkodók megsemmisítésének fegyverévé, az országban még megmaradt„élő emberek” (vagyis az „ellenséges” eszmék élő horodzói, ahogy az Sztálinnak a Pravdában 1953. január 13-i cikkéből (12) kitűnik) elleni repressziók igazolásává vált.

Sztálinnak voltak elképzelései arról, hogy a forradalmat megelőzően Oroszország sokmilliós orthodox közegében lappangva kezdett kialakulni a keresztény-demokratikus világfelfogás, közeledtek az Egyház erői és a népi törekvések. Ezért is emelték ki a 00447-es sz. parancsban és az egész sztálini szovjet büntetőpolitikában a lakosság olyan megsemmisítendő és elnyomandó kategóriáit, mint a kulákok, az egyháziak, a „volt emberek”. Sztálin éppen az orosz keresztény patriotizmusban látta az általa dédelgetett, a keresztény értékeket ideológiai fétisekkel (a Kommunista Párt és szervei iránti hűség) felváltó „szovjet” patriorizmust fenyegető veszélyt.

Az Oroszországról, annak jelenéről és jövőjéről képet alkotni képes aktív hívők, a „kistulajdonos” paraszti és városi rétegek, a nemességhez és értelmiséghez tartozó „volt” emberek, vagyis a hagyományos orosz kultúra hordozóinak széles nemzeti irányultsággal és világnézetileg ki nem alakult közege a sztálini bürokrácia számára a „Nyugat” képviselőinek, megsemmisítendő ötödik hadoszlopnak tűntek.

De ugyanez volt a helyzet a sztálin utáni nomenklatura uralma idején is. A másként gondolkodást, a saját személyes és nemzeti identitás keresését a Büntető Törvénykönyv üldözte. Míg az 1937-es ügyek vádlottainak motivációját a fastiszta hangulatok és a kapitalista környezet követkeményeként, a cári Oroszország örökletes bűneiként magyarázták, addig, például, a jelen előadás szerzőjének jogvédő és irodalmi tevékenységét a nyomozóhatóságok (az ügyészi szervek) 1986-ban (már Gorbacsov idején) a nyugati szovjetellenes propaganda következményeként magyarázták.

A szovjet rendszer, egészen bukásáig, lényegében sztálinista maradt, erőszakkal akadályozta meg a személyiség és a társadalom független önmeghatározási kísérleteit, a történelmi emlékezet visszanyerésére irányuló bármiféle törekvéseket.

Nem meglepő, hogy napjainkban a történelmi emlékezetvesztésből eredő, a kortárs „neoorosz patriotizmust” valló posztszovjet egyházi tudatnak fogalma sincs arról a szembenállásról, amely az eredeti orosz patriotizmus, az egyemetes keresztény értékek patriotizmusa és a Sztálin által formált, éppen a keresztény civilizációt legelső ellenségének tartó szovjet patriotizmus között létezett. Ez a tegnapelőtti néhai cári birodalom tragédiája volt, amely autoritartív berendezkedésével lefékezte a nép és a társadalom önmeghatározásának, identitáskeresésének folyamatait, megfosztva ezáltal az országot attól a történelmi korszaktól, amelyben ki kellett volna alakulniuk a keresztény demokrácia erőinek. Ez a tegnapi Szovjetunió tragédiája, amely társadalmi tisztogatások útján építette a totalitárius utópiát, aminek nevében egész osztályokat törtek meg és semmisítettek meg. Ez a tragédia napjaink országának is, amely a jelenét a hatalmas véráldozatok és óriási hazugság árán elért sztálini stabilitás mítikus nagyságára építi.

A régi Oroszország hatalmi vezetése a XX. század elején az Egyházat és az egyháziságot a pártosság, a megfelelő pártirányultság elérésére próbálta meg kihasználni. Sajnos az egyházi vezetés, mint mindig, most is engedett e nyomásnak, amivel csapást mért az aktív hívők azon törekvéseire, hogy az egyházi világnézetet a keresztény demokrácia politikai platformjává transzformálhassa.

A sztálini terror részben éppen ezért számolt ezen egyházilag aktív nemzeti és társdalmi közeg megsemmisítésével, amely mindig az egyházi vezetés támaszát alkotta, de amely nem kapott lehetőséget arra, hogy megtalálja politikai önállóságát. Napjaink posztszovjet hatalma szintén megpróbálja kihasználni az egyházi tömegeket egy szurrogát nemzeti-patrióta társadalmi réteg létrehozásához, amely igazoljná a modernizált autoritarizmust. Régi és új történelmünk között az állami-társadalmi berendezkedés tekintetében szakadék van, amely által hangsúlyosabbá válik az organikusan kifejlődött keresztény demokrata erők hiánya. Sem az állam, sem a társadalom nem fogja fel, hogy a dolgok ezen állapota, amely többek között az országnak és az államnak az emberiség ellen elkövetett bűneiért érzett bűnbánat teljes hiányát is okozza, a történelmi idő folyamában való szétporladásra és terméketlenségre ítél bennünket.

Megjelent az „Orosz Keresztény Diákmozgalom Hírmondójában” [Вестник РСХД], 196. szám.

Jegyzetek:

  1. Nem véletlen, hogy a Helyi Zsinatnak az Egyház üldözése által kiváltott teendőkről szóló határozatát 1918. április 18-án fogadták el.
  2. Zvenyigorod lakosságának 1918. május 5-i felkeléséhez a monostori kenyérkészlet elkobzása és a helyi bolsevik komiszárnak a monostorban őrzött ereklyék iránti szentségtörő magatartása vezetett.
  3. A Moszkvai Területi Központi Állami Levélár, 4612, 1, 20. Moszkvai Kormányzósági Forradalmi Ítélőszék. Jegyzőkönyv a Pavlovszkij Poszadban kialakult ellenforradalmi fellépés résztvevőinek kihallgatásáról. 2 kötet.
  4. A Szovjetunió Belügyi Népbiztosa No.00447 sz. 1937.07.30-án kelt operatív parancsa: „A represszió alá vont volt kulákok, köztörvényesek és más szovjetellenes elemek elleni műveletekről”. Vö., pl. „A politikai repressziók áldozatainak emlékkönyve: (Uljanovi terület) Uljanovszk, 1996. 1. kötet, 766-780 (25)
  5. Orosz Állami Levéltár Gyűjteménye
  6. Vö. Nyizsnyij novgorodi egyházi-társadalmi hírmondó. 1917. No. 28. Október 2.
  7. Uo. 1918. No. 2.
  8. Az OSZFSZK BTK 58. paragrafusa 10. pontja: „A szovjethatalom megdöntésére, aláásására vagy meggyengítésére irányuló propaganda vagy agitáció…”; 11. pont: „Ellenforradalmi bűntettek elkövetésére irányuló bármiféle szervezett tevékenység”.
  9. Vö. AGURICKIJ, M.: A nacionál-bolsevizmus ideológiája. Párizs, 1980. 3, 4.
  10. Varnava (Beljajev) püspök feljegyzéseinek részleteit az előadás szerzője a „Russzkij Zsurnalban”, valamint a „Novaja Gazeta” 2009.09.09-i számában (No.99). Vö. a főpap teljes életrajza: Procenko P. G., A Mennyei Jeruzsálembe: Egy szökés története. Varnava (Beljajev) püspök életrajza. Nyizsnyij Novgorod, 1999.
  11. A Helyi Zsinat Határoaztai. Az Egyház jogi helyzetéről. Előadó: Sz. Ny. Bulgakov professzor. // Прибавление к Церковным ведомостьям. 1917. január 20. No. 2. 69. o.
  12. A szerkesztőségi cikk nincs aláírva, de a mai kutatók szerint a cikket maga a vezér írta.
  13. A kijevi ügyészség által 1986. november 3-án jóváhagyott vádirat bevezetőjében az USZSZK BTK 187§. 1. pontjával („A szovjet állami és társdalmi rendet szidalmazó tudatosan hamis kitalációk terjesztése”) kapcsolatban a következőket írták: „A nyomozó megállapította, hogy Procenko P. G. személyisége átértékelése és a Szovjetunióba illegálisan behozott markánsan társadalomellenes, szovjetellenes irányultságú irodalom hatására… és ezzel kapcsolatban tendenciózusan értékelve a szovjet valóságot, többek között a szovjet államnak az egyház és a Szovjetunió hívő állampolgárai irányában folytatott politikáját, a jogvédő szervek figyelmeztetéseire ellenére hosszú időn keresztül rendszeresen, terjesztés céljából, olyan műveket készített, amelyek a szovjet állami és társadalmi rendet szidalmazó tudatosan hamis kitalációkat tartalmaz”.
Reklámok