GEORGIJ MITROFÁNOV ATYA: SZENT TYIHON PATRIARCHA, 5. RÉSZ

Tyihon patriarcha

Könyörgő Istentisztelet a Kreml Szent Miklós bástyájánál, 1918

A bolsevik hatalom már egy éve fennállt, a helyzet a frontokon bizonytalan volt, a bolsevikokkal szembeni, az ország különböző területein megnyilvánuló ellenállás lokális volt, a központban, többek között Moszkvában pedig meglehetősen magabiztosnak érezték magukat. Ebben a helyzetben a [szétzavart] zsinat támogatását már nélkülöző patriarcha, látván, hogy a zsinat a belátható jövőben nem lesz képes folytatni a munkáját, döntéséért újból felelősséget vállalva, kiadta életének legkeményebb hangú körlevelét a bolsevikok ellen, ami természetesen a legpolitikusabb körlevél volt mindazok közül, amiket letartóztatása előtt írt.

Nem tudom nem felolvasni a körlevelet (1918. október 13/26), természetesen rövidítésekkel.

„Akik kardot fognak, kard által vesznek el (Mt. 26, 52). A Megváltó e próféciájával fordulunk önökhöz, hazánk sorsának jelenlegi alakítóihoz, akik magukat „népbiztosoknak” nevezik. Egy éve tartják a kezükben az államhatalmat és már arra készülnek, hogy ünnepeljék az októberi forradalom évfordulóját, de az önök parancsára kegyetlenül meggyilkolt testvéreink patakokban omló vére az égbe kiált, és arra késztet minket, hogy az igazság keserű szavával forduljunk önökhöz.” Amikor az ember e szavakat olvassa, eszébe jut, hogy bizony hamarosan olyan idők jönnek, amikor templomainkban ünnepélyes istentiszteleteket tartanak például a Nagy Októberi Szocialista Forradalom 50. évfordulójának tiszteletére. Mennyire megváltozik addigra az egyházi életünk, egész országunk az ezt követő évtizedben. De akkor még, az októberi forradalom első évfordulója rettenetet vált ki a patriarchában.

„Nem Oroszországnak volt szüksége az önök által kötött szégyenteljes békére a külső ellenséggel, hanem önöknek, akik eltervezték, hogy végleg lerombolják az ország belső békéjét. Senki nem érzi magát biztonságban, mindenki a házkutatás, a kirablás, a kilakoltatás, a letartóztatás, a kivégzés folyamatos félelmében él. Százával viszik el a védteleneket, hónapokon keresztül kínozzák őket a börtönökben, gyakran mindenféle nyomozás és bírósági, még az önök által bevezetett, egyszerűsített bírósági eljárás nélkül végzik ki őket. Nem csak azokat végzik ki, akik bármi vétket is elkövettek önök ellen, hanem azokat is, akik nyilvánvalóan semmiben nem vétkesek, csupán „túszul” ejtették őket.” Ez a rettenetes középkori rendszer hirtelen újjáéledt nálunk 1918. szeptemberétől.

Kreml 1918

A bolsevikok által szétbombázott Kreml, 1918 eleje

„…A homályos és megfoghatatlan „ellenforradalmiság” vádja alapján egyszerűen kivégzik a püspököket, papokat, szerzeteseket és apácákat, akik semmiben nem vétkesek. Az embertelen kivégzéseket súlyosbítja az orthodoxok számára az utolsó halál előtti vigasztalástól – a Szent Titkoktól való megfosztatás, a meggyilkoltak tetemeit pedig nem adják ki a rokonoknak a keresztény temetés elvégzéséhez. Nem ez a csúcspontja annak a céltalan kegyetlenségnek azok részéről, akik az emberiség jótevőinak adják ki magukat, és akik úgymond maguk is sokat szenvedtek valaha a kegyetlen hatalom miatt?

De nem elég, hogy az orosz nép kezét testvérei vérébe mártották, a kontribúciók, rekvizíciók és nacionalizációk különféle megnevezései mögé bújva a legnyíltabb és legszégyentelenebb rablásra bátorították azt. Az önök uszítása nyomán kirabolták vagy elvették a földeket, birtokokat, üzemeket, gyárakat, házakat, állatokat, lopják a pénzt, a bútort, a ruházatot. Önök kezdetben „burzsuj” névvel kirabolták a vagyonos embereket, majd „kulák” névvel rabolni kezdték a módosabb és leginkább munkaszerető parasztokat, növelvén ily módon a szegénységet, bár nem tudják nem tudatosítani, hogy az állampolgárok nagy számának nyomorba döntésével az össznépi vagyont semmisítik meg és magát az országot verik szét.”

Ezután nagyon mély és igaz szavak következnek:

„Megszédítve a sötét és tudatlan népet a könnyű és bűntetlen haszonszerzés lehetőségével, Önök elsötétítették a lelkiismeretét, elnyomták benne a bűn tudatát, de bármilyen névvel is próbálnák leplezni bűntetteiket, a gyilkosság, az erőszak, a rablás mindig súlyos és az égbe bosszúért kiáltó bűnök és bűntettek maradnak.

Itt egyből felmerül a kérdés. Hogyhogy sötét és tudatlan a nép? 900 év kereszténysége után? Miért szédült el ilyen könnyedén a bolsevikok felhívására? Miért fogadta el népünk a gazemberségre való bolsevikok által kínált jogot az élet új normájaként? Ez nagyon fontos: a patriarcha erről gondolkodván, látja, hogy a bolsevikok valóban sikereket érnek el ebben, már hatalmuk első évében semmissé tették a ne ölj, ne lopj alapvető keresztény parancsolatait, amelyben népünk évszázadok óta nevelkedett és amit inkább elvetett azért, hogy rabolhassa a rablottat. Itt mintegy első feltételezése jelenik meg annak, hogy népünk talán nem is olyan orthodox, amilyennek tűnik, és lehetséges, hogy az egyházi hierarchia olyan helyzetbe kerül, amelyben úgy kell védenie az Egyházat, hogy nem támaszkodhat nyájának többsége támogatására. Ez egy nagyon komoly előérzet.

[Tyihon patriarcha ezen levele a következő szavakkal folytatódik – az előadásban nem kerül felolvasásra – ford. megj.:]

Önök szabadságot ígértek.

A szabadság nagy jótétemény, ha azt helyesen fogják fel, mint a rossztól való szabadságot, ami nem nyom el másokat, nem fordul át önkénybe és szabadosságba. De önök nem adtak ilyen szabadságot: mindenben szítván a tömeg alantas szenvedélyeit, az önök által adott szabadság a gyilkosságok és a rablások büntetlenségében van. Az igazi állampolgári, valamint a magasabbrendű szellemi és emberi szabadság minden megnyilvánulását kegyetlenül elnyomják. Szabadság ez, amikor külön engedély nélkül senki nem hozhat magának élelmet, nem bérelhet lakást, nem utazhat egyik városból a másikba? Szabadság ez, amikor családokat, sőt néha egész házak lakóit kilakoltatják, vagyonukat az utcára dobják, amikor a polgárokat erőszakosan csoportokra osztják, akik közül egyeseket éhhalálra és kirablásra adnak át? Szabadság ez, amikor senki nem mondhatja ki nyíltan a véleményét, anélkül, hogy ne kockáztatná az ellenforradalmársággal való megvádoltatást? Hol van a szólás és a sajtószabadság, hol van az egyházi igehirdetés szabadsága? Már vértanúsága vérével fizetett több bátor egyházi igehirdető, a társadalmi és állami élet megtárgyalását és leleplezését elnyomták, a sajtó, a szűk-bolsevikon kívül, teljesen el lett fojtva.

Különösen fájdalmas és kegyetlen a szabadság megsértése a hit kérdéseiben. Nem telik el nap, hogy az önök sajtószerveiben ne jelennének meg a legiszonyatosabb rágalmak Krisztus Egyházáról és annak szolgálóiról, dühödt istenkáromlások és blaszfémiák. Önök gúnyolják az oltár szolgálóit, lövészárok ásására kényszerítik a püspököket (Germogén tobolszki püspök), a papokat piszkos munkára küldik. Önök rátették a kezüket a hívők sok nemzedéke által összegyűjtött egyházi vagyonra és nem riadtak vissza azok végrendeleteinek megsértésétől. Önök bezártak egy sor monostort és templomot, mindenféle indok és ok nélkül. Önök elzárták a bejárást a moszkvai Kremlbe, ami az egész hívő nép szent öröksége.

Petrográd, 1918

Körmenet Péterváron, 1918. Tiltakozás az Egyház üldözése ellen.

„És mit mondjak még? Hiszen kifogynék az időből” (Zsid. 11, 32), ha el akarnám mondani azokat a csapásokat, amiket önök hazánkra árasztottak. Nem szólok a valaha nagy és hatalmas Oroszország széteséséről, a közlekedés teljes szétzilálódásáról, a soha nem látott élelmiszerellátási zavarról, az éhínségről és fagyról, amelyek halállal fenyegetnek a városokban, a falusi gazdálkodáshoz szükséges dolgok hiányáról. Mindezek szemünk előtt vannak. Igen, az önök uralmának rettenetes idejét éljük meg és ez hosszú ideig nem fog eltűnni a nép lelkéből, elhomályosítván benne Isten képmását és belé pecsételve a Vadállat képmását.

Nem a mi dolgunk a földi hatalom feletti ítélkezés és minden Isten által megengedett hatalom elnyerné az áldásunkat, ha valóban Isten szolgája lenne az alattvalók javára és „nem a jótettek, hanem a gonosz tettek számára lenne félelmetes”. Most azonban az intés szavával fordulunk önökhöz, akik a hatalmat felebarátaik üldözésére és az ártatlanok kiirtására használják: ünnepeljék meg hatalomba jutásuk évfordulóját a foglyok szabadon engedésével, a vérontás, az erőszak, a rombolás, a hit üldözése beszüntetésével, forduljanak el a rombolástól a rend és a törvényesség kiépítése felé, adják meg a népnek a várva várt és megszolgált megnyugvást a testvérgyilkos háborútól. Különben „számot kell adnotok minden általatok ontott igaz véréért” (vö. Lk. 11, 51), „mert akik kardot fognak, kard által vesznek el” (Mt. 25, 52).]

Ez tehát egy nagyon éles körlevél, de figyeljük meg, itt sem hangzik el semmilyen felhívás a bolsevikok elleni fegyveres ellenállásra. Miért? Nem tudom, hogyan lehet erre a kérdésre válaszolni.

1918. november 24-én a patriarchánál házkutatást tartanak, azon az alapon, hogy a Népbiztosok tanácsáról írt proklamációja a Szent Háromság metochionban lévő lakásán van, majd letartóztatják. Másfél hónapot tölt letartóztatásban. Így fejeződött be az 1918-as év, a legfőbb egyházi tisztségben töltött első év, és most már egy teljesen más ország állt előtte, ahol az általa vezetett Egyházra rettenetes, soha nem látott, és akkor még az ő számára is felfoghatatlan és elképzelhetetlen üldöztetés várt. Az, ami akkor történt, azt senki nem volt képes a maga teljességében előre látni, senki nem érezte meg előre, minden váratlanul történt, minden teljesen fantazmagórikusnak tűnt. Azok, akik abban a régi Oroszországban nőttek fel, nem tudták felfogni, elképzelni, hogy mi történik az országgal. Az ország a szemük láttára változott meg kardinálisan, azok az emberek, akikről úgy gondolták, hogy ismerik őket, saját ellentétükbe fordultak. Ez valóban egy hatalmas birodalom, hatalmas Egyház összeomlása volt, aminek végbementét már, úgy tűnt, nem lehet megállítani.

De a patriarcha számára a legfontosabb az volt, ami az Egyházzal történt. Mert végső soron az Egyház általi megfékezésen kívül nem látott más utat az oroszországi rémálom megállítására. A rémálom azonban egyre nagyobb és nagyobb méreteket öltött. 1919-ben tovább éleződött a polgárháború és a bolsevikokkal való szembenállás növekedett. Ennek ellenére az 1919-es év az Orthodox Egyház elleni üldöztetés rafinéria és blaszfémia tekintetében példa nélküli éve lett. A patriarcha kénytelen volt ezzel szembenézni azután, hogy sem az anathémát kimondó, sem a bolsevikokat leleplező körlevele nem váltott ki semmilyen reakciót népünk döntő többségében ebben az időben.

(Folyt. köv.)

Advertisements