SZERGEJ FUDEL: GYERMEKEIMNEK ÉS BARÁTAIMNAK (RÉSZLETEK) – 3.

Szergej Fudel és felesége

Szergej Fudel és felesége, 1950-es évek

Szergej Fudel

Gyermekeimnek és barátaimnak

(részletek)

5. A kereszténység mint társadalomi erő végzetének érzése annál erősebb, minél ritkábban találkozunk a „hit titkával a tiszta lelkiismeretben”.

Emlékszem egy bírósági ügyre, amiről a múlt, vagyis a XIX. század végén jelent meg hír. Egy falusi lány a húsvéti szünet után visszafelé tartott az iskolába. Néhány kopejkát, egy kosár otthoni süteményt és néhány tojást vitt magával. Útközben rablógyilkosság áldozata lett. A gyilkost hamarosan elfogták. A pénzt már nem találták meg nála, a süteményt megette, de a tojáshoz nem nyúlt. A nyomozó egy véletlen kérdésére, miszerint miért nem ette meg a tojásokat is, a következő választ adta: „Hogyan ehettem volna meg! Hiszen böjti nap volt”.

Ez nem azért rettenetes, mert bírósági ügy lett, hanem azért, mert e böjtölő gyilkos mögött érezzük az évszázadokra visszanyúló hosszú láncolatot. Ez az eset csupán egy pillanatra felvillantotta a rothadás azon folyamatát, ami az Orosz Egyházban a XIX. században végbement.  Tudok tetteidről. Tudom, hogy élőnek neveznek, de halott vagy” (Jel. 3, 1) – e szavak nem egy emberhez, hanem az Egyházhoz szólnak. Miért van az, hogy akkoriban, de a korábbi időkben is, az Egyház tagjai, különösen pedig a papsága, nem merik ezt beismerni, azt pedig, aki beismerte, bizonyára, az Egyház iránti tiszteletlenséggel vádolták? Tisztelte-e az Úr az Egyházat, amikor azt mondta neki, hogy halott, nem pedig élő? Hiszen mi semmiben nem határoljuk el magunkat az Egyháztól, hanem a leleplezés minden súlyát mindenek előtt magunkon viseljük. Én ebben is vétkesebb vagyok mindenkinél.

Eszembe jut még (hiszen visszaemlékezést, nem pedig cikket írok) egy szép tavaszi este Moszkvában. Apám Hajnali Istentiszteletet végez a Nagy Héten és az „Ímhol jő a Vőlegény…” után az Evangéliumot olvassa: Jaj nektek, képmutató írástudók és farizeusok, mert hasonlók vagytok a meszelt sírokhoz, amelyek kívülről szépnek látszanak, de belül tele vannak halottak csontjaival és mindenféle tisztátalansággal”. Majd újból, még egyszer „jaj nektek”; ez a „jaj nektek” egyre hangosabb a templom és a tavaszi este csendjében, és úgy tűnik, az egész világban hallhatóan harsog. Nagyon szeretem és ismerem apámat és hallom hangjában a könnyeket, a félelmet, a hatalmas aggodalmat, a keserűséget és a rettenetes igazságot, hogy mindezt saját magáról, önmagunkról, az Egyházról olvassa. „Éljetek ti is atyáitok mértéke szerint”… A „jaj nektek” elcsendesedik, mert már minden el lett mondva. De még a végén: „Jeruzsálem, Jeruzsálem, aki megölöd a prófétákat… Íme, elhagyatott lesz a ti házatok”. Rettenetes volt mindezt hallgatni, de egyúttal jó is volt! Mi lehetne jobb az igazságnál, mi lehetne örömtelibb, mint amikor megbizonyosodsz arról, hogy Dosztojevszkij szavai szerint, „nem hal meg a nagy gondolat”, hogy Isten Igazságán „a pokol kapui sem fognak diadalmaskodni”?! (Mt. 16, 18)

Talán azért jutnak mindezek az eszembe, hogy támaszt találjak a reálisan létezett jó egyházi valóságban, hogy ingadozó hitemben a számomra legdrágább ember hitére támaszkodhassak. Oly nagy keserűség volt a hangjában, oly sok könny és oly nagy szeretet!

„Amikor a tavaszi cseppek mutatják,

a Nagyböjt kezdetét,

csendes szívvel, egyszerű lélekkel

haladtál az isteni őrhelyre.

Szavakkal most kifejezhetetlen

az a meghitt élet veled,

amikor Nagyhét csütörtökén

megkondultak felettünk a harangok…”

Emlékszem ezekre az elolvasott evangéliumi olvasmányok számát elütő harangütésekre, olyanok voltak, mint a szív dobbanása, emlékszem a gyertyák lángjára, a körülálló hallgató népre.

Mégis ki volt volt az, aki ilyen tiszteletet nevelt a böjt iránt e XIX. századi férfiban? Mégis ki volt az, aki valamit nem mondott el neki, amikor a kereszténységről tanította?

A kereszténység: böjt? Igen, kétségtelenül. A kereszténység: irgalom? Igen. A kereszténység: engedelmesség és szeretet az Egyház iránt? Igen. A kereszténység még sok minden más. De mégis lehetséges-e, meghaladva e részleges meghatározásokat, valami átfogó meghatározást adni a kereszténységről összességében? A kérdésnek gyakorlati jelentősége van, mivel nyilvánvaló, hogy az említett férfinak csak a kereszténység egy kis részét magyarázták el, a többit pedig eltitkolták előle, kiszűrték a szúnyogot és lenyelték a tevét.

Annak, aki az Egyház felületéről, ahol olyan sok a botrány és az igazságtalanság, mélyebbre hatolt és Isten Lelkével él saját küzdelmének rejtelmében, annak nincs szüksége meghatározásokra, mivel a gyakorlatban találta meg azokat és azokban él, szívében örvendezve. De nekünk, talán, mégis szükségünk van rá, mint a más küzdelmének csendjébe bevezető titkos vasajtóra.

A kereszténység az Isten Országáról szóló tanítás, örömhír. A legnehezebb idézeteket hozni erre, mivel önkéntelenül is eszembe jutnak azok a könyvek, amelyek teljesen idézetekből állnak és nem győznek meg senkit sem. Eljött az a kor (bár valójában mindig is így volt), hogy a kereszténységről csak az Isten erejébe vetett személyes hittel lehet meggyőzni. A róla szóló mindenféle irományoknak, beszédeknek egyre kevesebb jelentőségük van. Mi (én) azonban egyre csak „róla” beszélek, nem pedig „benne” élek. Az Egyházban élni azt jelenti, hogy rálépünk Krisztus szűk és fájdalmas ösvényére, és milyen kevesen vannak, akik erre merészkednek! Mennyivel könnyebb a „templom falainál üldögélni” a napon, hallgatni a madarakat, cigizgetni, mindenféle különleges erőfeszítés nélkül elmélkedni e szűkségről és fájdalmasságról. Ilyenek vagyunk mi, akik úgymond hívők vagyunk. De áldja meg az Úr a valóban keresőket az igazi út megtalálásával, vigasztalja meg őket, segítse őket, irgalmazzon nekik, és velük együtt nekünk is.

(Folyt. köv.)

Reklámok