„A Mennyei Királyt nem olyan könnyű megdönteni mint a földi cárt” – beszélgetés Szent Tyihon patriarchával

“Fonar”, 1918. január

Gyermekeim! Minden orthodox orosz ember! Minden keresztény! Csak a rossznak a jóval való gyógyítása sziklájára épül a mi Szent Orthodox Egyházunk leronthatatlan dicsősége és nagysága, és még ellenségei számára is elérhetetlen az ő szent neve, gyermekei és szolgálói küzdelmének tisztasága. Kövessétek Krisztust! Ne áruljátok el Őt. Ne engedjetek a kísértésnek, ne pusztítsátok el a bosszú vérében lelketeket. Ne hagyjátok, hogy legyőzzön titeket a gonosz. Győzzétek le a rosszat jóval!” (Tyihon patriarcha körlevele)

„Az orosz nép szentsége: Krisztus” (Dosztojevszkij)

Megjelent 1918. januárjában a „Fonar” újságban

Csendes tiszta utcácska, távol a zajos, piszkos, hangyabolyként nyüzsgő központtól. A monostori boltív-kapu egy tágas, nyugodt udvarra vezet. Tipikus monostori épületek. A mélyén pedig egy kis lakóépület homlokzata…

Ez a Szent Háromság metochion, Őszentsége Tyihon, összoroszországi patriarcha moszkvai lakóhelye.

* * *

Az izgatottság, áhítat és a kínzó kérdések feloldásának reménye összezavarodott érzéseivel közelítettem a barátságos fehér terem felé.

Itt él és dolgozik idős kora erejének mértékében az az ember, akinek szent felszólítására mindenki, aki még becsületes, szilárd maradt ebben az elkínzott, szétmarcangolt országban, halálos fájdalommal szemlélve a valaha hatalmas haza feltartóztathatatlan romlását, arra hívatott, hogy a szent egyházi zászlók alatt álljon az utolsó csata sorába, a meggyalázott és megalázott Orthodox Egyház védelmére.

Küzdjön az ugyanúgy orosz, vagy orosz maszkot öltött emberekkel szemben, akik elállatiasulva saját testvéreik feletti olcsó győzelmüktől, elsátániasulva saját mérhetetlen gőgös meggyőződésüktől, miszerint joguk van a véres kezükkel levert áldozatukra, Oroszországra kényszeríteni félőrült zagyvaságaikat az államrend, a gazdaság, az oktatás és végül a vallás új berendezkedéséről…

Igen, az orthodox vallásért, ami egyetlen és utolsó eredeti nemzeti kincsünk. Az utolsó, ami még szétrabolatlan maradt ezen elemi-felkorbácsolódott szürke néptömeg által.

* * *

Milyen béke, milyen szépség… és tisztaság van a patriarchai szobákban! Hangsúlyozom: tisztaság! Mert mennyire vágyódik a lélek éppen e fizikai tisztaságra és rendre, miután nap mint nap szemléli azt a szennyet és összeköpködött világot, ahol a sors akaratából az „elvtárs” berendezkedett.

Nem kellett sokat várnom. A vladikánál sok hivatalos látogató volt, de mind papok voltak, magas rangú és fontos emberek, és talán a sok sötét reverenda között az én szerény tiszti egyenruhám volt az oka annak, hogy soron kívül fogadtak.

A titkár azonban figyelmeztetett, hogy a vladikának nincs sok szabadideje: ülésre siet, ezért csak néhány percre tud fogadni engem.

De milyen drága volt számomra e néhány perc is.

* * *

A patriarcha megnyerő benyomást kelt modorának egyszerűségével, hangnemének közvetlenségével és szívélyes lágyságával.

Mozgásában, nagyon idős kora ellenére, még friss és élénk. Átható és mély tekintete gyakran csillan fel lelkesedéssel, ami önkéntelenül is átadódik a vele beszélgető embernek.

Amikor áldást kértem tőle, megcsókoltam a kezét és éreztem, hogy válaszul megcsókolja a fejem. Leült és mutatta, hogy üljek le mellé, majd türelmes és kérdő tekintettel nézett rám.

Leültem és önkéntelenül felfigyeltem a vladika szobája melletti templomból hallatszó harmonikus szerzetesi énekre. A távolság által eltompultan a kórus éneke olyan szomorúan, szigorúan hangzott, így hangolt rá a patriarchával folytatandó előttem álló beszélgetésre.

* * *

Izgatott lettem és összezavarodtam amiatt, hogy ilyen közel kerülhettem az Összoroszországi Egyház fejéhez, aki a briliáns-kereszttel díszített fehér patriarchai süvegében, mellkasán drága panagiával előttem ült. Megkezdtem vele beszélgetésemet az oroszországi nyájnak írt felhívásával kapcsolatban.

Mély fájdalommal és keserűséggel szólván a véres eseményekről, a vladika hangsúlyozta az Egyház siralmas helyzetét.

A patriarchátus intézményének Nagy Péter cár korában történt megsemmisítésével, a patriarcha szerint, a vallási közömbösség behatolt a lakosság minden rétegébe. Az Egyház mintegy megdermedt, de nem halt meg. A hit szikrája soha sem hunyt ki és néha éles lánggal lobbant fel. Az Egyház üldözése most felébreszti a tömegekben a vallási tudatot. A legutóbbi Péterváron és más városokban történt események meggyőző példái ennek. Hát nem halljuk mindenhonnan az Egyház iránti hűség és odaadás forró nyilatkozatait a papság és a világiak részéről?

Eszembe jutott egy pap, aki azt mondta, hogy inkább hagyja meggyilkolni magát, mintsem, hogy megengedje a templom szent edényeinek elrablását; eszembe jutott Ugljanszkij atya, akit a matrózok Szimferopolban gyilkoltak meg.

Az elállatiasodás példái mellett a patriarcha beszélt Szkipertov protoijerej értelmetlen meggyilkolásáról is.

* * *

„Igen – folytatta a vladika, – eljött végül az az idő, amikor az Egyház felemeli a hangját, amikor többé nem maradhat közömbös látván, hogy mi folyik szerencsétlen hazánkban. Most újjá kell születnie az új életre és a küzdelemre…

Fellépése egyáltalán nem politikai, hanem csupán erkölcsi. «Távolítsátok el azért a gonoszt magatok közül» – ez a Szent Írás kifejezése. A kiközösítés azt jelenti, hogy az Egyház kitaszítja magából a nyilvánvalóan gyilkos és rabló világiakat, valamint a templomok megszentségtelenítőit és kirablóit. A világiak támogatják ebben az Egyházat és megszakítják a közösséget a kiközösítettekkel.

Az apa és az anya tagadja meg az ilyen fiát, a testvérek az ilyen testvért, a rokonok és ismerősök forduljanak el tőle mint valami pestisestől.

– És ha olyan emberek esnek a kiközösítésbe, akiknek kezében hatalom van?

– Mi nem hívunk fel lázadásra – volt a válasz, – a hatalom elleni lázadásra, csak az annak eltorzult és bűnös megnyilvánulásaival való küzdelemre. A hatalom lehet monarchikus vagy köztársasági, kadét vagy bolsevik, de nem szabad büntetlenül ilyen példátlan megrázkódtatásokat kiváltania és így szétzilálnia az erkölcsi alapokat.”

* * *

„- Az Egyház elválasztása az államtól? Ezt könnyebb papíron végrehajtani, mint a szívekben. Hiszen Oroszországban legalább 110 milliós orthodox lakosság van, és hogy hányan vannak a szétválasztás ellen, nem ismeretes…

El akarják venni az Egyháztól a vagyonát, a drága kegytárgyakat. De hiszen ezek nem annyira az Egyház tulajdona, mintsem a nép áldozati ajándékai. Mindig készek vagyunk lemondani erről, de tudnunk kell, hogy kiknek a kezébe kerül.

Mit akarnak ezzel elérni?”

Bolsevikok a Kreml Nagyboldogasszony székesegyházában, 1918.

„- Vegyenek el mindent akár ma, holnap újra megindul az áldozatok árama. Hiszen ez világos: ha drága ajándékokat visznek a szeretetett embereknek, akkor hogyan lehetne megakadályozni a hívő embereket abban, hogy drága ajándékokat vigyenek lelkük szentélyébe: az Egyházba.

– Szentséges atya, Ön hogyan látja a hittan iskolai eltörlését?

– Őszintén csodálkozom. A dekrétumok szerzői nem veszik észre az ellentmondást az általuk hirdetett vallásszabadsággal. Higgyenek abban, amiben akarnak, de adják meg másoknak is a lehetőséget, hogy úgy higgyenek, ahogy akarnak. Nézze, én éltem Amerikában: ott az iskolákban nincs hittan, de szombatonként a tanulók lehetőséget kapnak arra, hogy hitfelekezetüknek megfelelően tanulhassák ezt a tantárgyat.”

* * *

Ekkor eszembe jutott egy újsághír.

„- Szentséges atya, Spicberg vallásügyi komiszár előadásában azt mondta, hogy a cár és a burzsoázia megdöntése után az utolsó háború következik: Isten ellen. Ebben az előadásban arról beszélt, hogy hamarosan megjelenik a dekrétum a templomok bezárásáról, a Szent Titkokból való részesülést varázslásnak nevezik, a szent edényeket pedig – amik természetesen aranyból vagy ezüstből vannak – a varázslás eszközeinek, ezért azokat el kell kobozni.”

A patriarcha vállat vont.

„- Nem olyan könnyű megdönteni a Mennyei Királyt, mint a földi cárt.”

* * *

A beszélgetésben áttértünk az Összoroszországi Egyházi Zsinat következő ülésének kérdésére.

„II. Miklós félt a Zsinat összehívásától, – jegyezte meg a vladika, – félt attól, hogy a patriarchai hatalom nehogy elhomályosítsa az autokráciát. De a patriarchát megválasztották, a Zsinat legfontosabb feladata pedig most az, hogy megszervezze a szabad Egyházat, amelyet így képzelünk el: élén áll a patriarcha, körülötte a teológiai és kánoni kérdésekben kompetens püspökök Tanácsa, majd az egyházközség, amely a klérusból és a világiak választott testületéből áll. E harmadik intézményhez, vagyis az egyházközséghez kerülnek a korábbi sztároszták és parochusok jogosultságai.

– Mi az Ön véleménye az órítusúaknak az Egyház védelmében való részvételéről? Hiszen ők régóta a hit kipróbált védelmezői.

– Pontosan, – élénkült fel a patriarcha, – ezt a kérdést szintén fel fogjuk vetni a Zsinat következő ülésén.”

A szobába bejött a titkár. A patriarcha felállt, mintegy értésemre adva, hogy a fogadás véget ért. Látszott, hogy siet valahová.

„Ön orosz ember, – mondta végül, – értem, hogy osztozik az igazi hívők fájdalmas értetlenségében. De ne csüggedjen el lélekben. Higgyen nekem, ez a vihar hamar elvonul, sőt, már el is vonult. Ismerem az orosz népet.

Valóban, a legutóbbi eseményekben egyes munkások és matrózok szentségtörően viselkedtek. De egy jellemző vonás azokból a zavaros novemberi napokból: a Kremlt ostromló katonák odajöttek hozzám áldást kérni, amikor kimentem az ostrom idején. Mindez csak múlandó hordalék. Én ezen az állásponton voltam és tudom, hogy a katonák vakon teljesítik az elöljárók parancsait. Így volt itt is.” – E szavakat a patriarcha akkor mondta, amikor szívélyesen kikísért az ajtóhoz.

A beszélgetés véget ért. Újból áldást kértem, és kezének megcsókolásáért újból válaszcsókot kaptam a fejemre.

Amikor elhagytam a patriarchai szobákat, lelkemben éreztem az Egyház közeli győzelmének új, friss érzését, a bizonyosság eleven érzését.

Bár a harag és a gyűlölet megmérgezi a lelkeket, bár egymás után omlanak le a társadalom és az államiság alapjai, de mindaz, ami összeomlott és szét lett verve, fel fog egyenesedni és meg fog erősödni az Egyház körül. Az Egyház rendíthetetlenül ki fogja bírni Krisztus ellenségeinek minden csapását és állva marad e rettenetes harcban.

„Az ég és a föld elmúlik, de az Én beszédeim nem múlnak el”.

Az emberi társadalom végső berendezkedése az Egyházon, és Fején, Krisztuson keresztül valósul meg.

1918. január 23.

Megjelent: Fonar, 1918/4. Január 29.

Reklámok