Georgij Mitrofánov atya: Szent Tyihon patriarcha, 4. rész

Petr Szkipetrov atya

Pjotr Szkipetrov atya. Megpróbálta visszatartani a vörösgárdistákat a hívők elleni erőszaktól a Névai Szent Sándor lavrában. Lelőtték.

Mindenesetre ezek a szavak hangzottak el akkor a patriarchától. Remélte, hogy e szavak megállítják a terrort az országban. Nem véletlen,hogy január 19-én adta ki ezt a dokumentumot, teljesen magára vállalta érte a felelősséget. A Zsinat másnap nyitotta meg második ülésszakát. El kell mondani, hogy a zsinat minden tagja úgy fogadta az anathémát kimondó körlevelet, mint a zsinat nevében tett felszólalást. Tehát ezt nem szabad elfelejteni: a Helyi Zsinat által ekkor elfogadott anathéma mind a mai napig érvényben van.

Igaz, feltehetik a kérdést: de mi van akkor I. Alekszij patriarchával, aki Panyihidát végzett Sztálinért? Mi legyen az akkor Sztálinról mondott beszédével (a beszédet majd felolvasom később)? Itt kénytelen vagyok három pontot tenni… Nem tudom. Ahogy azt sem tudom, miért végezték a Megváltó Krisztus székesegyházban Szergej Vlagyimirovics Mihalkov temetését? Azét az emberét, aki a bolsevikok pártja himnuszát* írta abban az időben, amikor még le sem ülepedett a Megváltó Krisztus székesegyház romjain a por? Aki ezért az Egyházból kiközösített Lenin nevét viselő rend kitüntetését kapta? Szintén nem tudom, mit mondhatnék ezzel kapcsolatban…

De akkoriban az ilyen még elképzelhetetlen volt. A zsinat a Megváltó Krisztus székesegyházban ülésezett, ami lerombolhatatlannak, öröknek tűnt, a bolsevikok pedig csak kísérteteknek látszottak, akiknek végül hamarosan el kell tűnniük. Annál is inkább, mivel aláesnek a patriarcha és a zsinat anathémájának.

Az anathémára adott válasz a Péterváron meglehetősen ismert Pjotr Szkipetrov protoijerej meggyilkolása volt a Névai Szent Sándor Lavrában, majd hamarosan, február 7-én Kijevben meggyilkolják a Zsinat tiszteletbeli elnökét, Vlagyimir (Bogojavlenszkij) metropolitát, akit a Kijevi Barlangkolostor szerzetesei lényegében kiadnak a vöröskatonáknak [a Lavrában ekkor sok szerzetes él, akik tétlenül és közömbösen nézték, ahogy néhány vöröskatona a metropolitát kivezeti a Lavrából és a monsotor fala mellett kivégzik őt – ford. megj.]. Ezek az események végül kijózanító hatással voltak a zsinat tagjaira.

Kezdték felfogni, hogy az Egyház tényleg a valódi üldöztetések korszakába lép. Ekkor egy váratlan kezdeményezés hangzott el: a zsinat tárgyalja meg annak kérdését, hogy Tyihon patriarcha nevezzen ki titokban a patriarchai jogok teljességével rendelkező helytartókat. Sokak számára nyilvánvalóvá vált, hogy a bolsevikok leszámolhatnak a patriarchával és szétzavarhatják a zsinatot is, amely így nem lesz képes új patriarchát választani. Azonban a kánonok tiltják, hogy az egyházfő a patriarchai jogok teljességével rendelkező utódot nevezzen ki maga után. Mit lehetett tenni?

A Helyi Zsinat úgy határozott: kivételt tesz, és kötelezi Tyihon patriarchát arra, hogy titokban nevezzen meg több személyt, állítsa ki a megfelelő dokumentumokat és ezután tájékoztassa a zsinatot, hogy teljesítette a megbízást. Ezt Tyihon patriarcha meg is tette. Ma már nem lehet minden kétséget kizáró bizonyossággal megállapítani, hogy Tyihon patriarcha kiket nevezett meg első helytartóinak.

1918. március 2-án Tyihon patriarchát felkereste a zsinati tagok egy csoportja, hogy mielőtt délre távoznának a Fehér-mozgalomban való részvétel céljából, írásos áldást kérjenek Kornyilov és Alekszejev tábornokok részére, akik a déli [a bolsevikok ellen harcoló – ford. megj.] Önkéntes Hadsereget vezették. A patriarcha áldást adott a zsinati tagok e csoportjának, hogy elhagyják a zsinatot és délre utazzanak, ugyanakkor visszautasította, hogy áldást adjon az első bolsevikellenes ellenállás vezéreinek. Azt felelte, hogy az Egyháznak nem szabad a kezdődő testvérgyilkos háborúban semelyik oldalon sem állást foglalnia. Az Egyháznak a békére kell felhívnia, és e helyzetben mindenkinek magának kell meghoznia a választást.

Tyihon patriarcha e helyzetben nem tartotta lehetségesnek, hogy határozott, kemény bolsevikellenes álláspontot foglaljon el. Mi állt e mögött? Egyrészt kimeríthetetlen szeretete és irgalma mindenki iránt, másrészt az a hite, hogy az orosz nép végül észhez tér, szembesülvén az általa kimondott anathémával, elfordul a bolsevikoktól, és akkor a bolsevikok a kínai internacionalista brigádok, lett lövészek és zsidó komiszárok segítségével sem tudnának győzedelmeskedni Oroszországban. Az orosz népnek lehetősége volt arra, hogy elvesse vagy elfogadja a bolsevizmust. A patriarcha abban reménykedett, hogy a nép végül el fogja vetni.

De itt azonnal következetlennek bizonyult. Visszautasítván, hogy áldást adjon a Fehér-mozgalomra, hogy bevonódjon a politikai huzavonába, a patriarcha mégsem tudta tűrtőztetni magát, és három nappal később körlevelet adott ki a bolsevikok által kötött Breszt-Litovszki békesszerződés miatt.

„A Szent Orthodox Egyház, amely ősidők óta segítette az orosz népet, hogy összegyűjtse és felmagasztalja az Orosz Államot, nem maradhat közömbös annak pusztulása és felbomlása láttán… Ez az orosz nép nevében aláírt békeszerződés nem fog elvezetni a népek testvéri együttéléséhez. Hiányoznak belőle a megnyugvás és a megbékélés zálogai, a harag és az embergyűlölet magjai vannak elültetve benne. Az új háborúk és az emberiségre váró rossz csírái vannak elhelyezve benne.”

Nagyon igaz, mély szavak. Németország, amely szigorúan véve stratégiai szempontból az első világháborút már 1914. végére elveszítette és 1917-ben már vereségre volt ítélve, hirtelen olyan helyzetbe kerül, miszerint egyik legfőbb ellenfele, Oroszország, kilép a háborúból, hatalmas területeket áldoz fel a haldokló Németországnak (egész Lengyelországot, a Baltikumot, Belorussziát, Ukrajnát), kötelezettséget vállal arra, hogy pénzben, élelmiszerszállítmányokban reparációt fizet. Ez természetesen abszurdum és szégyen volt. Sokat elmond, hogy a szövetségesek Oroszország nélkül is egy év múlva, sőt, az ezen események utáni fél év során teljesen legyőzik Németországot, Oroszország pedig, amely e háború hatalmas terheit viselte magán, elveszítette a győzelem minden gyümölcsét, és magára vette a kötelezettségeit eláruló szövetséges szégyenét. Ez felháborított minden olyan embert, akiben még volt valami élet, többek között a zsinat több tagját, és felháborította a patriarchát is. Ezért hirtelen felszólalt ebben a tisztán politikai kérdésben. Mégpedig meglehetősen élesen.

Oroszországi újvértanúk

A kommunisták Andronyik permi érseket élve eltemették, Germogén tobolszki püspököt kővel a nyakában a folyóba lökték

Az országban ebben az időben egyre növekszik a hivatalosan még be nem jelentett bolsevik terror. 1918 nyarán, amikor a zsinat megszakította munkáját a második és a harmadik ülésszak között, az orosz történelemben még soha nem látott terror időszaka kezdődik, amely során arisztokratákat, kereskedőket, a bolsevikok szolgálatát visszautasító tiszteket, értelmiségieket, papokat gyilkolnak meg. Mi erre már normálisként tekintünk, de akkoriban ez új dolog volt, és különösen rettenetes volt hallani a papgyilkosságokról szóló híreket, hiszen a papság teljesen védtelen a gyilkosaival szemben, mivel a többi felsorolt kategóriától eltérően a papok nem védelmezhetik önmagukat erőszakkal, a kánonok tiltják a papságnak, hogy fegyverrel a kézben védekezzenek. Andronyik (Nyikolszkij) permi érsek, Germogén (Dolganov) tobolszki püspök, Amvroszij (Gudko) szarapulszki püspök, Vaszilij (Bogojavlenszkij) csernyigovi érsek, Varszanofij (Lebegyev) kirillovszki püspök, Jefrem (Kuznyecov) szelengini püspök, Makarij (Gnyevusev) vjazmai püspök, Pimen (Belolikov) szemirecsenszki és verniji püspök – ők mind olyan kanonizált püspökök, akiket, mint látjuk, az ország különböző pontjain gyilkoltak meg 1918 nyarán. Ez természetesen rendkívüli, felfoghatatlan volt. A papokról nem is beszélve.

Tyihon patriarcha 1918. júniusában Pétervárra utazott. Itt a hatalom különösen kegyetlenül lépett fel az Egyházzal szemben. Hatalmas körmenetet tartottak a Nevszkij-sugárúton, amit a bolsevikok megpróbáltak betiltani, de végül, ellentétben az Alkotmányozó Gyűlés támogatására 1918. január 6-án az utcára vonuló munkások tüntetésével, most nem merték erővel szétverni a felvonulókat. De ez volt az utolsó ilyen nagyszabású, az egyházi nép részvételével tartott megmozdulás a városunkban, és más helyeken sem fordult ilyen elő.

Tyihon patriarcha a zsinati bizottság elnökeként folytatta a zsinat harmadik ülésszakának előkészítését. Ekkor vált ismertté II. Miklós cár meggyilkolásának híre. A bolsevikok csak az uralkodó kivégzését jelentették be, de eleinte megpróbálták elhallgatni, hogy meggyilkolták a cár egész családját. Ezért a zsinatra az a hír jutott el, hogy kivégezték II. Miklós cárt. Viták folytak arról, hogy hogyan kellene róla megemlékezni. Egyesek azt mondták, hogy úgy kell róla megemlékezni, mint uralkodóról, annak ellenére, hogy lemondott a trónról, mások azt mondták, hogy úgy kell róla megemlékezni, mint minden más meggyilkoltról: „Istennek meggyilkolt Miklós szolgájáról”, és semmiképpen nem szabad kötelezővé tenni az egyházközségek számára a Panyihida végzését, megint mások úgy vélték, hogy a trónról lemondott uralkodó súlyos bűntettet követett el az országgal szemben, ezért egyáltalán nem szabad kötelező megemlékezést elrendelni. Nagy viták folytak e kérdésben.

Végül arra a közös véleményre jutottak, hogy az egész zsinat közösen tart Panyihidát, amelyen mégis mint uralkodóról fognak megemlékezni. Igen, lemondott a trónról, de attól még uralkodó maradt. Tudatában voltak, hogy sokaknak ezért hazatérve életükkel és szabadságukkal kell majd fizetniük ezért a Panyihidáért. Ennek ellenére mégis ilyen döntést hoztak.

A továbbiakban a zsinat harmadik ülésszaka különféle döntéseket hozott, nagyon komoly határozatokat kellett előkészítenie például az istentiszteleti élet kérdésében, de a bolsevikok lényegében szétverték a zsinatot, amikor elvették azokat az épületeket, ahol a zsinat ülésezett. Ezért a zsinat 1918 szeptemberében kénytelen volt megszakítani a munkáját. Anélkül, hogy befejezte volna a kitűzött feladatokat.

Folyt. köv.

* Ez a himnusz lett később a szovjet állami himnusz. Szövegét ugyanez a Mihalkov az aktuális politikai irányvonalnak megfelelően többször átdolgozta. Utolsó változata a putyini Oroszország napjainkban érvényes himnusza, amiben már Istenoltalmazta Szent Oroszországról énekelnek. Ennek a szövegnek a szerzője ugyanaz a Mihalkov volt, mint a bolsevik himnusz szerzője. (Ford. megj.)

Advertisements