Georgij Mitrofánov atya: Szent Tyihon patriarcha. 3. rész

Zsinat

Az 1917-1918-as Zsinat elnöksége

Szeretnék emlékeztetni arra az 1917-es bonyolult helyzetet súlyosbító körülményre, miszerint az Orosz Birodalom törvényei kimondták, hogy az uralkodó az államvallás dogmáinak teljhatalmú védelmezője, vagyis gyakorlatilag az egyházi hierarchia feje volt. Ezért II. Miklós lemondása, amikor a hatalom teljessége az Ideiglenes Kormány kezébe került, visszás helyzetbe állította az Egyházat. Uralkodó nincs, nem tudni, hogy lesz-e később, tehát akkor az Ideiglenes Kormány tölti be az államvallás dogmái teljhatalmú védelmezőjének tisztségét? Ez természetesen abszurdum volt. Ezért az Ideiglenes Kormány által kinevezett főügyésznek való engedelmesség – Vlagyimir Nyikolájevics Lvovot nevezték ki e tisztségbe – még kínosabb volt a főpapok számára, mint a korábbi, uralkodók által kinevezett főügyészeknek való alárendeltség. Ennek ellenére az új főügyész hajlamos volt a szinódusi ügyekbe való beavatkozásra, és amikor 1917 tavaszán a Szinódus összetételének megváltoztatása mellett döntött, a Szinódus tagjai szavukat adták egymásnak, hogy nem vállalnak tagságot az új Szinódusban, még akkor sem, ha az új főügyész kinevezné őket. Nyilvánosságra hozták az új Szinódus névsorát, amelyben mégis volt egy főpap, aki tagja volt a régi, még a cár által kinevezett Szinódusnak is. Nem nehéz kitalálni, hogy kiről van szó: a leendő Szergij (Sztragorodszkij) patriarcháról.

Tyihon azonban, annak ellenére, hogy liberális hírében állt, nem lett tagja az új Szinódusnak. Helyzete meglehetősen bonyolult volt, mivel a litvániai egyházmegye a háború következtében a front túloldalára került, a hadsereg kezdett szétesni, a németek egyre inkább előre törtek, ő pedig továbbra is el volt szakítva az egyházmegyéjétől. Ekkor szervezik meg a főpap-választásokat. Június 19-én Tyihont választják meg a moszkvai főpapi szentszékbe, majd augusztus 13-án metropolitai rangra emelik. Így történt, hogy Moszkva még a patriarchává választása előtt elfogadta őt elöljárójaként. Ez a választás természetesen arról tanúskodott, hogy Tyihon kimondottan lelkipásztorként mutatkozott meg Moszkvában. Moszkva pedig jelentős mértékben Oroszországot jelenti.

Természetesen helyzete folytán nagyon aktív résztvevője vált a Zsinatelőkészítő Tanácsnak, amely az Összoroszországi Egyházi Zsinat összehívását készítette elő. Természetesen kulcsfontosságú szerepe volt a zsinaton is, hiszen őt választották meg az 1917-1918-as Helyi Zsinat elnökévé. A tiszteletbeli elnök pedig a kijevi metropolita volt, Vlagyimir (Bogojavlenszkij), az első főpap újvértanú.

A patriarchátus kérdése természetesen már a zsinat első ülésszaka munkájának legelső heteiben a legfontosabb kérdéssé vált. El kell mondani, hogy az Oroszországban kialakult változások, az Egyház felszabadulása az államhatalom, az állami bürokrácia nyomasztó uralma alól, sokakat arra késztetett, hogy szabadon fellélegezzenek és elgondolkodjanak, önállóan elgondolkodjanak arról, hogy milyennek is kellene lennie az Egyháznak. Az ország a valóban legszélesebb szabadság körülményei között kezdett káoszba süllyedni. E körülmények között az Egyház meglepő módon képes volt megszervezni önmagát, képes volt előkészíteni és megtartani ezt a nagy jelentőségű zsinatot, amilyet az Orosz Egyházban már kétszáz éve nem tartottak.

A patriarchátus visszaállításának kérdése azonnal nagyon élesen felvetődött. Meg kell jegyezni, hogy a zsinat megnyitása utáni első időkben sokan, köztük meglehetősen tekintélyes tagok léptek fel a patriarchátus intézményének visszaállításával szemben. Többek között Szergij (Sztragorodszkij) is ellenezte a patriarchátus visszaállítását. Nagyon forró vita kezdődött a kérdésben, és bár Tyihon metropolita nem vett részt különösebben e vitákban, de ugyanakkor támogatta a patriarchátus visszaállítását, anélkül, hogy feltételezte volna, hogy ő lesz a leendő patriarcha.

Elfogadták a patriarcha-választásnak egy meglehetősen sajátos módját. Előbb három jelöltet kellett választani, akiknek el kellett nyerniük a zsinat tagjai többségének szavazatát. Majd pedig sorshúzással választották meg közülük az új patriarchát. Tehát senki nem rendelkezett garanciával. A patriarchátus visszaállításával kapcsolatos viták nagyon hevesek voltak, majd amikor úgy határoztak, hogy visszaállítják a patriarchai tisztséget, egyből hozzáfogtak a patriarcha személyének megválasztásához. E döntést augusztus 30-án hozták.

Nehéz megmondani, hogy helyesen döntött-e a zsinat. A zsinat egyik ülésén Nezsevcov pap azzal a javaslattal lépett fel, hogy patriarchaválasztás helyett a zsinat adjon ki felhívást Oroszország minden orthodox keresztényéhez, hogy kezdjenek fegyveres harcot a bolsevikok ellen, akik akkor még csak épp elfoglalták Pétervárt és még csak harcoltak a hatalomért Moszkvában. Az országban nem volt uralkodó, nem volt már semmilyen törvényes hatalom, a bolsevikok átvették az uralmat Péterváron, Moszkva utcáin harcok folytak, ezért úgy tűnhetett, hogy a patriarcha megválasztása megbékéltetheti az országot, mert megjelenik az a vezér, aki körül összefoghatnak az orosz orthodox keresztények, többek között a tizenötmilliós, felbomlott orosz hadsereg is, amely addigra már a vörösgárdista bandák utánpótlásának bázisává vált, hiszen ezek elsősorban dezertált katonákból álltak akkoriban.

Megkezdték a választásokat. 1917 októberében három jelölt neve merült fel: Antonyij (Hrapovickij), akkor még kijevi érsek, Arszenyij (Sztadnyickij) novgorodi érsek és Tyihon (Bellavin) moszkvai metropolita nevei. A legokosabb, a legszigorúbb és a legjóságosabb, ahogy akkoriban nevezték őket. A sorshúzás nyomán tehát a legjóságosabb főpapot választották meg 1917. november 5-én. Ez természetesen Oroszország számára gondviselésszerű választás volt. Emlékeztetek, hogy ekkorra a bolsevikok már meggyilkolták az első papot, Joann Kocsurov protoijerejt Carszkoje Szelo-ban. A patriarcha személyesen ismerte őt még közös amerikai szolgálatuk idejéről. Levelet írt az özvegyének.

Ekkorra már végleg megtörték a junkerek ellenállását. Az orosz történelem legdrámaibb fejezete zajlott Moszkvában, ahol több mint 40 ezer tiszt volt, de csak a junkerek kis csoportjai és néhány önkéntes tiszt tanúsított ellenállást a bolsevikoknak. A többiek tétlenek maradtak. Épp ekkor választották meg a legjóságosabb főpapot patriarchának a Megváltó Krisztus székesegyházban. 1917. november 11-én a patriarcha részvételével a zsinat döntést hozott a moszkvai utcai harcokban elesettek temetéséről, függetlenül attól, hogy melyik oldalon harcoltak. Az Egyház a békére hívott fel.

terror

“Halál a burzsoáziára és talpnyalóira. Éljen a vörösterror!”

Igaz, amikor a temetésre kiment papok meglátták az utcai harcok áldozatait, akkor azonnal észleltek egy részletet: míg a vöröskatonák általában puskagolyó vagy repeszek okozta sérülések miatt haltak meg, addig sok junker teteme csonkolt volt. Ez arra utalt, hogy az Oroszországban kiterebélyesedő polgárháború kegyetlen lesz és ez a kegyetlenség éppen a felek egyikére lesz különösen jellemző, bár a polgárháborúk sohasem szoktak irgalmasak lenni. Akkor talán el kellett volna gondolkodni Nyezsevcov pap igazságán, hogy az orthodox népet a bolsevikokkal szembeni fegyveres ellenállásra kellett volna felszólítani.

De mindenkit úgymond elvarázsolt az a tény, hogy megválasztották a patriarchát. Annál is inkább, mivel az intronizációját össznépi ünnepség keretében tervezték megtartani. 1917 november 21-én meg is tartották a már bolsevik uralom alatt álló Moszkvában, a kremli Nagyboldogasszony székesegyházban. Valóban nagyszabású egyházi esemény volt, amelyre a különféle moszkvai templomokból körmenetek indultak a Nagyboldogasszony-székesegyházba. A Kreml-körüli körmenetben a nép között lehetett vörösgárdistákat és matrózokat is látni, ez utóbbiak a bolsevik-pártiak közül a legkegyetlenebb kategóriát alkották. Vagyis ezen össznépi ünnep valóban mindenkit megérintett. Nálunk amúgy is szeretik a különféle tömegrendezvényeket, bármilyen alkalomból is tartják azokat. De tekinthető volt-e ez az orthodox hit manifesztációjának? Arról tanúskodott-e ez az esemény, hogy az emberek valóban készek összefogni a patriarcha személye körül? Ez még nyitott kérdés volt.

Az új patriarcha jogosultságai a Helyi Zsinat határozata alapján meglehetősen korlátozottak voltak. A patriarchának például nem volt joga arra, hogy egymaga főpapokat tilthasson el a szoglálattól, ezt csak a Szinódus tehette meg. A patriarcha csak akkor adhatott az egyházmegyék élén álló főpapoknak kötelezően teljesítendő utasításokat az egyházmegye kormányzásával kapcsolatban, ha maga az adott főpap fordult hozzá tanácsért e kérdésben. Ha például konfliktus alakult ki a püspökök között, lehetőségük van arra, hogy a Szinódushoz forduljanak, és akkor a Szinódus hivatalos bírósági eljárást folytat le az ügyükben, hogy megállapítsa, kinek van igaza és kinek nincs. De el is kerülhetik ezt a nyilvánosságot, ha a patriarchához fordulnak, de ebben az esetben a patriarcha döntését kötelezően el kell fogadniuk. Mit is jelent e furcsa eljárás logikája? A következő: a patriarchának kevés formális jogosultsága van, de ha erkölcsi tekintélye magas lesz, akkor a püspökök hozzá fognak fordulni és ő, kizárólag saját erkölcsi tekintélyére alapozva, lehetőséget kap arra, hogy teljesen konkrét és teljesítendő utasításokat adjon nekik. Vagyis minden püspök eldönthette: a Szinódus hivatalos vizsgálatát, vagy pedig a patriarcha testvéri tanácsát kéri. Tyihon patriarcha egyébként sem volt olyan főpap, aki arra törekedett volna, hogy a hatalom teljességét a maga kezében összpontosítsa. Kész volt odafigyelni arra, amit szolgáló testvérei, püspökök, sőt egyszerű papok mondtak neki. Ez a jellemvonása sokszor meg fog majd mutatkozni.

El kell mondani, hogy egy összetétele alapján nagyon kiemelkedő Szinódust választottak neki segítségül, amelynek kiemelkedő püspökök, papok és világiak voltak a tagjai, ezért volt kikre támaszkodnia a tevékenységében.

Ami pedig az országban kialakult általános helyzetet illeti, az úgy fejlődött, ahogy azt aligha voltak képesek sokan elképzelni. A hatalom bolsevikok általi megszerzése még a zsinati tagok döntő többsége számára is valamiféle ostoba félreértésnek tűnt. Hiszen a hatalom megragadása után a bolsevikok nem mondtak le még az Alkotmányozó Gyűlés összehívásáról sem. Sokan úgy vélték, hogy ezek a ki tudja honnan előkerült politikai kalandorok természetesen eltűnnek, ha összeül az Alkotmányozó Gyűlés, ahol természetesen nem fognak tudni többséget szerezni, és amely eltörli ezt a rezsimet és létrehoz legalább egy olyan kormányt, mint amilyen az Ideiglenes Kormány volt, és amellyel lehet civilizált dialógust folytatni az 1917. októbere előtt létezett orosz törvények keretén belül.

Éppen ezért a zsinat, első ülésszakának befejezésekor 1917. decemberében egy nagyon fontos határozatot fogadott el az „Egyháznak az államban betöltött jogi helyzetéről”, feltételezvén, hogy az állam hamarosan teljesen más lesz. Ebben például volt egy olyan sokat elmondó pont, miszerint az orosz állam fejének, a vallásügyi miniszternek és az oktatási miniszternek orthodox vallásúnak kell lennie. Mondhatnánk, hogy elég lett volna megnézni az Összoroszországi Központi Végrehajtó Bizottság (VCIK) két egymást váltó elnökét és feltenni a kérdést, hogy lehetséges-e e határozat életbe léptetése a bolsevikok idején. De valóban, a bolsevikokat senki sem vette komolyan.

A bolsevikok azonban ennek ellenére már 1917 decemberétől egymás után fogadnak el olyan dekrétumokat, amelyek arra irányulnak, hogy erőteljesen korlátozzák az egyházi életet az országban. Ami a lelkiismereti szabadságról és az államnak az egyháztól való elválasztásáról szóló 1918. január 20-án elfogadott dekrétumot illeti, ebből világosság vált, hogy a bolsevikok milyen politikát fognak folytatni, és hogy ez a dekrétum az egyik legelső radikális lépés volt az egyházüldözés megvalósításában. A Helyi Zsinat egyébként így is fogja értékelni ezt a dekrétumot, az Egyház elleni nyílt támadás aktusának fogja nyilvánítani, és minden orthodox keresztényt felhív arra, hogy ne vegyen részt e dekrétum megvalósításában.

Az 1917-18-as Zsinat egyik ülésén

Tyihon patriarcha, különösen azután, hogy a bolsevikok szétzavarták az Alkotmányozó Gyűlést 1918. januárjának elején, már kezdte megérteni, hogy a bolsevikok nem fognak olyan egyszerűen távozni a hatalomból. Amikor a Zsinat második ülésszakát készítették elő, aminek január 20-án kellett volna elkezdődnie, megjelentette az orthodox keresztényekhez címzett, az oroszországi történésekről szóló  első körlevelét.

„Nehéz időket él meg napjainkban Krisztus Szent Orthodox Egyháza Oroszföldön” – írta Tyihon patriarcha. „Üldöztetést kezdtek Krisztus igazsága ellen ezen igazság nyílt és titkos ellenségei és arra törekednek, hogy elpusztítsák Krisztus ügyét, a keresztény szeretet helyet pedig mindenütt elültessék a düh, a gyűlölet és a testvérgyilkos háború magjait.” „Térjetek észhez esztelenek, és hagyjatok fel a véres leszámolásokkal. Hiszen az, amit műveltek, nem csak kegyetlen cselekedet: ez valóban sátáni tett, amiért az eljövendő – síron túli életben a gyehenna tüze, a jelen földi életben pedig az utódok rettenetes átka vár reátok. Az Isten által nekünk adott hatalom folytán megtiltjuk nektek, hogy Krisztus Szentségeihez járuljatok, anathémát mondunk rátok, ha viselitek még a keresztény neveket és legalább születésetek folytán az Orthodox Egyházhoz tartoztok. Titeket pedig, Krisztus Orthodox Egyházának hű gyermekei, arra kérünk, hogy ne lépjetek semmiféle kapcsolatba az ember mivoltukat elveszített ezen szörnyetegekkel”.

Ez tehát az egyik legelső körlevele, amiben anathémát mond mindenek előtt azokra, akik ártatlan emberek meggyilkolásában vesznek részt. Ebből nagyon sok volt, a hadseregben is, most már a hátországban is, és nem csak a dezertőrök, de a vörösgárdista bandák is követtek el ilyeneket. Nem nevezi néven a bolsevikokat, bár kimondottan a bolsevikok a legfőbb kezdeményezői az országban ekkorra már fellángolt terrornak.

Mit lehet mondani erről a körlevélről? Ezt még átjárja az orosz népbe vetett mély hit. Úgy véli még, hogy ha minden egyszerű orosz ember, még a dezertőrök, vörösgárdisták is, akik kezüket ártatlan emberek vérébe mártották, meghallván, hogy amennyiben nem hagynak fell a terrortevékenységgel, ki fogják közösíteni őket az Egyházból, vissza fognak hőkölni. Valóban, egyháztörténelmünk során nem volt ritka, hogy a hierarchák az anathéma eszközéhez nyúljanak. A patriarcha is reménykedett abban, hogy anathémája meg fogja állítani az orosz nép bűncselekményekben részt vevő tömegeinek döntő többségét, amelyekre a bolsevikok heccelték őket a „rabold a rablott vagyon”, „vedd el a földet a falun, vágd a burzsuj nyakát a városban” jelszavak hirdetésével. Tyihon patriarcha természetesen tudta, hogy a bolsevik vezetőket nem fogja zavarba hozni ez az anathéma, ők egyszerűen kívül vannak az Egyházon. De nem rájuk gondolt, ő az egyszerű orosz emberben reménykedett. És még ebben a bolsevik rémtettekben résztvevőkre anathémát mondó körlevelében sem szólított fel a bolsevikok elleni fegyveres felkelésre. „Az Egyház ellenségei a halált hozó fegyverek erejével szerzik meg felette és vagyona felett a hatalmat, de ti álljatok ellen nekik össznépi felkiáltásotok hitének erejével, amely megállítja az eszteleneket és megmutatja nekik, hogy nincs joguk magukat a nép megbízásából a közjóért harcolóknak, az új élet építőinek nevezni, mert egyenesen a nép lelkiismerete ellen cselekednek. Ha pedig szükség van a Krisztus ügyéért való szenvedésre, akkor felhívunk titeket, az Egyház szeretett gyermekeit, felhívunk titeket önmagunkkal együtt e szenvedésekre”.

Akkor úgy tűnhetett: mondhatott volna a patriarcha keményebb szavakat e helyzetben? Anathémát mondott a bűnözőkre, az orthodoxokat szellemi ellenállásra szólította fel, de elég volt-e ez? Mi, akik viseljük a bolsevik rezsim elkövetkező hetven évének tapasztalatát, kénytelenek vagyunk azt mondani, hogy nem volt elég. Lehet, hogy Germogén patriarchához hasonlóan arra kellett volna felszólítania az orthodox keresztényeket, hogy fegyverrel a kezükben szálljanak szembe a bolsevikokkal? De hogy is van ez? A patriarcha szent, a szentek meg, ugye, úgymond nem követnek el hibákat? Azonban a szentség igája éppen abból áll, hogy a gyenge ember, aki nem képes nem elkövetni a bűnt, valamiben mégis meghaladja önmagát, és valamely erényeivel mégis meghaladja bizonyos bűneit, gyengeségeit.

Folyt. köv.

Advertisements