GEORGIJ MITROFÁNOV ATYA: SZENT TYIHON PATRIARCHA. 2. RÉSZ

Szent Tyihon

Szent Tyihon a jaroszlavli egyházmegyében

A XX. század során a helyzet Amerikában változni fog. Nagy számban jönnek létre orthodox joghatóságok és napjainkban meglehetősen siralmas látványt nyújtunk az USA-ban, majdnem úgy nézünk ki, mint a protestánsok, nagy mennyiségű, egymással kapcsolatban nem álló irányzatok formájában. Az a jurisdikciós osztódás, ami a XX. században elkezdődött, természetesen meggyengítette az Orthodoxia helyzetét az USA-ban, ennek ellenére el kell ismernünk, hogy a legnagyobb orthodox egyházszervezet Amerikában még mindig az Amerikai Autokefál Egyház, ahol később Alexander Schmemann, Joann Meyendorf atyák is szolgáltak, és amely éppen azon egyházmegyére épülve jött létre, amit Tyihon püspök vezetett.

Visszatérvén Oroszországba, az egyik legnagyszerűbb, mind történelmi hagyományokban, mind anyagi értelemben gazdag kathedrára került, Jaroszlávlba. Ekkor 42 éves volt, vagyis még meglehetősen fiatal hierarcha, fiatal érsek. Jaroszlávl visszatérést jelentett a számára megszokott és szeretett hagyományos orosz orthodox közegbe.

Az Úr ekkoriban hozta össze őt több leendő nagy főpapunkkal. Vikárius püspöke Joszif (Petrovih) ribinszki püspök volt, a későbbi nagy jelentőségű petrográdi metropolita, a leendő Szergij patriarcha egyik legfőbb opponense, cellatársa [segítője] pedig Szerafim (Szamojlovics) szerzetespap volt, a leendő újvértanú Szerafim érsek, aki szintén az egyik legfőbb opponense volt Szergij Sztragorodszkijnak. Ők a jövendőben kiemelkedő egyházi hierarchákká válnak, akiket a patriarcha jól ismert és akikben nagyon megbízott.

Szent Tyihon Jaroszlavlban

Egyházközség látogatása a jaroszlavli egyházmegyében

Tyihon érsek jaroszlávli szolgálata bizonyos értelemben tragikomikus volt. Szembetalálkozott azzal, hogy az orthodox papság életmódja sok mindenben nem felelt meg a kortárs egyházi élet elvárásainak. A papság meglehetősen merev volt, nem hajlott az aktív felvilágosító tevékenység folytatására, abban a boldog illúzióban élt, hogy Szent Oroszországban már minden régóta olyannyira orthodox, hogy nem kell semmit sem tenni. Elég csupán a megszokott istentiszteleti kör végzése, a szokásos magánszertartások végzése, és mindez elegendő.

Tyihon érsek viszont, akit az amerikai életmód már meglehetősen „megrontott”, energikusan utazni kezd az egyházmegyében, látogatja az parochiákat, ami rettenetet váltott ki a papságban. A főpap látogatása: az ünnep és a katasztrófa egyidejű egyvelege. Eltörölte például azt a jámbor szokást, hogy a papoknak háromszori földre borulást kell végezniük a kormányzó főpap előtt. Ez furcsa volt, vad dolognak tűnt. Arról kezdtek beszélni, hogy a vladika Amerikában bizonyára elveszítette a főpapi méltóság szentségének tudatát, ha nem tartja szükségesnek, hogy az orthodox papság ily módon köszöntse őt. Beszüntette a papságtól szedett adógyűjtést, de amellett, hogy felhagyott a papságtól szedett pénzgyűjtéssel, egyúttal szorgalmazta a papok aktívabb prédikációs, felvilágosító tevékenységét. Tehát nem hagyta békén a meglehetősen nyugodt és jóllakott élethez szokott jaroszlavli papságot.

Volt olyan, aki ezt szimpátiával, megértéssel fogadta, voltak olyanok, akikben visszatetszést keltett, de minden problémát alázatos és szelíd természetével sikerült megoldania. Nagyon kifejező jellemű személyiség volt, hajlott az öniróniára, gyakran nevetett, viccelődött, túlságosan élénk ember volt ahhoz, hogy tipikus főpap legyen belőle. De jellemének ezen élettelisége sokaknak segített, még azoknak is, akik nem értették, mit akar tőlük az új vladika, hogy reagáljanak a kezdeményezéseire.

Mindenesetre a jaroszlavli egyházmegye élete az ő főpapsága idején nagyon felélénkült, bár Tyihon bizonyos értelemben kétség kívül megmaradt kora főpapjának is: beleegyezett abba, hogy belépjen az Orosz Nép Szövetségébe, ebbe a jobboldali feketeszázas monarchikus szervezetbe, amelybe előszeretettel léptek be akkoriban a papság képviselői. Voltak természetesen olyan főpapok is, akik kategorikusan visszautasították a belépést, és voltak olyanok is, akik visszafogottan viszonyultak e kérdéshez, és voltak olyanok is, akik aktívan részt vettek e szervezet tevékenységében. Tyihon érsek mentalitása szerint nagyon távol állt az Orosz Nép Szövetsége ideológiájától, bár természetesen monarchista volt, de monarchizmusa nem öltött olyan agresszív formákat, mint amit az Orosz Nép Szövetsége feltételezett. De e szervezetben való tagságát később a bolsevikok folyamatosan fel fogják neki hánytorgatni.

Ezután egy nagyon érdekes kinevezés következik. A kinevezés kapcsolatban állt azzal, hogy korábban már tapasztalatokat szerzett az ország nyugati vidékén folytatott szolgálatban, még archimandrita és vikárius püspök korában. 1914. január 3-án kinevezik a litvániai és vilniusi kathedrára. Valóban volt már tapasztalata a nyugati vidékeken való szolgálatról, rendelkezett amerikai tapasztalatokkal, vagyis képes volt megfelelő kapcsolatokat kiépíteni a nem orthodox felekezetekhez tartozókkal, ezért ez a maga módján megalapozott kinevezés volt, bár számára meglehetősen fájdalmas volt elhagynia a jaroszlavli egyházmegyét.

Szent Agafangel hitvalló

Szent Agafangel hitvalló

Jellemző, hogy a jaroszlavli egyházmegyébe utódául Agafangel (Preobrazsenszkij) litvániai és vilniusi érseket nevezték ki, tehát egy sajátos helycsere történt. Ekkor találkoztak egymással. Bizonyos értelemben ez egy nagyon jelentős találkozás volt. Eltérő jellemű, egymásra nem hasonlító emberek voltak, de személyesen találkozván egymással, megismerkedvén egymás egyházmegyéinek állapotával, kölcsönös szimpátia alakult ki közöttük. Ez olyan mély volt, hogy 1922-ben, letartóztatásának legnehezebb pillanatában Tyihon patriarcha a továbbra is Jaroszlavlban szolgáló Agafangel (Preobrazsenszkij) metropolitát nevezi ki helytartójának, és természetesen e döntésével a hitvallóság útjára ítéli őt. Tehát ezt jegyezzük meg: itt az Orosz Egyház két olyan kiemelkedő főpapja találkozik, akik az első sorokban együtt fognak haladni azon a keresztúton, amire az Egyház kényszerült.

Tyihon érsek nem maradt sokáig a litvániai egyházmegyében. Nyáron kitört az első világháború, és a német hadsereg támadása miatt 1914 őszén Moszkvába evakuálták. Helyzete Moszkvában meglehetősen bonyolult volt. 1915-től a Szinódus tagja, de gyakorlatilag el van szakítva az egyházmegyéjétől. Mit tehetett? Nem foglalkozott semmilyen adminisztratív tevékenységgel, hanem tisztán istentiszteleti-lelkipásztori szolgálatot végzett. Néhány éven keresztül egyszerűen csak szolgált Moszkva templomaiban. Ezért a moszkvaiak, bár főpapi rangja volt, kimondottan mint lelkipásztort ismerik meg őt. Moszkva sajátos hagyományokkal rendelkező város volt. Egyházi értelemben mindig ellenzékben volt a szinódusi Szentpétervárral. Elég csak arra gondolni, hogy Moszkva volt a Raszputyinnal, az egyházi életre kifejtett befolyásával való szembenállás központja. Ezen ellenzék oszlopai olyan emberek voltak, mint [Szent] Jelizaveta Fjodorovna nagyhercegnő [újvértanú, Alekszandra Fjodorovna cárné, II. Miklós feleségének nővére – ford. megj.], Szamarin, a Szent Szinódus főügyésze, aki egyébként csak rövid ideig töltötte be ezt a tisztséget. Moszkvában nagyon aktív és erős egyházközségek voltak, ahová nem kevés mély műveltségű orthodox értelmiségi hívő járt, tehát Moszkvát nagyon nehéz volt elkápráztatni. De Tyihon érseknek sikerült megnyernie a fővárost. Olyan emberként, amilyen a valóságban volt: nagyon nyílt, nagyon őszinte, nagyon jóindulatú személyiségével. Ez magyarázza azt a furcsa körülményt, hogy az 1917 nyarán tartott moszkvai metropolita-választáskor a fővárosi papság és a hívek éppen őt válasszák meg a moszkvai szentszékbe. Két év alatt meggyőzte Moszkvát, hogy megfelelő szellemi-lelki képességekkel rendelkezik.

Advertisements