Georgij Mitrofánov atya: Szent Tyihon patriarcha. 1. rész

Szent Tyihon patriarcha

Szent Tyihon patriarcha

Georgij Mitrofánov atya:

“Az Orosz Orthodox Egyház a XX. században patriarcháinak személyiségén keresztül”. Szent Tyihon patriarcha. 1. rész.

Az Istenszülő Fjodorovszki-ikonjának szentelt templom melletti Kulturális Központban Georgij Mitrofánov protoijerej, a Szentpétervári Teológiai Akadémia professzora tartott előadássorozatot, amelyben a hallgatókat arra hívta fel, hogy gondolkodjanak el az Orosz Orthodox Egyház XX. századi történelmén, amelyet annak első három újkori elöljárója – Tyihon, Szergij és I. Alekszij patriarchák – személyiségének prizmáján keresztül tekintett át.

Ma a szent hitvalló főpapról – kétségkívül megilleti őt ez a megnevezés -, Szent Tyihon (Bellavin) patriarcháról fogunk beszélni. Tyihon patriarcha világi neve Vaszilij Ivanovics Bellavin volt. 1865. január 19-én született a Pszkovi Kormányzóság toropeci járásának Klin falvában papi családban. Egy nagyon jellemző részletet láthatunk. Forradalom előtti főpapjaink döntő többsége papi, méghozzá kimondottan vidéki papi családból származott.

A vidéki, falusi papság élete meglehetősen nehéz volt. Életüket általában anyagi szegénység jellemezte, különösen a nagycsaládos papok esetében, társadalmi státuszuk alacsony volt, sokak életérzése pedig a mély szellemi magány érzése volt. Vegyük figyelembe, hogy a falusi papok általában az életközegükhöz képest meglehetősen művelt emberek voltak. Sokszor nagyon magányosak voltak egyházközségeikben, amelyeknek híveit sokszor analfabéta parasztok alkották, elidegenedettek voltak a földesuraktól, a vidéki közeg kisszámú műveltebb képviselőitől, mivel a földesurak számára a falusi pap egy teljesen más társadalmi körhöz tartozó személy volt, a papoknak általában nem volt bejárásuk a falun élő műveltebb nemesi társaságokba. De a kisszámú vidéki értelmiség is a papságra mint számára idegen, valamiféle archaikus egyházi intézmény képviselőire tekintett. Falusi papjaink ezen magányossága, sorsuk, hogy életüket a számukra sok mindenben nagyon idegen közegben éljék le, gyakran nagy problémákat okozott mind maguk, mind pedig gyermekeik számára.

Minden falusi pap álma az volt, hogy fiai, elvégezvén az egyházi középiskolát és a szemináriumot, ha papi szolgálatra léptek, akkor a járási, vagy ha lehetséges, a kormányzósági városban szolgáljanak, vagy pedig – ami ritkábban fordult elő -, elvégezvén a teológiai akadémiát, gyermekeik bejussanak az egyház elitjébe, a püspöki karba. Sok papban volt meg ez a tisztán emberi törekvés, hogy saját gyermekei számára más, jobb életet biztosíthasson. Jobb életnek számított számukra az is, ha gyermekeik elvégezvén a szemináriumot, felvételiztek az egyetemre, orvosok, jogászok, tudósok lettek, elszakadván az orosz vidék e nyomasztó atmoszférájától.

Vaszilij Ivánovics Bellavinra is a popovicsok [papgyerekek] e kitaposott útja várt. Toropeci egyházi iskola, 1878-1883 között tanulmányok a Pszkovi Teológiai Szemináriumban, majd 1884-ben felvétel a Szentpétervári Teológiai Akadémiára. Jól tanult, jóindulatú, nyugodt erkölcsű volt. Diáktársai a szemináriumban a „patriarcha” becenevet adták neki, ami abban az időben teljes butaságnak tűnt, hiszen kinek juthatott az eszébe a XIX. század nyolcvanas-kilencvenes éveiben, hogy Oroszországban újból lesz patriarcha, mikor már kétszáz éve megszüntették a tisztséget. Mindenesetre így becézték, bár a szeminaristák nem ritkán ingerlik egymást durva, kifejező gúnynevekkel.

Felvétele a Szentpétervári Teológiai Akadémiára egybeesett teológiai főiskolánk egyik legkitűnőbb korszakával. Ebben az időben lett az Akadémia inspektora, majd rektora Antonij (Vadkovszkij) leendő szentpétervári metropolita. Vezetése alatt a teológiai iskola valóságos átalakuláson ment keresztül. Nem csak arról van szó, hogy a pétervári teológiai akadémia meglehetősen magas műveltséget adott, növelte intellektuális szintjét, hanem Antonij püspöknek sikerült elérnie azt, amit általában lehetetlen elérni a teológiai iskolákban. Mégpedig: a nagyon őszinte, átszellemült légkör kialakítását.

Önök bizonyára tudják, hogy minden teológiai iskola egyik legnagyobb problémája éppen az, hogy nem csak oktatnia kell, de nevelnie is. Ahhoz pedig, hogy a fiatal embereket nevelhesse, képesnek kell lennie arra, hogy belépjen a belső világukba. Hogy ismerje mindazt, ami nyugtalanítja őket, amiről gondolkodnak, amit éreznek. Ahhoz, hogy ezt elérhessék, két út létezik: a fiatalokat nevelő tanároknak vagy nagyon őszinte, nyílt, tekintélyes embereknek kell lenniük, akiknek el kell érniük, hogy a diákok higgyenek nekik, vagy pedig – ami jóval egyszerűbb – ki kell alakítani a besúgás, jelentés rendszerét, amelyen keresztül az oktatók tudomást szerezhetnek a tanulók rejtett gondolatairól. Éppen ezért vált jellemzővé a besúgás, beárulás minden idők és népek teológiai iskoláiban. Antonij (Vadkovszkij) püspöknek sikerült megtörnie ezt a helyzetet.

A diákok fegyelméért felelős inspektorként elérte, hogy a diákok hozzá járjanak gyónni, ami gyakorlatilag elképzelhetetlen más helyzetekben, miszerint, hogy a diákok az inspektorhoz járjanak gyónni. Szétoszlatta a besúgás, a felsőbbség felé megnyilvánuló talpnyalás légkörét, ami nagyon jellemző volt a teológiai iskolákban. Diákjaiban igyekezett kinevelni az emberi méltóság érzését, ehhez pedig igyekezett méltó embereket megnyerni az iskolába. Jellemző, hogy amikor 1887-ben a Szentpétervári Teológiai Akadémia rektorává választották, inspektora Mihail (Gribanovszkij) archimandrita lett, aki prototípusa volt Csehov „Főpap” c. elbeszélésének. Az egyik legkiemelkedőbb orosz főpap volt, igaz, meglehetősen fiatalon elhunyt.

Sokat elmond, hogy a leendő patriarchával egyidőben tanult az akadémián Antonij (Hrapovickij) leendő metropolita, a Külföldi Orosz Orthodox Egyház későbbi feje, egy másik későbbi patriarcha, akiről még szó lesz, Szergij (Sztragorodszkij). Valamint a XX. század egyik legnagyobb orosz főpapja, Kirill (Szmirnov) leendő újvértanú. Természetesen nem volt véletlen, hogy a pétervári akadémián ebben a korban a leendő nagy főpapok ilyen plejáda – nem félek ezt a szót alkalmazni – tanult.

Elvégezvén a provinciális teológiai szemináriumot, a nagyon érzékeny és nagyon élénk Vaszilij Bellavin bekerülvén ebbe az egyszerre átszellemült és magas kultúrájú közegbe, természetesen szívta magába a gondolkodás, a szó és az élet e magas kultúráját, ami teológiai iskolánkban feltárult előtte. Figyelemre méltó, hogy e provinciális szemináriumot végzett diák az Akadémián a nyugati hitfelekezetek történetének tanszékén találta meg a helyét, kandidátusi disszertációjának témája a janzenizmus volt. Ez a meglehetősen egzotikus téma a római katolicizmusnak Franciaországban kialakult XVII. századi irányzatáról szólt. A janzenizmus legismertebb képviselője Pascal volt. Meglehetősen nehéz e provinciális szeminaristát, emlékezzünk csak az arcára, amely inkább egy paraszti arcra hasonlít, mintsem egy papéra, összekapcsolni egy ilyen sajátos, bonyolult témával. Ahhoz, hogy valaki egy ilyen jellegű témából írjon disszertációt, képesnek kell lennie a nyugati szakirodalom használatára, idegen nyelveknek a szokásosnál mélyebb ismeretére. Mindenesetre gondviselésszerű, hogy Vaszilij Ivanovics Bellavin már az akadémián foglalkozni kezdett a más keresztény hitfelekezetek problematikájával. Vagyis valami olyasmivel, amiről úgy gondolhatnánk, hogy nem felelt meg annak a provinciális, a mély orosz vidékről származó pap fia mentalitásának, azon közeg mentalitásának, amiből származott.

Az akadémia elvégzése után úgy dönt, hogy elhalasztja a további életét érintő végleges döntést. Nem keresi élete párját, de nem lesz szerzetes sem, hanem Pszkovba megy, ahol a teológiai szemináriumban francia nyelvet oktat több mint két éven keresztül.

Csak 1891 novemberében, az akkori felfogás szerint már meglehetősen érett, 26 éves emberként, dönt úgy, hogy szerzetes lesz. Úgy tűnhetne, nincs ebben semmi eredeti. Georgij Savelszkij protopresbiter [a cári hadsereg és flotta utolsó vezető tábori lelkésze – ford. megj.] visszaemlékezéseiben írta, hogy az akadémiát elvégző, csupán egy kis értelemmel rendelkező diák, ha a szerzetességet választotta, nem kerülhette el, hogy hamarosan püspökké nevezzék ki. Valóban a tudós szerzetesek voltak a legesélyesebbek a püspöki tisztségre, ezért nem volt ritka, hogy a szerzetesi felnyírást éppen a becsvágy késztetésére választották.

Azonban aligha volt így a fiatal Tyihon szerzetessel – ezt a nevet kapta a felnyíráskor –, mindenesetre további sorsának alakulása e tekintetben meglehetősen hétköznapi, sablonszerű volt: rövid ideig dogmatikát és erkölcsteológiát oktatott a Pszkovi Teológiai Szemináriumban, majd 1892 márciusában elnyeri első vezetői beosztását, a Chelmi Teológiai Szeminárium inspektora, júniusától pedig archimandrita rangban az intézmény rektora lesz.

Úgy tűnhet, ez egy meglehetősen sikeres karrier kezdete, 27 évesen már archimandrita, de nem szabad elfelejteni, hogy a chelmi szeminárium, amit nem sokkal ezelőtt állítanak fel újra, meglehetősen nyomorúságos állapotban volt, annál is inkább, mert olyan közegben próbálta megvalósítani az orthodox papok felkészítését, ahol az orthodoxok másodrangú embereknek számítottak, elsősorban parasztok voltak, a falvakban a nemességet főleg katolikus lengyelek alkották, a városokban pedig a zsidó burzsoázia dominált, az orthodoxok pedig elsősorban parasztok voltak. A chelmi orthodox papság sok mindenben szekularizált, intellektuális és erkölcsi tekintetben alacsony színvonalon állt, ezért nagyon sokat kellett dolgozni azért, hogy a chelmi szeminárium emelni tudja a vidék papságának színvonalát. Ez a vidék valójában a lengyel állam részét képezte.

Azonban a leendő patriarcha további élete számára egy újabb terület tárult fel: a belső orosz provinciában nevelkedvén, szembetalálkozott a más felekezetek problémájával, a más etnikai csoportok, más vallási csoportok képviselőivel való kapcsolatok kiépítésének problémájával, mégpedig egy olyan helyzetben, amikor az orosz hatóságok jóindulattal viszonyultak a lengyel nemesség iránt és nem igazán hajlottak az orthodoxok érdekeinek védelmére, és így meglehetősen sokféle problémák megoldásával kellett szembenéznie, amelyek meghaladták a vallási-lelkipásztori jellegű kérdéseket. Öt évig meglehetősen sikeresen tevékenykedik, majd 1897-ben lublini püspökké, a chelmi egyházmegye vikáriusává szentelik, így továbbra is az orthodox-katolikus világok e határvidékén szolgál.

Ez számára fontos volt, mivel nagyon lényeges tapasztalatot szerzett a más felekezetűekkel és más vallásúakkal folytatott dialógus területén. Később ugyanis jóval intenzívebben és jóval szokatlanabb körülmények között kellett folytatnia ezt a dialógust. Ez azzal állt kapcsolatban, hogy 1898. szeptember 14-én aleuti és alaszkai püspökké nevezték ki. Ez a kinevezés meglehetősen egzotikus volt.

A XVIII. században orosz kolóniák jönnek létre Alaszkában, sőt a kolonizáció lenyúlik egészen Észak-Kaliforniáig. Megjelennek az első orosz misszionáriusok, mindenki hallott már Alaszkai Szent Germánról, hirdetni kezdik az orthodox hitet az eszkimók, az aleutok között és majdnem teljes sikertelenséggel az indiánok között. Mindenesetre az orthodoxia már a XVIII. században megjelenik ezeken a vidékeken. Észak-Kalifornia hamarosan kiesik az orosz kormányzat érdeklődési köréből, majd Alaszkát is eladják az Amerikai Egyesült Államoknak. De megmaradnak az orthodox egyházközségek, annál is inkább, mert az orthodoxok Észak-Amerikában észak-keleti irányból is megjelennek a kelet-európai emigránsok személyében. Ezért éppen az orosz orthodox papok lesznek abban a helyzetben, hogy lelkipásztori tevékenységet folytassanak mind a már megismert aleutok és a számukra meglehetősen szokatlan kelet-európai bevándorlók között.

Természetesen ez a szolgálat nem volt könnyű Tyihon püspök számára. Nem csak arról van szó, hogy Jack London hőseihez hasonlóan kutyaszánnal kellett utaznia Alaszka távoli egyházközségeibe, fogatolnia San Francisco-ba, hogy aktivizálja az egyházi életet, hanem arról, hogy püspökként egy olyan helyzetbe került, ami elképzelhetetlen volt egy oroszországi püspök számára. Hiszen nem szabad elfelejteni, hogy az Orosz Egyházban, amely integrálódott az orosz államrendszerbe, a püspöki tisztség a kormányzói tisztséghez volt hasonló. Ez természetesen egy felelős tisztség volt, de a püspök adminisztratív tevékenységét az állam meglehetősen szigorúan szabályozta. Az állam jelentős támogatást adott az Egyháznak, de sok mindenben korlátozta is nem csak a papság, hanem a püspöki kar kezdeményezéseit is.

Ennek következményeként az oroszországi püspök egy bizonyos egyházmegye élére ideiglenes jelleggel kinevezett csinovnyiknak, hivatalnoknak érezte magát, olyan csinovnyiknak, akinek feladata a szinódus, a szinódusi csinovnyikok utasításainak végrehajtása, és várja a következő, nagyobb presztizzsel járó, gazdagabb egyházmegye élére történő áthelyezését és akinek nem igazán kell olyan jellegű tevékenységgel foglalkoznia, mint az igehirdetés, a misszió.

Sajnos orthodox egyházi életünk egyik megkülönböztető vonása volt az a meggyőződés, hogy minden orthodox családban született orosz ember már orthodox. Csecsemőkorában megkeresztelték, valamelyik iskolában úgy-ahogy hittant tanítottak neki, de ha nem is tanult, akkor is megtanult otthon néhány orthodox szokást. Az egyszerű ember számára hite hétköznapi megvallásához pedig ez bőven elég.

A misszió gondolata egyáltalán nem volt népszerű az Orosz Orthodox Egyházban, még kevésbé az orosz egyházmegyékben. Itt azonban teljesen más volt a helyzet. De a legfontosabb különbség az volt, hogy az Amerikai Egyesült Államokban az Egyház el volt választva az államtól. Ezt meglehetősen szigorúan megtartották, ezért az orosz püspök, hasonlóan a többi amerikai vallásfelekezethez, nem számíthatott az amerikai állam semmilyen támogatására. Az egyházmegye csak annyira létezett, amennyire saját hívei készek voltak támogatni. Ilyenek pedig nem voltak túl sokan. Ebben a helyzetben, amikor Tyihon püspök rákényszerül, hogy nagyon sok kérdést teljesen egyedül oldjon meg, olyan problémákat, amikkel korábban soha nem szembesült, hiszen orosz egyházmegyékben szolgált, a problémákat pedig kimondottan egyedül, mindenféle állami támogatás nélkül kellett megoldania, egy nagyon helyes döntést hozott.

Szent Tyihon és angikán főpapok

Szent Tyihon püspök észak-amerikai anglikán főpapokkal. A képen látható Joann Kocsurov atya is, az első XX. századi orosz új papvértanú.

Meglátja, hogy az orthodoxia fejlődése Alaszkában és az Aleut-szigeteken zsákutcát jelent. Igen, itt kétség kívül kialakult ott az orthodoxok, elsősorban az aleut, nem pedig az angol anyanyelvű amerikai orthodoxok stabil magja, San Francisco-ban sem várható az orthodox emigránsok nagyobb számban való megjelenése, azonban észak-keleten, elsősorban New York olyan város volt, ahol az orthodox bevándorlók száma érezhetően növekedett. Ezért Tyihon püspök a kathedráját San Francisco-ból New York-ba helyezi át, egyházmegyéje megnevezését „aleuti és észak-amerikai egyházmegyére” változtatja és aktív munkálkodásba kezd az orthodox hit terjesztése területén, de most már nem csak az orosz anyanyelvű amerikaiak között, hanem azon amerikaiak között, akik orthodox hitűek – elsősorban szerbek, bolgárok, románok, közel-keleti orthodox arabok, természetesen görögök – de már elsősorban amerikaiaknak érzik magukat.

Érti, hogy egyházmegyéje jövője csak az amerikai orthodox egyház lehet. Ekkor egy nagyon szokatlan lépésre szánja el magát. Egyrészről azt teszi, ami szokásos az orosz főpapok számára: építi new york-i Szent Miklós székesegyházat, másrészről azonban gyorsan lefordítja az istentiszteleti szövegeket angol nyelvre, úgy gondolván, hogy az angol nyelvű istentisztelet képes egyesíteni a kisszámú orosz templomokban minden nemzetiségű amerikai orthodoxot.

Több tucat templomot nyit meg, persze nem szabad elfelejteni, hogy ezek a templomok sokszor csak nevükben voltak templomok, egyszerűen az orthodox emigránsok által szervezett egyházi közösségek tulajdonába került épületek voltak. Az ő idejében jönnek létre az első monostorok, ami ritka jelenség volt, korábban egyetlen monostor sem volt Észak-Amerikában.

Megnyitja az alaszkai egyházi iskolát, majd Minneapolisban a teológiai szemináriumot, érti, hogy nem építhet csupán az Oroszországból küldött papokra, akik számára az amerikai szolgálat meglehetősen terhes volt. A kezdetben akár érdeklődéssel Amerikába utazó orosz papok számára néhány év elteltével a szolgálat elviselhetetlenné és fáradtságossá vált. Oroszországban még túlságosan élő volt a vallási élet, az még sokkal fejlettebb volt ahhoz, hogy könnyedén elszakadjanak a gyökereiktől, ezért az amerikai egyházközségekben folytatott szolgálatukat sokan ideiglenesnek érezték. Az ilyen papok természetesen nem képesek teljesértékű, a jövő perspektívájára irányuló egyházi életet építeni, ezért amerikai papjelöltekre volt szükség. Különféle nemzetiségű amerikaiakra. Akiket az angol nyelvű orthodox istentisztelet egyesít. Éppen ezt tette.

Később a minneapolisi szeminárium New Yorkba költözik, a Szent Vlagyimir szemináriummá alakul, ami napjainkban is bizonyára ismert, amiben később olyan teológusok tanítanak, mint Georgij Florovszkij protoijerej, Alexander Schmemann protopresbiter és mások. Ma, az oroszországi helyzetet figyelembe véve elmondhatjuk, hogy ez a szeminárium a legszínvonalasabbak közé tartozik, bár mély krízisben van. De akkoriban minden növekedésben volt.

Ami pedig a legfontosabb volt: Tyihon püspök nagyon aktívan folytatott missziós tevékenységet. Tevékenységének következtében negyvenezer kárpáti ruszin tért vissza az Orthodox Egyházba. Tudatosította: ahhoz, hogy az amerikai vallási pluralizmus közepette „konkurenciaképes” legyen (hogy ezt a szokatlan szót használjuk), az Orthodox Egyháznak aktív missziót kell folytatnia, erőteljes egyházi felvilágosítással kell foglalkoznia. Éppen ezért nem annyira templomokat épít, mintsem egyházi iskolákat, egyházközségi iskolákat alapít, amelyek aktív missziós munkával foglalkoznak.

Tudatában van annak, hogy Amerika nem orthodox ország, hogy az orthodoxok elenyésző kisebbséget alkotnak, ezért megpróbálja aktivizálni ezt a kisebbséget, képessé tenni őket a választásra. Hiszen Oroszországban a helyzet más volt. Magától értetődőnek tűnt, hogy minden orosz egyúttal orthodox, bár sokak számára az Orthodoxia csupán a külső, rituális istentiszteleti előírások megtartására korlátozódott. Itt azonban mindenkiért küzdeni kellett, még az orthodox családban született amerikaiakért is, bizonyítani kellett nekik, hogy az orthodox egyházi élet sokkal többet képes adni nekik, mint a protestáns vallási élet.

Itt meg kellett tanítani az embereket arra, hogy hitbeli választásaikat tudatosan, határozottan tegyék meg. Innen ered tehát az aktív missziós-felvilágosító tevékenység szükségességének hangsúlyozása. Csak mi élünk most abban az illúzióban, hogy a lelke mélyén minden orosz ember orthodox, még akkor is, amikor saját templomait robbantja fel, mert ezt azért teszi, mivel nem közömbös az Úr Isten kérdése iránt. Éppen emiatt szenvedtünk kudarcot a kilencvenes években. Azt hittük, hogy azért rossz minden, mert nem engedik kinyitni a templomokat, de ha majd kinyitják azokat, akkor a nép felszínre hozza rejtett, vele született Orthodoxiáját. A nép azonban nem jött el, a nép többsége azóta sem jött el a templomokba, néha betévednek, gyújtanak egy gyertyát, de nem lesznek orthodoxok, nem léteznek orthodoxként élő tömegek, nincs ilyen.

Itt, Amerikában azonban nem voltak ilyen illúziók. Éppen ezért Tyihon püspök egyházát mindenek előtt az emberek alkották, akik maguk hoztak létre orthodox közösségeket és gondoskodtak a létrejövő templomokról.

Tyihon püspök nagyon rendkívüli úton jár. Tudatában van annak, hogy nem szabad semmibe venni a nyáj nemzeti sajátosságait. Ezért 1905-ben benyújtja egyházmegyéje leendő autokefál egyházzá való átalakításának tervét, amelyben a vikárius püspökségeket etnikai alapon hozták volna létre: görög, szerb, albán, arab vikariátusok létrejöttével számolt. Ez a nagyon váratlan terv meglepte a Szinódust. Hogy az észak-amerikai egyházmegye autokefál egyház legyen? Ez elképzelhetetlen. Tudjuk, hogy végül létrejött egy ilyen egyház, amelyet 1971-ben zsinatilag elismertünk. Akkoriban azonban nagyon vad ötletnek tűnt, hogy Amerikában az orosz egyházmegyéből autokefál egyház legyen. Tyihon azonban már akkor meglátta ezt a perspektívát.

Természetesen a Szinódus elvetette a javaslatát, ő azonban tudatában volt annak, hogy a Szinódus meglehetősen korlátoltan érti az amerikai egyházmegye sajátosságait, folytatta azt, amit szükségesnek tartott. Bevezette azt, amiről akkoriban nagyon élénk vita folyt az Orosz Egyházban. Elhatározta, hogy egyházmegyéjében a papság és a hívők képviselőinek részvételével rendszeresen zsinatot hív össze, amiről az Orosz Egyházban ebben az időben csak álmodoztak. Ekkoriban folyt a vita, hogy lesz-e zsinat, szükség van e zsinatra. Új egyházközségi szabályzatot vezetett be egyházmegyéjében, ami nem hasonlított arra, amit az egész Oroszországi Orthodox Egyházban használtak. Ez a szabályzat az egyházközséget jogi személyiségnek tekintette és elismerte jogát saját ingatlanok tulajdonlására. Önök azt kérdezik: hogyhogy, az oroszországi egyházközségek nem voltak jogi személyek, nem birtokolhattak ingatlanokat? A szó szoros értelmében nem volt ilyen.

Éppen Tyihon püspök idejében jön létre az a rendszer, ami még napjainkban is pozitívan különbözteti meg a külföldi orosz egyházközségeket a hazaiaktól. Ott az egyházközségek lényegében maguk felelnek mind a papjukért, mind saját önfenntartásukért. Így azonban az egyházközség támogatja a papját, értékeli a papját, ahogy a pap is ragaszkodik a híveihez, a közösségnek nagyon fontos szerepe van azon pap megválasztásában, aki az egyházközségében szolgál. A püspöknek pedig nagyon óvatosan szabad beavatkoznia, csak javaslatot tehet a pap eltávolítására, áthelyezésére.

Mert ha nem lesznek aktív hívek, akik részt vesznek az egyházközség tevékenységében-fenntartásában, akkor az egyházközség elkezd szétesni. Az amerikai törvények minden jogot átadtak az egyházközségeknek. Ezen számára szokatlan helyzetben Tyihon megértette, hogy a helyi körülményekből kiindulva kell cselekednie.

Ennek következtében 1907-ben megtartották, figyeljünk fel a megnevezésre: az Amerikai Orosz Orthodox Görög-Katholikus Egyház első zsinatát. Így kezdték nevezni az egyházmegyéjét.

A Szinódus tagjai voltak annyira okosak, hogy nem gyanúsították meg azzal a törekvéssel, hogy egy új autokefál egyház feje akar lenni, 1905-ben érseki rangra emelték, de 1907-ben visszahívták Oroszországba. Több mint száz egyházközséget, 113 egyházközségi iskolát (figyeljük meg: több az iskola, mint az egyházközség), négy különböző nyelven megjelenő folyóiratot és több mint 300 ezer hívőt hagyott maga után.

(Folytatás következik)

Forrás: Grad Petrov rádió

Reklámok