Az Egyháztól ma jóságot várnak (frissítve)

Andrej Zubov professzorBeszélgetés Andrej Zubov vallástörténész professzorral az 1917-1918-as Zsinatról és a forradalomról, a brezsnyevi évek egyházi életéről, napjaink eseményeiről és a XX. század tanulságairól (részlet)

Andrej Zubov 1952-ben született. Történész és politológus, a történettudományok doktora, a Moszkvai Nemzetközi Kapcsolatok Intézete (MGIMO) professzora. 1988-1994 között a Moszkvai Teológiai Akadémián vallástörténelmet tanított. Napjainkban is vallástörténelmet tanít a Nemzetközi Kapcsolatok Intézetében és a Theológus Szent János Apostol Orthodox Egyetemen. A Moszkvai Patriarchátus „Zsinatközi Jelenlét” (a zsinatok között ülésező, papokból és világiakból álló tanácsadó testület) bizottságának tagja.

Andrej Boriszovics, Ön alaposan tanulmányozta a forradalom előtti Oroszország egyházi életét és könyvet is írt azon szellemi okokról, amelyek a forradalomhoz vezettek. Levontuk-e mi, orthodox keresztények, a következtetéseket azon keserű történelmi leckéből, vagy újból ugyanabba a folyóba lépünk?

Nagyon nehéz összességében beszélni az orthodox emberekről, mert mind nagyon különbözőek vagyunk. Úgy gondolom, hogy meg is tanultuk a leckét és nem is. Olyan értelemben megtanultuk, hogy megjelent a forradalomtól és általában bármiféle társadalmi kataklizmáktól való félelem. A XX. század elején ilyen félelem nem létezett, sőt nagyon sok olyan egyházi ember volt, beleértve a főpapokat és a Szinódus tagjait, akik 1917 márciusában üdvözölték a forradalmat.

 

A forradalom tanulságai

Paradox helyzetek alakultak ki. A Szinódus [1917] március 6-i ülésén olyan határozatot hozott, hogy imádságokat kell tartani a „szenvedélyek lecsendesítéséért, Istenoltalmazta orosz államunk és annak Ideiglenes Kormánya hosszú életéért”. Abszurdum: hogyan lehet bármi ideiglenes hosszú életű?

Azon tragikus időkben voltak pozitív momentumai is az egyházi életnek. Mindenekelőtt az 1917-1918-as Helyi Zsinat. A zsinat visszaállította a patriarchátust és köntörfalazás nélkül tárgyalt a legaktuálisabb egyházi problémákról, amelyeknek többségére nem sikerült megoldást találnia. A bolsevik hatalom által elindított egyre intenzívebb egyházüldözés nyomán a Zsinatnak 1918 szeptemberében be kellett szüntetnie a tevékenységét.

Sokan napjainkig sem értik az okokat, nem látják a katasztrófa – a forradalom és az azt követő egyházüldözés – mély gyökereit. Ezt a tapasztalatot, úgy vélem, napjainkig sem sikerült feldolgozni, ami nagyon szomorú, mivel nagyon sok mindenben éppen emiatt nem vagyunk képesek egészségesebbé tenni egyházi életünket napjaink Oroszországában.

Mindenki tudja, hogy az Egyház a forradalom előtt nem volt független az államtól, hanem az állami bürokrácia részét alkotta, a Szinódus főügyészén keresztül mint a Birodalom egyik hivatalszervezete, alá volt rendelve a cárnak. Az Egyház azonban terhesnek érezte a szabadság e hiányát. Szemléletesen bizonyítják ezt a főpapoknak a Szinódus 1905-ös felhívására adott javaslatai a kívánatos változtatásokról.

A főpapok ezen feljegyzéseit tartalmazó kétkötetes gyűjteményt nemrég újból kiadták, és akik elolvassák, meglátják, hogy a korabeli főpapok döntő többsége nagyon élénken tudatában voltak azoknak a problémáknak, amelyek akkor az Egyház előtt álltak és egyáltalán nem hunytak szemet felettük.

Sokan írtak arról, hogy az Egyháznak szüksége van az államhatalomtól való függetlenségre. Nem csupán a patriarchátus intézményének visszaállításáról volt szó, hanem arról is, hogy az Egyháznak alulról felfelé építkező szabad belső struktúrával kell rendelkeznie. Az Egyház belső szabadságának ezen eszméjét fogalmazta meg részben a Helyi Zsinat.

Az egyházi élet szervezetének legfőbb negatívuma

A Patriarchátus visszaállításáról és a patriarcha megválasztásáról nem kell beszélni, itt bizonyára minden világos. De kevesen tudják, hogy a Helyi Zsinat határozata szerint, amely figyelembe vette a főpapok 1905-ben a Szinódusnak benyújtott feljegyzéseiben megfogalmazott véleményeit, a patriarcha nem abszolút monarcha (abszolút hatalmú uralkodó) az Egyházban, hanem inkább az egyházi élet helyes menetének legfőbb felügyelője (emlékeztetek, hogy a püspök, az episzkoposz görögül felügyelőt jelent).

Az Egyház legfőbb ereje a Zsinat és a korabeli főpapok szerint a belső önigazgatásában rejlik: alulról felfelé kell épülnie mint az egyházi közösségek és szerzetesi közösségek (monostorok) rendszere, amelyek esperességek, egyházmegyék és metropóliák keretében csoportosulnak és alkotják végső soron az egységes Oroszországi Orthodox Egyházat. Az Egyház élete számára jelentős döntéseket nem a patriarchának és nem a szinódusnak, hanem a minden három évben összehívandó Helyi Zsinatnak kell megtárgyalnia és meghoznia.

A Zsinat elnöksége pedig a zsinati ülések között is működik. A patriarcha feladata a zsinati döntések végrehajtásának felügyelete és a végrehajtás megszervezése. Ő, ha úgy tetszik, az egyházi végrehajtó hatalom feje, de nem uralkodó. Az Egyház alapja: az egyházi közösségek és a monostorok. A monostorokkal kapcsolatban minden világos, de az egyházi közösségeket építeni kell. Gondolom mindenki számára világos, hogy miben különbözik a közösség a [mai értelemben vett] egyházközségtől.

A közösségben az emberek nem csupán olyan emberek, akik egy templomba járnak istentiszteletre, de részt vesznek a templom életében, annak fenntartásában és a közösség intellektuális tevékenységében. Ami a legfontosabb: a közösség az alapsejt mind a Helyi Zsinat tagjainak, mind pedig az állandóan működő egyházmegyei gyűlések tagjainak megválasztásában.

A Helyi Zsinat tagjainak 1917 júniusában történt megválasztása négykörös rendszerben történt és a közösségekben kezdődött. A világi papság megválasztása háromkörös volt és az első kört az esperesség alkotta. Ezek valódi választások voltak, amely során a közösség a legméltóbb tagjait választotta meg az esperesség gyűlésére, a papság és a világiak képviselői pedig az esperességek gyűlésein választották meg az egyházmegyei gyűlés képviselőit, akik azután a szerzetesség képviselőivel együtt választották meg az egyházmegye zsinati képviselőit.

Később, mint ismeretes, a bolsevikok szétzavarták a zsinatot, az istentelen hatalom igája alatti élet során pedig az Egyházban a világi hatalom struktúrája alakult ki, az a szigorú hatalmi vertikál [értsd: szigorú hatalmi alárendeltség – ford. megj.], amelyben a patriarcha majdhogynem abszolút uralkodó, az egyházmegyés püspök az ő bizalmi embere, a közösség helyett pedig egyszerű egyházközség van, ahová a papot a főpap kinevezi, a hívők, Isten népe szerepe pedig teljesen fakultatív jelentőségű: az ő feladatuk csupán az, hogy eljárjanak az istentiszteletekre.

Úgy vélem, hogy éppen ez a fő negatívum egyházi életünkben, és ezt látták a forradalom előtt, megpróbálták ezt kijavítani, de nem maradt rá idő: az Egyház szabad létezésének időszaka csupán rövid ideig tartott. Ma újból emlékeznünk kell az 1917-1918-as Zsinat határozataira és fokozatosan meg kell azokat valósítanunk az életünkben.

A nyolcvanas évek végén, az Egyháznak a kemény állami nyomás alól való kiszabadulása után ezt gyakorlatilag nem lehetett megtenni. A bolsevikok 70 év alatt teljesen lerombolták az Egyházat mint a hívők közösségét. A szovjet korszakban a hívő emberek többsége – önvédelemből – még egy egyházközségen belül sem ismerték egymást.

Az elmúlt több mint húsz évben a helyzet változott, kialakultak és kialakulnak reális közösségek is. Segíteni, támogatni kell a kezdeményezéseiket.

Nagyszerű, ha az Egyház még egy szigorú hatalmi vertikállal rendelkező tekintélyelvű államban is nem annak kópiájaként, hanem alternatívájaként épül fel: felelős horizontális rendszerrel, amelyben a magasabb struktúrák – esperesség, egyházmegye, főpap – a közösség segítői és ennek során sok lehetőségük van a tevékenységre, de nem annak mindenre kiterjedő vezetői.

Úgy vélem, hogy ez az elv rendkívül fontos a leendő Orosz Egyház számára.

Úgy tudom, hogy a krasznaja presznyai Keresztelő Szent János templomban, ahová Ön a szovjet időkben járt, a hívők között sok akkoriban megtért értelmiségi volt. De végül nem alakult ki közösség?

Akkoriban nem jöhettek létre közösségek. Valóban, nagyszerű egyházközség volt, ahová néhai barátom, Vszevolod Szemencov kiemelkedő szanszkritológus vitt el engem. Mindketten a Keletkutató Intézetben dolgoztunk, és akkoriban az akadémiai intézetek munkatársait évente mezőgazdasági munkára küldték a kolhozokba. 1977 májusában Zarajszk vidékére küldtek szénát kaszálni, mi pedig egy szobába kerültünk.

„Miért hozták a gyerekeket a templomba?”

Egy hónapot töltöttünk szénakaszálással, és ezalatt közeli barátokká váltunk. Sokat beszéltünk az élet értelméről, Istenről, ezek a kérdések régóta érdekeltek engem. Miután visszatértünk Moszkvába, Szeva bemutatott a lelkiatyjának, Georgij Brejev atyának.

Georgij atya nem sürgette a megkeresztelkedésem, én pedig majdnem egy évvel később keresztelkedtem meg, 1978 Lázár szombatján, tíz hónap katekézis után, aminek ideje alatt a Liturgiáról a diakónus „a katechumenek távozzatok” felszólítása után távoztam. 1977-től Georgij atya az én lelkiatyám és barátom is lett.

A presznyai Keresztelő Szent János születése templomban szolgált, és lelki gyermekei között többségében nem rég megtért emberek voltak, köztük nem kevés tehetséges és művelt ember. Egyesek később papok lettek. De még ebben a nagyszerű egyházközségben is tudtuk néhány papról, hogy ők a KGB ügynökei – neveket nem szeretnék említeni.

Kezdetben nem is gyanítottam, hogy ilyen létezik: eufóriában voltam, úgy tűnt a számomra, hogy feltárult az igazi gondolatok és a szabadság világa. Egy momentum azonban, amire még ma is emlékszem, visszatérített a bűnös földre. Feleségemmel együtt elvittük két kislányunkat a templomba, hogy áldozzanak, és akkor odajött hozzánk egy nő, látszólag a templom hívője és keményen ránk szólt: „Miért hozták a gyerekeket a templomba? Ez nagyon helytelen!”

Egyből megértettem, hogy a nő ügynök, aki nem tudta türtőztetni magát és felfedte kilétét. Ezért én és a többi hívő egyenként kerestük fel Georgij atyát, aki könyveket adott nekünk, beszélgetett velünk, néha két-három hívőt összeismertetett egymással. Nem tudom pontosan, de úgy gondolom, hasonlóan tartotta a kapcsolatot a híveivel Nyikoláj Szitnyikov atya is, a templom elöljárója. De szó sem lehetett semmiféle közösségről. A legkevesebb az lett volna, hogy ezért minket kirúgnak a munkahelyünkről, a papoknak pedig kellemetlenségek lettek volna és valószínűleg elvették volna a regisztrációjukat [a papi szolgálatra feljogosító állami engedély – ford. megj.].

 

Hinni akartuk, hogy véget érnek az üldöztetések

Gondolták-e akkor, hogy megélik a szovjethatalom megszűnését és az Egyház felszabadulását? Amikor eljött a szabadság, el tudták-e képzelni azt, hogy a közeljövőben éppen az orthodox közegben fog olyan erősen megjelenni a szovjet mentalitás, és hogy sok, többségében neofita, hívő oly erőteljesen fognak vágyni az erős kézre, állami ideológiára?

Mindnyájunkban élt a várakozás. Sok sztarec mondta már nem sokkal a forradalom után vagy a harmincas években, valamint Hruscsov idején, hogy ez az új üldöztetés egyszer véget fog érni. Tudtunk ezekről a próféciákról, hinni akartunk bennük. Georgij atya mondta nekem, hogy amikor 1983-ban megszületett Kolja fia, a kisebbik gyermeke, azon gondolkodott: hát neki is be kell majd lépnie az úttörőkhöz, a komszomolba, vizsgáznia kell az SZKP történelméből és az ún. tudományos ateizmusból?

Ezen gondolkodott és egyúttal imádkozott, majd – ezt ő mondta el – hirtelen felmerült benne, hogy mindennek meg van a maga kora, mint a zsoltárban: 70 év. És valóban, a kommunisták hatalma fennállásuk 74. évében megszűnt. A mai fiatalok nehezen tudják elképzelni, hogy mennyire örültünk akkor! Eufória állapotában voltunk: az Egyház szabad! De senki, még a hívők, a tudósok, a társadalomkutatók sem tudták elképzelni, milyen erősen sérült, milyen mély traumát okozott az emberek lelkében a totalitárius rendszer.

A hit természetellenes formái

Richard Pipes, az egyik legnagyobb külföldi Oroszország szakértő beismerte, hogy ő és kollégái a kilencvenes évek elején nem feltételezték, hogy a szovjet emberek tudata ilyen mértékben torzult. Kiderült, hogy a kommunizmus 70 éve átformálta mind a nem hívők, mind a hívők lelkét.

Ezért a hitünk gyakran teljesen természetellenes formákban mutatkozik meg. A kommunizmus külső rettenete – a harcos ateizmus, az emberek megsemmisítése – mindenki józan ember számára világos. De léteznek rettenetes szellemi következményei is. Az emberek lelke azon alapjaiban torzult el, amik nélkül rendkívül nehéz, ha nem lehetetlen megőrizni önmagunkban Isten képmását. Ez minden totalitárius hatalom sátáni lényege, de a nácizmus Németországban tizenkét évig volt hatalmon, míg a kommunizmus Oroszországban hetven évig.

Világos, hogy az Egyház, ahogy a néhai II. Alekszij patriarcha mondta, a nép támasza. Amilyen a nép, olyan az Egyház is. Ahhoz, hogy megértsük, léteznek másfajta orosz emberek is, elég összehasonlítani bennünket a Külfödi Orosz Orthodox Egyház bármelyik egyházközségével, amelynek alapját a fehéremigránsok utódai alkotják.

Vegyük csupán a papokat. Mindenek előtt természetesen a nálunk is ismert Antonij szurozsi metropolitát, Vaszilij Rodzjanko püspököt. Ma is vannak nagyszerű papok külföldön: Borisz Bobrinszkij atya, Dimitrij Ignatyjev agya, Viktor Potapov atya. Ők mind az első emigránsok gyermekei és unokái.

Természetesen ők sem megtestesült angyalok, de rendelkeznek a belső szabadsággal és más emberek szabadsága iránti tisztelettel, ezt a szabadságot a legmagasabb rendű értékként fogják fel. Ez a felfogás markánsan megkülönbözteti őket sok Oroszországban élő paptól, még a jóktól is. Igaz, hogy minél jobban ellenállt az ember az emberellenes bolsevizmusnak, annál több maradt benne a normalitásból, az emberségből.

Talán a belső szabadság hiányával magyarázhatjuk napjainkban olyan emberek népszerűségét, mint például Pobedonoszcev, akit életében egyházi közegben nem sokan szerettek? Georgij Florovszkij atya az „Orosz teológia útjai” c. írásában azt írta Pobedonoszcevről, hogy csak a formát tartotta értékesnek, a szellemi életet nem értette, a teológiát nem szerette és félt tőle. Hirtelen pedig orthodox emberek sokasága számára majdhogynem a hit mintaképévé vált.

Még a szovjethatalom éveiben egy cikkel kapcsolatban mélyebben tanulmányoztam Pobedonoszcev személyiségét. Sok levelét elolvastam a levéltárban, többek között azokat, amiket Tyjutcsev nővéreinek és III. Sándor cárnak írt. Kétségtelen, hogy korának egyik legtanultabb és legműveltebb embere volt, és ezt még ellenségei is elismerték. Egyúttal azonban obskuráns volt a szó szoros értelmében: nem hitt az emberi szabadságban, nem hitt abban, hogy ha az ember szabad, akkor abból valami jó születhet.

Ez a hitetlenség összeegyeztethetetlen a kereszténységgel, mivel maga Isten hisz az ember szabadságában, mert szabadnak teremtette őt. Vlagyimir Nyikolájevics Losszkij nagyon bátran, de szépen fogalmazta ezt meg: „Isten hallatlan kockázatot vállalt, amikor saját képmására és hasonlatosságára szabadnak teremtette meg az embert”. Miért vállalt kockázatot? Azért mert az ember szabadságában Istent is elvetheti, amit azonnal meg is tett a bűnbeesésében.

Ebben a szabadságban Pobedonoszcev nem hitt és minden módon igyekezett azt elfojtani. Az ilyen emberek és követőik paradoxona: arra törekszenek, hogy megfosszák a választás lehetőségétől a többi embert, de nem önmagukat. Saját maguk szabadon választják mások szabadsága elfojtásának útját. A Szinódus főügyészeként Pobedonoszcev teljesen szabadon cselekedett, másokat azonban meg akart fosztani ettől a lehetőségtől. Ebben áll tevékenységének furcsasága, de ami még fontosabb: istentelensége.

Úgy gondolom, hogy Pobedonoszcev leveleinek elolvasása hasznos lenne mindazok számára, akik szeretnék mélyebben megérteni az orosz történelmet, azon tragédia okait, amit Oroszország a XX. században átélt. De ha Pobedonoszcev válik az orthodoxok kedvelt gondolkodójává és követendő példájává, az elszomorító és arról tanúskodik, hogy nem csak a belső szabadság, de az emberbe vetett hit is hiányzik. Antonij szurozsi metropolita azt mondta, hogy az Istenbe vetett hit éppen hogy az emberbe vetett hittel kezdődik. Ez egy nagyon pontos megállapítás.

A lelki vezetés elvei

Volt szerencsém többször beszélgetni az Ön lelkiatyjával, Georgij Brejev atyával, aki komoly szellemi témákban adott interjút. Ismerem sok lelki gyermekét, papokat és világiakat is. Nagyon különböző emberek, de mindnyájukra jellemző az ember szabadsága iránti tisztelet, az emberbe vetett hit, az iránta való irgalom. Maga Georgij atya egyszerű ateista munkáscsaládból származott, 18 éves korában tért meg.

A családja gyakorlatilag analfabéta volt. Gyakran jut eszébe a gyermekkora, fiatalsága, ifjúsága. Úgy gondolom, hogy éppen azért vált ilyen érzékeny lelkiatyává, mert a hitre kezdettől fogva nem játékként, nem ideológiaként, nem formaként, hanem mint az élet lényegeként tekintett. Georgij atya szereti idézni Kronstadti Szent János szavait, amelyek hozzám is közel állnak: az igazságot kell keresni a hitben. Vagyis a hithez úgy kell viszonyulni, mint az igazsághoz, és a hit igazságában kell élni.

Így él Georgij atya is, ezért vonzódnak hozzá, ahogy ön pontosan megjegyezte, különféle jellemű, temperamentumú, világnézetű, nagyon egyszerű és világhírű emberek. Az atya mindenki szívéhez megtalálja a kulcsot. Nem egyszer hallottam tőle: „Az ember útja organikus, a lelkiatyának nem szabad a maga formájába törnie a lelki gyermekeit”.

Vagyis a lelkiatya feladata nem az, hogy saját másolatát alkossa meg a gyermekeiből, hanem az, hogy egyediségüket tiszteletben tartva megpróbáljon nekik segíteni saját útjuk megtalálásában, hogy felnőhessenek saját mértékükbe és saját formájukba. Mindezt tapintattal. És természetesen a papnak nem szabad saját magát a hívek fölé helyeznie, ideálisnak tartania. Ő ugyanolyan ember mint bárki más, csak Isten külön felelősséget helyezett a vállára azokért, akik bizalommal fordulnak hozzá.

Ismeretségünk 35 éve alatt Georgij atya nem egyszer fejtette ki a velem való beszélgetései során a lelki vezetésről alkotott nézeteit.

 

A szakadék alternatívája

Tudom, hogy Ön barátja volt Borisz Nyicsiporovnak, aki szintén Georgij atya lelki gyermeke volt. Ön adta a központjának az „Új Korcseva” megnevezést is.

Nagyon jó, hogy ez eszébe jutott. Borisz atya a misszió egyik legszemléletesebb példája volt. Még Szolzsenyicin is az orosz vidéken tett 1996-os körutazása után az „Oroszország a szakadékban” c. könyvében Borisz atyát és missziós központját a szakadék alternatívájának nevezte. Alighanem ezek könyvének egyetlen fényes oldalai.

Jártam nála Konakovóban még a szovjet időkben, néha felolvastam és segítettem az oltárban az istentiszteletek idején, és emlékszem, a szertartás elején talán ha kéttucat öregasszony és egy férfi – a halfeldolgozó üzem mérnöke – jelent meg. Később, a kilencvenes évektől egészen 2003-ban bekövetkezett haláláig a templom tele volt. Kórust, szakköröket, szekciókat szervezett, ahová fiúk és lányok százai jártak el. Borisz atya nem csak az Istenbe vetett hitet, de az egész világot is feltárta nekik, sokat utaztak.

Hát így kellene dialógust folytatni a társadalommal! Hiszen akkor jóval nehezebb volt, mint mostanában. Az emberek semmit sem tudtak Istenről, a papra valamiféle földönkívüliként tekintettek.

A nevet pedig azért adtam a központjának, mert úgy vélem, hogy ha szeretnék újjáéleszteni az országot, akkor meg kell szabadulnunk a szovjet nevektől. Az, hogy nálunk még majdnem minden városban és településen vannak Lenin, Szverdlov stb. utcák és terek – nem egyszerűen felháborító, ez a repressziók áldozatai iránti tiszteletlenség és közömbösség. Konakovó ugyanide tartozik. Ez egy szovjet város, amit egy forradalmárról neveztek el.

Korcseva várost viszont az Ivanykovói víztározó építésekor 1937-ben árasztottak el. A bolsevikok, mint látja, nem csak embereket, hanem városokat is gyilkoltak. A lakosokat kitelepítették, az új teleülést pedig Konakovónak nevezték el. Ezért gondoltam, hogy az „Új Korcseva” ideális név lehetne azon központ számára, amit Borisz atya létesített […]

Az elmúlt hónapok eseményei után a diákok közül senki nem mondta Önnek, hogy viszonya az Egyház iránt rosszabb irányban megváltozott?

Nem, senki nem mondott ilyet. Sokat beszélgettünk erről a történetről, vitatkozunk, még nyáron is, amikor találkoztunk. A MGIMO diákjai politikai és társdalmi tekintetben művelt fiatalok, tudnak gondolkodni, elemezni. Természetesen megállapították, hogy az Egyház sok mindenben horogra akadt, bedőlt a provokációnak. De ezt sajnálattal állapítják meg, nem pedig kárörömmel.

Hiszen valóban ez a botrány gyakorlatilag a semmiből kerekedett. Öt lázadó fiatalasszony botrányt csapott. De semmi esetre sem lett volna szabad megengedni, hogy ilyen kegyetlenül bánjanak el velük, hogy több hónapig tartsák őket fogságban, tulajdonképpen világhírűvé téve őket.

Az egész Egyháznak kellett volna erőfeszítést tennie azért, hogy a büntetésük minimális legyen. Akkor az Egyház nem bosszúállóként, hanem irgalmazóként jelent volna meg. Hiszen a világon mindenütt vannak őrültek, akik különféle botrányokat okoznak. Nem sajnáltam a fáradtságot és utánanéztem, hogyan jártak volna el velük szemben a forradalom előtt, és az 1903-as Büntetőtörvénykönyvben megtaláltam azt a cikkelyt, ami a tettükre vonatkozik. Ezért a tettért három hónap közmunka járt. Mégpedig az abszolutista cári Oroszországban, ahol az orthodox vallás uralkodó államvallás volt!

Diákjaim többsége úgy véli, hogy ez a felfújt botrány azok kezére játszott, akik szeretnének viszályt szítani a hívők és nem hívők között, az Egyházon belül pedig a liberális és a konzervatív nézeteket vallók között. Ki az aki meg akarja osztani az embereket? Természetesen a sátán. Egyetértek a diákjaimmal.

Ma különleges lehetőségünk van arra, hogy megmutassuk a kereszténység bölcsességét és szépségét, többek között az egyetemi kathedrákon is, valamint a televízión, interneten keresztül is. De miért használjuk gyakran ezeket az eszközöket a saját kárunkra, az Egyház ellen hangolva az embereket?

Úgy gondolom, hogy több hibát is elkövetünk, amelyek különösen a posztszovjet emberre jellemzőek. Egyes papok, akiket a kilencvenes években és később szenteltek fel, tisztán világi sikereket keresnek: anyagi jólétet, az egyházközség számbeli növekedését, a főpapság dicséretét és ezt hajszolván elfelejtkeznek a lényegről: az emberről. Ha egyszer ígéretet tettél az Úrnak, akkor nem az embereknek kell szolgálniuk téged, hanem neked az embereket!

Amikor valaki elmegy a templomba, akkor abban reménykedik, hogy odafigyelnek rá, együttéreznek vele, segítenek neki, hogy meggyógyuljon zaklatott, elkínzott, de a jóságra és az örökkévalóra vágyó lelke. Ha nem találkozik ezzel a figyelemmel, hanem azt érzi, hogy az Egyháznak tulajdonképpen nincs is rá szüksége… Egyesek így csalódnak és távoznak.

Az pedig már teljesen elfogadhatatlan, hogy az ambonról prédikáció helyett politikai agitáció hangzik el. Pedig előfordul, magam is hallottam ilyet. Az a kísérlet, hogy az Orthodoxiát politikai ideológiává alakítsák: még egy példája a meg nem tanult leckének, a próbálkozásnak, hogy ugyanabba a folyóba lépjünk. Minden politika tökéletlen, különösen pedig a mi posztkommunista országunkban.

Természetesen országunk polgáraiként kisebb-nagyobb mértékben részt veszünk a politikai folyamatban, és az aktív politikai tevékenység mint olyan egyáltalán nincs ellentétben az orthodox hittel. De a hétköznapi egyházi életnek távol kell maradnia e tevékenységtől. Az Egyháznak az ember felé kell fordulnia, nem pedig a tömeg felé. Ha az Egyház ezt a feladatát megvalósítaná, akkor nem taszítaná el magától az embereket.

Ezek szerint Ön nem ért egyet azzal a napjainkban népszerű véleménnyel, miszerint közömbös számunkra, hogy a nem egyházi emberek hogyan viszonyulnak szavaink és tetteink iránt?

A szentek kanonizálásának egyik feltétele volt az, hogy a pogányok és a más hitűek is tisztelettel viszonyultak irántuk. Lehet, hogy nem fogadták el a keresztényt, nem látták annak szellemi mélységeit, de tudták, hogy tiszteletreméltó, becsületes emberről van szó. Nem kellene mindenkit ostobának tartani magunk körül. Az emberek többsége képes megkülönböztetni a jót és a rosszat, és soha nem fogja meggyőzni őket, hogy ha a pap Bugattin jár, a püspök pedig pompás palotában él, akkor helyesen járnak el.

A legfontosabb: az Egyháztól jóságot várnak. Amikor egyes papok arról beszélnek, hogy az Új Szövetség még az Ószövetségnél is türelmetlenebb a nem hívők iránt, azok megsemmisítését követeli, akkor ugyanolyan hangosan kell kijelentenünk, hogy ezek a szavak ellentétesek az Evangélium szellemével. Isten maga a Szeretet.

Az a nő, akit paráználkodáson értek, kétségtelenül bűnt követett el és az ószövetségi törvény szerint meg kellett volna kövezni. Az Úr azt mondta, hogy „verjétek!” és maga dobta rá az első követ? Nem ezt tette. Ebben az értelemben nekünk is Isten példáját kell követnünk. Krisztus követése: ez a keresztény útja.

Zubov professzorral Leonyid Vinográdov beszélgetett / pravmir.ru

Advertisements