A szabadság keresésében

Beszélgetés Joánisz (Ziziulasz) metropolitával

Főtisztelendő atya, ön a világ egyik legismertebb orthodox teológusa, és természetesen, napjaink teológiai problémáival foglalkozik, többek között azon kihívásokkal, amikre az Egyháznak napjainkban választ kell keresnie. Az Ön véleménye szerint melyik ma a legkomolyabb kihívás, amit az Egyház tudatosít és amire választ kell adnia?

Ez egy nagyon nem egyszerű kérdés, mivel sok ilyen kihívás van. Nem olyan könnyű tudatosítani, hogy melyik közülük a legfontosabb, de talán a hittel szembeni kihívást lehetne kiemelni. Más szavakkal: a mai társadalom túlságosan is az ember potenciális és reális lehetőségeire hagyatkozik. Mi emberek mintegy a kezükbe vettük a sorsunkat, és a kihívás abból áll, hogy megértsük, mit kell tennünk azért, hogy a mai embernek újból szüksége legyen Istenre. Hiszen ez a mai ember meg van győződve arról, hogy a tudományban és az élet más területein, többek között még az etikában is, elért fejlődés lehetővé teszi az emberek számára, hogy úgy rendezzék be a társadalmukat, és egész életüket is, hogy Istenre egyáltalán ne legyen szükség. Tehát az Egyháznak Istent újból szükségessé kell tennie az ember számára. De hogyan? Mindenek előtt rámutatva azokra a hibákra és zsákutcákra, amikbe az ember bevezette magát. Másodszor, a figyelmet az emberi személyiség azon aspektusaira összpontosítva, amelyeket semmilyen tudományos fejlődés, de még az etikai nézetek fejlődése sem képes kielégíteni. Ilyen aspektus például az emberi szabadság problémája, amire ma különleges akcentust kell helyezni, mivel korunk társadalmában minden fejlődés, sőt még maga az emberi túlélés is az emberi szabadság feláldozását követeli. Ezért újra aktuálissá kell tennünk azt, amiről például Dosztojevszkij beszélt: az ember a fejlődés szintjétől függetlenül mindig több szabadságra vágyik. Ezért úgy gondolom, hogy olyan módon kell elmagyaráznunk a hitünket, sőt a dogmákat is, hogy világos legyen: Isten nélkül és hit nélkül az ember önmaga rabjává válik és nem tudja magát teljesen elégedettnek érezni. Úgy gondolom, hogy ez egy egzisztenciális kihívás, amit a mai társadalom vet fel az Egyház előtt. Természetesen vannak más, jóval részlegesebb problémák is, például a hagyomány problémája, amire a kortárs társadalomban majdhogynem akadályként tekintenek a fejlődés útján. Az Egyháznak, különösen az orthodox egyháznak, meg kell őriznie a hagyományát. Mi nem adhatjuk fel a hagyományunkat. De itt is úgy kell felvezetni, elmagyarázni az embereknek a hagyományunkat, hogy az ne tűnjön akadálynak a fejlődés útján. Ezt a két momentumot tudom most hirtelen kiemelni.

Hogyan kell az Egyháznak a hagyománnyal kapcsolatos kihívásra válaszolnia?

A hagyományt egzisztencialista alapról kell magyarázni, nem pedig egyszerűen vakon megtartani; elemezni kell, hogy a hagyomány mely elemei nem abszolút szükségesek, központiak, szellemi értelemben fontosak, és ezért feláldozhatók, és mely elemeket megtartása elengedhetetlen. Ez a megkülönböztetés, amit napjaink Egyházának el kell végeznie, mivel az orthodox egyházban ma zavar, kavarodás van a kérdésben, hogy mi az ami a hagyományban alapvető és mi az, ami nem. Például fontos-e a hosszú szakáll viselése? Erre abszolút szükség van vagy sem? Egyesek számára ez rendkívül fontos, mások számára nem. Csak egy példát hoztam, de ilyen példából nagyon sok van és meg kell világítanunk a helyzetet.

Ismeri Ön a korunk kihívásaira adott válaszok valóságos példáit, legyen szó akár könyvekről, akár valamelyik egyházközség életéről? Vannak ilyen példák, találkozott ilyenekkel?

Úgy gondolom, hogy még nem próbáltunk meg válaszolni ezekre a kihívásokra. Nem tudok egyetlen példát sem felidézni. Remélem, mindig reméltem, hogy az Összorthodox Zsinat majd foglalkozni fog ezzel a kérdéssel és megvilágítja a helyzetet. Nem tudom, be fog-e ez következni, de ez az egyetlen kiút, amit most látok. Egyszerűen nincs példa arra, hogy valaki ilyen jellegű problémákkal foglalkozna.

Hát akkor reméljük, hogy idővel lesznek ilyen példák.

Igen, reménykedjünk.

Az Ön véleménye szerint melyek napjaink orthodox gondolkodásának fő irányai?

Sajnos az orthodox teológiai még nem találta meg a saját útját a mai világban és még mindig a nyugati teológia hatása alatt állunk. Mi szintén szétváltunk konzervatívokra és liberálisokra, mivel ez a szétválás megtörtént a nyugati teológiában. Nem találtuk meg saját, orthodox utunkat. Ez az, amivel egyesek közülünk, többek között én is, próbálkozunk: hogy megtaláljuk a nem protestáns, nem katolikus, hanem kimondottan orthodox utat. De ez hihetetlenül nehéz. Az orthodox teológusok nem lépnek fel egységes frontban, és ez rossz.

Az Ön „Lét mint közösség” c. könyvében, amit kiadónk orosz nyelven megjelentetett, Ön a közösségről mint a világegyetem elengedhetetlen eleméről beszél. Léteznek-e példák e közösségre az Egyházban? Most nem a Liturgián való áldozásra gondolok, hanem annak megvalósulására, amiről Ön a könyvében beszél. Vannak erre példák az Egyházban?

Ez egy nagyon jó kérdés, mivel én úgy vélem, hogy ez az Egyházban bizonyos problémát jelent. A közösség az individualizmus ellentéte, de félek, hogy ma az individualizmus behatolt az Egyházba. Ennek eredménye például az individuális jámborság hangsúlyozása, ami ellentmond a közösségnek. Mai felfogásunk szerint a vallás az ember személyes ügye, nem pedig a közösségé vagy a társadalomé. Ezért gyakorlatilag elveszítettük az egyházon belüli közösség képzetét. Ugyanez a probléma az egyházközséggel is: az egyházközség az egyházban nem működik, ahogy az egyházmegye sem. Ezért áll az Egyházban oly élesen a közösség problémája. Világos, hogy teológiánkban a közösségnek alapvető szerepe van, de a valóságos életben ez nincs így, ezért nagyon fontos, hogy elgondolkodjunk az Egyházon belüli életünkről, hogy megjavítsuk, meggyógyítsuk, hogy több legyen benne a valódi közösségből.

2012. szeptember 6. Bose

КИФА №12(150), сентябрь 2012 года

Reklámok