Amikor eltűnik az ellenségesség és megszületik a bizalom

Kádár Iván protoijerej

Amikor eltűnik az ellenségesség és megszületik a bizalom

A második világháború, aminek 67. évfordulójára emlékeztünk az idén, hatalmas tragédiát jelentett több, e rettenetes konfliktus által érintett nép számára. Erre az időre emlékeztetnek minket a nagyszámú katonai temetők a véres ütközetek helyszínein. A földben nyugvó katonák földi maradványai a politikusok rettenetes tévedéseiről, az emberi szenvedélyek pusztító hatásáról tanúskodnak, egyúttal pedig megkövetelik tőlünk az elhunyt testvéreink örök sorsában való érző részvételünket. Az Egyház egyetemes imája lehetőséget ad, hogy keresztény módon gondoljuk át azokat a megpróbáltatásokat, amik milliók sorsát alkották. Az elhunytak rokonai, gyermekei, unokái, dédunokái napjainkban is felkeresik az ütközetek helyszíneit, imádságban emlékeznek meg szeretteikről, megadván nékik a keresztény szeretet méltó tisztességét.

Az összecsapások helyszínén

Az összecsapások helyszínén

2010. augusztusában a zalaegerszegi katonai temetőben keresztet állítottak fel a Magyarország területén a második világháború éveiben elesett szovjet katonák emlékére. A keresztszentelést és a Panyihidát Főtisztelendő Szergij, voronyezsi és boriszoglebszki metropolita vezette a voronyezsi és a magyarországi egyházmegyék papságának részvételével.

A keresztnél közös imára gyűltek össze a Katolikus Egyház, a Honvédség, az orosz katonai-diplomáciai testület, valamint Zalaegerszeg lakosságának és a budapesti Szent Szergij orosz egyházközség híveinek képviselői.

Zalaegerszeg katonai temető

Az emlékkereszt megáldása a zalaegerszegi katonai temetőben

Az elhunyt katonákért imádkozva nem csak azokra az atyáinkra és testvéreinkre emlékeztünk, akik életüket vesztették a harcmezőkön, hanem azon magyar katonákra is, akik földi hazájuktól távol estek el. Reméljük, hogy az Örökkévalóságban az elhunytak nem ellenségként, hanem Isten gyermekeiként kerültek az Ő színe elé, akik számára már megszűnt minden ellenségeskedés és szembenállás. Az imádkozók között volt a háború egyik résztvevője, a 92 éves Varga Imre atya, római katolikus pap, aki megtapasztalta a háború és a hadifogság minden rettenetét.

Panyihida

Halotti Emlékszertartás (Panyihida) az elhunyt szovjet katonákért

A Panyihida utáni beszélgetés során Imre atya elmondta, hogy a bűnbeesés egyik legfélelmetesebb következménye az a törekvés, hogy az ember megszabaduljon a felelősségtől, elnyomja a lelkiismeret hangját, a nagyszámú katonasírok pedig: az emberi bűnök látható tanúbizonyságai.

„Elfordul – mondta az idős pap, – hogy a „történelmi szükségszerűséggel” próbáljuk meg igazolni a bűntetteket, vagy a történtekért viselt személyes felelősségünket megpróbáljuk áthárítani. A keresztényeknek nem szabad így tenniük. Emlékezzünk János apostol szavaira arról, hogy az Isten iránti szeretet kizárja a felebarát iránti gyűlöletet.

Varga Imre atya_

Varga Imre atya, 1940

A keresztény számára fontos, hogy tudatosítsa saját személyes bűnösségét. Hiszen amikor önigazolásokat keresünk, elveszítjük a bűnbánat erejét és a kegyelem elhagy minket. A gonosz által megszálltan pusztítjuk önmagunkat és felebarátainkat is. A gonosz legszembetűnőbb megnyilvánulása éppen a háború, amikor pedig együtt összegyűlünk és imádkozunk, Krisztus képmását jelenítjük meg e világban”.

Az emlékkereszt megáldása utáni közös étkezés során Imre atya így folytatta:

„1918-ban születtem sokgyermekes paraszti családban, tízen voltunk testvérek. Úgy gondolom, hogy a paraszti életmód nem nagyon különbözött Oroszországban és Magyarországon. Mindennapi nehéz fizikai munka kora reggeltől késő estig, néhány ünnep; fizikailag erősek és teherbírók lettünk, ez nem egyszer mentett meg engem a pusztulástól.

A háború mindent megváltoztatott. 1940-ben besoroztak a hadseregbe, egy tüzéregység parancsnoka lettem. Bármelyik hadseregben is harcoltak a katonák, osztályrészük súlyos megpróbáltatások voltak. Természetesen számunkra a legnehezebb időket az 1942-1943-as Voronyezs-környéki hadműveletek jelentették a Keleti Fronton.

Rettenetes fagyok voltak, harcolni kellett, majd gyalogosan visszavonulni a hófúvásban, a síkságokon, miközben lőttek minket. Emlékszem kétségbeesett támadási kísérleteinkre és a szovjet katonák pusztító ellentámadásaira, akiket fehér téli ruháik miatt még néhány lépésről is nehéz volt észrevenni; hirtelen felbukkantak és halkan kézitusába bocsátkoztak. Megfagyott az olaj, a fegyvereink használhatatlanná váltak, nem bírták ki a fagyokat.

A magyar katonai vezetés nem kímélt bennünket, és gyakran volt igazságtalan az egyszerű katonák iránt, a hazafiság és a harci kedv hiányával vádoltak minket. Bajtársaim nagy számban estek el a frontbeli élet terhei alatt. A veszteségeink olyan súlyosak voltak, hogy harcolni sem volt már kinek.

De amire azóta is erőteljesen emlékezem, kitörölhetetlen nyomott hagyott a lelkemben: az orosz falvak, amelyeken átkeltünk és amelyekben megszálltunk. Szegénységük megrendített engem. Én, aki paraszti származású vagyok, nem is feltételeztem, hogy ilyen lehetséges az életben.

Döbbenetes, de a határtalan szegénységbe kényszerített, a háború által megnyomorított emberek nem veszítették el az együttérzést és az irgalmat. Amikor 1943 telén éhesen, fagyottan vonultunk vissza, a szegény orosz asszonyok megosztották velünk az utolsó falatjukat; sokan közülünk, többek között én is, a segítségüknek köszönhetően maradtam életben. Fizesse meg nekik az Úr százszorosan keresztény szeretetüket és áldozatukat!

Ekkor fogadtam meg az Úrnak, hogy ha életben maradok, akkor pap leszek – Krisztus katonája. Már akkor értettem, hogy nem leszek képes visszatérni a megszokott élethez. Azután, hogy szemtanúja voltam az egyszerű orosz emberek szenvedéseinek és bajtársaim pusztulásának.

A háború számomra Ausztriában ért véget, majd 3 év szovjet hadifogságba kerültem és csak 1949-ben sikerült bekerülnöm a katolikus szemináriumba. A diákok és a tanárok „régi tüzérnek” hívtak engem, aki akkoriban már 30 felett voltam. A tanulás mellett, ami nem ment olyan könnyen a számomra, a szeminárium vezetősége megbízott azzal, hogy tartsak fakultatív tornaórákat a diákok számára.

A magyarországi keresztények számára ekkor kezdődött a megpróbáltatás ideje, mivel 1949 és 1956 között Rákosi diktátorral az élen a kommunisták voltak hatalmon.

1954-ben szenteltek pappá. 1957-ben újból letartóztattak az „1956-os ellenforradalom elősegítése” hamis vádjával. A letartóztatásom valódi oka az volt, hogy aktívan foglalkoztam a gyermekek hitoktatásával, ami ellentétben állt a kommunista rezsim politikájával, amely az új nemzedéket sztálini minta alapján „alakította”.

1959-ben szabadultam. Ekkorra a rezsim már enyhébb lett, bár a lényege semmit sem változott. A hívőkkel szembeni tömeges repressziók megszűntek, de egészen 1989-ig az Állami Egyházügyi Hivatal igyekezett ellenőrzés alatt tartani az Egyház tevékenységét.

Csak a 90-es évek elején tudtam visszatérni fájdalmamhoz: a Voronyezs környéki magyar katonatemetőkhöz, ahol bajtársaim földi maradványai nyugszanak és várják Krisztus második eljövetelét. Ez nem egyszerű feladat, hiszen a magyar hadsereg a helyi lakosság szemében megszálló hadsereg volt.

Pjotr Petrov atya

Pjotr Petrov atya és Varga Imre atya, a volt hadifogoly

1990-ben Mefogyij voronyezsi metropolita engedélyt adott, hogy felállítsuk az első emlékkeresztetet Repnyevka falu Péter-Pál templomának területén és ezzel Pjotr Petrov protoijerej atyát, a voronyezsi Szent Miklós templom elöljáróját bízta meg. Nem tudom eléggé kifejezni mély hálámat Péter atya iránt. Az ő élő részvétele nélkül nem lehetett volna megépíteni az emlékhelyet.

Péter atya napjainkban is segít bennünket, nagyon jól érti a problémáinkat és fájdalmunkat. A katonatemetőkre vonatkozó kormányközi egyezmény aláírása és a magyar katonai emlékhely létrejötte előtt ő volt és napjainkban is ő az a kapocs, amelyen keresztül épül a jó viszony az oroszok és a magyarok, a két ország keresztényei között.

Imre atya 2012

Imre atya 2012-ben

Számunkra, magyarok számára, Péter atya legendás személyiség. Legutóbbi látogatása során a szombathelyi bazilikában a püspöknek egy ereklyetartót adott át, amit a magyar katonasírokban találtak. A kereszt a magyar tábori templom legfőbb ereklyéje volt és nem kizárt, hogy számos katona csókolta meg utolsó Áldozásakor. Mi mindannyian – a püspök és a templomba jött emberek százai – megrendültünk, mert ez a kereszt számunkra nem csak a szenvedésekről és a háború rettenetéről tanúskodott, hanem az életnek a halál feletti győzelméről is.

Míg az Orosz Egyházban lesznek olyan papok, mint Pjotr Petrov atya, addig képes lesz megbirkózni a terror és a rombolás azon következményeivel, amit az Orosz Föld számára a bűnös kommunista rezsim hozott. A kereszténység sorsa bizonyos mértékig tőlünk is függ: meg tudjuk-e őrizni a testvérszeretet és a szeretet szellemiségét a jövőben?

Isten irgalmából nagyon idős kort értem meg, az Úr életemben számtalan csodát tett. Nem is olyan régen még feltételezni sem mertem volna, hogy együtt fogunk imádkozni és segíteni fogjuk egymást. Együttműködésünk a korábbi ellenségesség és szembenállás meghaladását jelenti.

Ma az orthodox papok, egyszerű orosz emberek eljöhetnek Magyarországra és imádkozhatnak az elhunyt katonák sírjainál, a magyarok pedig felkereshetik a magyar katonák sírjait. 2006-ban magyar delegáció tagjaként a Szent Miklós templomban imádkoztunk. Az istentiszteleten eszembe jutott a háború, a lerombolt Voronyezs, az a hatalmas fájdalom, ami átjárta oroszok és magyarok millióinak szívét. De mindezt a fájdalmat az Úr örömbe és hálába fordítja, és ez az érzés erősödik annak tudatosítása által, hogy Voronyezsben Krisztusban való testvéreket találtunk.

Valószínű, hogy földi életem során már nem fogok eljutni Voronyezsbe, hogy bajtársaim elhunytának helyszínén imádkozzak, de az ima nem ismer távolságokat; lelkesít engem az a gondolat, hogy vannak olyan orthodox szívek, amelyek nyitottak a magyarok felé.”

A cikk szerzője: Kádár Iván protoijerej, a budapesti Radonyezsi Szent Szergij orosz orthodox egyházközség parochusa / http://www.pravmir.ru (Ford. K.M.)

Reklámok