“Az Egyház a vértanúk vérére épül, nem pedig az elvtelen alkalmazkodásra.”

Ma mindannyian kaméleonok vagyunk. Mielőtt mondunk valamit, tízszer meggondoljuk, nehogy bármi is legyen, és hogy úgy mondjuk, hogy az számunkra a maximális haszonnal és biztonsággal járjon… Nem kell mértéken felül aggódni az Egyházért: Krisztus megígérte, hogy „az alvilág kapui sem vesznek rajta erőt” (Mt. 16, 18), vagyis Ő maga segíti és védi meg. Az Egyház a vértanúk vérére épül, nem pedig az elvtelen alkalmazkodásra.

 

Beszélgetés Artyemij grodnói érsekkel

Főtisztelendő atya, nemrég tartották Belosztoki Szent Gábriel vértanú ereklyéi átvitelének ünnepét, amely során Őboldogsága Száva, Varsó és egész Lengyelország metropolitája a prédikációjában azt mondta, hogy az ereklyék megjelenése óta az orthodoxok Lengyelországban nem félnek. Milyen félelemről beszélt Őboldogsága?

Mindenki számára ismert, hogy a szovjet korszakban az Egyház iránti viszonyulás rendkívül negatív volt. Nem volt annál rosszabb, mint amikor valaki megtudta, hogy a templomba jársz, akkor úgy kezdtek rád nézni, mint a nép ellenségére. Az ikonokat és minden más relikviát tiltottak. Kinevették és kigúnyolták, mint ahogy ez Polocki Szent Jefroszinia ereklyéivel történt, amelyeket egyszerűen széttapostak a lábaikkal.

Ez kétség kívül emberellenes, sőt inkább démoni viszonyulás volt a keresztény relikviák iránt. Ezért mindezek az üldöztetések egyszerűen páni félelmet ültettek el sok keresztény lelkében. Az egyházi élettel való bármiféle kapcsolatba kerülés elkerülhetetlenül félelemmel, az ember saját élete és hozzátartozói élete miatti nagy aggodalommal járt.

Amikor Szavva metropolita nyíltan és minden félelem nélkül Belosztokba vitte a szent ereklyéit, ez természetesen valódi jele volt annak, hogy eljött az ideje a fejünk felemelésének, ahogy maga is mondta: hogy felhagyjunk azzal, „hogy elbújunk és a sarok mögül leskelődünk”.

Gábriel gyermek személyiségében két fontos vonás ötvöződik. Az első. Krisztus maga azt parancsolta nekünk: „Bizony mondom nektek, ha nem változtok meg, s nem lesztek olyanok, mint a gyerekek, nem mentek be a mennyek országába” (Mt. 18, 3). Kereszténynek lenni azt jelenti: tiszták, nyíltak, közvetlenek vagyunk. Vagyis mindenre egyformán őszintén és közvetlenül reagálunk, nem színlelünk, és ami a legfontosabb: nem kötünk kompromisszumokat valami olyannal, ami ellentétes a belső meggyőződésünkkel, de ugyanakkor külső hasznot ígér.

Ma mindannyian kaméleonok vagyunk. Mielőtt mondunk valamit, tízszer meggondoljuk, nehogy bármi is legyen, és hogy úgy mondjuk, hogy az számunkra a maximális haszonnal és biztonsággal járjon. A gyermek, ezzel ellentétben, mindig pont azt mondja, amit gondol. Éppen ez jelenti az élet keresztény megközelítését: nem félni semmitől, mert Krisztus velünk van.

Másrészről Szent Gábriel nem csak gyermek, de vértanú is. Mi gyakran a szovjet időkben és egyházi tekintetben is egyszerű megalkuvók voltunk, azzal igazolván megalkuvásunkat, hogy meg kell őrizni a templomokat, meg kell őrizni a papok és a hívők életét és ezért késznek kell lennünk bármilyen kompromisszumra, bármilyen engedményre, gyakran saját lelki-szellemi állapotunk kárára.

A vértanúság pont az ellenkezőjéről beszél: semmilyen kompromisszum, semmilyen engedmény, csupán önmagunk teljes átadása Isten Igazságának. Csak így maradhatunk meg kereszténynek, ha nem változtatjuk színünket az aktuális változó konjunktúra szerint.

Nem kell mértéken felül aggódni az Egyházért: Krisztus megígérte, hogy „az alvilág kapui sem vesznek rajta erőt” (Mt. 16, 18), vagyis Ő maga segíti és védi meg. Az Egyház a vértanúk vérére épül, nem pedig az elvtelen alkalmazkodásra. Az alkalmazkodás éppen az Isten iránti bizalmatlanságból születik. Nem más, mint a remény elveszítése, kísérlet, hogy mindent magunk „simítsunk el”, az Ő segítsége nélkül.

Van még egy figyelemreméltó tényező. Gavriil gyermeket sátánisták ölték meg. Ilyen szekták és egyesületek, többek között ateista jellegűek, léteztek és napjainkban is léteznek országunkban. Európa itt nem kivétel. Nemrég német szektakutatók jártak egyházmegyénkben. Elmondásuk szerint még Németországban sem ajánlott az újvértanúk témájának össztársadalmi megtárgyalása.

Itt pedig a lengyelországi orthodoxok, akik valójában csak egy piciny morzsát alkotnak, megrázták magukat és bátran körbevitték relikviájukat számos városon és falun keresztül, tanúságot téve hitükről, az Orthodoxia történelmi jelenlétéről e vidéken. A szovjet pangás évei után, ami egész történelmünket érintette, az orthodoxok bátran szemébe mertek nézni más embereknek. Éppen erről a szabadságról beszélt Szavva metropolita.

A szabadság valójában a keresztény élet alapja. A kereszténység annak a boldogságnak a vallása, amely a szabadságból fakad. Az ember boldog, amikor szabad. Senkitől és semmitől nem fél. Ahogy Pál apostol mondja: mi szakíthat el engem Isten szeretetétől? A halál? Az üldöztetés? A szegénység? Az éhség és a hideg? Semmi nem képes erre! Ami a halált illeti, az csak ok az örömre, olyan esemény, ami a szeretett Krisztussal való közeli találkozást ígéri.

Fel tudná vázolni röviden a Lengyelországi és az Orosz Egyház közötti különbségeket?

Elsősorban az, hogy az orthodox lengyelek abszolút kisebbségben élnek a többi katolikus állampolgár között. El kell mondani, hogy ez sok mindenben segít. Igen, kimondottan segít. Saját kisebbségi helyzetük tudatosítása arra készteti az embereket, hogy szorosabban kapaszkodjanak egymásba. Egyházi közösségeik valódi értelemben vett közösségek. A folyamatos személyes kapcsolatok, az élő, valóban testvéri közösség – ez jellemző a lengyel Orthodoxiára.

Szemem láttára találkoztak az ország teljesen ellenkező sarkából érkező emberek, akik már hosszú ideje nem látták egymást, de mégis úgy találkoztak, mintha tegnap váltak volna el. Voltam olyan templomokban, amelyeket a pappal együtt csupán néhány család tart el. El sem tudunk ilyet képzelni, függetlenül attól, hogy nominálisan a hívek száma és templomaink telítettsége nálunk jóval magasabb.

Ez az öntudat segíti a hívőket, hogy folyamatos feszültségben maradjanak, nem engedi őket ellazulni és elaludni a puha komfortos fotelekben. Talán éppen ezért is sikerült a Lengyelországi Egyháznak az, hogy helyzetükben nem csúsztak át csúszómászásba, nem panaszkodnak elnyomott helyzetükre és nem koldulnak adományokért, hanem megvédik a jogaikat és gyakorlatilag jogegyenlőséget szereztek az ország legnagyobb létszámú hitfelekezetével.

Mint látja, ez újra arra a gondolatra vezet minket, hogy az elvhűség és az önmagukhoz való hűség által, bármilyen paradoxon is ez, elnyerik azt, amit sokan elvtelen alkalmazkodással próbálnak meg elnyerni. A félelem, ami az emberi konformizmus oka, végső soron sokkal súlyosabb következményekhez fog vezetni, mint azok, amelyektől az ember a lelkiismeretével való kompromisszum megkötése árán próbált elmenekülni. Úgyhogy, az ismert közmondást átfogalmazva, elmondhatjuk, hogy a gyáva kétszer fizet.

Ugyanakkor azt is érteni kell, hogy az Egyház soha nem támogatta a forradalmi, radikális megnyilvánulásokat. A szabadságról szólva a kereszténység nem a felkeléseket és szélsőségességet érti. Mindenki tudja, hogy az zsákutca, ahogy mondani szokás: a forradalom felfalja a gyermekeit. A keresztény ember valódi szabadsága: a bátorsága, hogy önmaga maradjon, mindig és mindenben hű maradjon Krisztushoz. Ez az a gyermeki, naív közvetlenség, amikor az emberben nincs meg a gondolatok és a tettek képmutató dualizmusa.

Artyemij érsekkel Dmitrij Pavljukevics beszélgetett/pravmir.ru

Advertisements