“Az emberek nem felejtkeztek el Istenről, Isten jelen van a tudatukban. Krisztusról felejtkeztek el…”

Pantyeleimon szmolenszki és vjazmai püspök

Pantyeleimon szmolenszki és vjazmai püspök

“Az emberek nem felejtkeztek el Istenről, Isten jelen van a tudatukban. Krisztusról felejtkeztek el…” – Beszélgetés Pantyeleimon szmolenszki és vjazmai püspökkel, a Szent Szinódus Szociális Bizottságának elnökével

Minden embernek meg van a maga szellemi és élettapasztalata. A megélt élmények, felfedezések, döntések, hétköznapi feladatok tapasztalata. De létezik egy különleges tapasztalat is, ami az Istennel való közösség titkát tárja fel nekünk, az isteni szeretet titkát. Ezt nem képesek felváltani az irgalom cselekedetei, a missziós tevékenység, a templomok restaurálásában és építésében való részvétel.

Ez az ima tapasztalata. Hogyan tanuljunk meg imádkozni, hogy Isten meghalljon bennünket? Hogyan tanuljuk meg az Isten és a felebarátunk iránti szeretetet?

A remélt jövő és a meg nem valósult remények

Vladika, Ön több mint 30 éve szolgál papként. Ha visszaemlékszik szolgálatának kezdetére, mi az alapvető különbség azon korszak egyházi élete között, amikor az Egyház mintegy gettóban élt, a mai életétől? Ön bizonyára álmodott olyan időről, amikor az Egyház szabad lesz. Mennyire valósultak meg reményei a jövővel kapcsolatban?

Harminc évvel ezelőtt az Egyház, ha nem is illegális, de féllegális életet élt. Az egyházi életnek volt egy látható oldala, amiről beszámoltak a „Moszkvai Patriarchátus Folyóiratában” és amiről filmeket készítettek a külföldiek számára. De abban nem volt helye sem a szociális szolgálatnak, sem a missziónak, sem a gyermekek katechizálásának. Természetesen szó sem lehetett a börtönök foglyaival való törődésről, a kórházak és a börtönök látogatásáról.

Egyszer, amikor első, falusi egyházközségemben szolgáltam, főpásztori látogatásra érkezett hozzánk Juvenálij krutyicai és kolomnai metropolita. Néhány évvel korábban szentelt fel pappá. Az istentisztelet után kimentünk a templomból, hogy egy közös fényképet készítsünk. Odahívtam kislányomat, Mását is, lehajoltam és átöleltem. Az egész egyházközséget lefényképezték. Később ez a fénykép megjelent a Moszkvai Patriarchátus Folyóiratában, de Mása már nem volt rajta. Mivel akkoriban gyermekek nem jelenhettek meg egyházi sajtótermékek oldalain: kiváltotta volna a csinovnyikok elégedetlenségét, ezért létezett egy ki nem mondott cenzúra. Ezért a fényképen meggörnyedtnek, kissé megtörtnek nézek ki. Ez szemléletes illusztrációja a korszaknak.

Azonban, a tiltások sokasága ellenére papbarátaimmal együtt foglalkoztunk katechizációval, és életünk nem korlátozódott a templom falai mögé. De mindezt óvatosan kellett tenni, mert áthelyezhettek más egyházközségbe vagy visszavonhatták a papi szolgálatod engedélyét (állami regisztrációját). Amikor lakást szenteltünk, behúztuk a függönyöket és nagyon halkan énekeltünk. Hittanra saját és barátaink gyerekeit tanítottuk és figyelmeztettük őket, hogy senkinek ne beszéljenek róla.

Különféle reakciókat váltott ki, ha reverendában jelentem meg az egyszerű emberek között, de senkit nem maradt közömbös. Egyszer egy tömött autóbuszban egy részeg utas észrevette, hogy reverenda van nálam. Gúnyolódni kezdett, megpróbált nevetségessé tenni és azt követelte, hogy szállítsanak le a buszról. Mellett fiatalok egy csoportja állt, aki végül rászóltak: „Öreg, téged fogunk leszállítani”. Ezután nem piszkált tovább. Egyszer reverendában egy stadionban mentem, ahol sok gyerek ült a lelátón, mert készültek valami ünnepre. Észrevettem, hogy engem néznek és mutogatnak rám. Intettem nekik. Válaszul az egész lelátó kiabálni és tapsolni kezdett.

Hála Istennek, az Egyház napjainkban valóságosan szabad. Úgy gondolom, hogy ilyen szabadsággal, amivel ma rendelkezik, még soha nem rendelkezett. A patriarchánk pedig nagyon sokat tesz ezért, ezért a mai korszak: teljesen sajátos időszak, ami nem hasonlít semmire sem.

Miben nem valósultak meg reményei, elvárásai?

Szolgálatom kezdetén reménykedtem, hogy amikor az Egyház elnyeri a szabadságot és lehetőséget kap, hogy mindenkinek elmondja az igazságot: Krisztus a mi Istenünk, az Eucharisztia pedig megnyitja számunkra az örök életbe vezető utat, hogy az Egyházban való élet semmilyen más élethez sem hasonlítható, az emberek beözönlenek az Egyházba. Az 1990-es évek elején volt is bizonyos beáramlás a templomokba. Ahogy Joann Kresztyjankin atya megjegyezte, az emberek akkor nem bejöttek, hanem „betörtek” a templomba. Sajnos nem sokan maradtak meg benne és az egyházi élet iránti aktív figyelem és az egyházi életre való törekvés korszaka gyorsan befejeződött. Ebben nem teljesültek a reményeim. Nagyon sok ember marad ma is távol a templomtól, bár orthodoxoknak nevezik magukat. De nem járnak templomba, nem gyónnak, nem áldoznak. Azon emberek aránya, akik vasárnaponként eljönnek a templomba, az én számításaim szerint nem haladják meg a lakosság 1%-át.

Ezt Ön mivel magyarázza?

Úgy gondolom, hogy ennek két oka van. Egyrészt mi magunk rosszul fogadjuk az embereket az Egyházban. Vszevolod Spiller atya mondta egyszer e prófétikus szavakat: „Eljön az az idő, amikor a fiatalok bejönnek majd a templomba, de ki fogja őket fogadni?” És valóban így van: nagyon gyakran nem várjuk azokat az embereket, akik eljönnek az Egyházba. Nem vagyunk készek arra, hogy lefordítsuk az Evangéliumot az ő nyelvükre, gyakran elviselhetetlen terhet helyezünk a vállukra, előfordul, hogy szeretetlenséggel viszonyulunk irántuk, mi magunk zárjuk be mások előtt azokat a kapukat, amiket szélesre kellene tárnunk. Másrészről pedig az emberek nem fogadják el a kereszténységet, mert életük legfőbb iránymutatójának három fő szenvedély – a hiúság, a test kényeztetése és a pénzvágy – szolgálatát választották. Ez akadályozza őket, hogy eljöjjenek a templomba, Krisztushoz. Mindenki sikereket (sikeres karriert), egészséget (leginkább testi egészségre gondolnak) és jólétet (anyagi jólétet) kíván a másiknak. Eközben azonban kevesen gondolnak a lelki-szellemi életre és síron túli sorsukra.

Hogyan lehet megtanulni imádkozni?

Milyen evangéliumi szavaknak van a legnagyobb jelentősége napjainkban és melyek jutnak Önnek leginkább az eszébe? Melyek voltak az Ön által leginkább szeretett szavak, amikor szolgálatát megkezdte?

Tudja, nem lehet az Evangélium kontextusából egyes szavakat kiszakítani, hogy utána ezeket jelszavakként kövessük és ezek által éljünk. Az Újszövetséget folyamatosan olvasni kell. Életünk különféle szakaszaiban és különféle helyzeteinkben a legmegfelelőbb evangéliumi részekre kell emlékeznünk. Korábban gyakran jutottak eszembe a szavak: jaj nektek, írástudók és képmutató farizeusok… (Mt. 23, 14). Ezeket a szavakat saját magamra vonatkoztattam. Azért, mert pap lettem, de nagyon keveset tettem azért, hogy segítsek az embereknek a hit megtalálásában. Keveset változott az én életem és keveset gondoltam saját lelkemre. Most pedig, amikor szociális szolgálattal foglalkozom, nem az Úr, hanem Keresztelő Szent János szavait idézem, amikkel elmagyarázta, hogy hogyan kell meghozni a bűnbánat gyümölcseit. Amikor napjainkban megkérdem a papokat, azok sajnos, nem emlékeznek rá. Tehát, amikor Keresztelő Szent Jánost a nép megkérdezte, hogy mit kell tennie, azt felelte: akinek két ruhája van, az egyiket adja oda annak, akiknek egy sincs. S akinek van mit ennie, ugyanígy tegyen (Lk. 3, 11).

Azt fejezte ki, hogy minek kell lennie a bűnbánat gyümölcseinek, de e szavakat mi teljesen elfelejtettük. Nem emlékeztetjük rá az embereket. Sajnos sokan nem fogják fel, hogy nem szabad csak saját gazdagságukra, saját magukra gondolniuk, hiszen még a banditák is megosztoznak másokkal a zsákmányukon. E szavakat nálunk nem hirdetik, ami nagyon rossz.

Amikor Ön olvassa az Evangéliumot, előfordul, hogy feltárul Ön számára valami új, bár az olvasottakat már jól ismeri?

Nemrég az Istentisztelet előtt olvastam el azt a részletet, amelyben az Úr a szamaritánus asszonnyal beszélget a kútnál (vö. Jn. 4). Az Úr kéri, hogy hívja el a férjét. A szamaritánus azt feleli, hogy nincs férje, de hallgat arról, hogy házasságon kívüli kapcsolatban él egy férfival. A helyzet lényege az, hogy féligazságot mond, de a lelkiismerete mégis nyugodt marad, mivel valóban nincs „hivatalos” férje. Egyúttal azonban elfedi a bűnét, nem mondja magáról, hogy parázna. Megdöbbentett engem, hogy az Úr, tudva erről és rámutatva a bűnére, mégsem ítélte el őt, sőt szavaiban felfedezte az igazságot. A figyelmét nem arra fordította, hogy az asszony tulajdonképpen hazudott neki, hanem arra, hogy szavai tartalmaznak olyat is, ami méltó a dicséretre. Döbbenetes, milyen tapintattal teszi ezt: „Jól mondtad, hogy nincs férjed, mert volt ugyan öt férjed, de akid most van, az nem férjed. Így igazat mondtál.” (Jn. 14, 17-18). Emlékszem, olvastam valahol, hogy egy ismert misszionárius a pogányoknak prédikált. Nem leleplezte őket, hogy ilyenek-olyanok vagytok, minden rossz nálatok. Azt mondta: nagyon jó, hogy hisztek Istenben, jó, hogy megtartotok bizonyos szabályokat, de még szükségetek lenne másra is. Vagyis ez az ember iránti olyan viszonyulás, amikor nem megalázzák, nem leleplezik, nem korholják, hanem ellenkezőleg, támogatják: ez az isteni szeretet látható és csodálatos példája.

Gyakran kérdik Öntől, hogy hogyan lehet megtanulni imádkozni? Mit szokott erre válaszolni?

Igen, nagyon gyakran. Sajnos sok ember fordul Istenhez imáiban kéréseivel, sőt követelésekkel, bár kezdetben meg kellene tanulnia hálát adni Istennek. Nem értik ezt, ezért meg kell tanítani őket, hogy vasárnaponként gyűljenek össze a templomban és adjanak mindenért hálát Istennek.

Ami az imát illeti, általában azt mondom, hogy az út elején az embernek három alapelvet kell megtartania. Az első: értelmét egyesítse az ima szavaival és nagyon figyelmesen mondja azt. A második: feltétlenül emlékezzen Isten nagyságára. A harmadik: tudatosítsa saját méltatlanságát. A szent atyák azt mondják, hogy amikor Istenhez imádkozol, „valamiféle kis piócának”, szúnyognak, valami csúszómászónak képzeld magad. Emlékezz a méltatlanságodra. Másrészről Georgij Brejev atya, egy kitűnő lelkiatya, azt mondja: ahány ember van, annyiféle imamód létezik.

Ezért imádkozni azt jelenti: nem egyszerűen felolvasom az imakönyv szövegeit vagy más szövegeket, az ima: alkotás, és minden ember sajátos módon imádkozik.

Gyakran mondom az embereknek, hogy imádkozzák a Jézus-imát. Nem csak azoknak, akik monostorban élnek, hanem a világban élőknek is. Eközben azonban emlékezni kell arra, hogy ezt az imát össze kell kapcsolni az alázattal. Mert alázat nélkül csak elítéltetésünkké válik. Példáképpen elmondok egy példabeszédet, amit egy áthoszi sztarec szokott gyakran elmesélni:

Meghalt egy jó pap, eljutott a paradicsom kapujába. Kijött hozzá Péter apostol és megkérdezte tőle:

–       Mi jót tettél az életedben? Ahhoz, hogy belépj, tenned kell valami jót és 1000 pontot kell elérned!

–       Papként szolgáltam.

–       Nagyszerű, ezért kapsz egy pontot. Mit tettél még?

–       Vasárnapi iskolát szerveztem.

–       Még egy pont. Még mit?

–       Volt családom, a gyerekeim hívőkként nőttek fel.

–       Jó, ezért kapsz még két pontot.

Itt a szegény bátyuska megértette, hogy nem rendelkezik annyi jó cselekedettel, amivel összegyűjthetné az 1000 pontot, nélkülük pedig nem juthat be a Mennyek Országába. Ekkor teljes lelkéből feltört a fohász Istenhez: „Uram, Jézus Krisztus, Istennek Fia, irgalmazz nekem bűnösnek, nincsenek nekem jó cselekedeteim”. Ekkor feltárultak a Mennyország kapui, Péter apostol pedig így szólt: „Ezért kapsz 996 pontot, gyere be”.

Tehát a keresztény számára a legfontosabb cselekedet az ima, a szüntelen odafordulás Istenhez, saját bűnösségének tudata és annak tudatosítása, hogy jócselekedeteink semmit sem érnek Őelőtte. A belső imádságos küzdelem és saját bűnösségének tudatosítása vezeti el az ember lelkét az üdvösségre, nem pedig a templomok építése, a missziós tevékenység, a szociális munka. A földön létezik egy hely, ahol szó szerint mindent átjár az ima, és ha az ember eljut oda, akarva-akaratlanul is részt vesz ebben az imában. Ez az Áthosz hegy.

Az Áthosz hegy – az ima helye.

Ön gyakran jár az Áthosz-hegyre. Mi az, ami Ön számára, mint lelkipásztor számára, feltárul ott?

Az Áthosz csodálatos hely. Mindenki, aki ott él, tudja, hogy az ember számára a legfontosabb az ima. Ők ebben az imában nyerik el a Szent Lélek ajándékát. Ott jóval kevesebb olyan dolog van, ami elvonja az ember figyelmét az imától.

Én úgy gondolom, hogy az Áthosz az Orthodoxia igaz voltának egyik tanúbizonysága. Míg például arról, hogy a katolicizmus hatalmas vallás, meg lehet győzni valakit azzal, hogy megmutatod neki Rómát, a zarándokok tömegeit, a pápai múzeumokat, beszélsz nekik az európai vallás kultúrájáról, a Vatikánról, amelynek a világ minden országában vannak követei, addig nálunk ott van az Áthosz.

Az Áthosz mutatja meg az Orthodoxia igazságát és nagyságát. Számunkra is csodálatos és szent hely. Amikor az Áthoszra megyek, már nem tárok fel magam számára semmi újat és nem is akarok semmit sem feltárni. Ott inkább önmagamban tárulnak fel új dolgok. Vannak ott nagyszerű sztarecek, gyönyörű ikonok, kegyelemmel telt ereklyék. De számomra az Áthosz azért fontos, mert ott képes vagyok mélyebben betekinteni önmagamba. Számomra ez lehetőség, hogy elvonuljak, hogy éjjel imádkozzak, lehetőség, hogy ne válaszoljak a telefonhívásokra, hogy együtt lehessek a barátaimmal, együtt lehessek azokkal az emberekkel, akik mindenről lemondtak Istenért: hazájukról és családtagjaikról is. Nagyon nehéz lemondani a hazánkról és a családunkról. Tudom, hogy sok orosz szerzetes, amikor hazalátogatnak Oroszországba, megkönnyezik a nyírfák látványát. Az Áthosz éghajlata nem hasonlít az oroszországaira, és azt mondják, az orosz ember számára a legsúlyosabb küzdelem éppen az, hogy ezen lehangoló és kopár görög vidéken éljen, bár ott van a tenger és van egy sajátos déli hangulata is. Számomra az Áthosz lehetőség, hogy együtt lehessek ezekkel az emberekkel, hogy rájuk nézhessek, hogy tanulhassam tőlük az imát, a küzdelmüket, az Isten és az emberek iránti szeretetüket.

A szeretet megtanulása: annak megtanulása, hogy örömöt okozzunk egymásnak

Az egyik interjújában Ön azt mondta, hogy a válások legfőbb oka manapság az, hogy az emberek nem tudnak szeretni. Hogyan lehet megtanulni szeretni? Mit kell hozzá tudni?

Úgy gondolom, hogy szeretni – egyáltalán nem jelenti azt, hogy valamilyen érzelmeket ébresztünk magunkban a másik ember iránt. Természetesen ez lehetséges, de mégis a szeretni azt jelenti, hogy valamit feláldozunk a másikért. Egy asszony mesélte nekem, hogy sok éve volt házas és egyszer felébredt amiatt, hogy a férje horkol. Mint mindig, arra készült, hogy felébressze, mert nem tudott miatta elaludni. Reggel pedig korán kellett kelnie, ellátni a gyerekeket, különféle ügyeket intézni… általában ezért felébresztette a férjét. Most azonban meggondolta magát: ha felkeltem, nem fog tudni újból elaludni, pedig reggel munkába kell mennie. Én elalszom, de ő lehet, hogy reggelig sem fog tudni elaludni. Talán jobb, ha elviselem? Inkább elviselem a horkolását, de hagyom, hogy kialudja magát. Szeretem, ha pedig szeretem őt, akkor el kell tudnom viselni ezeket a kényelmetlenségeket. Amikor ezt elmondta, megértettem: ez a tanulás. Bár ez egy hétköznapi életből vett példa – de olyan út, amelyen meg lehet tanulni nem csak a férj horkolásának, de a feleség szuszogásának elviselését is. Vagy a férj labdarúgás iránti vonzalmát. Vagy a gyerekek rendetlenségét. És sok más dolgot, amik mindnyájunkban megvannak. Megtanulni szeretni azt jelenti, hogy megtanulunk örömet okozni egymásnak. Megérteni, hogy mi az, ami a másiknak örömet okoz. Nem abban az értelemben, hogy lovat adjunk az alantas hajlamai alá, például hogy az alkoholistának adunk egy üveg vodkát. Hanem hogy megtaláljuk azokat az örömeket, amelyek jobbá teszik őt és amikben nincs bűn. És ezzel okozunk neki örömet.

Egy sokgyerekes apát egyszer megkérdeztek, hogyan bünteti a gyerekekeit. Így válaszolt: „Nem nagyon gondokodom ezen, inkább örömet igyekszek okozni nekik”. Kitűnő emberek lettek a gyerekei: három pap, a lánya pedig papné. Úgy gondolom, ez segíthet minket abban, hogy megtanuljunk szeretni.

Az Egyház nem szimfonikus zenekar, hanem zeneiskola

Miért van az, hogy bár társadalmunkban ma olyan szomjúság és szükség van a szeretetre, az emberek személyes kapcsolatukban mégis olyan egoisták, hogy követelvén a szeretetet saját maguk iránt, nincs bennük készség mások szeretetére, nem készek az áldozathozatalra, nem készek arra, hogy adjanak valamit cserébe?

Olyan korban élünk, és e szavaim triviálisak, amikor az emberek elfelejtkeztek Krisztusról. Azt mondják, hogy az emberek elfelejtkeztek Istenről. Nem, az emberek nem felejtkeztek el Istenről, Isten jelen van a tudatukban. Krisztusról felejtkeztek el, az emberré lett Istenről, Aki meghalt értük a kereszten, Aki feltámadt. Istenről mint egy magasabbrendű erőről az emberek tudnak és emlékeznek rá: „Hát hogyne, hiszek Istenben! Hát hogyne, tudom, hogy van Isten!” De azt, hogy Isten eljött a földre és emberré vált, ezt elfelejtették. Elfelejtkeztek arról, hogy az embernek úgy kell élnie, ahogy a földön megtestesült Isten élt. Hogy az emberi természet csodálatosan magasrendű. Hogy ha képes befogadni magába Istent, akkor milyen ez az emberi természet?! Az emberek ma úgy élnek, mint az állatok, fogyasztók, az élvezetek folyamatos keresésében. A szelíd, alázatos, szerető Krisztus képmása, az Ő gondolkodása, az Ő érzései… Hiszen olyan érzéseknek kell lenni bennünk, mint a Krisztus Jézusban (Fil. 2, 5), de az emberek ezt elfelejtették. 70 év alatt rájuk kényszerítették a felejtést.

Pedig az orosz nép képmásában Krisztus képmása tükröződött. Fjodor Tyjutcsevnek nagyszerű szavai vannak erről: „Nem érti és nem veszi észre a külföldiek gőgös tekintete, hogy mi árad és tündököl titokban alázatos mezítelenségedben”. Krisztus képmását mélyen befogadta az orosz nép. De mindez eltűnt. Korábban Krisztusért kértek és adtak alamizsnát. Ma semmit nem tesznek Krisztusért. Mindent valami másért tesznek. Még a hívő emberek is. Úgy vélem, hogy ez a legrettenetesebb.

De, másrészről, és itt önmagammal kerülök ellentmondásba, ha történik valami igazi csapás, a legutóbbi példa: Krimszk, akkor a fájdalom tükröződik az emberi lelkekben. Az emberek reagálnak és készek feláldozni önmagukat, erejüket, idejüket, eszközeiket, hogy segítsenek a bajba jutottakon. Ez még mindig nagyon él a népünkben.

De hogyan lehet visszatérni Krisztushoz?

Először is, emlékezni kell arra, hogy Krisztus láthatatlanul mindig jelen van az Isteni Liturgián. Másodszor: az Úr azokkal van, akik szenvednek. Amikor az ember osztozik más fájdalmában és segít másoknak, akkor ezen keresztül szintén megtalálhatja Krisztust. Ezen kívül pedig imával kell olvasni az Evangéliumot, templomba járni, bűnbánatot tartani és gyónni is kell. A Liturgia során a pap azt mondja: „Krisztus közöttünk. Ha Krisztust keresed, menj oda, ahol Krisztus van. Gyere el a templomba legalább vasárnaponként, tanuld ezt. Ahogy a gyermek nem képes azonnal beszélni vagy megkülönböztetni a színeket, úgy az ember sem képes azonnal meglátni Krisztust, megérezni jelenlétét a templomban a maga teljességében.

Vladika, sok olyan ember van, akik valaha részt vettek a szentségekben, igyekeztek a parancsolatok szerint élni, de aztán valaki durván bánt velük, vagy nem kapták meg azt a szeretetet, amit az Egyházban kerestek. Végül felhagytak a templombajárással. Miért történik ez, ha ők szintén Krisztust keresték?

Minden bűn, amit az emberek az Egyházban látnak, nem az Egyház bűne, hanem az Egyház ellen elkövetett bűn. Egyes emberek úgy képzelik: kezdetben azt gondolják, hogy az Egyházban mindenki szent, majd pedig azt gondolják, hogy ott mindenki csaló. Sem ez, sem az nem igaz. Az Egyházban ugyanolyan emberek vannak, mint te magad. Nem várhatod el tőlük azt, ami nincs meg magadban. Például, nincs benned alázat, sértődékeny vagy, és ez nincs meg bennük sem. Mindenki azért jön az Egyházba, hogy tanuljon. Én legalábbis ezt így képzelem. Az emberek helytelenül gondolják, hogy eljővén az Egyházba, mintha egy szimfonikus zenekar koncertjére jönnének. Ellenkezőleg, hamarosan észreveszik, hogy egy zeneiskolába kerültek, ahol az egyik osztályban egy darabot, a másikban egy másikat tanulják. Nincs semmilyen összhang és senki nem tud jól játszani a hangszereken. Vagyis a templom: nem egy szimfonikus zenekar koncertje, hanem zeneiskola. Mindenki tanulni jön ide: a főpapok, a papok és a világiak, a felnőttek és a gyerekek is. Mind Krisztus tanítványai vagyunk. Azért jöttünk, hogy Őtőle tanuljunk. De az, hogy képesek leszünk-e a végén szimfonikus zenekarként játszani, majd csak a Félelmetes Ítélőszéken derül ki. Most csak a próbák zajlanak, ez a vasárnapi Liturgia. E próbán olyan emberek játszanak, akik gyakran egyáltalán nem tudnak játszani a hangszeren. Nem nagy zenészek, hanem olyanok, akik nemrég vették kezükbe a hangszert vagy rossz volt a korábbi iskolájuk. Ezt mindnyájunknak értenünk kell. Sokan meg úgy képzelik, hogy eljönnek a templomba, hallgatják a dallamot és úgy gondolják: na most a szentek fognak játszani nekünk a mennyei orgonákon. A kliroszon pedig csak Kláva vagy Misa néni énekel, aki azért jött, hogy egy kis kiegészítő keresethez jusson. Átlagos emberek, de Krisztus mégis közöttük van, és mindenki igyekszik megérinteni Őt és egyesülni Ővele a Liturgián.

Ahhoz, hogy a mennyei zene megszólaljon a lelkedben, nem elég csak füleddel hallgatóznod, a lelkeddel kell hallgatnod. Ez meg fog történni, ha tudatosítod saját méltatlanságodat, saját bűneidet és azt, amire a fenti bátyuskát emlékeztették a Mennyország kapujában.

Alekszej Reutszkij /http://www.e-vestnik.ru – a Moszkvai Patriarchátus hivatalos folyóirata

Pantyeleimon, szmolenszki és vjazmai püspök (világi nevén Arkagyij Viktorovics Satov) 1950. szeptember 18-án született. 1977-ben vették fel a Moszkvai Teológiai Szemináriumba. 1978. augusztusában Vlagyimir (jelenlegi kijevi metropolita) érsek szentelte diakónussá. Kezdetben moszkvai templomokban, majd a Moszkva környéki Nyikolo-Arhangelszkoje falu templomában szolgált. 1979. áprilisában szentelte pappá Juvenálij krutyicai és kolomnai metropolita. Kinevezték a Moszkva-megyei Golocselovo falu Szent Háromság templomának elöljárójává. 1984-ben Sztupino faluba helyezték át másodlelkésznek, majd 1987-ben Grebnyevo faluba került. 1990-ben a moszkvai Első Városi Kórház melletti templom elöljárója lett. A templomban megalapította a Szent Demeter Nővérek társaságát. 1992-ben II. Alekszij patriarcha áldásával a templom mellett irgalmasnővér-iskolát alapított és annak lelkiatyja lett. 2002-ben választották meg a moszkvai egyházmegyei szociális bizottság elnökévé. 2005 óta a Szent Alekszij Kórház igazgatótanácsának helyettes vezetője. A Szent Szinódus 2010. március 5-én megválasztotta az Egyházi Jótékonyság és Szociális Szolgálat Bizottságának elnökévé. 2010. július 17-én Kirill patriarcha Pantyeleimon néven szerzetessé nyírta. Miután elnyerte az archimandrita címet, 2010. augusztus 20-án orehovo-zujevó-i püspökké, a moszkvai egyházmegye vikáriusává szentelték. A Moszkvai Patriarchátus Legfelsőbb Egyházi Tanácsának tagja. 2011. márciusában a Szent Szinódus szmolenszki püspöknek nevezte ki és továbbra is vezeti a Szent Szinódus Szociális Bizottságát. 2011. decemberében tagja lett a Család és az Anyaság védelme patriarchai bizottságának. Özvegy, négy leánya, 15 unokája van (http://www.patriarchia.ru)

Advertisements