Hasznos számunkra a jogos kritika

Szergij Pravdoljubov atyaSzergij Pravdoljubov

Hasznos számunkra a jogos kritika

A Pravmir olvasóinak kérésére folytatjuk beszélgetésünket Szergij Pravdoljubov atyával. E beszélgetésben Szergij atya arról beszél, hogy szerinte hogyan kellene viszonyulnunk az Egyházat érő kritikára, hogy mi az, ami napjainkban különösen fontos a keresztény számára.

“A legjobb válasz a mi megjavulásunk”

Szergij atya, ma, amikor senkit nem üldöznek a hitéért, lehetőségünk van a misszióra, egyre gyakrabban hallani kijelentéseket az Egyház elleni információs háborúról, sőt egyesek üldöztetésekről beszélnek. Nincs ez eltúlozva?

Ami az üldöztetéseket illeti, ez valóban erőteljes túlzás. De az Egyházat érő kritika a tömegtájékoztatási eszközökben valóban érezhetően megnőtt. Bizonyára korábban is voltak autóbalesetet okozó papok és szerzetesek, de hallgattak erről, most meg megírják és beszélnek róla. Úgy gondolom, hogy ez hasznos az Egyház számára. Ha bűnt követünk el, felelnünk kell érte.

Nem szeretnék senkit sem elítélni, de azután a történet után, ami a két fiatal szerzetessel kapcsolatos, gyakran eszembe jut az, amit a szerzetességről olvastam. Sok szent atya írta, hogy amikor az ember szerzetes lesz, akkor legalább harminc évig kell aszketikus küzdelmet folytatnia ahhoz, hogy szellemi gyümölcsöket teremjen. Hol van manapság ez a harminc év? Luxuskocsiba ülni, ráadásul részegen – ez valamiféle infantilizmus, ki nem nőtt tinédzserkomplexus.

Az infantilizmussal manapság gyakran találkozunk. Nem egyszer vettem észre, hogy osztálytársaim, kortársaim közül sokan meg maradtak az öntudat korábbi szintjein: nyolcadik osztályosnak, sorkatonának, diáknak. Furcsa, de ők legalább nem voltak szerzetesek. Bocsásson meg, ugyan milyen szerzetességről beszélhetünk ilyen elképzelésekkel az életről?

A szerzetes olyan ember, aki teljesen elveti a világ hiábavalóságát az Istennel való közösségért, ahogy kortársunk és honfitársunk, Grigorij Perelman tette a Poincare-sejtés megfejtése érdekében. Nemrég egy ismerős tudós mesélte nekem, hogy ennek a sejtésnek a megfejtése lehetővé teszi az emberiség számára a tér nyolc változatának tudatosítását és átgondolását. Micsoda feladat a lélek és az értelem számára!

Amikor Perelmannak a feladat megoldásáért egymillió dolláros jutalmat ítéltek meg, ő azt mondta: „Minek? Hagyjatok engem békén”. Vagyis: hagyjatok gondolkodni. A szerzetesnek is így kell elmerülnie a szellemi világban és a Mennyek Országának keresésében, ahogy Perelman a fizikában és a matematikai feladatok megoldásában.

Igen, valószínűleg sajátos ember, a zsenialitás gyakran határos az őrültséggel, és elődje bele is őrült a feladatba. De ez inkább számunkra keresztények, különösen a szerzetesek számára lecke, akik az általuk adott ígéretek ellenére kötődnek az anyagi javakhoz, a külső sikerhez. Semmi esetre sem szeretném azt mondani, hogy napjainkban minden szerzetes és pap ilyen, ez primitív általánosítás lenne.

Vannak napjainkban is nagyszerű, csodálatos szerzetesek. Az egyikkel minden csütörtökön találkozom a Szent Szinódus Istentiszteleti Bizottságának ülésén. Nagyon sok csodálatos egyházközségi pap szolgál. De vannak kivételek is (kimondottan kivételek!), akikre emlékeztetnek bennünket. Megismétlem: az Egyház számára hasznos ez a kritika.

Ön szerint nem kell válaszolni az ilyen kritikára?

A legjobb válasz a mi megjavulásunk. A mi Urunk Jézus Krisztus azt a parancsot adta nekünk, hogy szeressük a felebarátainkat, a szent atyák pedig arra tanítottak minket, hogy imádkozzunk azokért, akik szidalmaznak bennünket. A keresztény vértanúk minden időkben az Úr irgalmát kérték hóhéraik számára. Mi pedig ma nem vagyunk képesek ingerültség nélkül elviselni azt a kritikát sem, ami sokban jogos.

Hiszen sokszor helyes dolgokat mondanak nekünk, többek között az Evangéliumra, Pál apostolra hivatkozva. De még akkor is, ha a kritikusok némelyike igazságtalan, elfogult, nem szabad ezeknek az embereknek szitkozódással válaszolnunk, sértegetnünk őket. Minden esetben meg kell őriznünk az ítélkezéstől való tartózkodás, az alázat, a szívbéli megtörtség keresztény szellemiségét. Függetlenül attól, hogy jogos-e a bennünket érő kritika, az felráz minket, megakadályozza, hogy elernyedjünk.

Most, amikor támadások történnek az Egyház, a különféle rangú papok ellen, különösen fontos, hogy minden keresztény törekedjen az egyházi kánonok szerinti életre. Nincs jogom a lustaságra, hogy ne imádkozzak reggel és este, mert akkor egyszerűen nem léphetek fel az ambonra és nem mehetek be az oltárba. Az ima az egyetlen, ami képes megtartani bennünket a fizikai, politikai és egyházon belüli szenvedélyek hatalmas áradatával szemben.

Sok ismerősöm megértette ezt és kezébe vette az olvasót. Joan (Kresztyankin) atya áldást adott arra, hogy a világi keresztények is napi száz Jézus-imát mondjanak. Ez nagyon sok, én sokszor nem teljesítem. Elengedhetetlen a Szent Írás olvasása, a szerdai és pénteki böjt megtartása. Itt nem csak személyes szellemi növekedésünkről van szó, hanem a társadalom szellemi túléléséről is.

Emlékszünk, ahogy egész Ninive böjtölt, hogy ne dőljön össze, ahogy azt Jónás próféta megjövendölte, Isten pedig látván a niniveiek bűnbánatát, nem sújtott le a városra? 1918 nyarán Tyihon patriarcha arra hívta az orosz népet, hogy általánosan böjtöljön a Nagyboldogasszony böjt idején és tartson össznépi bűnbánatot, de alig hallgattak a felhívására.

Ma az emberek a gyakorlati szellemi életet, az Egyház által tanított életszabályok valóságos teljesítését várják. Nem csak a szerzetesektől, nem csak a papoktól, hanem az egész Egyháztól is.

Szüleimnek hét gyereke volt és apám nagyon elfáradt. Egyszer egy tapasztalt apáca jött a templomunkba, aki nálunk éjszakázott. Az asztalnál ültünk, majd megszólalt: „Bátyuska, maga ma egyáltalán nem imádkozott, egyáltalán nem éreztem az imáját”. Az apám frontkatona, lágereket megjárt ember volt, és úgy leteremtette, hogy én a helyében kimenekültem volna a szobából. Neki azonban a szeme sem rebbent, itta tovább a teáját.

Hát ilyen a szerzetesi alázat! Nem bizonygatta a magáért, egyszerűen csak megérezte, hogy az atya nem imádkozott és emlékeztette az ima fontosságára. Igaz, azt már nem érezte meg, hogy az atya rendkívül túlterhelt volt és utolsó erejéből szolgált…

Az imádkozó embernek még a szeme is más. Most arra van szükség, hogy nem csak ez az apáca, de bármelyik világi és bármelyik kritikusan viszonyuló ember, belépvén a templomunkba, lássa az imánkat, érezze a szeretetünket, szívbéli megtörtségünket, találkozzon valami valóságossal, nem imitálttal, kitalálttal.

Ha nincs bennünk szívbéli megtörtség, azt nem lehet hamisítani, „eljátszani”. Vagy van bennünk, vagy nincs. Egyszer egy nagyon okos ember mondta, hogy az ember arcán tükröződnek az életében hozott döntései, az életében átélt kritikus helyzetek. Ha egyszer nem a lelkiismereted szerint jártál el: örökké megmarad benned a nyoma. Sem Istent, sem az Őt szerető embereket nem lehet becsapni: az ember arcán kitörölhetetlen pecsét marad.

Éppen a szeretet hiányzik belőlünk. Mi többségünkben neofiták vagyunk, a neofitákra pedig jellemző a szabályok betartásában való igyekezet, eközben pedig készek mindenkit leleplezni és megbélyegezni.

Ez arról szól, hogy nem akarunk felnőni. Nem csak a neofitaságban kell keresni az okot. Sok nem egyházi ember ősz hajú korában is megőrzi ezt a rettenetes diákkori szokását, hogy lépten-nyomon elítél másokat. Miért diákkori? A vizsga előtt emlékezni kellett arra, hogy hogyan kell viszonyulni bizonyos eseményekhez vagy emberekhez, különben a vizsga nem sikerült.

Nincs lehetőség minden részlet és apróság megjegyzésére, a diák csak arra törekszik, hogy ne felejtse el: ez jó volt, az rossz, ez fekete, az fehér.

Sokak fejében a valóság életük végéig ilyen marad. Az embernek küzdenie kell saját ki nem nőtt serdülőkori komplexusaival. A diák esetében megbocsátható az ilyen kategorikusság, de mi már felnőttek vagyunk, hagyjunk már fel azzal, hogy a világot feketére és fehérre festjük, hiszen a világ színes!

Nagyon jól mondta Makszim Kozlov atya, miután nemrég kinevezték a Szárovi Szent Szerafim templom elöljárójává. Köszönetet mondott a Szent Tatyjána templom minden hívőjének és búcsúzóul emlékeztette őket, hogy nem szabad úgy eljönni a templomba, mintha egy szakkörbe járnánk. Igen, itt találkozunk, beszélgetünk egymással, jól érezzük magunkat, de a templomban a legfontosabb az, hogy találkozzunk az Úr Jézus Krisztussal, hogy személyes közösségben legyünk Ővele, nem pedig az, ami kívül történik. Ezek nagyon erős szavak, és szükségesnek tartom megismételni őket.

Sok pap arról beszél, hogy nem elég eljönni a szertartásra, áldozni, hanem közösségeket is létre kell hozni az egyházközségek mellett.

Különféle emberek vannak. Vannak olyanok, akiket segít a közösség, de vannak természetük szerint remeték, akik nem érzik jól magukat nagy kollektívákban. Az emberek néha belefáradnak a kollektívába. Nemrég egy asszony írta nekem, hogy már nem bírja tovább, el akar menni. Legyenek közösségek, de nem lehet az embereket kényszeríteni arra, hogy vegyenek részt a közösségi életben. Mindenkinek saját útja van, az Egyházban pedig a legfontosabb, hogy mindenki megtalálja a személyes kapcsolatot Istennel. A szeretet kielégíthetetlen, minden tudni szeretne a Szeretettről. Ez az alap, amire és ami körül minden épül, ami nélkül semmi sem sikerül.

Soha nem szabad a saját templomunkat a legjobbnak tekinteni és hívőit a legorthodoxabbaknak. Ilyen kísértések voltak még Szent Alekszij Mecsev egyházközségében is, egyesek orthodoxabbaknak tartották magukat másoknál. Ők valóban aszketikus szellemi életet éltek, de felsőbbrendűségű tudatuk, egyes kortársaik visszaemlékezései szerint, sokakat elriasztottak a közösségüktől.

Az emberek különfélék, a bátyuskák különfélék, de Krisztus Egyháza egy, és minden templomban az Úrral találkozunk. Nem szabad senki előtt sem bezárnunk templomaink kapuit, elzárkóznunk senki elől. Ma erre nem kényszerít minket senki, ahogy 70 éven át tették. Templomunk nyitott mindenki előtt, aki keres, akinek kérdése van, aki csodálkozik, aki kételkedik, aki választ követel. Nem rég olvastam Antonij szurozsi metropolita kitűnő szavait: „Ne féljetek semmitől az Egyházban, menjetek nyíltan az emberek felé, ne féljetek még a bűneitektől sem – nem vagyunk szentek. Az Egyházban is vannak nehézségek és félreértések. De beszéljetek nyíltan, ne féljetek, és az emberek megértenek majd titeket”.

Egyházközségünk egy élő kerületben van, és nem érzek semmilyen nyomást, ellenségességet a helyi lakosok, a fiatalok részéről. Nem vagyunk szentek, de nincsenek komolyabb elhajlásaink sem a normális egyházi élettől, az emberek pedig jól viszonyulnak irántunk, értik, hogy úgy törekszünk Isten felé, ahogy tudunk, és ostobaság lenne üldözni bennünket világi bűneinkért.

Tehát sok mindenben mi magunk vagyunk hibásak az egyházellenes hangulatok erősödéséért?

Nem is arról van szó, hogy ki a hibás, hanem arról, hogy az Egyház számára hasznos, ha mértékkel, de szorongatott állapotban van. Mindig is voltak ellene támadások. Nem beszélek most a szinódusi korszakról és Nagy Péter koráról (18-19. század), de még Dimitrij Donszkoj, a szent fejedelem is egyetlen ingben hideg börtöncellába záratta Szent Kiprián metropolitát. A társadalom és az Egyház, az állam és az Egyház kapcsolatai, kölcsönös viszonya soha sem volt felhőtelen.

Az elmúlt húsz évben egy kicsit elkényelmesedtünk, mivel olyan szabadságot kaptunk, amiről álmodni sem álmodtunk korábban. Én például nem kételkedtem abban, hogy az ateista hatalom még kétszáz évig, ha nem hosszabb ideig is fennmarad, és gyermekeimnek, unokáimnak és ükunokáimnak a harcos ateizmus körülményei közepette kell őrizniük az orthodox hitet. De nem estem kétségbe: az Úr rendelte, hogy ilyen körülmények között éljünk.

A szovjethatalom bukása olyan váratlanul történt, ahogy 1917-ben a Romanov dinasztia bukása. Csak 1991-ben ez örömteli bukás volt, én még most is nagy csodának, Isten irgalmának tartom. Akkor eufóriában voltunk a váratlanul nekünk ajándékozott szabadság elnyerése miatt, most pedig lassan kezdünk visszatérni a realitásokhoz. Kezdetben a kritika elszomorít, de ha mélyebbre nézünk, megértjük, hogy mindez hasznos a számunkra.

Ugyanis van miért kritizálni minket. Remete Szent Feofán mondta: „Ha egy nemzedék nem tartja meg az atyák testamentumát és rendelkezéseit, akkor két-három nemzedék múlva Orthodoxiánk elsorvad”. Most, hogy már túl vagyok a hatvanon, lelkemben keserűséggel állapítom meg, hogy nagyon távol állok az apámtól. Nem az az oka, hogy én nem voltam lágerben és a fronton, hiszen szellemi szintjét megközelíthettem volna ilyen megpróbáltatások nélkül is, ha összeszedettebb, energikusabb lennék, ha teljes lelkemmel Isten felé törekednék.

Még elkeserítőbb számomra, hogy negyven éven át ismertem Joann (Kresztyjankin) atyát, gyakran kerestem fel a monostorban, áldását adta minden fontosabb döntésemre. Akarva-akaratlanul tanultam tőle. Negyven év alatt bármilyen tanítványt ki lehet tanítani. Én miért nem lettem olyan?

Mit mondok majd Istennek saját mentségemre? Hogy elcsábított a liturgika, hogy disszertációt írtam, majd a vértanúkkal foglalkoztam? „De hol van a te személyes küzdelmed, a te személyes imád?” – kérdi majd az Úr. – „Hol van a törekvésed a menny felé, lépcsőről lépcsőre való felemelkedésed?”. Magam vagyok a hibás, hogy rossz tanítványnak bizonyultam.

Én értem, hogy az Ön kemény önkritikájának oka az önmaga iránti igényesség. De létezik-e a kétségbeesés kísértése napjaink egyházi életében?

Mindig van kísértés, de nem szabad hagynunk, hogy megkísértsenek minket. Amikor fiatal diakónus voltam, sokan szenvedtek körülöttem az Orthodoxia iránti buzgalmam miatt. Egyszer nyáron a vízkereszti vizet tartalmazó hordóból merítettem és egyből kellemetlen szagot éreztem. Elcsíptem a sztarosztát (gondnokot) és szóltam neki, hogy megromlott a szenteltvizük. Levette a hordó tetejét, mindenféle bogarak úsztak benne, a hordót mindenütt penész borította.

Kapkodni, futkározni kezdtek, hogy kimerjék a penészt, a víz egy részét kiöntötték, tiszta vizet öntöttek hozzá. Megtöltöttem az üvegemet, a víz pedig fehér színű, áporodott szagú volt. Elmentem a paphoz és az üveget az ablakába tettem és elmondtam neki, hogy mit gondolok erről. A víz két napig volt az ablakban, a harmadik napra pedig olyan kristálytiszta lett, mint a könnycsepp, az üveg alján volt fehér üledék.

Így tisztul meg az Egyház is. A szenny és a rothadás feltétlenül leülepszik. Egyházunk feje Jézus Krisztus, az Egyház ezért szent. Mi azonban a bűneinkkel a rothadás állapotába hozzuk.

Tőlünk függ, hogy megtisztul-e. Ezzel szeretném zárni a beszélgetést.

Szergij atya Leonyid Vinográdovval beszélgetett / www.pravmir.ru

Reklámok