„A szeretetben nincsen félelem”

ÚjvértanúkDmitrij Szladkov

„A szeretetben nincsen félelem”

– Ne sopánkodj, kedvesem, tűrj – már nem maradt sok hátra.

– Bátyuska, te aztán tudsz vigasztalni…

(Beszélgetés a feleséggel)

 

Az újvértanúkról és saját magunkról

Az elmúlt évtizedekben nem egyszer hallottam köztiszteletben álló egyházi személyektől keserű szavakat arról, hogy közömbösek vagyunk az újvértanúink és hitvallóink iránt. Kanonizációjuk a 2000. évi zsinaton valóban történelmi jelentőségű esemény volt, de nagyon keveset változtatott a hétköznapi egyházi közfelfogáson. Az újvértanúkról való megemlékezés és közbenjárásuk kérése valóban nem vált még össznépivé, ami azt jelenti, hogy az élet és a halál nekünk adott nagy leckéjét még nem sajátítottuk el. Damaszkin igumen, Vlagyimir Vorobjev atya, Kirill Kaleda atya és társaik hősies munkája, a szolovkai testvérek imái, az egyházi újságok publikációi, az egyházmegyékben folytatott történelmi kutatómunka, az újvértanúknak egyes egyházközségekben meghonosodó tisztelete: mindezek nagyon fontosak, de a helyzet összességében mégsem változott.

Talán valami változott az elmúlt fél év során. Az újvértanúk és saját magunk, az Egyház mai tagjainak  közvetlen összehasonlítása hirtelen állandó témája lett az igehirdetéseknek, beszélgetéseknek, elmélkedéseknek.

Azonnal leszögezem, hogy számomra az internetes írásokban megjelenő támadások – nincs mit leplezni, sokszor nem alaptalanok -, a hitet érintő támadások, mindegy, hogy művészetnek vannak-e álcázva vagy sem, sőt még a szentélyek megrongálása sem állíthatók egy sorba a börtöncellákkal, kínzásokkal, kivégzésekkel. Elég csupán figyelmes tekintettel megnézni a kivégzett papok és világiak fényképeit (elölről, profilból és az ügyiratszámot a sarokban), majd körülnézni, ha úgy tetszik, tükörbe tekinteni…

Napjaink egyházüldözéséről, vértanúságáról mondott szavakban mértéktelenséget, pontatlanságot érzek. Ugyanilyen mértéktelenséget érzek az „ostromlott erőd” világérzésben is, ami egyházi népünk jelentős részére jellemző.

Mégis, a napjaink egyházüldözéséről szóló, a nyilvánvaló józanságot nélkülöző, meglehetősen felületes beszédekkel kapcsolatban mégsem tudom teljesen elvetni, belső gondolkodásomból kizárni a mai vértanúság témáját. Tudatom egy részével értem, hogy miért gyökeresedtek meg ilyen gondolatok és érzések a szívekben.

Talán arról van szó, hogy az emberek félnek.

Napjainkban nem kevés, sokszor meglehetősen rettenetes, okot találhatunk a félelemre. Nem fogom ezeket felsorolni, hiszen ismertek. Amikor egy picit fáj valamink, már a fájdalomcsillapító után nyúlunk, és rettenettel tölt el minket a lehetőség, hogy komfortérzetünk egy kicsit is csorbul. A társadalom betegségei nem kevésbé ijesztőek, de arra hol van a fájdalomcsillapító? Lehetséges, hogy nem is olyan távoli jövőben vár ránk társadalmi-politikai életünk soros átalakítása. Hogy milyenek lesznek az új idők, azt senki sem tudja. A bíróságokkal és a börtönökkel való találkozás gondolata, aminek valószínűsége a változások idején lényegesen megnő, pánikot kelt az emberekben.

Az ember mindig abban reménykedik, hogy elkerülheti a kelyhet. Minderről a legkisebb ítélkezés nélkül beszélek, mivel magam is ilyen vagyok. Ez emberi, normális.

De épülhet-e az Egyház a hétköznapi normalitásra, a szovjet időkből mindannyiunk számára ismert „történelmi optimizmusra”?

Vagy már túlságosan elhittük az Orthodoxia elkerülhetetlen földi, e beteg világban megvalósuló győzelméről alkotott vágyálmokat? Nem vagyunk képesek megbirkózni saját magunkkal és saját szenvedélyeinkkel, de meg akarjuk változtatni az egész világot. A forrófejű propagandisták napjainkban arra hívnak, hogy kéz a kézben haladjunk az egész társadalom totális egyháziasítása útján, bár az idők már rég arra figyelmeztetnek, hogy józanabbaknak és komolyabbaknak kell lennünk.

A szavak csak szavak. De Danyiil Sziszojev atya sorsa – szemünk előtt zajlott – már nem csak szavak, hanem realitás.

Mi vár ránk? Képes leszek-e arra, hogy ne tagadjam meg Krisztust, ha eljön az idő?

Nem feltétlenül fognak falhoz állítani, bár ezt a lehetőséget sem érdemes teljesen kihagyni. Egyszerűen csak kirúgnak az állásomból, elveszik a lakásomat, vagy valami mást, ami normális életem megszokott feltételét alkotja. Sok módja van az ember satuba szorításának.

Nem tudom, hogy fogok cselekedni. Nincs tapasztalatom, ami lehetővé tenné, hogy bármit is állítsak. Nem rendelkezem megfelelő tudással önmagamról a valódi megpróbáltatások helyzetében, mivel életem eddig jó és könnyű volt, és egyelőre még mindig ilyen.

Most csak imádkozni és reménykedni tudok, hogy amikor eljön az ideje, megfelelően fogok cselekedni. A jövő majd megmutatja.

Egyvalami segít: a nyugodt bátorság és az Istenbe vetett reménység. Egyelőre nem történik semmi rettenetes. Kellemetlenségek: igen, abból sok van.

Végül még egy beszélgetés a feleséggel:

“Ne sírj, ne keseregj, nem olyan rossz a helyzet… Sokkal rosszabb… Ezért kétségbe esni sincs értelme.”

 A szeretetben nincsen félelem; sőt a teljes szeretet kiűzi a félelmet, mert a félelem gyötrelemmel jár: aki pedig fél, nem lett teljessé a szeretetben. (1Jn. 4, 18).

http://www.foma.ru – orthodox egyházi ifjúsági folyóirat

Reklámok