Nem beszélhetünk az Egyház elleni információs háborúról

Tegnap ismertté vált, hogy a moszkvai feljebbviteli bíróság október 1-én fogja tárgyalni a Pussy Riot ügyét. Az elítélt lányokat ki kell engedni és meg kell nekik bocsátani, mondta Georgij Mitrofánov atya, a Szentpétervári Teológiai Akadémia professzora, a szentpétervári Péter és Pál templom elöljárója. Szavai szerint a Pussy Riotra utaló trikók járókelőkről való letépése huliganizmus, nem szabad megengedni orthodox druzsinák (csapatok, gárdák) létrehozását, sok papnak pedig semmi helye nincs az Egyházban, mivel semmi közük nincs a kereszténységhez.

 – Az elmúlt időben sajtónak az Orosz Orthodox Egyház iránti érdeklődése elsősorban az olyan hangos botrányok kapcsán nyilvánul meg, amelyekben szerepel a patriarcha és más alacsonyabb rangú papok. Az Egyház miért megy ebbe bele?

 – Az Orosz Orthodox Egyház mindig a sajtó figyelmében állt, amelyet az a vágy vezérel, hogy kielégítse a hétköznapi emberek kíváncsiságát. Azonban az Egyház iránti ilyen intenzív és specifikus érdeklődés, aminek most tanúi vagyunk, korábban nem létezett. Ma arról írnak, hogy a patriarchának milyen órája van, mi a helyzet a Rakparti Házban lévő lakásával. Mindezt úgy tudom magyarázni: az elmúlt húsz évben abban az érzésben éltünk, hogy istentelenné vált országunkban olyan nép él, amely a lelke mélyén a kommunista rezsim hetven éve ellenére orthodox maradt, és csupán segíteni kell ezeknek az embereknek, hogy kinyilváníthassák orthodox hitüket. Ha kinyitjuk a templomokat, újjáépítjük a monostorokat, akkor az orthodox emberek úgy fognak oda járni, ahogy valaha őseik tették.

 – És nem mennek?

 – Így van. Hatalmas erőfeszítéseket tettünk azért, hogy létrehozzuk a vallási élet fejlődésének külső feltételeit, az pedig mégsem fejlődik. Viszont megjelentek olyan információk, hogy az egyházi hierarchia képviselői is viselkedhetnek úgy, ahogy általában a posztszovjet kispolgárok élnek, hogy lehetnek haszonlesők, aljasok, a hatalom előtt hajbókolók. Ezt látván, a társadalom örömmel kiáltott fel: „Óh, hát ez a helyzet! Mi pedig azt hittük, hogy ti nem vagytok olyanok, mint mi, ti jobbak vagytok nálunk. Ha ti is olyanok vagytok, mint mi, akkor valójában rosszabbak vagytok nálunk, hiszen valamiféle jobb életre merészeltek tanítani bennünket”. Kortársaink döntő többsége számára az Egyház csupán a hivatalok egyikeként jelenik meg, amely ugyanolyan, enyhén szólva tökéletlen és gyenge, emberekből áll, amilyenek ők maguk is. Társadalmunk vidám kuncogása, ami többek között a sajtóban is kifejeződik, egyházunknak Krisztus Egyházától való mélységes elidegenedését mutatja.

 – Lehet, hogy nem kellene okot adni erre?

 – Kétségtelen, nem kell okot adni. Amikor a napokban Szergij Frunza protodiakónus, aki gépkocsijával két idősebb asszonnyal ütközvén, a dolgot a posztszovjet gépkocsivezetők hagyományai szerint kezdte megoldani, a helyzet valóban visszataszítóvá vált. Nem csak arról van szó, hogy asszonyokat ütött meg férfiként, de ráadásul papi személy. Tette arról tanúskodik, hogy sok pap, akik elsősorban az elmúlt években jöttek az Egyházba, valójában nem nagyon egyházias, szovjet, gonosz, ingerült, irigységgel és haszonleséssel eltelt emberek. Alantas szenvedélyeiket pedig az egyházi szolgálatot kihasználva realizálják, ami óriási szentségtörés, blaszfémia.

 – Azokat a papokat, akik Moszkvában nemrég [halálos kimenetelű] balesetet okoztak, ki kellene űzni az Egyházból?

 – Szigorúan véve még a véletlenül vért ontó papot is el kell tiltani a szolgálattól. Nem szolgáltathatja ki többé a Szentségeket. Most e két papot – Tyimofej atyát és Ilija atyát – ideiglenesen eltiltották a szolgálattól. Más kérdés, hogy kialakult a papoknak egy olyan újfajta nemzedéke, akik számára a gépjármű fontos formája az önkifejezésnek. Innen ered a vonzalom az egyre drágább gépkocsik, motorok iránt. A papok kihívó pompában élnek, ezáltal diszkreditálják önmagukat és az Egyházat is. Szomorú látnom, hogy egy ilyen kaliberű pap a moszkvai Szent Illés templom elöljárója. Egy olyan hagyományos moszkvai templomé, amelyet nagy számban kerestek fel régen az orosz értelmiségiek. Szomorú vagyok amiatt is, hogy e templom egyházközségének tiszteletbeli tagjává vált nemrég Kirkorov [egy homoszexuális, botrányos és züllött életű médiafigura]. Bár valaha Szolzsenyicin is – kevésbé látványos, de méltóbb helyet foglalt el ott. Ilyen napjaink valósága. Ha Tyimofej igumenről beszélünk, szégyellem magam, hogy ugyanolyan reverendát viselek, mint ő. Az egyházi vezetésnek mindent meg kell tennie azért, hogy az ilyen emberek többé ne viseljenek reverendát. Mert világfelfogásuk egyáltalán nem keresztény, ugyanazon mulandó értékek szerint élnek, ahogy a környezetük kispolgárjai.

 – Az Egyház miért nem ítéli el azokat a papokat, akik megengedik maguknak, hogy drága gépkocsikkal, „névre szóló” rendszámokkal utazzanak?

 – Itt ezen emberek és elöljáróik kultúrájának hiánya mutatkozik meg. Irigy és haszonleső szegények országában élünk. Ezek az emberek pedig most igyekeznek kamatostul megszerezni mindent, amivel nem rendelkeztek szüleik és nagyszüleik, és amiktől ők is meg voltak fosztva korábban. Igényeik olyanok, hogy éppen ezek a délibábszerű anyagi értékek tűnnek az életben elérhető központi dolgoknak. A luxusgépkocsival járó pap nem egyszerűen erkölcstelen, de nevetséges is, a papság sátáni karikatúrája. Szégyenteljes, ha egy pap jobban él, mint a hívői. Ezt az elvet valósította meg papságunk hosszú nemzedékeken át. A papnak nem szabad szegénynek sem lennie, de semmiben sem szabad luxusban élnie, még akkor sem, ha valamilyen okokból megvannak rá a lehetőségei.

 – Milyen mértékben állíthatjuk, hogy az Egyház ellen információs háború folyik?

 – Nem gondolom ezt. Sajtónk az Egyházzal kapcsolatban úgy viselkedik, ahogy általában mindenkivel viselkedik, arra figyel fel, ami felkelti a – nem mindig átszellemült – olvasók figyelmét. Eszembe jutnak egy görög pap szavai: „Jó, hogy Görögországban sajtószabadság van, mert azok a papok, akik nem félnek Istentől, félnek attól, hogy ír róluk a sajtó és ezért visszafogják helytelen hajlamaikat”. Én a történteket számunkra hasznos tapasztalatnak tartom. Igen, vannak negatív, durva, szennyes cikkek, de semmiféleképpen nem beszélhetünk háborúról.

 – A Pussy Riot tagjait vallási gyűlölet szándékából elkövetett huliganizmusért ítélték el. Egyetért azzal, hogy ilyen szándékaik voltak?

 – Nem tudom. Ezek az asszonyok nagyon különfélék. Például Maria Aljohina részt vett a Danyilov-monostor ifjúsági központjában szervezett szociális munkában. Vagyis szellemi fejlődésének voltak valamilyen vallási stádiumai, ami talán nem múlt el nyomtalanul. Nagyezsda Tolokonnyikova más jellegű ember. Az, amit a templomban műveltek, teljességgel elfogadhatatlan. Itt nem látok semmiféle művészi alkotást, még polgárpukkasztás szempontjából sem. Egyszerűen huliganizmus és pimaszság volt, amit tettek. De számomra sokkal fontosabb az, ahogyan az Egyházunk reagált. Kezdve az őrző-védőkkel és a templomba betévedt látogatókkal, egészen odáig, hogy hogyan reagáltak azok az emberek, akik arra hivatottak, hogy az Egyház hivatalos álláspontját jelenítsék meg. Ha volt a fellépők cselekedeteiben provokációs elem, akkor az abban az értelemben sikerült, hogy megmutatta: nem voltunk képesek keresztény módon reagálni erre a helyzetre. Abban a helyzetben, amikor ezek az asszonyok, véleményem szerint teljesen érdemtelenül, börtönbe kerültek, oly módon kell meghatároznunk az álláspontunkat, hogy lehetőséget kapjanak a kiszabadulásra, visszatérhessenek a gyerekeikhez. A legfontosabb, lehetővé tenni, hogy megérezhessék: az Egyház nem azonos azzal az ideológiai szörnyeteggel, amely a tudatukban kialakult.

 – Hogyan kellene az Egyháznak viselkednie?

 – Nemcsak hogy irgalmat kellett volna tanúsítanunk, még akkor is, ha ők nem kérnek bocsánatot, hanem meg kellett volna mutatnunk, hogy Krisztus meggyalázása – hiszen cselekedetüket így fogták fel, még ha ők mást is állítottak erről –, nem teszi a keresztényeket bosszúállókká és hóhérokká. Én arról beszéltem, hogy nem imahadjáratokat kell szervezni, hanem kezdeményezni kell ezen asszonyok óvadék ellenében való szabadon bocsájtását. Ha ezt elfogadták volna ők is és a hatalom is, akkor mindenki számára világos lett volna, hogy az Egyház szabadon meg tud bocsátani a gyalázóinak. Ilyen irgalmat tanúsítván, elhatárolódtunk volna az állam megtorló gépezetétől. Ha az asszonyok visszautasították volna, hogy ilyen feltételekkel szabadlábra kerülhessenek, akkor megmutatták volna, ha úgy tetszik, megszállottságukat, az Egyháznak mint olyannak az elvetését, de az már valóban az ő álláspontjuk lett volna. Mindenesetre mi teljes mértékben teljesítettük volna a kötelességünket, és Egyház maradtunk volna, nem pedig egy további szervezet, amely azok megbüntetését szorgalmazza, akik nem úgy viselkedtek, ahogy a mi meglátásunk szerint viselkedniük kell. Sajnos elszalasztottuk ezt a lehetőséget. Most pedig, lényegében a semmiből – bár ilyen eset nem kevés volt a történelemben – olyan precedenst hoztunk létre, amit még nagyon sokáig szemünkre fognak hányni, mint a kegyetlenség megnyilvánulását, azon törekvésünket, hogy az állammal összefogva nyomjunk el mindenkit, aki valamilyen kritikával mer fellépni velünk szemben.

 – Hogyan viszonyul Ön a Pussy Riot védelmezői iránt?

 – Nagyon különfélék. Egyesekhez tisztelettel viszonyulok, mások, őszintén szólva, nem váltanak ki bennem túl jó érzéseket. De egyvalami nyilvánvaló: a „punk-molében” története olyan társadalmi visszhangot váltott ki, hogy sokan nem az asszonyok iránti együttérzésből léptek fel, hanem azért, hogy védelmezve őket, önmaguk is előtérbe kerüljenek. De azokat, akik azt az álláspontot vallották, hogy az ítélet nem arányos a tettükhöz, teljes mértékben támogatom.

 – Mi akadályozta meg az Egyházat, hogy irgalmat gyakoroljon?

 – Számomra Andrej Kurajev atya első reakciója tűnt a legadekvátabbnak. E helyzetben dialógust kell folytatni. Hiszen nem embereket gyilkoltak, kínoztak, vertek a templomban. Nem viselkedtek helyesen, rendetlenkedtek, amit értésükre kellett volna adni, segíteni kellett volna nekik, hogy elszégyelljék magukat. Természetesen mi okot adtunk nekik a kritikára, leleplezésre, de nem a gyalázkodásra. Ehelyett azonban repressziót alkalmaztak, még pedig éppen azon bűnüldöző szervek által, akik jóval súlyosabb bűnözőket nem képesek ártalmatlanítani.

 – Andrej Kurajev protodiakónus sok kiejelentése nagyon ellentmondásos reakciókat vált ki. Ön mit gondol a tevékenységéről?

 – Gyakran nem értek egyet egyes kijelentéseivel, de azok általános irányultságát jogosnak tartom. Megpróbálja adaptálni a keresztény világnézetet napjaink átlagpolgára, az ifjúsági, tudományos, értelmiségi közeg számára. Természetesen e popularizáló tevékenységében önkéntelen túlzásokba esik. Néha elragadtatja magát, van amit primitivizál, vagy kihívó. Ezek azonban elkerülhetetlen kilengései a felvilágosító, missziós tevékenységnek. Összességében nagyon hasznos dolgot művel. Jó érzékkel fogja fel az egyházi élet problémáit, amit a „punk-molében” történetben meg is mutatott.

 – A punk-molében ügy után „orthodox druzsinák” alakultak. Mennyire van szükség ezekre?

 – Azokban a templomokban, ahol létezik valódi közösség, semmiféle rendetlenséget nem lehet megszervezni. Ha az Egyházra úgy tekintünk, mint az őrző-védők által védelmezendő objektumra, akkor fel kell ilyeneket fogadni. A Megváltó Krisztus Székesegyházban van is ilyen, de úgy látszik, rosszul teljesítették a kötelességeiket, ha az őrző-védők a perben nem tanúkként, hanem sértett félként jelentek meg. Az orthodox druzsinák ötletét teljesen értelmetlennek tartom, és ez arról tanúskodik, hogy az egyházi közegben nagyon élénkek a különféle népi druzsinákról alkotott szovjet sztereotípiák. Normális orthodox keresztények ilyen társaságban nem fognak részt venni. Az Egyházat más módszerekkel kell szolgálni.

 – Azok, akik a Pussy Riot tagjait ábrázoló trikókat téptek le az utcán, ezt az Egyház szolgálatának nevezik.

 – A huliganizmus akkor is huliganizmus marad, bármilyen jelszóval, a Pussy Riot vagy az Orthodoxia nevében hajtják végre. Nekem, mint papnak, szomorúbb, ha ezt orthodox jelszavakkal takarózva teszik.

Novie Izvesztyija, 2012. szeptember 11

Reklámok