Beszélgetés Georgij Mitrofánov atyával

Miért vált az Orosz Orthodox Egyház a közelmúltban hangos botrányok gyűjtőhelyévé és mivel fenyegeti ez a társadalmat? Ezekről a kérdésekről Georgij Mitrofánov protoijerej atyával, a Szentpétervári Teológiai Akadémia egyháztörténész professzorával beszélgettünk.

A „keresztledöntők” és az „istenkáromló szavakkal” feliratozott trikókat járókelőkről letépő „orthodox druzsinák”* miatt a jogvédők attól tartanak, hogy e két radikális mozgalom kezdeményezései véres társadalmi összeütközésekhez vezethetnek.

Az a tény, hogy ilyen dolgok megtörténtek, arról tanúskodik, hogy sem az egyik, sem a másik fel nem gondolja át teljesen komolyan a saját álláspontját, sem világnézeti, sem erkölcsi szempontból. Egyedül az a vigasztaló, hogy a társadalmunkat, bár az erős ingerültség állapotában van, olyannyira átjárja a fáradtság, a hitetlenség és általában véve a konformizmus, hogy e mozgalmak nem jutnak túl e hétköznapi apró huliganizmuson. Még az egymással való összeütközéseikben sem. De ha a lényeget akarjuk megragadni, akkor azt látjuk, hogy milyen kicsinyessé vált kortársaink szellemi, vagy úgy mondanám, világnézeti élete! Ha összehasonlítjuk a mai „keresztdöntögetőket” a 19. század „népi akarat”** mozgalmával, akkor megdöbbenünk azon a hatalmas távolságon, ami közöttük létezik. Ami pedig az ún. pravoszláv népi druzsinákat illeti, róluk a „DND”, szovjet közelmúltunk önkéntes népi druzsináinak rövidítése jut az eszembe, amit, bocsásson meg, népünk úgy oldott fel: „a hülyéknek nincs mivel foglalkozniuk” (Дуракам Нечего Делать). Ez esetben a mély csalódottságon kívül semmilyen más érzést nem tudok megélni. A történések mind arról tanúskodnak, hogy nagyon felületesek vagyunk, nagyon felületesen, külsődlegesen fogjuk fel mind a vallási, mind az erkölcsi, mind pedig a politikai életet.

Hogyan fogják fel a vallási életet a mai Oroszországban maguk az egyházi közszereplők?

Ha az orthodox egyházi közegről beszélünk, minden arról tanúskodik, amiről már nem egyszer beszéltem: az orthodox keresztények mélyen elfelejtkeztek Krisztusról. El tudna Ön képzelni egy ilyen jellegű orthodox druzsinát, akik szakálluknál fogva rángatják a farizeusokat, Jézus Krisztus idején?.. A történések azt mutatják, hogy egyházi közegünkben a világi, szovjet sztereotípiák már rég felváltották még a legelementárisabb elképzeléseket is arról, hogy mi a Krisztusba vetett hit.

De éppen a hitnek a világi „szentségtöréstől” való védelmében lépnek fel az elmúlt hónapokban hangos megnyilatkozásokkal olyan ismert egyházi közszereplők, mint Vszevolod Csaplin protoijerej, aki az „orthodox druzsinák” tevékenységét helyes irányba tartó lépéseknek nevezte.

Nem félek attól, hogy talán élesen fejezem ki magam, de orthodox papként az a meglátásom, hogy Vszevolod Csaplin atya kijelentései az orthodox keresztényeket százszor jobban sértik, mint amennyire sértő volt a „Pussy Riot” akció. Ráadásul ez rendszeresen megtörténik! A „Pussy Riot” csak egyszer léptek fel, majd elsüllyedtek, Vszevolod Csaplin atya azonban folyamatosan megnyilvánul, és minden megszólalása arra késztet engem, hogy szégyenérzet töltsön el az Orosz Orthodox Egyház miatt.

De Vszevolod Csaplin atya megnyilvánulásaira sok ember majdhogynem az Orosz Orthodox Egyház hivatalos megnyilvánulásaiként tekint.

Úgy tűnik, a Vszevolod Csaplin atya által betöltött pozíció társadalmunkat arra a meggyőződésre vezeti, hogy megnyilvánulásai az egész Orosz Orthodox Egyház hangja, ami azonban a valóságban nincs így.

De akkor miért nem alakul ki vele szemben megfelelő ellenzék magán az egyházszervezeten belül? Miért van olyan kevés tiltakozó a papok között Oroszországban? Miért nem lehet gyakorlatilag hallani az ő hangjukat?

Nehéz megmondani, hogy mindez miért történik így. De Vszevolod Csaplin atya azért is jelenik meg rendszeresen és gyakran e szédítő megállapításaival, mert már nagyon régen elszakadt a valóságos élettől. Egész élete a szinódusi hivatalokban zajlik, nem rendelkezik valódi egyházközségi lelkipásztori tapasztalattal. Nem rendelkezik tanítói tapasztalatokkal egyházi iskolákban, gimnáziumokban, hanem egész életében funkcionárius volt. És az internet, a sajtó közege fokozatosan kezdte felváltani számára a valódi, reális – egyházi és nem egyházi – orosz életet, amely kapcsán meg szokott nyilvánulni. Ez nem az élet, hanem az élet imitációja. A tömegtájékoztatási eszközökben különféle események kapcsán megnyilvánulván nagyon könnyű imitációval foglalkozni. Benyomást lehet kelteni. De ettől az még nem válik valóságos, a reális élethez tartozó dologgá. Én például már negyed százada oktatok teológiai iskolákban és szolgálok egyházközségben, elmondhatom, hogy egyáltalán nem a „Pussy Riot”, vagy Márquez és Nabokov munkásságában megjelenő pedofil hajlamok jelentik egyházi életünk legfőbb problémáit és társadalmunk alapjainak lerombolását. Amikor ilyen szavakat hallok egy pap szájából, két magyarázatot tudok rá hozni: vagy nem adekvát ember, vagy pedig ez egy cinikus posztmodern, ami mögött a valóságban a valódi emberek problémái iránti mélységes közöny rejtőzik.

Ha a valódi emberek problémáiról, többek között a már említett „Pussy Riot” csoport tagjairól szólunk, hogy értékeli az ellenük hozott ítéletet? Hogyan értékeli az Orosz Orthodox Egyház reakcióját ezzel kapcsolatban?

Hivatalos reakciónk kb. másfél órával az ítélet kimondása után megjelent. Legfőbb Egyházi Tanács nyilatkozatot adott ki arról, hogy a történések (a bírósági eljárás és az ítélet) elvileg rendben vannak, de összességében irgalmat kellene gyakorolni. Hogy milyen irgalomra gondolnak, az nem lett kimondva. Számomra ez a nyilatkozat a messzemenően elkésettnek tűnik és enyhén szólva kétértelmű. Még áprilisban javasoltam, hogy – mivel ez tűnt a legelfogadhatóbbnak – hogy egyházi álláspontunk a következő legyen: kezdeményezzük e három táncosnő óvadék ellenében történő szabadon engedését, hogy a két anya visszatérhessen a gyermekeihez. Ha ők elfogadták volna az Egyház e javaslatát, akkor ezáltal megbánásukat is mutatták volna; ha nem fogadták volna el, akkor azt demonstrálták volna, hogy nem bánják a tettüket. Ugyanakkor pedig az Egyház megtette volna azt, ami ilyen helyzetekben elvárt tőle. Hiszen mi történt? Akarva-akaratlanul megsértették az Urat. De az Úr irgalmas. Mi, az Ő szolgái, joggal emlékeztetjük még az Őt megsértő embereket is arra, hogy az Úr irgalmas és mi is készek vagyunk ennek az irgalomnak a tanúsítására. Egyáltalán nem tudom megérteni, hogy hogyan lehetett e történetben a sértett félnek a templom őrző-védőit megtenni? Hiszen ők inkább hivatalos személyek, ráadásul szolgálati kötelezettségeiket teljesítették… A végeredmény: egy lényegében jelentéktelen történetben hivatalos álláspontunkkal elbotlottunk és hangosan, mindenki szeme láttára, a földre estünk. Ebben pedig nagyon nagy a bűne azoknak, akik bármiféle hivatalnoki jogosultságaikból kifolyólag az egész Orosz Orthodox Egyház nevében merészelnek fellépni.

Az Orosz Orthodox Egyház kritikusai egyre inkább olyan fogalmakat használnak kritikájukban, amik korábban a társadalmi tudatban a katolicizmussal asszociálódtak. Méghozzá annak története legkétesebb, legsötétebb időszakaival: az inkvizícióval, a boszorkányüldözéssel, a tiltott könyvek listájával. Nemrég Dimitrij Szmirnov protoijerej, a Szent Szinódus Fegyveres Erőkkel és Rendvédelmi Szervekkel való kapcsolattartásért felelős bizottságának elnöke forrón támogatta Vlagyimir Lavrov történész, az Orosz Tudományos Akadémia munkatársa javaslatát, hogy Lenin műveit vizsgálják felül szélsőségesség szempontjából.

Nekem már régóta olyan érzésem van, hogy nem a lelkipásztorság szerepét sajátítottuk el, hanem valamiféle újfajta politikai agitprop képviselőivé váltunk. Nem Lenin műveinek vizsgálatával kellene foglalkozni, hanem az orthodox hit alapjainak tanításával. Sajnos egyházi életünkben nyugodtan elmondhatjuk Nyikoláj Leszkov szavait, amik két évszázad elteltével is érvényesek: „A Rusz meg van keresztelve, de nincs megvilágosulva”. Hogy jönnek ide Lenin könyvei és azok extremizmus szempontjából való vizsgálata? Folyamatosan lehetőségeket keresünk különféle akciókra, amelyek, úgy tűnnek a számunkra, hogy hangosan és hatékonyan durranhatnak el (elsősorban politikai síkon), miközben alapvető kötelességeinket sem teljesítjük.

Megdöbbent engem Dimitrij Szmirnov atya, aki egyszerre nyolc moszkvai templom parókusa, egyúttal pedig annak a Szinódusi hivatalnak a feje, amelyről napjainkig sem ismert, hogy lényegében mivel foglalkozik: napjainkban, amikor a helyzet a fegyveres erőkben egyre inkább felháborító, egyre inkább erkölcstelen, nem látom az Orthodox Egyház semmilyen befolyását hadseregben uralkodó helyzet megváltoztatására. Továbbra is folyamatos a lopás, az emberek megalázása, az emberi személyiség elementáris jogainak lábbal tiprása. Ahelyett, hogy megkísérelnék, hogy hassanak erre a helyzetre, a többszörös parókus és a szinódusi hivatal elöljárója Lenin könyveit vizsgálná. Ha jól emlékszem, a még a szovjet időkben kapott művészeti iskolai végzettsége, bizonyára nem tette lehetővé, hogy megfelelő alapossággal tanulmányozza a marxizmus-leninizmus klasszikusait, ezért úgy döntött, hogy ezt most pótolja…

Ön szerint megkezdődhet-e az Orosz Orthodox Egyházon belül a nyílt polémia azokkal, akikről most beszélünk, és akik, lényegében súlyos csapásokat mérnek az Orosz Orthodox Egyház tekintélyére?

Úgy gondolom, hogy végre el kell vetnünk a triumfalizmus azon szellemét, ami megakadályozza, hogy olyannak lássunk magunkat, amilyenek vagyunk, különösen az elmúlt 20 évben. Számot kell adnunk magunknak arról, hogy a társadalom számos kilengése az Egyház belső torzulásainak tükröződése. Magunknak kell elkezdenünk – fájdalommal, szomorúsággal, megtörtséggel – beszélnünk saját hiányosságainkról. Azért, hogy megelőzzük, hogy azok beszéljenek nyilvánvaló hiányosságainkról, akik számára az Egyház idegen és ellenséges. Minél hamarabb megkezdődik nálunk a nyílt, becsületes vita problémáinkról, annál világossabbá válnak azok az emberek, akik e problémák leküzdésében, nem pedig azok odáig fajuló elmélyítésében érdekeltek, hogy Egyházunk teljesen szétessen, annál hamarabb megkezdődik az egyházi újjászületés. Most gyakran érezhető, hogy az, amit „újjászületésnek” nevezünk [vagyis az elmúlt két évtizedet – ford. megj.], inkább degenerálódást jelent. Ez egészen addig fog tartani, amíg domináns marad a „szennyes kiteregetésének” tilalma. Ha nem tárjuk fel a szennyesünket, akkor a szenny el fogja tölteni a szobát és elkezd magától kiáramlani az ajtókon és az ablakokon, ahogy az már most el is kezdődött.

Forrás: fontanka.ru/pravmir.ru

Megjegyzés:

* A közelmúltban szélsőséges csoportok, az ún „orthodox zászlóvivők” bejelentették, hogy druzsinákat (csoportokat) fognak alkotni és járőrözni fognak Moszkvában és nagy orosz városokban, hogy megvédjék az orthodox szentélyeket, lefogják és megbüntessék az egyház vagy egyházi személyek és intézmények iránt tiszteletlenül viselkedő embereket. Az említett incidens is ennek keretében történt: önmagukat „orthodox templomi zászlóvivőknek” nevező radikálisok szerintük istenkáromló szavakat tartalmazó trikókat téptek le járókelőkről.
** 19. századi orosz forradalmi szervezet.

Reklámok