1937: a Krisztusról való tanúságtétel éve

Damaszkin (Orlovszkij) igumen

Damaszkin (Orlovszkij) igumen

1937. augusztus 8-án kezdődtek a tömeges kivégzések a butovói lőtéren. E tragikus esztendő 75. évfordulóján Damaszkin (Orlovszkij) igumen egyháztörténésszel, a Szent Szinódus Kanonizációs Bizottsága titkárával, az oroszországi újvértanúk és hitvallók életírásainak szerkesztőjével és közreadójával beszélgettünk

Damaszkin atya, a repressziók éveiben több félelmetes, egymástól különböző félelmetes esztendő volt. De az 1937-es év különleges év volt. Azért mert a meghurcoltak száma és a repressziók kegyetlensége kiemelkedő volt? Vagy más vonások miatt?

Igen, az 1937-es év különleges volt. Mindenek előtt a repressziók mennyisége és terjedelme miatt. Míg 1921 és 1940 között az ún. „ellenforradalmi bűntettek” miatt elítéltek száma 3 080 574 fő volt, addig csupán az 1937-es évben a híres 58. cikkely alapján 790 665 embert tartóztattak le. Természetesen ez az év a repressziók kegyetlensége tekintetében is kiemelkedő volt. A hatalmas embertömegek egyidejű letartóztatását és a nyomozás időszakának lerövidülését sok esetben a kínzás sajátos formájává alakult nyomorúságos börtönviszonyok kísérték, az emberek a nyomozás során ki voltak téve a fizikai bántalmazásoknak és a különféle fenyegetéseknek. Kétségtelen, nem állíthatjuk, hogy a kínzásokat minden esetben alkalmazták e többszázezres embertömeggel szemben. Sok esetben a nyomozóhatóságok megelégedtek a tanúvallomásokkal, amelyek befeketítették a letartóztatottat, a nyomozó pedig leírhatta, hogy bár a vádlott nem ismerte el bűnösségét, de a tanúk tanúbizonysága leleplezi őt. Az NKVD hivatalokban felállított Trojkákon keresztüli leegyszerűsített „igazságszolgáltatás”, amely az ügyeket csak listák alapján vizsgálta, ez az eljárásmód teljesen elégségesnek bizonyult. Ezek az 1937. év objektív jellemzői: a hatalom támadása saját népe ellen, a letartóztatottak nagy száma, a bármiféle jogi normák határait megszegő és leegyszerűsített bírósági „eljárások”. De valóságosan emberileg a legrettenetesebb az volt, hogy a letartóztattak közül senki sem tudta elképzelni, hogy mindez megtörténhet. A szovjethatalom éveiben a már egyszer vagy kétszer letartóztatott emberek megszokták a gondolatot, hogy ez az új hatalom kormányzási stílusa: letartóztatás, ítélet, bizonyos idő elteltével szabadulás, rövid élet szabadlábon, majd újbóli letartóztatás, ítélet és így tovább. De az emberek nem tudták elképzelni, hogy bekövetkezhet egy olyan jubileumi forradalmi év, amire tömeges kínzások lesznek majd jellemzők, amikor az összes letartóztatottat két kategóriára osztják majd: az elsőre, akiket kivégzésre szántak, és a másodikra, akikre 10 év várt, ha pedig túlélték, akkor újból 10 esztendő, amire persze az áldozatok az első 10 év lejártakor még nem gondoltak.

A moszkvai Taganka börtön

A moszkvai Taganka börtön

Mit jelentett ez az emberek számára, különösen a keresztények számára, akik számára a halál gondolata elválaszthatatlan a bűnbánat gondolatától? Az 1937-ben letartóztatott embereknek már nem arra kellett készülniük, hogy hogyan fognak élni az ítélet után, hanem a halálra. A legfélelmetesebb az volt, hogy az erőszakos halálra szánták őket, anélkül, hogy ők tudták volna ezt. Ebből ered a néha előforduló kishitűség és a nyomozókkal való kiegyezésre tett kísérletek: az emberek élni akartak, de már halálra ítélték őket. Hogyan érezhettek ezek az emberek, amikor fél órával a kivégzésük előtt szereztek róla tudomást és már nem tehettek semmit sem?

A keresztények számára nagy tanulság: a földön nem az életre, hanem a halálra kell készülni.

A letartóztatottak többsége már a letartóztatása pillanatában halálra volt ítélve: a kivégzést néha csak egy hét, néha akár egy vagy két hónap választotta el a letartóztatástól. De a letartóztatottak erről nem tudtak. Félelmetes, de elvették az emberektől az időt a bűnbánatra. Ugyanakkor azt is el kell mondani, hogy ez volt az az év, amely majdnem az oroszországi Egyház teljes fizikai megsemmisüléséhez vezetett, ám megsokasította szentjeinek számát.

Letartóztatottak érkezése a börtön udvarába. 1930-as évek.

Letartóztatottak érkezése a börtön udvarába. 1930-as évek.

Az oroszországi újvértanúkról és hitvallókról írt hétkötetes munkája harmadik kötetének előszavában arról ír, hogy az 1937-es év repressziói az 1937 elején tartott népszámlálással állnak kapcsolatban. Milyen eredményei voltak ennek a népszámlálásnak és hogyan kapcsolódnak a repressziókhoz?

Sztálin, valamint A. Andrejev és Ny. I. Jezsov, a Kommunista Párt Központi Bizottsága két titkára, akik megszervezték az 1937-es repressziókat, már 1935-ben tudatában voltak annak, hogy a vallásellenes propagandának rendkívül kevés sikere van az országban. Például az Ivanovói Területen 2000 vallási rendeltetésű épületben 2500 pap szolgált, a gorkij-i vidéken 1500 imaházra több mint 1500 pap jutott. Az egész országban – a hatalom számításai szerint – nem kevesebb mint 25000 imaház (templom, kápolna) működött (1914-ben az Orosz Birodalomban több mint orthodox 50000 templom, imaház és kápolna volt). 1937 elején Sztálin kezdeményezésére tartották meg az összszövetségi népszámlálást, amely során éppen Sztálin kezdeményezésére tették fel a társadalmi csoportokhoz, többek között a „kultusz szolgáinak” [értsd: a papok – ford. megj.] nevezett csoporthoz tartozás, valamint a vallás kérdését.

A kérdésre válaszoló 98,4 millió 16 évnél idősebb állampolgárból 55,3 millió nevezte magát hívőnek, 42,2 millió nem hívőnek, 0,9 millió pedig nem válaszolt. A hívők döntő többsége – 41,6 millió – orthodox hívőnek nevezte magát. A népszámlálás arról tanúskodott, hogy kudarcot vallottak a vallásnak a vallásellenes propaganda és az „enyhe erőszak” – lágerek, száműzetés – segítségével történő megsemmisítésére irányuló tervek. Ezért e tervet az 1937-es terror segítségével kezdték megvalósítani.

Népi látványosság a forradalom évfordulóján

Népi látványosság a forradalom évfordulóján

Beszélgetésünkből nem hagyhatjuk ki Joszif Visszarionovics Sztálin személyiségének kérdését. Damaszkin atya, milyen tanúbizonyságok léteznek arról, hogy személyes kezdeményező szerepe volt az Egyház megsemmisítésében országunkban az 1930-as években?

Még Lenin idején, 1922-ben, amikor a Moszkvai Forradalmi Bíróság a szovjethatalom előtt semmiben nem vétkes papok egy csoportját ítélte halálra, a sorsukról pedig a Politbüró [a kommunista párt politikai bizottsága] döntött, Sztálin a Politbüró tagjainak küldött feljegyzésében ezt írta: „Én magam személyesen a bíróság határozatának visszavonása ellen szavazok”, vagyis a papok kivégzése mellett. Amikor a Politbüró papok sorsáról döntött, Sztálin kivétel nélkül mindig a kivégzésüket szorgalmazta.

A vezér nem csak ítéleteket írt alá

A vezér nem csak ítéleteket írt alá

1937. május 20-án Sztálin Malenkovon keresztül felvetette az egyházi húszas tanácsok [a szovjet törvények szerint az egyházközségek jogi személyiségének feltétele volt e hívőkből álló húsz tagú tanácsok megléte – ford. megj.] és az egyházközséget vezető szervek megszüntetésének kérdését, amit csak úgy lehetett volna megvalósítani, ha az egyházközségek megszűnnek létezni. Erre válaszul Ny. I. Jezsov, az NKVD vezetője május 26-án javasolta az életben lévő vallási törvények felfüggesztését és bizottság létrehozását a kommunista párt Központi Bizottsága mellett, amelynek feladata lenne az új törvény megalkotása. A gyakorlatias Sztálin, aki nem kedvelte a túlságos adminisztrációt, 1937. július 3-án egyszerű és rövid utasítást küldött Jezsovnak, valamint a területi és járási pártbizottságoknak és a köztársasági Központi Bizottságoknak: ötvennapos határidőn belül nyújtsák be a „Központi Bizottságba a trojkák tagjainak listáját, valamit a kivégzendők és a száműzendők számát”. Július 30-án hozták meg az NKVD No. 00447 sz. operatív parancsát, amely azt a feladatot tűzte ki, hogy „a legkíméletlenebb módon szét kell verni az szovjetellenes elemek e bandáját”. Ezek közé tartoztak, a hatalom akkori megnevezése szerint az „egyháziak” is. Tehát az 1937-es terror Sztálin aláírásával kezdődött. A nagy terror befejeződésekor a 25000 templomból 1277 maradt, de nem ismert, ezekből hányban tartottak szertartásokat.

Az 1937-es év az Egyház és a nép számára összességében pótolhatatlan veszteséget hozott, és nem tudjuk, képesek leszünk-e valaha regenerálódni abból a csapásból, amit Sztálin az Egyházra mért.

Tehát az Egyház iránti politika megváltozása 1943-ban csupán taktikai lépés volt?

Ami az Egyház iránti politika 1943 utáni megváltozását illeti, e változásnak egyetlen célja volt: az Egyház felhasználása az állam által külpolitikai célokból. Ezzel kapcsolatban beszüntették a legelvetemültebb vallásellenes propagandát. De, ahogy korábban is, Sztálin tudtával és ellenőrzésével továbbra is folytatódtak a templombezárások. A Szovjetunió Népbiztosok Tanácsa 1944. december 1-i No. 1643-48/c sz. Határozatával összhangban folytatták a megszállás idején a vallásos szervezetek által imaház céljára elfoglalt társadalmi épületek elvételét. Azok az épületek, amikről ez a rendelet szól, olyan templomok voltak, amiket az 1930-as években történt bezárásuk után kolhozoknak adtak át, a német megszállás  idején pedig a hívők hozták rendbe azokat, úgyhogy alkalmassá váltak az istentiszteletek végzésére. 1949. október 1-ig 1701 ilyen épületből 1150-et vettek el újra. A folyamatot figyelmesen követte Sztálin, amiről a dokumentumokon hagyott megjegyzései tanúskodnak. Az Állambiztonsági Minisztérium rendszeresen jelentett neki a papok és a világi hívők letartóztatásáról. Ismert, hogy 1947. január 1-től 1948. július 1-ig a Szovjetunió területén 679 orthodox egyházi személyt tartóztattak le. 1949. október 1-én a lágerekben 3525 papot tartottak fogva. Ilyen volt tehát ezekben az években a Sztálin által vezetett állam politikája az Orosz Orthodox Egyházzal szemben.

Lev archimandrita, a Névai Szent Sándor testvériség vezetőjének halálos ítélete. 1920-as évek

Lev archimandrita, a Névai Szent Sándor testvériség vezetőjének halálos ítélete. 1920-as évek. Az aláhúzott szó: FŐBELŐNI

Hogy viszonyul Ön Sztálinnak az egyházi közegben elterjedt tiszteletéhez?

Az orosz ember majdnem mindig ellenzékben volt a fennálló hatalommal szemben. Nem tetszett neki az abszolutista monarchia, amely irányítási stílusában a német bürokrácia elemeit hordozta. Ezt váltotta fel a kommunista diktatúra. A kommunista diktatúra még az összeomlása előtti meggyengült állapotában is jogos szembenállást váltott ki. Ezt egy új forma váltotta fel, amit az orosz ember jelentős mértékben idegennek érez. E forma napjainkban az orosz emberek számára szintén úgy tűnik, mint amely kimerítette a lehetőségeit. Mivel a világban már nincs más politikai modell, amit át lehetne venni, már minden „külföldi ruha” ki lett próbálva és el lett koptatva, és egyik sem bizonyult megfelelőnek, ezért sok egyházi ember az eszmények keresésében hátrafelé tekint és a múltból „politikai eszményként” emeli ki Sztálint. De ez a megközelítés nagyon veszélyes. Ahelyett, hogy azt kutatnánk, azon gondolkodnánk és végső soron annak az okait keresnénk, hogy miért voltak problémáink a múltban, ahelyett, hogy elfogultság nélkül tanulmányoznánk a történelmünket, inkább gondolkodás nélkül hódolunk egy halott politikai séma előtt, ami  jelen esetben Sztálin diktatúrájának formájában jelenik meg. Könnyű leborulni a politikai bálvány előtt, amikor az már a távoli múltban van, de nem olyan könnyű a lábainál élni, amikor még életben van. Ha megkérdezzük magunktól, hogy elégedettek voltak-e az 1930-as években élt egyházi emberek Sztálinnal, akkor nyugodtan mondhatjuk, hogy a butovói lőtér tömegsírjaiba kerülő vagy a letartóztatásukra váró egyházi emberek egyike sem mondta volna akkor, hogy elégedett a diktátorral. Nem ismeretlen az a tény, hogy éppen az egyházi társadalom ingadozott a Második Világháború idején, nem tudván eldönteni, hogy melyik diktatúrát válassza.

Amikor Sztálint, egy olyan embert választunk politikai eszményünknek, még ha csak szavak szintjén is, aki emberek millióinak életébe hozott szenvedést, akkor végül nem azokkal válunk szolidárissá, akik szenvedtek, hanem azokkal, akik a szenvedést okozták.

Nem tudom más okát megnevezni a sztalinofíliának, mint a múlt, országunk tragikus történelmének átgondolásától való irtózást. Nem politikai sémákat vagy emberi eszményeket kell keresnünk, hiszen van eszményünk: az Úr Jézus Krisztus. Most a munkálkodás és a gondolkodás ideje jött el, ami talán a legnehezebb munka korunk embere számára, mivel túlságosan hosszú ideig neveltek le bennünket a gondolkodásról.

A kivégzendők kvótája megemelését kérő távirat

A kivégzendők kvótája megemelését kérő távirat, 1938: “Az első kategóriába [értsd: kivégzendők – ford. megj.] eső jobboldali-trockista-mongol és kulák-fehérgárdista elemek jelentős elterjedtsége miatt kérjük a OK(b)P KB-t, hogy 4000 fő pótlólagos limitet engedélyezzen első kategóriában az Irkutszki Terület számára”. A dokumentumon látható Sztálin, Molotov, Vorosilov, Kaganovics, Jezsov jóváhagyó aláírása. Mikojan elvtárs is a további 4000 fő kivégzésének engedélyezésére szavazott.

Damaszkin atya, Ön nyomozati anyagok ezreit vizsgálta meg, tragikus emberi sorsok ezreinek lett szemtanúja. Kérjük szóljon azokról az esetekről, amelyekben a Krisztusról való tanúságtétel a legélesebben maradt meg az Ön emlékezetében.

Természetesen Andronyik (Nyikolszkij) permi érsekről van szó, aki a kíméletlen üldöztetések ellenére is kitartott az egyház ügyének építésében; amikor a sírgödör előtt állt, és tudta, hogy élve el fogják temetni, akkor is megőrizte békéjét, mély imádságát és a gyilkosai iránti jóindulatát.

Szent Andronyik érsek, újvértanú

Szent Andronyik érsek, újvértanú, a bolsevikok élve eltemették

Hősiességéről félelemmel és csodálattal maguk az üldözők tanúskodtak később. Valamint az Andronyik érsek szívének kedves Varszonofij (Lebegyev) kirillovszki püspök, aki bátran végigjárta a Golgotha felé vezető gyönyörű útját. Csak az ősi vértanúk voltak képesek a haláluk előtt így szólni: „Nem félek az erőszakos haláltól, de nem is merem azt gondolni, hogy az Úr talált méltónak a vértanúhalálra”. Amikor a kínzóhelyre vitték, megjegyezte, hogy a papi személynek nem félelemmel eltelve, hanem derűvel kell szembenéznie a halállal, mintha menyegzőre menne. Valamint a sokgyermekes, a férjével (az 1937. októberében kivégzett Tyihon papvértanúval) tizennyolc gyermeket nevelő Hionia Arhangelszkaja, aki nem tért ki a szenvedések előtt, hanem amikor eljött az ideje, bátran követte pap férjét a börtönbe, aki képes volt a börtönben megőrizni a békéjét és hitét, aki a letartóztatást is alázattal fogadta, a nyomozó fenyegetéseire pedig így válaszolt: „Ahogy akarják. Mivel éltem, bűnöztem, a bűneimért viselem a büntetést”.

Mit tud mondani Krisztus megtagadásának példáiról? Gyakori volt? Ismertek-e olyanok, akik később bűnbánatot tartottak a hittagadásuk után?

A keresztények a XX. században a Szovjet-Oroszországban némileg eltérő körülmények között éltek, mint a régi vértanúk a Római Birodalomban. A Szovjetunióban volt alkotmány, amely deklarálta bármely vallás megvallásának szabadságát. A nyomozók, kínozván az embereket, a hitről csak informálisan, a jegyzőkönyvben nem rögzítve kérdezhettek. Azokban az években az istentelen hatalom sokkal többet követelt az emberektől a szóbeli hittagadásnál. Azt akarta, hogy az emberek a gyakorlatban működjenek együtt vele, hogy hitetlenségüket a tetteikkel nyomatékosítsák. Hittagadóknak tartjuk-e Alekszander Vvegyenszkijt, a volt protoijerejt, aki elárulta a hatalom által kivégzett Venjámin (Kazanszkij) pétervári metropolitát, vagy társait az Egyház elleni harcban? Vagy Mihail Galkint, a volt protoijerejt, aki Gorev álnéven harcolt az Egyházzal? Azonban meglehetősen sok hittagadás volt. Azon, az Egyház számára fájdalmas időkben ezek listáját általában leközölték az újságokban. Nyissunk fel egyet és olvassuk: Aklicsev, pap, aki 23 éve szolgál, Barminszkij, pap, Besztuzsev, diakónus, Bogoszlovszkij, pap, Vinográdov, pap, Vosztokov, diakónus, Delfoncev, diakónus, Znamenszkij, pap, Kirejev, pap, Korjákin, diakónus, Krilov, diakónus, Lebegyev, protoijerej, Maligin, pap, Nyevszkij, pap, Szperanszkij, pap, Trojickij, pap, Sepetov, pap stbstb. teljes nevükkel és szolgálati helyük megjelölésével.

Nyikoláj Tohtujev protodiakónus

Nyikoláj Tohtujev protodiakónus

Természetesen voltak olyanok, akik visszatértek az egyházi szolgálathoz, de e visszatérések a megfelelő szervek szigorú felügyeletével történtek, tehát nem lehet azt teljesen bűnbánatnak nevezni, ahogy az ősi időkben tették. De voltak esetek, amikor a pap kishitűségből beleegyezett, hogy elárulja testvéreit, utána pedig bűnbánatot tartott. Más esetekben írásos tanúbizonyságai is maradtak a bűnbánatnak. Nyikoláj Tohtujev protodiakónus, választván, így írt a helyi NKVD vezetőjének: „Vezető polgártárs!… Azt, amit követelnek tőlem, nem tehetem meg… Bár családos ember vagyok, de azért, hogy Isten előtt tiszta lehessek, elhagyom Őérte a családomat… Az fog engem megerősíteni és támogatni, Akiért a szenvedést választom, és biztos vagyok benne, hogy Ő az utolsó pillanatig nem fog elhagyni engem, ha hű maradok Őhozzá, arról pedig mindnyájunknak el kell számolnunk, hogy hogyan életünk a földön… Nem tudok úgy szolgálni önöknek, ahogy azt önök szeretnék, és Isten előtt hamis lenni… Ezért is szeretnék megtisztulni a szenvedések által, amelyek érni fognak engem, és szeretettel fogom fogadni azokat”. Nyikoláj protodiakónust koncentrációs táborba zárták és a fogságban halt meg.

Damaszkin atya, az 1937-es vértanúk között olyan személyiségek tündökölnek, mint Péter (Poljanszkij) metropolita, Kirill (Szmirnov) metropolita, Szerafim (Csicsagov) metropolita. Vannak még mások is, akik kétségtelenül megérdemlik a figyelmet, de érdemtelenül elfelejtkezünk róluk, bár az Egyház megdicsőítette őket is?

Nagyon sokan vannak olyanok, akikről elmondhatjuk, hogy szent életű emberek voltak, állandóságot és szilárdságot mutattak fel a hit megvallásában és bátorságot a vértanúságában, de akiknek életére nem fordítunk megfelelő figyelmet. Azokon kívül, akiket már megemlítettem, meg lehet nevezni a következőket is: Faggyej (Uszpenszkij) tveri érsek, újvértanú, ifjú kora óta szigorú és szent életű ember, minden tekintetben feddhetetlen és minden körülmények között keresztény, a korabeli Orosz Egyház legalázatosabb főpapja. Az aszkéta életű Pjotr (Zverev) voronyezsi érsek, újvértanú. Joann Vosztorgov protopresbiter, papvértanú, aki életében olyan sokat tett az Egyházért, amennyit emberek százai és intézmények tucatjai lettek volna képesek megtenni. Tatyjána Grimblit vértanú, aki az Orosz Egyház számos főpapját és lelkipásztorát segítette. A szent életű és vértanú Boldog Nyina Kuznyecovát.

Tatyjána Grimblit újvértanú

Tatyjána Grimblit újvértanú

Fjodor Bogojavlenszkij szerzetespapot, újvértanút, akit Korin a „Távozó Oroszország” festményén ábrázolt, és akinek nyomozati anyaga arról tanúskodik, hogy akarata ellenére semmilyen nyomozás nem tehet az emberrel semmit, a nyomozók pedig nem tudnak hiteles jegyzőkönyvet alkotni, ha a kihallgatott nem egyezik bele: egyszerűen nem írja alá. Nyikoláj Lebegyev protoijerej, aki jóval a forradalom előtt felvette a harcot a részegeskedés elterjedt bűnével, és aki árva gyerekeknek otthont alapított – a szovjethatalom idején hitvallóvá vált és száműzetésben halt meg. Protoijerej Joann Sztyeblin-Kamenszkij, újvértanú, aki a Szolovki börtönben töltött rabsága idejét kegyelmi tavasznak érezte a lelke számára. És sokan, sokan mások. Mind megérdemlik az egyházi emberek figyelmét, az istentiszteletekben pedig az ünnepi szolgálatokat, azt, hogy nevüket vastag betűkkel szedjék az egyházi naptárban, hogy legalább így emlékeztessenek rájuk. Mindenekelőtt pedig azért, mert hősies életük küzdelme és imáik fontosak az egész Orosz Egyház számára.

Joann Sztyeblin-Kamenszkij atya. Leningrád, OGPU börtön. 1924.

Joann Sztyeblin-Kamenszkij atya. Leningrád, OGPU börtön. 1924.

Vannak olyan esetek, amikor nem került sor egy vértanú kanonizálására, de kétségtelenül megérdemlik a mély tiszteletet, például Fjodor (Pozgyejevszkij) vagy Arszenyij (Zsadanovszkij) főpapok (Ők szintén az 1937-es év vértanúi). Kérjük mondja el, hogy miért nem kell zavarnia bennünket annak a ténynek, hogy ezek a személyek nem lettek szentté avatva.

Ez bizonyára azért azvar minket, mert a szinódusi bizottság véleményére és a Szent Szinódus döntéséére, miszerint egyik vagy másik személyt beemel az egyházi naptárba, valamiféle ítéletként tekintjük, és ha valaki kimarad erről a listáról, akkor azt mintegy elmarasztaló ítéletnek gondoljuk. Ez azonban egyáltalán nem felel meg a valóságnak. A bizottság csupán a kanonizálásnak a dokumentumokban fellelhető akadályait vizsgálja az Egyház által elfogadott kritériumok alapján. Azonban sok olyan szent főpap, aszkéta, egyházi tudós van, akik nagyon sokat tettek az Egyházért, de neveiket nem találjuk meg a naptárban, mégis élvezzük munkásságuk gyümölcsét. Ez azonban nem zavar minket. Nem kell zavarnia ebben az esetben sem.

Ön szerint mire van szükség ahhoz, hogy az újvértanúk tisztelete szükségletté váljon orthodox kortársaink számára? 

Olvasni kell róluk, tanulmányozni kell az életüket, saját életünket mérnünk kell az ő életükhöz, vizsgálni kell, hogy mi az, ami számunkra fontos és lényeges, és mi volt a fontos és lényeges a vértanúk számára. Egy és ugyanazon értékek éltetnek minket, ugyanazokat a célokat szeretnénk elérni?

Ez nagyon fontos: hogy összehasonlítsuk őket és önmagunkat, mindenek előtt azért, mert az üldözőik a leggyakrabban semmit nem hagytak meg nekik, csak a Krisztusba vetett hitüket. Éppen azért, mivel mindenüket elveszítették, képesek gazdaggá tenni bennünket.

Ami az újvértanúk tisztelete elterjedésének gyakorlati útjait illeti, az életükről írt önálló könyvek mellett valószínűleg szükség lenne, ha önálló fejezetet kapnának a tankönyvekben és az iskolai szöveggyűjteményekben is.

http://www.taday.ru

Advertisements