SZERGEJ FUDEL: GYERMEKEIMNEK ÉS BARÁTAIMNAK (RÉSZLETEK) – 2.

Szergej Fudel

Gyermekeimnek és barátaimnak

(részletek)

(Első rész)

Szergej Fudel

3. A hit titka a tiszta lelkiismeretben tárul fel. Isten igéjének ezen meghatározása falat emel elénk. Hiszen „a démonok is hisznek és rettegnek” (Vö. Jak. 2, 19)[1], hiszen azokat is, akik „keresztény jegyeket mutatnak fel”[2], bizonyára, hívőknek tartották és tartják, és nyilvánvaló, hogy ismerik a Hitvallást. De kiderül: ahhoz, hogy közösségbe kerüljünk a hittel, tiszta lelkiismeretre van szükség. „A hit cselekedetek nélkül halott” (vö. Jak, 2, 17)[3]. A másik apostol kérleli a keresztényeket, hogy éljenek „szentséges hitetekben” (vö. Júd, 1, 20). A tisztaság vagy a szentség az az edény, amelyben megmarad a hit, nélküle pedig előbb vagy utóbb elpusztul, elpárolog, ahogy a földre kiöntött bor. Csak a „tiszta szívűek látják meg Istent”. „Mert nem tisztátalanságra hívott el minket az Isten, hanem megszentelődésre” (1Thessz. 4, 7).

A hit által és csak a hit által üdvözülünk, de a hitet csak az „Istennek ígért jó lelkiismeret” (vö. 1Pét. 3, 21)[4] által tudjuk megőrizni, ha „tisztán megőrizzük önmagunkat a világtól” (vö. Jak. 1, 27), ha önmagunkat Krisztus küzdelmének útjára vezéreljük. Minden bűn vizet önt a hit borába, és minél több benne a víz, annál kevesebb lesz benne a bor. A bűnbánatnak hatalmas ereje van, vonzza magához Isten irgalmát, de annak olyannak kell lennie, mint amilyen a lator bűnbánata volt a kereszten, nem pedig olyannak, mint a mi hideg számításunk, hogy „majd meggyónom a következő gyónás során”. Ráadásul, nem ismerjük az apostol félelmetes szavait? „Lehetetlen ugyanis, hogy akik egyszer megvilágosíttattak, s megízlelték a mennyei ajándékot, és részeseivé lettek a Szent Léleknek,  akik megízlelték az Isten felséges beszédét és a jövendő világ erőit, de elestek: azok ismét megújuljanak és megtérjenek; hiszen újra megfeszítik önmaguknak az Isten Fiát, és meggyalázzák Őt.” (Zsid. 6, 4).

„Lehetetlen” – ez az a szó, ami nem képes eljutni a tudatunkig, de nem azért, mert az Isten kimondhatatlan irgalmába vetett reménységünkkel „legyőztük” azt, hanem hatalmas könnyelműségünk és a bűn érzése képességének elveszítése miatt. A legfélelmetesebb emberi bűn, ami lényege szerint természetellenes és ugyanakkor amit a legkevésbé tudatosítunk: a gőg.

Az Úr éppen a gőgöt nevezte meg annak okául, amikor elmagyarázta, hogy miért nem rendelkeznek az emberek hittel. „Hogyan tudnátok hinni ti, akik egymástól fogadtok el dicsőséget, de azt a dicsőséget, amely az egy Istentől van, nem keresitek?” (Jn. 5, 44).  Az Úr teljesen világosan megmondta: hogyan hihettek, ha nem harcoltok a bűnnel? Azért nincs hitetek, mert bűnösök vagytok, mert értelmetek elmerül a hiúságban, vagyis elhomályosult a bűn által. Következésképpen, kishitűségünkre vagy hitetlenségünkre nem fogadhatók el azok az önigazolások, amiket általában felhozunk. Hiszen általában úgy beszélünk: „Mit tehetnék? Természetesen, „boldogok, akik hisznek”, de ha ez nincs meg bennem, akkor hogyan lehetnék az, ami nem vagyok?”

Nem csak a kisemberek, de a nagyok is így beszélnek. Többek között Herzen is szó szerint ezt válaszolta, méghozzá őszintén, egy moszkvai hölgyismerősének. Látható tehát, hogy a hit a lelkiismeret megtisztításán keresztül nyerhető el vagy erősíthető meg, a kezdettől fogva belénk plántált erkölcsi törvény követése által. Az apostol a pogányokról mondja: „a törvény cselekedete be van írva a szívükbe. Erről lelkiismeretük és egymást vádló vagy éppen védő gondolataik együtt tanúskodnak majd” (Róm. 2, 15). A lelkiismeret Isten igéje szerint örök és velünk születik, és törvényének teljesítése a hithez vezető út. Ha nem teljesítjük azt, akkor „hogyan tudnánk hinni?”

A szív mindig vágyakozik a hitre, mivel organikusan vágyik a melegségre. De az értelem ellenáll, mivel számára a hit elfogadása azt jelenti, hogy le kell szállnia a piedesztálról, meg kell alázkodnia és ki kell szabadulnia a gőg kötelékeiből. Nem tudom, mi módon kellene írnom erről, mivel magam is megkötözött vagyok, de amikor e kötelékek fellazultak, két dolgot sikerült megértenem: az első az, hogy éppen ezek a kereszténység elutasításának legfőbb okai, a másik pedig az, hogy nem létezik a földön nagyobb boldogság, mint a tőlük való megszabadulás. Azért, hogy érzékeltethessem ezt a boldogságot, Izajás abba szavait idézem: „Amikor az értelem felszabadul, akkor leomlik az a válaszfal, amely elválasztja őt Istentől. A bűn önmagunkban való visszaszorítása által eltűnik a nehézkesség, a vakság, és minden, ami szorongatta a lelket; az ez idáig haldokló és halált hozó érzések egészségben és legyőzhetetlenségben támadnak fel. Az értelmet mintegy elönti a megvilágosodás és megnyugszik az enyészetlenségben: megszabadulván minden háborgástól, szombatot tart, egy másik, új korszakban él, új, enyészhetetlen dolgok szemlélésében merül el”. Kishitűségünkre nincs önigazolás: a lelkiismeret törvénye örök és annak teljesítésével értelmünket a hit szabadságába engedjük el. És fordítva, elveszítjük a hitet, amikor bármivel is elsötétítjük a lelkiismeretünket, amikor bűneinkkel széttörjük a szentség edényét.

Itt van hát a második fogalom, aminek megvalósítása meghaladja az erőnket. Az első volt a „spiritualitás”, most pedig előkerült a „szentség”. Az elsőt kegyesen meghagyjuk a „papi rétegnek”, a másodikat pedig még nagyobb értetlenséggel hagyjuk rá a „szentekre”. Miért van bennünk ilyen előítélet e szóval szemben? Másrészről pedig miért oly gyakoriak, hétköznapiak és természetesek az apostol felhívásai az első keresztényekhez: „a Kolosszében élő szent és hívő testvéreknek” (Kol. 1, 1-2), „köszöntenek titeket a szentek mind” (Fil. 4, 21), „a szenteknek, akik Filippiben vannak” (Fil. 1, 1), stb. Szeretném megkérdezni, hogy mikor volt idejük kanonizálni őket?  Ráadásul kanonizálni csak az elhunytakat szokták, itt meg élőkről van szó? A legérdekesebb az, hogy e megszólításokat az apostol nem egy-egy vértanúnak, hanem néha békésen élő egyházak sokaságának írja. Értetlenségünk érthető, mivel a történelmünk hosszú útja során eljutottunk a kereszténység ezen korszakának teljes meg nem értéséhez, amikor még az „az igaz ember hitből élt”, amikor az egyszerű keresztények szentek voltak.

Bűnös emberek voltak-e ezek az ókeresztény szentek? Igen, természetesen, hiszen maga az apostol mondja: „mert sokat vétkezünk mindnyájan”. A szenteknek írt levelek egyúttal említést tesznek a hibáikról vagy bűneikről is.

De nyilvánvaló, hogy a „kezdeti szeretet” (vö. Jel. 2, 4) e korszakában (hitbeli) törekvésük Isten felé oly erős volt, e törekvés olyannyira leküzdhetetlen volt, hogy az általuk elkövetett bűnök „nem voltak képesek” azt feltartóztatni.

A rohanó vonatban csak elmosódva látjuk az úton fekvő tárgyakat, sőt alig nézünk rájuk, várván az örömteli megérkezést, azt a célt, ami felé törekszünk és ami egyre közelebb és közelebb kerül, és ezek a tárgyak nem tartóztatnak fel minket, mögöttünk maradnak az utunk során. Az apostol azt mondja: „Testvéreim, én nem gondolom magamról, hogy már elértem; de egyet teszek: ami mögöttem van, azt elfelejtve, ami pedig előttem van, annak nekifeszülve futok egyenest a cél felé, Isten mennyei elhívásának a Krisztus Jézusban adott jutalmáért” (Fil. 3, 13). Az első keresztények vétkezvén, nem álltak meg, hanem újból és újból elszakadván a bűntől, „futottak egyenest a cél felé”, szeretett Uruk felé. Éppen ezért voltak tehát szentek, vagyis olyan emberek, akik kedvesek Istennek, „Isten kedveltjei”.

A szentség Istennek kedves állapot: ennyi, se több, se kevesebb. Isten azt akarja, azt parancsolja, hogy legyünk ilyenek. Hol van itt alap a gőgre vagy a félelemre, hogy nehogy gőgössé váljunk? „Legyetek tökéletesek, mint ahogy Mennyei Atyátok tökéletes” (Mt. 5, 48), „legyetek szentek, ahogy Ő is szent”. Ez a szolgának adott parancs arra, hogy hogyan viselkedjen: szántsd fel ezt a mezőt, vidd oda azokat a köveket. „Vajon megköszöni-e (az úr) annak a szolgának, hogy teljesítette, amit parancsolt neki? Nem gondolom. Tehát ti is, ha teljesítettétek mindazt, amit parancsoltak nektek, mondjátok ezt: „Haszontalan szolgák vagyunk, azt tettük, ami kötelességünk volt” (Lk. 17, 9-10).

Isten minden parancsolatának teljesítése szolgai kötelességünk, és ebben nincs semmi érdem. Az úr „nem az általunk véghez vitt igaz cselekedetekért, hanem az Ő irgalmából” üdvözít minket, „újjászülő és megújító fürdője a Szent Lélek által” (Tit, 3, 5).

A világba eljövő kereszténység az embert az önmagán való munkálkodás szűk és szoros ösvényére hívta, hogy  az ember megtisztítsa lelkiismeretét és így képes legyen felfogni általa a hitet. De micsoda öröm az ember számára, hogy az Úr azonnal és előre elvette e munkálkodás „jelentőségének” minden dicsfényét, azonnal az őt megillető szolgali helyre állította azt. Mintegy azt mondta az embernek: megtisztítván önmagadat a bűntől, annak a szobának a levegőjét tisztítod meg, amiben élsz. Tekintheti-e az ember ezt a tevékenységet érdemnek?

A küzdelem dicsfényének eltörlésével, egyidejűleg pedig annak szükségessége teljes megkövetelésével („ha pedig jobb kezed visz bűnre, vágd le” – Mt. 5,30) létrejöhetett a valódi keresztény aszkézis, a lelkiismeret edényének megtisztítása, hogy befogadhassa a hit borát. A szolga munkája határtalan és állandó, sok szenvedéssel jár és reménytelennek tűnik. A jelentőség dicsfényének elveszítése, vagyis az alázatos küzdelem, ugyanolyan nehéz és folyamatos, és az ember ugyanúgy nem reménykedhet önmagában, csak egyedül Isten irgalmában. Ahogy Zadonszki Szent Tyihon mondja: „mint keresztényeknek, feltétlenül végeznünk kell a jó cselekedeteket, de a megváltást az egyetlen Krisztustól kell kérnünk és várnunk”. „Amikor hallod az Írás szavait, – mondja Remete Szent Márk, – hogy az Úr mindenkinek megfizet cselekedetei szerint (vö. Zsolt. 61, 13), akkor ne gondold, hogy a cselekedetek (önmagukban) méltók a gyehennára vagy az Országra, hanem hogy Krisztus mindenkinek megfizet az Őbelé vetett hitetlenség vagy hit cselekedetei szerint”. „A Mennyek Országa” – mondja ugyanő – „nem a cselekedetekért való megfizetés, hanem az Uralkodó kegyelme, amit hű szolgáinak készített elő… Az Úrnak nem kötelező megjutalmaznia a szolgákat”. Tehát éppen a képmutatás nélküli vagy alázatos kötelesség nem ismerete magyarázza a szentség eszméjétől való eltántorodásunkat. Nem tudván, hogy az csupán szolgai munka, megijedünk a gőgössé és farizeussá válás lehetőségétől. Itt természetesen a számtalan bizánci és orosz Júduska Golovljevek megtették a magukét a botránkoztatás és provokáció terén.

Az embernek törekednie kell a szentségre, egész életének munkásságával arra kell törekednie, ugyanakkor nem a szentség által üdvözül, mert az csupán kötelessége, de még nem üdvössége, amit csak Isten irgalmában talál meg a Jézus Krisztusba vetett hit által. Isten ezen meg nem szolgált irgalma előtt minden hiábavaló, még a szentség e soha fel nem tartóztatható alázatos munkálkodása is.

„Miből áll az ember (spirituális) munkálkodása? – kérdi Nagy Szent Makariosz. – Abból, hogy… eltávolodik a világtól, imádságba, virrasztásba merül, szereti Istent és a testvéreket; a mindezekben való megmaradás jelenti az ő feladatát. De ha csak saját munkálkodására korlátozódik és nem fog reménykedni valami más elnyerésében és lelkében nem fújdogálnak a Szent Lélek szellőiakkor az ember nem képes az Úrnak méltó gyümölcsöket hozni… A valóban… Krisztus szerető lélek, mégha ezernyi jó cselekedetet vitt is véghez, az Úr iránti csillapíthatatlan törekvése miatt úgy fog gondolkodni önmagáról, mintha még semmit nem tett volna… az Úr iránti végtelen és csillapíthatatlan szeretet miatt úgy látja önmagát, mint aki még nem talált semmit… Meg van sebezve a mennyei Lélek szeretete által… Ha valaki azt mondja: ’Én (spirituálisan) gazdag vagyok, elég nekem annyi, amennyit megszereztem, többre nincs szükségem’ – az ilyen nem keresztény, hanem az illúzió és a sátán edénye… Ha valaki nem tartja meg a nagy alázatos bölcsességet, átadatik a sátánnak… Mondom neked, láttam olyan embereket, akik rendelkeztek minden adományokkal és a Lélek közösségébe kerültek, de nem érvén el a tökéletes szeretetet, elbuktak”.

Csak a „mennyei Lélek szeretete által megsebzettek” és csak az életük végéig a legnagyobb alázatban megmaradók érik el Krisztust.

„Őérte mindent veszni hagytam, és szemétnek tekintek, csakhogy Krisztust elnyerjem, és hogy én őbenne legyek, nem a saját megigazulásom alapján, amely a törvényből származik, hanem az által a megigazulás által, amely Krisztus hitéből való, vagyis amely Istentől van a hit révén” (Fil. 3, 8-9).

Ha a munkálkodás éppen ilyen: alázatos, önmagát semminek nem tartja, éppen akkor következik be a lelkiismeret edényének megtisztulása és éppen akkor marad meg és növekszik a hit, csak akkor kezd megvalósulni ez a valóságos titok: a szentség hitté válik, a hit pedig szentté. Csak ekkor válnak érthetővé az apostol szavai: „hit által megtisztította szívüket”. Hogyhogy a hit által? Tán elolvasták vagy ismerték a Hitvallást? Nyilvánvaló, hogy csak az ember teljes lényét megújító szent hit vagy a „hit titka” által.

A szent hit! Ez az a szókapcsolat, amivel mi nem rendelkezünk, éppen ezért nem vagyunk kedvesek Istennek, éppen ezért nem vagyunk az Ő kedveltjei, nem vagyunk az Ő szentjei, hanem ellenségei vagyunk.

A hittanítás és a szív megtisztításának küzdelme közötti szakadás, bizonyára, a kereszténység legrettenetesebb csapása és minden egyes személy útjának legveszélyesebb víz alatti sziklája.

Az alázatos küzdelem és a hit összeegyeztetése, méghozzá úgy, hogy magát ezt az alázatot is semminek tartja, és csak „az előtte levőnek nekifeszülve fut” „az Úr ismeretének páratlan nagyságáért”, az Őbelé vetett hitért és ez által az Őtőle való irgalom, vagyis a Szent Lélek kegyelmének elnyeréséért: ez az általunk elhagyott út.

Elszakadván az alázatos szentségtől, hitünk a teológiai iskolák szellemi sivatagába vonult, a soha senkit semmiről meggyőzni nem képes teológiai munkákba falazódott, kiszáradt a rítusbeli jólét égető napsugarában. Végül eljött a hit vége, a keresztény út vége.

„Emberfia, vajon talál-e hitet a földön?”

4. Nem meggyőzően és primitíven írok. A feladat nyilvánvalóan meghaladja az erőmet. De szeretném átadni legalább az aggodalmamat, a feladatot pedig oldják meg mások.

Ki nálunk méltóbb rá, Uram, hadd

Láthassa meg országodat!

Jegyzetek:

[1] Protestáns fordítás szerint: „Az ördögök is hiszik és rettegnek”

[2] Utalás Zadonszki Szent Tyihonnak az előző részben idézett szavaira: „Az ilyenek mind hazudnak Istennek, és ígéreteiket nem tartják be, a Szent Egyházon kívül vannak, bár járnak a templomokba, imádkoznak és részesülnek a Szentségekből, templomokat építenek és díszítik azokat, és mindenféle más keresztény jegyeket mutatnak fel”

[3] Protestáns fordítás szerint: „A hit is, ha cselekedetei nincsenek, halott önmagában”

[4] Protestáns fordítás szerint: „Most pedig titeket is megment ennek képmása, a keresztség, amely nem a test szennyének lemosása, hanem könyörgés Istenhez jó lelkiismeretért a feltámadt Jézus Krisztus által”

A mű eredeti címe:  Фудель С.И. “Моим друзьям и детям”

Advertisements