Szergej Fudel: Gyermekeimnek és barátaimnak (részletek) – 1.

Szergej Fudel

Gyermekeimnek és barátaimnak

(részletek)

Ki nálunk méltóbb rá, Uram, hadd 
Láthassa meg országodat!

A. Blok [1]

Szergej Fudel

1. Nem azért nehéz írnom, mert nem tudom, miről írjak, hanem azért, mert nem tudom, hogyan írjak. Csak színtelen értelmiségi nyelven tudok írni, amely hogyan lenne képes kifejezni a megmagyarázhatatlan és isteni dolgokat? Szavaim hasonlítanak a halál árnyékához, pedig az enyészhetetlenségről kellene írni.

„Óh nagy és szentséges Pászka, Krisztus! Óh Bölcseség és Isten Igéje és Hatalom!” – e szavak törnek fel az emlékezetemben, ezekkel szeretném felcserélni minden koldusszegény szavamat.

Az Igétől vagy az Ő szolgáitól eredő szavak a maguk ősi egyszerűségében jó illatot árasztanak, élők és életet hordozók: a Lélek lélegzik szótestükben. E paradicsomi gyümölcsök azonban nincsenek meg a bűn által elsötétült lélekben, márpedig hogyan lehetne másképp mint „teológizáló” szavakkal átadni az Úr tanítását?

A hit nem bizonyítható be, csupán az igazság élő lélegzetével mutatható meg. Meggyőzni csak a benne való személyes boldogság meggyőző voltával, a hit magával ragadó isteni örömével lehet. Csak ez úton adható tovább és ezen átadásért születnek meg a szellemi szavak. Ezért oly nehéz az „Úr tanítása”. „Hatalommal”, élő és forró hittel, és – még egyszer mondom – a hitben való személyes boldogságunk meggyőző erejével kell rendelkezni a tanításhoz.

2. Minden élet nehéz és kínokkal teli, már csak azért is, mert halállal végződik.

Ki figyelte közülünk szorongás nélkül, 

1. az egyetemes hallgatás közepette, 

2. az idő nehéz sóhaját, 

3. a prófétikus búcsú hangját? [2]

A legfelkavaróbb érzés, amit az életet szerető ember megélhet a hit útján, az az élet végessége leküzdésére irányuló keresés. E keresés nem magabiztos és nem kedélyes. Az apostol azt tanítja: „Ha valaki azt gondolja, hogy ismer valamit, az még semmit sem ismert meg úgy, ahogyan ismerni kell”. Nem a teológus magabiztos tudása van tehát itt, hanem fájdalom, sóhaj és a szív vágyakozása. Nem a valamit már tudó gőgös önelhatárolódása, hanem szomjazó odafigyelés mindenkire a váratlan öröm és a barát megtalálásáért. A hívő szív e tyutcsevi versek szavaira majdhogynem mint zsoltárrecitálásra tekint. Az élet közös éjszakája, a közös fájdalom a hívő szív számára annál súlyosabb, mert ő észleli, hogy mások nem látják a Feltámadás lángjait.

Az, akinek a lelke nem hordozza legdrágább teherként a Húsvét éjjelének emlékeit, még nem tudja, mi a kereszténység. A kereszténység az „Ország kapui” előtt álló emberiség Húsvét éjjele.

E pillanatban – a legédesebb pillanatban! –

<…>

Olvasom a Tüzes Igét

A húsvéti könyvek fehérségében. [3]

Ez az éjszaka hordozza a hit minden lényegét, a kereszténység Golgotha után beteljesülő teljességét, ebben van az Örökkévalóság alapja. De itt van a bökkenő is. Nem veszítettük-e el az Örökkévalóság érzését? Szükségünk van a Húsvét éjjelére? Néha úgy tűnik, hogy nem kell nekünk, néha úgy tűnik, hogy semmit sem akarunk meghallani saját enyészetünk fárasztó előrehaladásán kívül.

Szír Szent Izsáknak van egy imája, amit állandóan imádkozhatunk: „Uram, töltsd el szívemet az örök élettel”. Gyakran szeretnénk olyanok lenni, mint az értelem nélküli pillangók, amik pár napig röpködnek a fű fölött és e lepke-gondolatnélküliségünket tesszük meggyőződésünkké, valamiféle vallássá. „Így könnyebb élni” – mondjuk.

Épp ezért nyilvánvaló, miért gondviselésszerű, hogy az embert életében elérik a szenvedések. Amikor ez megérkezik, ott kezdődik a komolyság. „Egyeseket félelemmel mentsetek meg” («Иных и страхом спасайте») [4]. E nélkül az ember hajlamos arra, hogy végleg elveszítse szellemi látását. Péter apostol teljesen egyszerűen mondja: „Aki testileg szenved, az elszakad a bűntől”.

Mi az atyáktól az ember örök életébe, az embernek az örök enyészhetetlenségben való nagy és példátlan meggyökereződésébe vetett hit hatalmas szentségét kaptuk meg; nem valamiféle platonikus emberét, hanem a valóságosét, testtel és lélekkel rendelkezőét. Ám ezt a hitet minduntalan elveszítjük.

“És azt mondta az Úr: Simon, Simon, íme, a Sátán kikért titeket, hogy megrostáljon, mint a búzát, de én könyörögtem érted, hogy el ne fogyatkozzék a hited”. Én ezt a részt mindig felindulással olvasom, mert érzem, hogy ez mindnyájunkról szól.

Létezik egy hagyomány, miszerint Péter apostol szemei a Mennybemenetel után mindig vörösek voltak a könnyektől. mivel minden éjjel hajnaltájban felkelt, hogy imádkozzon és sírjon, emlékezvén arra, hogy megtagadta Krisztust.

Tudatosítjuk-e mi, akik hívőknek tartjuk magunkat, a hitünk megfogyatkozását? Eljárunk a templomba, ismerjük a Hitvallást, de van-e bennünk hit? Tudjuk-e, hogy mi az a hit? Az apostol azt mondta, hogy „a hit… a nem látható dolgok létéről való meggyőződés”. A hit teljessége a számunkra még láthatatlan spiritualitás területén, Isten Országában, másfajta dimenziók és más törvények országában van. Éppen ezért, ha nincs spiritualitás, akkor lényegében, nincs hit sem. Mennyire nehéz ez! Valóban „boldogok, akik nem látnak és hisznek”.

Mi pedig nem csak hogy rosszul hiszünk a lelki-szellemi világban és nem keressük azt, de maga a „spirituális” [„szellemi”] kifejezés meg is ijeszt bennünket. „Ez valami szerzeteseknek való dolog, – mondjuk, – mi e nélkül is megvagyunk”. „Isten kegyelme mindenkit ilyen (spirituális) életre hív – mondja Remete [Szent] Feofán püspök, – és az mindenki számára nem csak hogy lehetséges, de kötelező is, mivel ebben van a kereszténység lényege”. Mi azonban még válaszolni sem tudunk arra, hogy valójában mit is értünk a „spirituális” [„szellemi”] fogalom alatt, azon fogalom alatt, ami vagy ijesztően hat, vagy zavarba hoz minket: a korábbi időkben nagy számban kiadott „spirituális irodalom” olvasása során érzett jámbor unalmat vagy még valami mást?

Sokáig nem tudtam, hogy mit jelent pontosan és kimondottan ez a kifejezés: „spirituális világ” vagy „spirituális élet”. Éreztem a templomokban, mint az enyészetlenség és felfoghatatlanság lehelletét, de nem tudtam, hogyan határozhatnám meg. Értelmünk folyamatosan meghatározásokat keres, ahogy a béna ember a mankót. Emlékszem, például, az esti harangszóra, nem Levitán festményén [5], hanem egy monostorban. Lementem a vendégház falépcsőjének csikorgó lépcsőfokain. Odamentem a harangtorony alatti kőkapuhoz. A nap arany utat fektetett le a kapun keresztül, amely mint valami élő út vezetett a kert belseje felé. Úgy néztem ezt a tüzes ösvényt, mint egy csodát és szívemmel hallottam, hogy egy másmilyen világba vezet, az Istennel való rejtett (belső) élet világába.

A Szent Háromság kánonjának irmoszában énekeljük: „Vétkezések feloldozó tisztulását fogadjátok, a Lélek tüzes lehelletű harmatját, Egyháznak fényes orcájú gyermekei! Mert most eljött Sionról a törvény, a Léleknek lángnyelvű kegyelme.”  [6]

Végül pedig ezt olvastam az apostolnál: „Ti azonban nem test szerint éltek, hanem Lélek szerint, ha Isten Lelke lakik bennetek” (Róm, 8, 9).

Minden milyen egyszerűnek és félelmetesnek bizonyul. „Lélek szerint élni”, vagyis a spirituális élet azt jelenti, hogy Isten Szent Lelkével együtt élünk, hogy úgy élün: Isten lakozzon bennünk! „Ha” – ez a szó jelenti az átmenetet a spiritualitásba. A spirituális világ: Isten Lelkének világa, a szellemi élet keresése, az Őbenne való élet keresése. Ilyen magas hát a spiritualitás fogalmának kritériuma: „ha Isten Lelke lakik bennetek”, az Istennel való valóságos együtt élés, nem pedig a „spirituális irodalom” vagy „papi rend” formális címkéje. Így válik érthetővé, hogy az igaz hit Isten Lelke láthatatlan spirituális világáról való meggyőződés és az abban való élet megvalósulása.

A hit, az apostol szavai szerint, “a remélt dolgok megvalósulása” («осуществление ожидаемого») [7]. A remélt Ország teljessége a jövőben, „azon a napon”, most pedig, ahogy ugyanaz az apostol mondja: „a Lélek első zsengéje” (Róm. 8, 23), a remélt dolgok megvalósulásának kezdete. Nagy Szent Makariosz ezt nevezte „előzetes feltámadásnak”.

Csak ez a hit jelenti a valóságos hitet, azt a hitet, amely bizonyos a „nem látható dolgokban”, mert már részlegesen megvalósítja, mindenkinek erejéhez mérten, az Istenben való élet jövendő teljességét. Hogyan is ne lenne bizonyossága, ha már megvalósítja a spiritualitás leendő teljességét? Éppen a „megvalósításban” rejlik a „bizonyosság”, és ezáltal a hit boldogságának oka.

Általában bizonyosfajta leereszkedő mosollyal mondják: „Boldog, aki hisz, mert meleg élete van” [8]. Ez így van abban a szűk értelemben is, amire általában gondolnak, és végtelenül inkább így van az élet legmélyebb értelme tekintetében is. Helyesebb lenne, ha a „meleg” helyett „forrót” mondanánk. A „remélt dolgok megvalósulása”: a halhatatlanság bora, amibe az ember már itt, a földön, belekortyolhat. Élteti, örvendezteti, megújítja az élet szövetét, örvendeztet az Örökkévalóság előérzetével. Az ember ebben egy olyan kincset kap, ami nyilvánvalóan érzékelhető mind szívével, értelmével és testével. “Hasonló a mennyek országa a szántóföldben elrejtett kincshez, amelyet az ember, miután megtalált, elrejt, örömében elmegy, eladja mindenét, amije van, és megveszi azt a szántóföldet.” A legnagyobb emberi boldogság magába foglalja az igaz hitet elnyerő teljes embert, aki már itt, a földön „megvalósítja” az Isten Lelkében való életet.

Hol van nekünk ilyen hitünk?

Enélkül mennyire érthetetlenek és talányosak az Úr szavai a hit gyakorlati és elkerülhetetlen jeleiről: „Azokat pedig, akik hisznek, ezek a jelek követik: …új nyelveken szólnak, kígyókat vesznek kezükbe… betegre teszik rá a kezüket, és azok meggyógyulnak.” (Mk. 16, 17-18).

Ezek szerint csupán egy dologra van szükség ahhoz, hogy betegeket gyógyítsunk: hívőnek lenni, vagyis, a kérlelhetetlen logika szerint, ha nem rendelkezünk e gyakorlati jegyekkel és nem gyógyítunk betegeket, akkor nem nevezhetjük magunkat hívőknek, mi csupán csak „úgymond hívők” vagyunk. Ez egy vitathatatlan tény, amit azonban aligha tudatosítunk.

Nemzedékről nemzedékre veszítettük el a hitet, nyugodt kedélyességgel kapaszkodtunk a vallásos állapot külső jeleibe. Vagy, ami talán mégis jobb, eltávolodtunk tőlük. Jobb, mivel Isten szavai szerint: „Se hideg, se meleg nem vagy. Bárcsak hideg volnál, vagy meleg!” (Apok. 3, 15). A vallásosság külső jeleinek bármiféle megtartása a belső tartalom nélkül rettenetes és visszataszító állapot. Ez szépen feltárul „Juduska Galavljov” személyében [9]. Nagy vallási haszonnal járna, ha ezt a könyvet minden teológiai iskolában alaposan tanulmányoznák. „Belső tartalom nélkül semmilyen külsőség nem ér semmit” – mondja Zadonszki [Szent] Tyihon. A XVIII. század végi külsődleges keresztényekről a következőket mondta: „Az ilyenek mind hazudnak Istennek, és ígéreteiket nem tartják be, a Szent Egyházon kívül vannak, bár járnak a templomokba, imádkoznak és részesülnek a Szentségekből, templomokat építenek és díszítik azokat, és mindenféle más keresztény jegyeket mutatnak fel”.

A „keresztény jegyeket” csupán „felmutatók”, akik ráadásul „részesülnek a Szentségekből”, de eközben nem hordozzák a „belső tartalom” szentségét, az Üdvözítő (nem pedig egy baptista lelkipásztor) szavai szerint „Krisztus ítélőszékén erősen gyötörtetve lesznek és ott jobban megkínoztatnak, mint a törökök és a bálványimádók” (Zadonszki Szent Tyihon: Keresztény tanítás).

Miért hangzanak oly rettenetesnek e szavak számunkra is, nem csak a Patyomkinok vagy Juszupovok vagy a Megváltó kortársai számára? Éppen azért, mert mi sem rendelkezünk azzal a hittel, ami Isten remélt Lelkének „megvalósulása” lenne, mert mi nem élünk a Lélekben és nem keressük azt a spiritualitást, ami a belső emberben tárul fel és újul meg, miközben a külső, az apostol szavai szerint, elenyészik. Olyan rettenetesen hangzanak, hogy félelmetes írni is erről, én pedig újra zavarban vagyok.

Visszatarthatatlan bennem a késztetés, hogy életem végén „az ész hideg megfigyelései és a szív forró észlelései” szerint önmagam számára valamilyen számadást adjak. Valaki azt mondta egyszer, hogy az „élet – azon erők összessége, amelyek szembeszállnak a halállal”. Minden bűn olyan cselekedet jelent, amely meggyengíti ezt az ellenállást, vagyis hátbaszúrása az életnek, elárulása annak ellensége érdekében, a legdrágább és legszeretettebb elárulása. Éppen ezért van a bűnös élet végén, az Élet elárulásával teli élet után ilyen keserűség a szívben, és ezért égetnek olyannyira e „keserű megfigyelések”.

Éppen ezért vetemedek arra, hogy hogy egy bűnös író szavaival kezdjem feljegyzéseimet: „Ki nálunk méltóbb rá, Uram, hadd láthassa meg országodat!”

Mi a hit keresésében vagyunk, mint a zsidók a pusztában való negyvenéves vándorlás során, és úgy tűnik, mi nem fogjuk megtalálni az ígéret földjét, csak Nébó hegyéről láthatjuk meg azt, meglátjuk egy másik nemzedék gyermekeit, „akik őrzik a hit titkát a tiszta lelkiismeretben”  (vö. 1Tim. 3, 9) [10]

Folytatás

————-

[1] Orosz szimbolista költõk, Szeged, 1995, JATE Szláv Filológiai Tanszék. Baka István fordításában

[2] Szabó Lőrinc fordításában:

Figyeljünk vidáman reád,

ha köröttünk már néma minden?

Az idő nehéz sóhaját

jós visszhang folytatja szívünkben.

(Tyutcsev, Álmatlanság)

[3]

И в этот миг — сладчайший миг! —

Я на земле, согретой снова,

Читаю Огненное Слово

На белизне пасхальных книг.

(Szergej Fudel verse)

[4] Júd. 1, 22-23, a protestáns fordítás szerint: „Könyörüljetek azokon, akik kételkednek, mentsétek meg őket kiragadva a tűzből. Másokon is könyörüljetek, de félelemmel, utálva még a ruhát is, amelyet testük beszennyezett.” Oroszul: „И к одним будьте милостивы, с рассмотрением, а других страхом спасайте, исторгая из огня, обличайте же со страхом, гнушаясь даже одеждою, которая осквернена плотью.” (“Egyesek iránt legyetek körültekintéssel irgalmasok, másokat félelemmel mentsetek meg, kiragadva őket a tűzből, utálva még a ruhát is, amelyet testük beszennyezett” ) – az orosz szöveg Fudel által idézett értelme szerint vannak, akiket a félelem segítségével kell kiragadni a tűzből. – ford. megj.

[5] Iszaak Iljics Levitan festő „Esti harangszó” (1892) festménye

[6] Hymnológion II. 338. oldal. Pünkösd, Hajnali Istentisztelet, kánon, 5. óda.

[7] Róm. 11, 1, protestáns fordításban: „a remélt dolgokban való bizalom”

[8] Az orosz szólás Gribojedov (1795-1829) „Az ész bajjal jár” c. művéből ered. A mű egyik szereplőjének, Csackijnak szavai. Valószínűleg a kifejezés Márk Evangéliuma (16, 16) „Aki hisz, és megkeresztelkedik, üdvözül” szavainak parafrázisa. A köznyelv szóhasználatában ironikusan arra értik, aki túlságosan, alaptalanul hiszékeny, vagy arra, akit túlságosan elámítanak a rózsaszín tervek és remények.

[9] Szaltikov-Scsedrin, „A Galavljov család”.

[10] 1Tim. 3, 9, protestáns fordítás szerint: „akikben megvan a hit titka tiszta lelkiismerettel”

A mű eredeti címe:  Фудель С.И. “Моим друзьям и детям”

Advertisements