Sz. J. Fudel: “Az Egyház világossága”

Szergej Joszifovics Fudel

Az Egyház világossága

Az Egyházra bízatott Isten világossága

(Lyoni Szent Irineosz)

Szergej Fudel börtönben készült fényképe

Az EGYHÁZ ÉLETE Jézus Krisztus életének folytatása a történelemben. Ez az Egyház magyarázata. Krisztus – Titokzatos Vacsorájában, Golgothájában és Feltámadásában, Krisztus – szentségében továbbra is él az Egyház testében a Szent Lélek által. Csak erről a valóságosan szent Egyházról beszélhetünk Egyházként, mert csak az ilyen Egyház [értsd: a szent Egyház] szeretet és az emberiség reménysége. Világosság, ami világít a sötétségben, de a sötétség nem fogta fel” [„nem nyeli el” – ford. megj.] (Jn. 1, 5). Valóságosan létezik: a szentek lábainak nyomát látjuk napjainkban is. Meglehetősen sok volt a történelem sötétsége. Az Egyházat megpróbálták eltörölni a föld színéről a pogány császárok. Az Egyházat minden eretnek megpróbálta eltorzítani – a gnosztikusokkal kezdve Tolsztojig. De az Egyház számára sokkal rettenetesebb mindig a belső sötétség volt: nem a fejeket levágó török szultánok, nem a hit dogmáit nyilvánvalóan és primitíven eltorzító és ez által az Egyháztól elszakadó emberek, hanem az az erő, amely az Egyháztól külsőleg el nem szakadván, az Egyházat látszólag nem tagadván, a bűn legelőit a karámon belül harcolván ki magának, belülről rontotta meg az egyházi testet. Ez a belső sötétség a hitnek a szeretettől, a hittanításnak az élettől való elszakadása következménye, valamiféle illuzórikus, szóbeli vagy „szimbolikus” hit létrehozását jelenti, amely nem a szeretet küzdelmének, nem a parancsolatok teljesítésének útját követi.

„A hitetek a magasba emel benneteket, a szeretet pedig azon útként szolgál, ami felvezet Istenhez. Ezért mindannyian útitársai vagytok egymásnak. Istenhordozók és templomhordozók, krisztushordozók, szentséghordozók, mindenben Jézus Krisztus parancsolataival díszítettek” (Istenhordozó Szent Ignác, 1. 311.)

A szeretetnek a parancsolatok teljesítésére irányuló küzdelme által a hit Istenhez emelkedik. Ezért egy másik ókeresztény tanító, Barnabás apostol, a „szeretet” szót a „jó élet” fogalommal helyettesíti be, ami alatt a parancsolatok teljesítését érti: „Az Úrnak három dogmája van: hit, remény és a jó élet” (1). Az önmegtartóztatás ezek megértésének elnyeréséhez vezet”.

„A szeretet az Úr parancsolatainak cselekvését jelenti!” (György zadonszki remete, 2, 255).

A küzdelemre való felhívás a személyes Golgothára való felhívás, amin keresztül az ember a benne élő sötétséggel, ezáltal pedig az Egyházon belüli sötétséggel is folytatja a küzdelmet. Ez Krisztus nagy ügye a világban, ez az Ő „nagy gondolata”: hogy az emberek számtalan Golgotháján keresztül, az önfeláldozó hiten és szereteten keresztül feltündököljön a világ felett az egyetemes Feltámadás. Ez az Egyház életének értelme.

A küzdelemre való felhívás járja át az apostolok és az első keresztények és minden szentek tanítását egészen napjainkig.

„Krisztus nevébe öltözködni és nem Krisztus útján járni” – hát nem Krisztus nevének elárulása ez? (Karthagói Szent Küprianosz, 3. 305). A házasságtörő bűne jóval súlyosabb a kínokból önmagát kiváltó vétkénél.

A belső sötétség az Egyház betegsége. „Az Egyház Krisztus teste. Ez a test nagyobb betegségeknek és fertőzéseknek van kitéve, mint a mi testünk, hamarabb megsérül és lassabban gyógyul” – mondta Aranyszájú Szent János. „Mi más lenne a lelkipásztor kötelessége, mintsem hogy a testet a szeplőtelen és isteni Fejhez méltónak mutassa?”

Az Egyház belső betegsége hozza létre az egyház két aspektusa vagy eleme együttélésének történelmi tényét: a búza és a konkoly földrajzilag ugyanazon a területen nőnek. „Az Egyház – a szentek isteni közössége” (Kronstadti Szent János, 4. 32), vagy ahogy az apostol mondja: Krisztus Menyasszonya. Valamilyen módon azon emberekkel együtt vagy mellett él, akik hordozzák szent nevét, de nem élnek benne. Ahhoz, hogy közelebb kerülhessünk annak megértéséhez, hogy miként lehetséges a jó és a rossz együttélése az Egyházon belül, az egyén létét kell elképzelnünk magunknak.

Nagy Szent Makariosz írja: mindnyájunkban működik a rossz, ahogyan egy mezőn nő a búza és a konkoly. Egy szívben kétfajta élet hat: a világosság élete és a sötétség élete. „A tiszta és Szent Lélek, ha olyan lélekben van, ami még a gonosz hatása alatt áll, semmit nem vesz át tőle, mivel a világosság a sötétségben világít, a sötétség azonban nem fogadta be [értsd: nem nyelte el, nem sötétítette el azt – ford. megj.]” (5, 139, 141).

A Szent Egyház semmit nem vesz át az egyházi sötétségből, de a sötétség szüntelenül arra törekszik, hogy „befogadja” [értsd: elnyelje – ford. megj.] azt, ugyanúgy, ahogy a kis egyház – az egyes emberi lélek – életét is. A gonosz próbálkozása ez arra, hogy az egyházi test szöveteinek belső elpusztításával bizonyítsa annak léte illuzórikus voltát, vagyis hogy nem a zsinatokon [értsd: elméletben – ford. megj.], hanem a valóságban bizonyítsa az Egyház dogmájának [az Egyház létezésének dogmája – ford. megj.] hamisságát. Míg az első századok eretnekeinek törekvése az Egyház Fejének Istenembersége ellen irányult, megpróbálták csökkenteni az Ő istenségét vagy az Ő emberségét, addig az egyházi emberek bűn által való belső megfertőzésének célja az, hogy ténylegesen sikertelennek láttassa az Ő nagy elgondolását. Míg a régi eretnekségek már elveszítették élüket az Egyház számára, addig az élet ezen eretneksége soha nem gyengül el, hanem ellenkezőleg, minél közelebb van a történelem vége, annál rettenetesebb lesz támadása az Egyház ellen, hogy még bebizonyíthassa: nem létezett, a történelem során soha nem létezett Krisztus tiszta gyolcsokba és lepelbe öltöztetett Teste.

Az egyházi emberek bűn általi elsötétülése vagy az Egyház megfertőződése az evilági becstelenséggel, mondhatni, létének első napjaitól fogva jelen van. Péter apostol már az első jeruzsálemi közösségben szükségesnek tartotta, hogy nyilvánosan leplezze le Ananiás és Szafira haszonlesését és hamisságát (ApCsel. 5). Pál apostol leveleiben több helyen nyíltan leleplezi az egyházi emberek és egyházi közösségek legalacsonyabb bűneit is. E két főapostoltól kezdve az Egyház atyái és tanítói nyíltan leleplezik az egyházban működő titkos rosszat. A szentek nem engedték az egyházi valóság semmiféle fényezését: csak a világosság képes feltárni és ezáltal gyógyíthatóvá tenni e leplezett nagy rosszat.

A Keleti Egyház továbbra is egyedüli őrizője az Egyház szentségéről szóló apostoli tanítás teljességének. De lehet-e büntetlenül hosszan őrizni a szentségről szóló tanítást, nem őrizvén ugyanakkor e szentséget az életben? Félelmetes, hatalmas felelősség ezen, úgy tűnhetne, egyéni és észrevétlen rossz. Az Egyházban nincs egyéni és nincs észrevétlen. „Ha szenved az egyik tag, vele együtt szenved valamennyi” (1Kor. 12, 26). Természetesen semmilyen, az Egyházon belüli személyes rossz nem a Szent Egyház bűne, hanem a Szent Egyház elleni bűn (prot. V. Szvencickij). De minden személyes bűn közvetlenül növeli az egyház betegségét, lenyesegetvén „Krisztus tagjait”. „Az (ember) tisztátlansága” – írja Remete Szent Feofán – „az egész Egyház java elleni támadás” (6. 420-422).

„Egy kicsiny kovász az egész tésztát megkeleszti” (1Kor. 5, 6). Hiszen a Szent Egyetemes Egyház az egyes emberek templomaiból áll össze. „Ti Isten templomai vagytok, és az Isten Lelke bennetek lakik” (1Kor. 3, 16). Az „Egyház” szót mondjuk sokakról és egy lélekről is. „Az Egyházat két formában lehet érteni: mint a hívők gyülekezetét vagy mint lelkiállapotot” (Nagy Szent Makariosz, 5, 100, 101, 133 skk).

E „lelkiállapot” tisztaságáért, a „kis egyház” önmagunkban való építéséért folytatott küzdelem jelenti az egyházi emberek életét. Az Egyház – keresztre feszíttetés Krisztussal és feltámadás Ővele, és csak az része a Szent Egyháznak, aki legalább kicsiny erőinek kicsiny mértékében részt vesz e keresztre feszülésben és feltámadásban. Egy XIX. századi orosz aszkéta írta: „A világ nem üldözi azokat akiket kedvel, de a Jézus Krisztust szeretőket nem bírja elviselni. Ha nem találkoznánk ellenállással, nem tartoznánk a küzdő Egyházhoz” (Zadonszki György, 2. 252).

A kereszténynek ezzel az „ellenállással” folytatott szellemi harca a Szent Egyházért folytatott harc mind önmagunkban, mind a történelemben, és az egyetlen győzedelmes bizonyítéka az Egyház dogmájának. Ez a szellemi harc, ahogy Nagy Szent Makariosz mondta, „az emberi szeretet és akarat kezdete a küzdelem Lélek általi folytatására”. Az embernek csak a „kezdést” kell megtennie, és minél visszafoghatatlanabb az Egyházban ez a küzdelemre irányuló akarat, ez a „kezdés”, annál erőteljesebben történik vagy valósul meg a Szent Lélek kegyelmének működése. Minél több az Egyházban a golgothai szeretet, annál nyilvánvalóbbak benne a Pünkösd lángjai. A kegyelem végez mindent, de e véghezvitelhez az embertől várja szeretetének és szabadságának kezdő mozdulatát, kísérletét a megvalósulásra. Ahogy a vérző asszonynak is „voltak lábai, hogy elmenjen az Úrhoz, és elmenvén, gyógyulást kapjon, és hasonlóan a vak is, aki bár nem tudott elmenni, mert nem látott, azonban elküldte hangját, amely a hírvivőknél is gyorsabban áradt ki, mivel azt mondta: ’Dávid Fia, irgalmazz nekem!’… és gyógyulást kapott, úgy az a lélek is… amelyben meg van az akarat, hogy Jézushoz kiáltson és elhívja Őt, hogy eljöjjön és a léleknek megadja az örök szabadulást” (Nagy Szent Makariosz, 5, 171-173).

A szenteknek az egyházi élet elsilányulása miatt ontott könnyei nyilvánvalóan bizonyítják, hogy az egyháztörténelemben nem létezik az emelkedettség állandósága, hanem a spirituális életben léteznek a felemelkedés és a hanyatlás periódusai. Sőt, mennyiségi értelemben, társadalmi-történelmi léptékben az Evangélium próféciája valósul meg a hit, ezáltal pedig az Egyház megfogyatkozásáról: „Amikor eljön az Emberfia, vajon talál-e hitet a földön?” (Lk. 18, 8). Minél halkabbak a vakok „irgalmazz nékem” kiáltásai, minél kevesebb vérfolyásos szalad, hogy megérintse az Ő ruhájának szélét, annál több bennünk, egyházi emberekben, a szellemi halál és ezáltal annál kevesebb a bennünket átalakító kegyelem. Az Egyház másik, sötét aspektusa egyre jobban kiterjeszti a halál területét a közös egyházi karámon belül. Ez az egyháztörténelemnek az Evangélium által előre megmutatott menete és a kereszténység valamiféle sikeres történelmi-kulturális missziójáról, a történelemben való győzelméről alkotott semmiféle római [katolikus – ford. megj.] álmodozások nem képesek megváltoztatni ezt a menetet. Krisztusnak a történelmen belüli győzelméről szóló ábránd valójában e világban való ügyének teljes félreértését jelenti, méghozzá nem csak az ószövetségi zsidóság részéről, amely Krisztust éppen e zsidó-nemzeti aspektusában létező ábránd lerombolása miatt feszítette keresztre, hanem számos keresztény részéről is.

„Így szólt hozzá Júdás, de nem az Iskáriótes: Uram, miért van az, hogy nekünk (vagyis az Egyháznak) akarod kijelenti magadat, és nem a világnak? Jézus így válaszolt: Ha valaki szeret Engem, az megtartja az Én igémet; azt pedig az én Atyám is szeretni fogja, és elmegyünk hozzá, és szállást készítünk magunknak nála” (Jn. 14, 22, 23).

Krisztus a történelemben az embert üdvözíti, nem pedig a történelmet, nem a világot, hanem az Egyházat, vagyis csak azokat az embereket, akik „várva várják az Ő megjelenését” (2Tim, 4, 8). Ezen embereknek adatott az Evangélium egy másik próféciája is: “Felépítem Egyházamat, és a pokol kapui sem fognak diadalmaskodni rajta” (Mt. 16, 18). Sem a történelem sötétsége, sem az egyházi valóság egyre növekvő sötétsége nem képesek kioltani a Szent Egyház világosságát. „Uram, prófétáidat megölték, oltáraidat lerombolták, én maradtam meg egyedül, de nekem is az életemre törnek.” Mit mond neki (Illés prófétának) az isteni kijelentés? “Meghagytam magamnak hétezer férfit, akik nem hajtottak térdet a Baalnak.” Így tehát most is van maradék a kegyelmi kiválasztás szerint” (3Kir. 19, 10, 18; Róm. 11, 3, 4, 5). „Nem fogyatkoznak meg azok az emberek Istennél, akiken keresztül az Ő ügye szeplőtlenül folytatódik” (Nagy Szent Varszanúfiosz, 7, 293).

„Egy testvér megkérdezte Konstantinápolyi Szent Nifont: ’Hogyan sokasodtak meg a szentek az egész világon és így lesz-e ez evilág végekor is?’ A boldog ezt mondta neki: ’Fiam, a világ végezetéig nem fogyatkoznak el a próféták az Úr Istennél. Azonban az utolsó időkben azok, akik valóban Istennek fognak munkálkodni, sikeresen elrejtőznek az emberek elől és nem fognak közöttük semmilyen jeleket és csodákat tenni, hanem az alázattal vegyített munkálkodás útján járnak, a Mennyeknek Országában pedig nagyobbak lesznek a régi atyáknál”. Ezek Isten szavának ígéretei és a szentek próféciái. Akárhány valódi keresztény is maradna az idők végezetekor, a Szent Egyetemes Egyház akkor is a Pünkösd fényében fog tündökölni. És talán az Egyház fénye éppen akkor lesz a leggyőzedelmesebb, legtündöklőbb, amikor, az Evangélium szerint, nehéz lesz „hitet találni a földön”.

„A világosság világít a sötétségben, de a sötétség nem fogta fel”

—————–

Jegyzetek:

 

1. Писания мужей апостольских. [Az apostoli atyák írásai] Репринт. изд. 1895 г. Рига, Латвийское Библейское Общество, 1994.

2. Письма затворника Задонского Богородицкого монастыря Георгия. [György, a zadonszki Istenszülő monostor remetéjének levelei] Воронеж, 1860.

3. Творения святого священномученика Киприана, еп. Карфагенского. [Karthagói Szent Kyprianosz művei] Киев, 1862, т. 2.

4. Живой колос с духовной нивы. Выписки из дневника прот. Иоанна Кронштадтского. [Élő kalász a szellemi búzamezőn. Kivonatok Kronstadti János protoijerej naplójából] СПб., 1911.

5. Преподобного отца нашего Макария Египетского духовные беседы, послание и слова. [Egyiptomi Makariosz szentéletű atyánk lelki beszédei, levelei és szavai] Свято-Троицкая Сергиева Лавра, 1904.

6. Еп. Феофан. Начертания христианского нравоучения. [Remete Szent Feofán: a keresztény erkölcstan felvázolása] М., 1891.

7. Преподобных отцев Варсануфия Великого и Иоанна руководство к духовной жизни. [Nagy Szent Varszanúfiosz és Ioannész: útmutató a lelki élethez] М., 1883.

Az eredeti írás címe: Фудель Сергей: Свет Церкви / Ford. KM

Advertisements