Oroszország “Stockholm szindrómában” szenved (2. rész)

“Az Egyháznak a jelen esetben nincs sem ereje, sem lehetősége, és ezért hatalma sem, hogy úgy szólaljon meg, ahogy azt helyesnek tartja.”

Most a fiatalok között újból népszerűek a balos eszmék: a marxizmus, a szocializmus, szabadság, egyenlőség, testvériség, a kapitalizmus elleni harc. Az emberek nagyon kiélezetten élik meg a társadalmi igazságtalanságot. A tiltakozó hangulatokban nyíltan „vörös” vonások jelentek meg. Mit lehet ezzel tenni? Hogyan lehet elkerülni a katasztrófa megismétlődését?

Erre a kérdésre egyszerű választ adhatok. Becsületesnek kell lenni önmagunkhoz és az igazságra kell törekedni. Ha az emberek nem akarják a valóságot, az igazságot, ha lassan elfordulnak tőle, akkor éppen ezen eszmék visszatértét fogják megkapni. Ha az emberek őszintén és becsületesen teljesen beismernék, hogy mindez helytelen volt, akkor nem lenne ilyen probléma.

Országunkban még napjainkban is erősek a kommunista eszmék, az emberek jelentős része szavaz a kommunistákra. Miért nem vittek végig mindent? Miért nem adták még vissza a természetes forradalom előtti megnevezéseket, nem állították helyre a történelmi emlékezetet? Miért vannak még mindig Marx Károlynak nevezett utcák a város központjában? Marxista utca, marxista köz, nem messze a lakásomtól. Létezik még a „Vojkovszkaja” metróállomás, amit a cári család egyik gyilkosáról neveztek el. Mindez nem fér a fejembe.

Úgy gondolom, hogy mindez teljességgel visszatérhet. Újra elkezdhetnek nagy mennyiségben embereket letartóztatni. Erről becsületesen, nyíltan kell beszélni. Miért restaurálják azt, ami egyszer már szétrohadt? Másodszor is szét fog esni.

Ez a kérdés nem nekünk szól, hanem az államnak. Az Egyháznak a jelen esetben nincs sem ereje, sem lehetősége, és ezért hatalma sem, hogy úgy szólaljon meg, ahogy azt helyesnek tartja. Mert ezt nem az Egyház, hanem az emberek akarták. Mi ezt csak elviseljük.

Mindezek a rettenetes dolgok a démoni erők közvetlen hatására kezdenek visszatérni. Amikor olvasom az 1799-es francia forradalmárok szövegeit, olyan érzésem van, mintha a „Pravdát” olvasnám. Engem is megdöbbentett ez a stílus: egy az egyben ugyanaz! Amikor a francia forradalmárok rátámadtak Szuvorovra, ezek tipikus bolsevik támadások voltak.

Ez napjainkban is folytatódik. Már akkor harcoltak az Egyház ellen, gyilkolták az atyákat. Szuvorov harcolt ezekkel a forradalmárokkal. Ezt tudatosítani kell és meg kell érteni. A Bastille-ban összesen öt fogoly volt. Hány embert gyilkoltak meg forradalmi hevületükben, hány embernek vágták le a fejét!? Ezek rettenetes dolgok, de le kell vonni belőlük a következtetéseket. Ma az embereknek nincs alapjuk, amire az épületet építhetnének. Félnek, és így a romokon csendesen a régi épületet restaurálják, mivel egyszerűen nem tudnak már mást elképzelni.

Szabad-e a kereszténynek harcolnia a társadalmi igazságosságért és szabad-e ilyen esetben fellépnie a hatalommal szemben?

Előbb tegyük fel a kérdést: a jelenlegi hatalom miért nem tesz semmit azért, hogy elhatárolódjon a korábbitól? Például megtalálják a családi ezüstöt, és azt kiabálják: „Ez állami tulajdon!”. Sehol a világon nem élnek így: ami megmaradt, az magántulajdon. Keressétek meg a tulajdonost, ez akkor sem állami és nem múzeumi tulajdon, hanem a Nariskin család tulajdona. Feltétlenül vissza kell adni az örökösöknek az egész vagyonukat.

Elveszett nálunk az egész kultúra. Nem maradt sem magántulajdon, sem a földért, sem az ingó vagyonért vállalt felelősség. Mindenünk rabolt holmi.

Ha én erről nyíltan beszélek, az azt jelenti, hogy a hatalom ellen tiltakozom? Nem, nem tiltakozom. Konkrét dolgok miatt aggódom, például azért, mert nem tisztelik a vértanúkat. És arról beszélek, hogy ha nem fog folytatódni az új szentek megdicsőítése, akkor még rosszabb, még rettenetesebb lesz. Kötelesek vagyunk visszatérni a gyökerekhez, mert ezek alapjára épül az egész élet: az igazsághoz, az őszinteséghez.

Meg kell tudnunk különböztetni a jót és a rosszat. Vannak jó dolgok és vannak rossz dolgok. Ha ezt nem vesszük figyelembe, be fog következni a csőd.

Egy nagyon fontos momentumról tett említést: megtörtek vagyunk, sok mindent elveszítettünk… Ön mit gondol, sikeres volt-e az új szovjet ember megteremtésére irányuló kísérlet? A felelősséggel együtt elveszett az emberi személyiség értéke is. Napjainkban is virágzik a besúgás, a feljelentések, a középszerűség uralma… Hogyan lehet ezt magunk mögött hagyni? Lehetséges egyáltalán?

Olvastam valahol, hogy a háború után egy olyan időszak jött, amikor még meg lehetett őrizni a hit iránti népi viszonyulást. Az emberek rettenetes szenvedéseket éltek meg a háborúban, és a háború előtt is: a harminchetes év repressziói idején. Ha nem jön Hruscsov, akkor megőrződött volna még valami élő, nem teljesen megsemmisített népi erő Istennel kapcsolatban, a földünkkel kapcsolatban. Hruscsov – ez az én ifjúságom ideje volt – egy rettenetes dolgot vitt végbe. Újból elkezdte bezárni a templomokat, megtiltotta, hogy a fiatalok belépjenek a templomba. Ezen kívül pedig elvette a háztáji állatokat a parasztoktól. Az emberek sírtak és levágták az állataikat. Nem mondhatom, hogy ez a parasztság céltudatos megsemmisítése volt. Ez, Isten bocsásson meg, hülyeségből történt. Hruscsov jobbat akart: hogy kis szovhozok jöjjenek létre, az emberek pedig jó házakban éljenek és onnan járjanak szántani, vetni, állatokat gondozni. Hogy személyes háztáji helyett kollektív gazdaságban éljenek.

Ez a kommunizmusba vetett fényességes hit, aminek „köszönhetően” minden elpusztult: mind a gazdaság életben tartása ismeretének folytonossága, mind az egyházi élet folytonossága. Ezután az ifjúság már nem újult meg, hitetlen maradt. Ez Hruscsov személyes „érdeme”.

Az, hogy demitologizálta [leleplezte] Sztálint, kirakta a Mauzóleumból, engedményeket tett a foglyoknak – ez valódi érdem. De miért kellett másrészről csapást mérni az Egyházra és a mezőgazdaságra és miért semmisítette meg a normális paraszti létet? Nem tudom megmagyarázni. Most kijavítani a helyzetet gyakorlatilag már lehetetlen.

Mostanában visszatérnek a közéletbe az erkölcs kérdései. A hatalommal szembeni leleplező páthosz – mindezek elsősorban erkölcsi jellegűek: ne lopj, ne hazudj, tartsd be a törvényeket…

Istenbe vetett hit nélkül mindez nem működik. A hruscsovi időkben tanultam németül és vásároltam a keletnémet „Wochenpost” újságot Moszkvában. Volt benne egy betétlap berlini hirdetésekkel, amit nagy kedvteléssel olvastam. Egyszer csodálkozva láttam egy ilyen hirdetést: „Ennyi és ennyi éves fiatalember szeretne megismerkedni keresztény világnézetű lánnyal családalapítás céljából”. Döbbenetesen hatott, hogy ez a fiatalember értette: keresztény világnézet nélkül nem lesz leány, nem lesz család.

A feleségem teljesen modern közegben nőtt fel. A cári Moszkvai Egyetem professzorának unokája. Mindig ezt mondja: „Világnézet, hit nélkül semmiről sem lehet beszélni”. Valóban, hit nélkül minden homokra épített marad, semmi jelentősége nem lesz. Csak papírok, amik mögött nincs aranyfedezet.

Arkagyij (Osztalszkij) püspök újvértanú – “Ők maguk, látván, hogy milyen ember, kényszerítették erre: „Te fogod kiadni a pénzt”. Tudták: mindenki más ellopná, egy főpap azonban nem lop.”

Ezt értették a Szolovkán is. Az 1937. december 29-én Butovóban kivégzett Arkagyij (Osztalszkij) püspök vértanú adta ki az őrök és az NKVD-sek fizetését a Szolovec-monostorban. Ők maguk, látván, hogy milyen ember, kényszerítették erre: „Te fogod kiadni a pénzt”. Tudták: mindenki más ellopná, egy főpap azonban nem lop. Saját magukban nem bíztak, és egy fogoly püspököt tettek meg pénztárosuknak. Ezt egy szemtanú mesélte nekem, az apám.

Másrészről viszont a személyes erkölcsiség és igazságosság messze nem minden. Az Egyháznak feltétlenül meg kell őriznie ezeket a tulajdonságokat, végeznie kell az irgalom cselekedeteit. De soha nem szabad az egyházi szolgálatokat, az istentiszteletet elhagyni a szociális tevékenység kedvéért. Különben mi is az Európában már megszokott horizontális keresztény teológia hibájába esünk, amelyben az egész kereszténység lényege a jó szociális szolgálat és ennyi. Ebben az esetben nagyon sokat veszítenénk. Ezt is tenni kell, de a legfontosabb: az ima és a lelki élet.

Nem én vagyok az első, aki erről beszél, előttem már sok ember emlékeztetett erre. Érezni és érteni kell: a keresztény ima és a hit a jó cselekedetekben fejeződik ki, de az egyik nem helyettesítheti a másikat.

Napjaink kultúrájának kríziséről

Egy olyan kérdést szeretnék feltenni, ami nincs közvetlen kapcsolatban a témánkkal. Az erkölcsi krízis már bekövetkezett, de most a kultúra is krízisben van, mondhatjuk: kezdi elveszíteni az erkölcsi alapját. Mit várhatunk és mitől féljünk, ha teljes komolysággal művészeti produkciónak értékelnek például templomokban végrehajtott performansz akciókat?

Ez mindenütt jelen van a nyugati civilizációban. Obama ünnepélyesen engedélyezte az egyneműek házasságát, Marat Gelman pedig Krasznodarban olyan kiállítást próbált szervezni, amelynek egyik kiállítási tárgya egy feszület volt, Krisztus arca helyett egy Lenin-renddel. Hogyan lehet egy helyre rakni a kettőt? Attól még, hogy te nem hiszel az Úr Jézus Krisztusban, mások hisznek. Számodra a feszület csak egy bútordarab, amin a Lenin-rend viccesen hat. De elnézést, a kereszténység még él – a katolicizmus, a protestantizmus és az orthodox hit is. Hát szabad így gúnyolódni?

Ez nem művészet, tiltakozom. Kész vagyok újra tiltakozni. Mi nem parodizáljuk a Siratófalat. Ilyet nem szabad csinálni, nem kell azt képzelni, hogy micsoda művész vagyok.

Tudja, vannak pszichés betegek, akik a betegségüket felhasználva spekulálnak ezzel. Egy tapasztalt orvos mondta nekem: „Látja ezt a beteget? Harminc százalékban pszichés beteg, hetven százalékban pedig ravasz”. Ugyanez lehet a helyzet egyes mai művészek esetében is. Jóval több bennük a ravaszság, mint a művészet. Harminc százalék művészet, hetven százalék pedig: spekulációk a művészettel a kereszténység ellen.

<…> Nem azért mondom ezeket, mert már olyan öreg vagyok, és mindent rossznak tartok, korábban meg minden jó volt. Egyáltalán nem. Objektív folyamat zajlik… Vagy egy könyv: „Az óorosz festészet esztétikája”. Ebben meggyőzően és világosan látszik az átalakulás a XII. századtól a XVII. századig! A zavaros időkre az ikonok fokozatosan elsötétülnek. Az óorosz ikonok magasművészete, de még a moszkvai iskola korszakának ikonfestészete is fokozatosan leromlik. Nem lehet senkire kenni ezt a folyamatot. Ez nem a Nyugat, a hatalom vagy a zsidók áskálódásai miatt következik be, ez teljesen a mi művünk, kimondottan a mi felelősségünk.

Az egyházi zenében az óorosz dallamok felemelkedését követi a többszólamú éneklés, Bortnyanszkij és a többi. A festészetben is…  végül semmi nem marad csak a szétesés.

“A szentek azok az emberek, akik miatt nem szégyenkezünk.”

Az irodalomban a hozzánk közelebbi korban, hála Istennek, van Szolzsenyicin, Asztafjev és még néhány csillag. Ekölcsi és szellemi alapú, erkölcsi és erőteljes, ugyanakkor magas művészi szinten. Ami napjaink irodalmát illeti, sajnos, itt nem vagyok képben.

Nem követi az irodalmi piacot vagy nem ragadja meg?

Gyakorlatilag nem követem <…> Az általános irányzat irányíthatatlan. Ez szomorú. Hogy milyen erő fordíthatná ezt meg a kulturális folyamat keretében, nem tudom. A kultúra, az erkölcs és a spiritualitás – kölcsönösen összefüggő dolgok. Újra és újra megismétlem: az Egyháztól csak egyet várnak el – hogy éljen, ne száradjon el, hozzon gyümölcsöket, mutassa fel a szentség újabb hajtásait, ami megmutatná, hogy képesek vagyunk tovább élni, van kire támaszkodnunk.

A szentek azok az emberek, akik miatt nem szégyenkezünk. Figyeljék meg: napról napra nem a híroldalak hírfolyamát kellene olvasnunk, amelyek a legnagyobb bűntettekről és bűnökről tudósítanak, hanem a szentek életét: ki az, akikre ezen a napon emlékezünk, hogyan éltek, hogyan szenvedtek, hogyan dicsőítette meg őket Isten. Ez egy teljesen más impulzust ad az élethez és örömforrást jelent!

Mára sok mindent elveszítettünk, úgy vélem, anélkül, hogy sötét erőkre és gonosz ügynökökre kenhetnénk: egyszerűen felhagytunk az emlékezéssel. Nem arról van szó, hogy illegalitásba vagy föld alá, a tajgába vonuljunk – ez vad elképzelés. El kell tűrnünk mindent, ami van, de eközben azon kell igyekeznünk, hogy az Egyház ne száradjon el, folytassa a vértanúk megdicsőítését. Ez létének normális működése.

És akkor sokan üdvözülnek.

Szergij Pravdoljubov atyával Marija Szenycsukova beszélgetett.

http://www.pravmir.ru

Advertisements