Oroszország „stockholm szindrómában” szenved (1. rész)

Beszélgetés Szergij Pravdoljubov atyával

A történelmi utcanevek visszaadása, a Győzelem Napi ünnepségek körüli végtelen reflexiók, a szovjet múlt átgondolása: a történelmi emlékezet témája továbbra is aktuális az oroszországi társadalomban

Szergij Pravdoljubov atya hat felmenőjét kanonizálták a szentek karában. A XX. század rettenetes történelmét e család minden tagja hordozza az emlékezetében.

Miért emlékezzünk az üldözöttekre? Az Egyház miért kanonizálja az újvértanúkat és hitvallókat? Mivel függ össze az etika és a kultúra krízise a mai orosz társadalomban? E kérdésekről Szergij Pravdoljubov atyával Marija Szencsukova, a pravmir munkatársa beszélgetett.

Történelmi emlékezet a családban

Fontosnak érzem, hogy éppen Önnel beszélgetek a történelmi emlékezetről. Önnek szokatlan családja van, hat kanonizált szenttel: dédapja és három fia, apai ágról, nagyapja és unokatestvére anyai ágról. Mikor tudatosodott Önben, hogy családja eltér a környezetében élő családoktól?

Én ezt a mai napig nem tudatosítom. A nővérem mindig egy nagyszerű érvet mond a szkeptikusokkal és kritikusokkal szemben: „Nem az a szokatlan, hogy a mi családunkban megdicsőített szentek vannak, hanem az, hogy az önök családjaiban nincsenek megdicsőítve”.

Azok az emberek, akiknek a családjában szentek voltak (sok ilyen embert ismerek), semmiben nem különböznek a többiektől. Nincs egyetlen olyan család sem, ahol ne lenne olyan ember, akit a hit miatt hurcoltak meg. De ha valakit nem a hitért, hanem más meggyőződéséért hurcoltak meg, az utódainak akkor is emlékezniük kell rá.

Családunk nem kivétel, hanem ellenkezőleg, az orosz papok lehető legszabványosabb, legáltalánosabb sorsú családja. A papi méltóság feltételezi a készséget, hogy az ember a halált is vállalva kész Istent szolgálni. Ha megtörtént, hogy a papot kivégezték: ebben nincs semmi újdonság, ez hagyományos dolog.

Egy időben volt ilyen rejtett gondolatom: nohát, micsoda nagyszüleim voltak! De amikor kanonizálták édesanyám apját, Mihail papvértanút, mi pedig megtartottuk egyházközségünkben az első istentiszteletet, azt mondtam a híveknek: „A bátyuska, aki itt szolgált ebben az egyházközségben – szent, ti pedig az ő lelki gyermekei vagytok. Örvendezzetek, hogy van közbenjárótok Isten előtt!”

És valóban, örvendeztek, imádkoztak és hallgatták a bátyuskához szóló imákat. Én pedig egy pillanatra megéreztem, hogy eltávolodok a nagyapámtól, mert én csak az unokája vagyok, ők azonban a gyermekei. Ők közelebb állnak hozzá, én pedig csak egy távoli rokon vagyok. Mert a vér szerinti rokonság nem olyan jelentős, mint a lélek szerinti rokonság.

Balról az első az alsó sorban: Szergij Pravdoljubov atya, újvértanú, Szergij atya nagyapja. Középen Anatolij Pravdoljubov papvértanú, a dédapa. Jobbról az első az alsó sorban: Anatolij Pravdoljubov papvértanú fia, Szergij Pravdoljubov papvértanú testvére Nyikoláj Pravdoljubov papvértanú.

Mindenesetre az Ön családjában teljesen egyedi módon és nagy odaadással őrizték az üldözöttek emlékét. Hogyan történt ez? Hogyan jött létre a családi hagyomány?

Nálunk családi hagyomány volt, hogy a ház a feleség, nem pedig a férj nevén van. Amikor a férjet letartóztatják, az asszonyt ebben az esetben nem űzik el egyből a házból, hiszen ő a tulajdonos. Ez így volt nálunk több generáción keresztül.

A papok halandók. Bármelyik pillanatban letartóztathatják, kivégezhetik őket, így próbálták hát meg legalább egy kicsit óvni a családot.

Ez a hagyomány azóta is megmaradt a családunkban: gyermekeim is a feleségeikre írják a vagyonukat. Így őrzik a készséget, hogy vállalják a szenvedést. Senki nem garantálhatja, hogy ezek elmúltak. Újra is kezdődhetnek.

Kikre emlékszik szent rokonai közül? Mit mondtak róluk a családban?

Mihail Szeliscsenszkij papvértanú, Szergij atya anyai nagyapja

Atyai nagyapámra nem emlékszem, nem emlékezhetek rá, mert két hónappal a születésem után halt meg.

Anyám nagyon életszerűen, energikusan, könnyezve mesélt az apjáról. A könnyei pedig rám hullottak és ez természetesen nagyon erősen hatott rám. Apám így beszélt: „Olga, elég, még a végén disszidensek vagy ellenforradalmárok lesznek, türtőztesd magad!” Ő pedig igyekezett magát türtőztetni, de a könnyei folytak és így átadta nekem a vértanúk iránti szeretetét.

Apám is sokat emlékezett a saját apjára, akivel együtt volt a Szolovkán, és a nagyapára, akinél sokáig felolvasóként szolgált. Ezek is életteli, világos, emlékezetes, pontos elbeszélések voltak. Lehetővé tették, hogy gyermekkoromtól kezdve ne könyvszagú elképzeléseim legyenek ezekről az emberekről.

Apánk, természetesen, kerülte a rettenetes dolgokat, inkább a pozitív dolgokról beszélt. Amikor a Szolovkáról beszélt, akkor majdhogynem idillikus elképzeléseink születtek.

Később azonban elolvastam egy fiatalabb kortársa visszaemlékezéseit, aki ugyanakkor volt ott fogoly. Olyanokat írt, hogy az emberek öngyilkosok lettek a kétségbeeséstől – olyan rettenetes és nehéz volt ott.

Apámtól és nagyapámtól kb. 20 Szolovkáról írt levél maradt fenn. Ezek a levelek nagyon békések, nyugodtak. Az egyik levélben Anatolij atya azt írja, hogy jól érzi magát, minden szép, csodálatos, úgyhogy amikor a levelet Vera húga megkapta (ő még most is él), így válaszolt neki: „Anatolij, miért ködösítesz? Ez nem lehet. Írj valósághűbben, felesleges nyugtatgatnod minket. Tudjuk, hogy lefagytak a lábaid és hogy rosszul voltál”. Okos asszony, amilyen határozott volt, olyan is maradt.

A foglyok sajnálták a rokonaikat. Nem a rettenetes dolgokról írtak, hanem enyhítették a körülményeket. Ezt is figyelembe kell venni, amikor eredeti leveleket olvasunk.

Gyakran csodálkoznak, hogy lehet, hogy Pavel Florenszkij atya a leveleiben oly ritkán tesz említést Istenről? Azért, mert nem engedték volna át a levelet, ha abban Istenről ír! Apám, aki egy időben együtt ült Pavel atyával, ezt írta haza: „Köszöntelek titeket! Szpiridon apó ma nagy örömet hozott nekünk!” Miről van szó? Arról, hogy aznap volt Trimifunti Szent Szpiridon ünnepe. Hogyan írhatnál róla másképp, ha olvassák a leveleid?

Nagyapáink és dédapáink elbeszélései aktuálisak napjainkban is, és nem csak a vértanúságról szólók. Tudja, száz évvel ezelőtt süllyedt el a Titanic, mi pedig a családi hagyományon keresztül tudjuk, hogyan reagáltak erre az eseményre a rokonaink. Ez szenzáció volt, amiről mindenki nyíltan beszélt. Apám mesélte, hogy volt ebben valamiféle ateista páthosz. A hajó nem süllyeszthető el, nincs szükségünk Istenre, nem kell imádkoznunk. Kezdetben azt hittem, hogy valaki a papságból túlhangsúlyozta ezt a momentumot. De kiderült, hogy nagyapám és apám igazat mondtak! Idén tavasszal, Húsvétkor volt a „Titanic” elsüllyedésének századik évfordulója. Bemutattak egy filmet, amiben idézték a „Titanic” kapitányának szavait, amelyek megrettentettek és megráztak engem. A hajókapitányok, a sofőrökhöz hasonlóan általában meglehetősen babonás emberek. Ez az ősz és öreg, valódi tengerész egyszer csak ilyen szavakat mondott: „Hajónk olyan nagyszerű, úgy épült meg, hogy még ha maga az Úr Isten is akarná elsüllyeszteni, nem lenne rá képes”.

Miért mondta ezt? A filmben mutatták, hogy ha korábban észrevették volna a jéghegyet, nem ütköztek volna össze vele. Ha korábban elfordultak volna, nem csökkentették volna a sebességet és nem kezdtek volna visszafelé haladni… szó szerint minden lehetőségük meg volt arra, hogy megmeneküljenek, de nem éltek vele. Gőgjük miatt, mert úgy viselkedtek, mert sérthetetlennek tartották magukat.

Családunkban e tragikus esemény emlékezete évtizedeken át fennmaradt.

Miért van szükség a családi emlékezetre, a történelmi hagyományra? Miért olyan fontos, hogy napjainkban a gyerekek ismerjék családjuk, nemzetségük, országuk történelmét?

Tudja, az istentisztelettel kapcsolatban nagyon gyakran egy olyan törvény, amit úgy hívhatnánk: „hallgatólagosság”. Az Egyházban papként szolgáló ember, aki már felszentelése előtt hosszú évekig hallgatta a szertartásokat, érti és tudja, hogy mit kell tenni, és nagyon sok mindenben a hallgatólagosság szerint cselekszik.

Ugyanez a helyzet az emlékezettel is. Nagyon nagy szükség van rá és nagyon fontos, és sok minden hallgatólagosan történik. Másképp nem lehet átadni az új nemzedéknek a hitet, a szeretet, az örömöt, az imát – az élet teljességét.

A szentek tiszteletére szükség van az Egyház életéhez

Most egy majdnem provokatív kérdést fogok feltenni. Sokkal kényelmesebb és gyakorlatiasabb mindenféle hurrá-patrióta mítoszokban hinni. Szükség van-e arra, hogy a mai gyerekek ismerjék a XX. század tragédiáját? Mit adhat ez nekik?

Szeretetet. Ahogy nálunk volt a családban: anyám sírt, a kis gyermek pedig hallgatta és szeretet ébredt benne az édesanyja apja iránt, akiről az anyja beszélt, valamint együttérzés e súlyos életkörülmények és rettenetes viszonyok miatt. Az embert a másik ember iránti közelség érzése töltötte el.

Az együttérzés, az együtt szenvedés megérzése nagyon fontos dolog. Emlékszik Szent Adriánra és Natáliára? Százszor beszéltem már erről a prédikációkban: Natália saját meleg ágyában hunyt el, senki nem kínozta, mégis vértanúnak nevezzük. Azért, mert haláláig együtt érzett a férjével.

Tehát ez az együttérzés, együtt szenvedés csak a szeretetben adható át. Amikor pedig megérezzük ezeket az embereket, akkor mintegy együtt vagyunk velük a szögesdrót mögött. Vannak vezető beosztású emberek, akik magasra fölénk emelik magukat, és akár a szögesdrót túloldalára is kerülhetnek, bármilyen furcsa és szomorú ez. A húszas, harmincas évek vértanúi közelségének érzése segíthet az embernek abban, hogy meghatározza: ki vagyok? Ezekkel a vértanúkkal vagyunk, vagy azokkal, akik őket irtották? E választástól függ az emberek, a társadalom és minden más felfogása.

Ez az európai fasiszta lágerekre is vonatkozik. Azokkal az emberekkel való együttérzés, akiket ily rettenetesen semmisítettek meg, a hozzájuk való közelség megérzése: ezt kötelességünk kinevelni a gyermekekben is.

Történelmi emlékezet nélkül nem leszünk képesek ebben a korban és e helyen élő emberként tudatosítani önmagunkat.

Az Egyház nagyon világos példát mutat: a szentek életét. Miért tiszteljük őket? Ez a mi történelmi emlékezetünk, és szükségünk van rá. Ezért végezzük az istentiszteleteket a szent tiszteletére, ezért írják meg az életírását, hogy az emberek megismerjék őt. Minden évben felolvassuk Egyiptomi Szent Mária életírását. Miért van erre szükségünk? Azért, mert változunk. A múlt évben, ha úgy tetszik, egy másfajta sejtösszetétellel hallgattuk, mint az idén. Hét év elteltével minden sejtem megváltozott, nekem meg újra magamba kell szívnom ezt a szent információt, hatnia kell rám. Miért van szükségünk a Traianus császár korabeli vértanúk életírásaira? Bocsásson meg, hát hogy lehetne másképp? Liturgikus fennhangunk: „Szent Atyáink imái által, Urunk Jézus Krisztus Istenünk, irgalmazz nekünk”. Szent atyáink, nem csak szülőatyáink, hanem minden korábban élt atyáink imái által.

Az egész Egyház egy nagyszerű, élénk, sokszínű mozaikot alkot a különféle korokból.

A szent atyák egymás utáni láncszemei egyfajta aranyláncot alkotnak, a kezdetektől egészen napjainkig. Nem lehet, hogy tiszteljük a régi vértanúkat, az újakat pedig nem tiszteljük, vagy ellenkezőleg, különben megszakad ez a láncolat, ahogy erről ezer évvel ezelőtt Szent Szimeon Új Teológus írt.

Valakinél olvastam, hogy amíg létezik az Egyház, lehetetlen, hogy ne tisztelje az új szenteket, ahhoz hasonlóan, hogy a fák, áttelelvén, friss, világos-zöld fiatal hajtásokat hoznak. Ha nincsenek új hajtások, akkor a fa hamarosan elszárad.

Ezért a másfélezer vértanú mostani megdicsőítése: csak az első zöld hajtások a tél elmúlta után, amik hirtelen növekedni kezdtek.

Ez nem a mi kívánságunk kérdése, hanem egyházi-dogmatikai kérdés. Nekünk egyszerűen nincs jogunk eltitkolni a többi ember előtt az új szenteket.

Hiszen az egyházmegyék több mint a fele 2000-ben egyetlen új vértanút sem dicsőített meg! <…> Egy másik kérdés – nagyon veszélyes. Miért nem dicsőítették még meg a cári család ereklyéit? Mindenféle nemzetközi vizsgálóbizottság kimutatta már az azonosságot, elismerte, hogy valóban a cári család maradványairól van szó, a mi szakembereink azonban hallgatnak és nem akarják elismerni azokat. <…> Nem vagyok monarchista, soha nem szerettem a monarchista eszméket és nehezen fogadtam el a szent cári vértanúk megdicsőítését is. De az Egyház igent mondott! De ez csak az első lépés volt. Meg kell tenni a második lépést is. Nem maradhat a kanonizálás ilyen függő helyzetben. Országunk éppen ezért kínlódik: nincs megoldás a helyzetre, nem történt meg az ereklyék össznépi felmutatása.

Tudja miért nem történt meg? Félnek azok általános méltatlankodásától, akik ezt a bűntettet elkövették. Az árnyék azon szervekre vetődik, amelyek a 30-as években működtek: a „dicsőséges” NKVD-re.

Éppen ezért nem nyitják meg a levéltárakat, hogy megdicsőíthessük a vértanúkat. Épp idén telik el 75 év 1937 óta, a levéltárakat meg kellene nyitni, ahogy ez az egész világon történik 75 év elmúltával. Át kell adniuk az Egyháznak az üldözött hívők, papok, aktív világiak aktáit… Akkor nem lenne szükség Bolotnaja térre [itt zajlanak a moszkvai ellenzéki tüntetések az elmúlt fél évben – ford. megj.], Szaharov sugárútra, Boulvard-körútra. Az elégedetlenség magától elmúlna. Miért lenne rá szükség, ha nagy és jó dolog menne végbe, visszatérne az erkölcsi lelkiismeret számos ember lelkébe és kivirágzana az élet fája, az Egyház, az új hajtások, az újonnan megdicsőített szentek, a történelmi igazság győzedelmeskedése által?

Ha a forrást földdel temetik be, előbb-utóbb felszínre tör. Ez történik az egyházi életben is. Miért vannak ilyen támadások az Egyház ellen? Azért, mert megpróbálják lefékezni a szentek megdicsőítését, ami az Egyház funkciója volt a kereszténység első évtizedeitől kezdve napjainkig. Ezért inogni kezd a talaj, a víz keresi az útját a felszín felé. Ugyanígy az Egyház is, amely felszínre szeretné hozni valódi egyházi természetét.

Az újvértanúk tiszteletét nagyon nehéz meggyökereztetni. A nép még Szent Tyihon patriarchát is alig ismeri. Azokat a szenteket, akik kevesebb publicitást kaptak, még rosszabbul ismerik. Mit lehetne ezzel tenni? Miért alakult ez így?

Ennek két oka van:

Az első. Az Úr Jézus Krisztus soha nem hívott tömegességre, arra, hogy mindenki egyszerre vonuljon ki. Kiment tizenötezer ember a Könyörgő Istentiszteletre, de nem elég, mert százötven-ezernek kellett volna ott lennie… – hát semmi ilyesmiről nincs szó. Az Evangélium azt mondja: „Ahol ketten vagy hárman összegyűlnek a Nevemben, Én ott vagyok közöttük” – nem két vagy háromezren, hanem ketten vagy hárman. Ez az elv teljes ellentétben van a tömegesség és a demonstráció elvével.

A másik. Nálunk mindenkinek a vérében van a félelem. Önmagunktól félünk. Öncenzúra… Félek, hogy valami rosszat mondok. Félek, hogy valami olyat mondani, nehogy félreértsék. A sztálini korszak rettenetes korszak, amely, ha nem is kitörölhetetlen nyomokat, de genetikai nyomokat hagyott bennünk <…> Az unokákban is megnyilvánul az a félelem, amely valaha a nagyszülőkben volt az NKVD-től. Tudja mi az a „stockholm szindróma”? Amikor a túszok sajnálni kezdik a túszszedőket, azokat, akik lefogták őket és szeretni kezdik őket ezért.

Ma ezt egész országunkban megfigyelhetjük. Az újvértanúk ugyan miféle tiszteletére lennének képesek a „stockholm szindrómában” beteg emberek? Mózes negyven éven át vezette a népet a pusztában. Nálunk még csak húsz év telt el. Azt szeretné, ha azok tisztelnék Sztálin áldozatait, akik még napjainkban is félnek tőle?

Ez a „stockholm szindróma” az eljövendő nemzedékeknek valamiféle hurrá-patrióta szellemben adódik át: „akkor nagyhatalom voltunk!”. Mit lehet tenni azért, hogy az ifjú nemzedék megértse a XX. század tragédiájának mélységét? Mit tegyünk, hogy az újvértanúk tisztelete végül általánossá váljon?

Úgy gondolom, hogy ehhez teljes szeretettel és megértéssel kell viszonyulni a vértanúk iránt és másokra való tekintet nélkül tisztelni kell őket. A butovói lőtéren minden évben megemlékezést tartanak. Ez nem egy felülről szervezett dolog, hanem itt egy egyszerű bátyuska gondolata valósult meg. És látja mi történt? Ha valami igazán őszinte belülről fakad, akkor annak azonnal hatása van. Még az Egyház is egységesül e viszonyulás alapján.

Vágytunk erre a szolgálatra, elmentünk és szolgáltunk. Később pedig ez hozzájárult az Orosz Egyház két részének egyesüléséhez.

Faggyej tveri püspök újvértanú

Ha mi magunk saját környezetünkben tisztelni fogjuk szeretett vértanúinkat, akkor tiszteletük növekedni fog. Én magam Szent Lukács (Vojno-Jaszenyeckij) főpapot nem kevésbé szeretem, mint saját rokonaimat, sőt, sokkal jobban. Vagy például Faggyej újvértanút, tveri püspököt, akit maga az Istenszülő védett meg. Bedobták egy cellába, ahol már minden hely foglalt volt. Őt, a főpapot a cellakübli közelébe küldték. A köztörvényesek vezére pedig belepiszkított egy konzervdobozba és ezt a priccse alá rakták: „Nesze neked tömjén”.

Faggyej püspök vértanú egész éjjel feküdt a priccsen és sírt. Szerte Oroszországban nagyon sok főpap volt, akiknek ilyeneket kellett elviselniük. De valamiért az Istenszülő kimondottan őérte avatkozott be. Éjjel a köztörvényesek vezérével valami döbbenetes történt. Felugrott az ágyáról, felkeltette a főpapot, a saját ágyába fektette és maga feküdt le a kübli mellé.

A mai napig nem tudom elképzelni, hogy mit mondhatott az Istenszülő ennek az embernek? Ő nem mondott el semmit. Később mesélték, hogy valakinek elmondta: egy Asszony jelent meg előtte. Érdekes, mit mondhatott neki? Hogyan és mivel ijesztette meg?

Azok, akik tisztelik a Szentséges Istenszülőt, nem képesek közömbösek maradni egy ilyen történet hallatán. Miért éppen őt sajnálta meg? Milyen döbbenetes a kapcsolat a mennyei és a földi között: maga az Istenszülő lépett közbe a megalázott püspökért!

Úgyhogy mi magunk semmit sem tehetünk a vértanúk népszerűsítéséért, csak annyit, hogy szeretjük őket. Ha nem szereted őket, nem fogod tisztelni sem őket. És hogyan ne szeretnénk őket? Hiszen nem idegenek ők nekünk. Ők a mi idősebb kortársaink.

Pavel Florenszkij atya? Egyes szerzetesek és teológusok nem nagyon szeretik őt. Én azonban nagyon szeretem és nagyon tisztelem. Nem értem, miért olvassák olyan kevesen a műveit? Az életnek élnie kell. Ha élsz, lélegzel. Bezárod a szádat és meghalsz.

Ugyanez a helyzet az Egyházban is. Egyszerűen nem szabad bezárni azok száját, akik tisztelni szeretnék a vértanúkat. Ha pedig mások látják, hogy létezik az őszinte tiszteletük, akkor ők is megmozdulnak, mint valami élő forráshoz, úgy járulnak majd a kegyelemért.

Élni és szeretni kell, másra nincs szükség.

(Folyt. köv.)

Forrás: http://www.pravmir.ru

Advertisements