A. Mazirin: “A felsőpapság a hatalom folytonosságáról az Orosz Orthodox Egyházban az 1920 – 1930-as években” (I./1.)

Alekszander Mazirin atya: 

A felsőpapság a hatalom folytonosságáról az Orosz Orthodox Egyházban az 1920 – 1930-as években

Bevezetés

Az Orosz Orthodox Egyház történelmében talán még nem volt súlyosabb időszak mint a XX. század 20-30-as évei. Egyrészről ez az Egyház elleni legdühödtebb külső üldöztetések időszaka, amelyek kegyetlenségben semmiben nem maradnak le a kereszténység első évszázadainak üldöztetései mögött. Másrészről ez az Orosz Egyházon belüli hatalmas zűrzavarok korszaka. Történelme során nem fordult még elő ily sok szakadás és megosztottság, mint ezekben az években. Több tucatnyi azon különféle jellegű autokefalitások, újonnan létrehozott egyházkormányzati hivatalok, egyszerű egyházi csoportok száma, amelyek visszautasítják, hogy bárkinek is engedelmeskedjenek.

E jelenség gyökerei azon állam politikájában találhatók, amely tudatosan provokálta az egyházi szakadásokat. A bolsevik vezetés nem titkolta, hogy célja az ateista társadalom létrehozása, amelyben nem lesz helye a vallásnak. Ezért az Egyház elleni harc a szovjethatalom egyik legfőbb prioritása volt létének első hónapjaitól kezdve. A polgárháború befejeződése után az OK(b)P [Oroszországi Kommunista (bolsevik) Párt – ford. megj.] vezetése meggyőződött arról, hogy az Orosz Egyházat nem fogja tudni azonnal és teljesen megsemmisíteni. Ezért az 1920-as évek kezdetétől az 1930-as évek közepéig az Egyház részenként való megsemmisítésének taktikáját követte.

Az 1920-as évek első nagy egyházi szakadásának az Ukrán Autokefál Egyház létrejöttét tekinthetjük, amelynek szervezeti kialakítása 1921 végén történt meg. Bár az ukrajnai autokefalista mozgalmat nem a szovjethatalom szülte (az már korábban létrejött az ukrán nemzeti politikusok törekvése nyomán), a bolsevikok azonban hamar rájöttek arra, hogy nagyon jól felhasználhatják az Orthodox Egyház ellen harcukban és ezért támogatták azt.

Lev Davidovics Trockij – az Egyház megosztása tervének kiötlője

Az élőegyházasok felhasználása lehetővé tette, hogy az OGPU jóval hatákonyabban folytathassa az Orosz Egyház megsemmisítésére irányuló munkáját. Segítségükkel sikerült meghurcolni a papság legméltóbb képviselőit, élükön Szent Tyihon patriarchával. A bűnöző hatalom besúgóinak, provokátorainak és segítőinek szerepével az élőegyházasok nagyon jól megbirkóztak. Tevékenységük egyik sokat eláruló példája a [élőegyházas – ford. megj.] Legfelsőbb Egyházi Hivatal 1922 júliusi határozata, amelyet Szent Venjámin metropolita újvértanú által vezetett pétervári papok és világiak csoportja ügyében hozott halálos ítélet kimondásának másnapján fogadtak el. „Venjámin (Kazanszkij) volt pétervári metropolita, akit lelepleztek a főpapi kötelessége elárulásában <…> lefokoztatik a papi rendből és a szerzetességből” – áll a határozatban. Ezt követően más halálra ítélt papokat is „lefokoztak a papságból” [laicizáltak – ford. megj.], a világiakat pedig „kiközösítették az Egyházból”[2]. 1923 májusában, a patriarcha elleni várható pert megelőzően az élőegyházas álzsinat hasonló határozatot hozott Szent Tyihon patriarchával kapcsolatban is. A hatalom azt akarta, hogy a templomok ambonjáról az egész világ hallatára hirdessék ki, hogy ők nem az Orthodoxia hitvallóit üldözik, hanem politikai bűnözők ellen járnak el.

Azonban Trockij tervét nem sikerült teljes mértékben megvalósítani. Az egyházi nép döntő többsége nem követte az élőegyházasokat. Ez természetesen nem meglepő, hiszen a hatalom által kiprovokált szakadásba térő papság többsége még a GPU képviselőiben is utálatot váltott ki. Például az OSZSZSZK politikai-gazdasági helyzetéről a Politbürő számára 1922 augusztusában készített jelentésben a Ljubljanka munkatársai kénytelenek voltak elismerni: „A papság közötti szakadás, amely terjedelmével átfogta majdnem egész Oroszországot, az utóbbi időkben lelassult. Ez azzal magyarázható, hogy az élőegyházasok bizonyos mértékig kimerítették teljes papkészletüket, akik a szakadás következtében a reformátorok után mentek. El kell mondani, hogy a beszervezettek kontingense nagy mennyiségű részeges, az egyházfejedelmek által megsértett vagy velük elégedetlen személyből áll, ami jelentős mértékben hozzájárul a papság két alapvető irányzata közötti antagonizmus fejlődéséhez. Most a beáramlás csökkent, mivel a jóval megfontoltabbak, az orthodoxia őszinte követői nem mennek hozzájuk, ezért náluk csak a legalsóbb söpredék gyűlt össze, amely nem rendelkezik tekintéllyel a hívő nép között”. Ugyanezen jelentésben két bekezdéssel később a következőket olvashatjuk: „Nem lehet beszélni a hívők tömegeiről. Ha nem számítjuk az élőegyházasokhoz nagyon jelentéktelen számban csatlakozókat, a papságot megosztó szakadás nem érintette még a hívő tömegeket”[3].

Jevgenyij Tucskov állambiztonsági tiszt, akit az “Orosz Egyház hóhérának” neveztek

Nem sikerült szakadást kiprovokálni a Szent Tyihon patriarcha halála után az Egyház élére álló Péter (Poljanszkij) krutyicai metropolita, Patriarchai Helytartó idején sem. Ekkor az OGPU szervei kénytelenek voltak ahhoz a tervhez fordulni, amit Trockij 1922-ben javasolt. Csakhogy most a „szovjet szárny” minőségében nem a papság kezük ügyében lévő „legalsóbb söpredékét” használták fel, hanem olyan főpapokat, akik korábban tekintéllyel rendelkeztek az orthodoxok között, mint Grigorij (Jackovszkij) jekatyerinburgi érsek és Borisz (Rukin) mozsajszki püspök. Péter metropolitát 1925 decemberében letartóztatták (itt Tucskovnak megint jól jöttek az élőegyházasok), majd gyakorlatilag azonnal megjelent a színen a grigorij-borisz-féle csoport, amely egy új önkényes egyházi hivatalt hozott létre. Az élőegyházas Legfelsőbb Egyházi Hivatalhoz hasonlóan a grigoriánus „Ideiglenes Legfelsőbb Egyházi Tanács” is nagyon hamar legális státuszt kapott. Az ennek engedelmeskedni nem akaró orthodoxok, Trockij szóhasználatával élve, „feketeszázas szárnynak” mutatkoztak és így az OGPU repressziói soros potenciális áldozataivá váltak.

Azonban hamarosan kiderült, hogy az új szakadár csoport befolyása egyházi körökben még kevésbé érzékelhető, mint az élőegyházasok befolyása. Ebben nem kis szerepe volt a Péter metropolita által saját helyettesének kinevezett Szergij (Sztragorodszkij) metropolitának. Az Egyház elleni különféle szakadások felhasználásával történő küzdelem egyre kevésbé bizonyult hatékonynak.

Ennek köszönhetően 1926 végére a hatalom arra a meggyőződésre jutott, hogy egy újfajta mechanizmust kell kialakítania az Egyház megosztása érdekében. Nem szabad megengedni, hogy azok a főpapok, akik az Egyház érdekeit magasabbra helyezik a Lubjanka instrukcióinál, az egyházi vezetés élére kerüljenek. Azonban az állambiztonsági szervek egy újabb önkényes Legfőbb Egyházi Hivatal megszervezésének sem látták értelmét. Egy olyan főpapot kellett találniuk, aki nem önkényesen, hanem törvényes alapon kerül az egyházi vezetés élére, de az Egyház nevében olyan politikát folytatna, ami megfelel az OGPU-nak. Arra számítottak, hogy ez a politika az egyházi közeg legmélyén fog negatív reakciót kiváltani, és így komoly szakadás alakul ki a valódi egyházi népen belül. Akkor az egyházi vezetésnek az egyházfegyelem betartatásáért folytatott harcával lehet majd leplezni az OGPU-nak az elszakadt „feketeszázasok” elleni represszióit.

A hitvalló Szent Tyihon patriarcha és utóda a vértanú Szent Péter metropolita

Je. A. Tucskovnak nem azonnal és nem minden nehézség nélkül sikerült megtalálnia a megfelelő főpapot. Az OGPU számra kedvező volt, hogy volt kikből válogatnia és volt kikkel tárgyalnia. Mivel normális módon – a patriarchának a Helyi Zsinat útján történő megválasztásával – a legfelsőbb egyházi hatalom folytonosságát akkor nem volt lehetséges megőrizni, rendkívüli rend lépett életbe, bár ezt (Szent Tyihon patriarcha személye kivételével) nem támasztotta alá zsinati határozat, azonban mégis elfogadta azt a főpapi kar és az egyházi nép. Az Orosz Egyházat vezető főpap saját, egyszemélyes határozatával jelölte ki utódját. 1927 elejére az ilyen határozatok által megnevezett főpapok száma már elérte a tízet is[7], és elvileg mindegyiküket fel lehetett kérni az egyházkormányzat átvételére. Az a főpap, aki az államnak az Egyházra irányuló nyomása enyhítésének ígérete fejében beleegyezett az OGPU követeléseinek teljesítésébe a Patriarchai Helytartó Helyettesének tisztségét már egy ideje betöltő Szergij (Sztragorodszkij) metropolita lett. Bár 1926-ban elnyerte az orthodoxok bizalmát a grigoriánusokkal való ügyes szembenállás miatt, korábbról azonban arról volt ismert, hogy hajlik a hatalommal való kompromisszum megkötésére.

Természetesen az államnak az Orosz Egyházzal kapcsolatos politikájában ezután sem következett be semmilyen enyhülés. Az egyházellenes terror csak növekedett (ez jól látszik a repressziók napjainkban rendelkezésünkre álló statisztikáiból)[8]. Ahogy Őszentsége, II. Alekszij patriarcha e kérdéssel kapcsolatban megjegyezte: „Szergij metropolita tragédiája az volt, hogy megpróbált „becsületszóra” megegyezni a hatalomba jutott bűnözőkkel”[9]. Ezek a bűnözők, amint az várható volt, becsapták, rákényszerítették arra, hogy együttműködjön velük és elősegítse az egyházi néptömegek soraiban kialakítandó szakadást.

A Szovjetunió politikai helyzetéről 1927 augusztusában Sztálin és az ország többi magas rangú vezetője számára készített áttekintésében az OGPU szervek érezhető elégedettséggel tájékoztattak: „A Szergij metropolita által augusztusban szétküldött ’a Szinódus körlevele minden hívőnek’ c. dokumentum (amely az Izvesztyijában jelent meg ez év augusztus 19-én), amelyben Szergij ünnepélyesen kihirdette az egyháznak a szovjethatalom iránti teljes lojalitását, zavart vitt a hívők és a papság körébe. Két majdnem egyforma nagyságú részre történő szakadás jött létre”[10]

Szergij (Sztragorodszkij) metropolita, Péter metropolita ideiglenes helyettese
– egyházpolitikájában az OGPU elvárásait teljesítette

Szergij metropolita minden további tevékenysége a júliusi Deklaráció szellemében alakult. Bár ő állhatatosan hangsúlyozta, hogy irányvonala követi a Tyihon patriarcha által annak idején kijelölt vonalat, az egyházpolitika változása teljesen nyilvánvaló volt. [Szent] Viktor (Osztrovidov) püspök vértanú 1928 elején a híveknek szóló levelében a következőket írta: „Egy dolog az egyes hívők lojalitása az államhatalom iránt és más dolog magának az Egyháznak a belső függése az államhatalomtól. Az első helyzetben az Egyház megőrzi szellemi szabadságát Krisztusban, a hívők pedig hitvallókká válnak a hit elleni üldöztetések idején; a második helyzetben az (Egyház) – csupán fegyver a polgári hatalom politikai eszméinek megvalósításában, a hitvallók pedig már államellenes bűnözőknek minősülnek”.[12] 

1927 második félévétől az Orosz Egyház életében lendületesen növekedtek a zavarok. Azonban az egyházi megosztottságok jellege erősen megváltozott. Alapvető elvi különbség mutatkozott az elszakadásra késztető indokokban. E különbség lényegét jól fejezi ki a „Szentséges Tyihon, Moszkva és egész Oroszország patriarchájának aktái, későbbi dokumentumok és levelezések az egyházi hatalom folytonosságáról 1917-1943 között” c. kötethez írt kommentár: „Áttekintvén sok évtized elmúltával az orosz egyháztörténelem elmúlt eseményeit, meg kell különböztetni a konjunkturális, hatalomvágyból, politikai, nacionalista és más hasonló elgondolásból létrehozott szakadásokat, mint amilyenek az élőegyházas, megújulós, grigoriánus szakadások voltak, azoktól a megosztottságoktól, amelyek az Igazság és az egyházi élet szellemi sértetlensége miatti hitvalló kiállás motivumai nyomán alakultak ki. A valódi szakadároktól eltérően ezek az ellenzékiek nagyon hamar rákényszerültek arra, hogy vérüket ontsák, szabadságukat és életüket áldozzák az általuk vallott nézetekért. Vértanúságuk küzdelme nagy erővel tanúskodik arról, hogy ellentéteik és megosztottságaik az Igazság keresése voltak, ideiglenes, taktikai jelleggel bírtak, és nem torzították el sem az orthodox tanítás dogmatikáját, sem a hagyományos istentiszteleti életet, nem sérült közösségük az Orosz Egyház Teljességével”.[13] A szakirodalomban az egyházi ellenzékiség ezen formája a „jobboldali” elnevezést kapta. Az 1920-1930-as egyházi megosztottságok történelmében a Szergij (Sztragorodszkij) metropolitával, a Patriarchai Helytartó Helyettesével szemben kialakult „jobboldali” egyházi ellenzék különleges helyet foglal el. Képviselői nem sorolhatók egy sorba az 1920-as évek különféle jellegű szakadáraival (beleértve a grigoriánusokat is), és kérdésük formális megközelítése elfogadhatatlan.

Alekszander Vvedenszkij volt pap, az élőegyházas szakadás egyik vezetője, önjelölt “metropolita”

Nem nehéz észrevenni, hogy Szergij metropolita is átvette ezt a stílust a (most már nem az élőegyházasokkal szemben, hanem ellene) létrejött ellenzék motívumainak magyarázatában. Az 1927 júliusi Deklaráció kiadásától fogva kitartóan igyekezett elültetni azt a gondolatot, hogy a vonalával való egyet nem értést tisztán politikai elgondolások diktálják. „A Szovjet Hatalom létrejötte – áll a Deklarációban – sokak számára valamiféle félreértés, véletlen és ezért rövidéletű jelenségnek tűnt. Az emberek elfelejtették, hogy a keresztények számára nincsenek véletlenek és a nálunk, ahogy máshol és máskor történő eseményekben Istennek ugyanazon Jobbkeze cselekszik, amely hajlíthatatlanul vezet minden népet a számára kijelölt cél felé. Az ilyen emberek számára, akik nem akarják megérteni az „idők jeleit”, úgy tűnhet, hogy nem lehet szakítani a régi rezsimmel, sőt a monarchiával anélkül, hogy ne szakítanának az orthodoxiával”.[15] 

Nyilvánvaló, hogy e magyarázat meggyökereztetésében leginkább az OGPU volt érdekelt. A nyomozóknak nem kellett feleslegesen bizonygatni, hogy a Patriarchai Helytartó-helyettes [Szergij metropolita kezdeti címe – ford. megj.] egyik vagy másik kritikusa ellenforradalmár. Elég volt magának Szergij metropolitának az írásaira utalni. Például a „Helytartó-helyettes kazanyi egyházmegyei ellenzéke” ügyében hozott vádirat összefoglalásában ez olvasható: «Az ellenforradalmi tevékenysége miatt a turuhanszk vidéki száműzetésben lévő feketeszázas Kirill metropolitát követve a kazanyi egyházi-monarchikus szervezet <…> szervezett ellenforradalmi tevékenységét a Kirill metropolitától kapott felhívás nép közötti terjesztésével kezdte, amely felhívás ellenforradalmi lényegét maga a patriarchai helytartó, Szergij metropolita 1931. január 2-i, Kirill metropolitának írt válaszlevelében a következőképpen leplezi le: „Nincs semmi váratlan abban, hogy az ellenzékben, az Ön szavai szerint, olyan emberek vannak, akik nagy igyekezetet mutattak fel az élőegyházasokkal szemben. Ez csupán arról tanúskodik, hogy sokan nem azért szálltak szembe az élőegyházasokkal, mert ezt egyházi rendellenességnek tartották, hanem inkább azért, mert az ’elismerte’ a Szovjethatalmat. Nem véletlen, hogy most sokan felteszik a kérdést: mi a különbség köztünk és az élőegyházasok között, ha mi is ’elismerjük a Szovjethatalmat’”»[16] 

Politikai kritériumok alapján értékelte Szergij metropolita az Orosz Egyházban az 1920-1930-as években kialakult szakadásokat is. Ennek példáját az 1942-ben megjelent, „Igazság a vallásról Oroszországban” című könyv Szergij metropolita által írt előszavában is megtaláljuk: „Azok, akik nem akartak lemondani a cári hatalomról, nem maradhattak meg az Egyházban, amely kész volt a cár nélkül boldogulni és nem volt semmi kifogása a szovjethatalommal szemben. Innen erednek a különféle emigráns szakadások, amelyek kiszakították az Egyházból majdnem az egész egyházi emigrációnkat. Egyúttal velük együtt, és talán az ő aktív hatásukra különültek el tőlünk egyes centrifugális csoportok is Oroszország határain belül: a joannita-joszifljánusok, a viktoristák, danyilisták és egyszerűen az ellenzékünk, akik nem békélnek meg a szovjethatalomért mondott imával és általában, ahogy ők mondják, irányvonalunk vörösségével. 

Szent Kirill metropolita, Szergij metropolita legfőbb opponense, a XX. századi Orosz Egyház egyik legnagyobb hitvalló vértanúja (utolsó fényképe a száműzetésben)

Végül megjelentek az önkényeskedés és a különféle megosztottságok egyszerű kedvelői is, akiket néha személyes elgondolások késztetnek erre; ezek legfőképpen azt használják ki, hogy az államban jelenleg meglévő teljes vallásszabadság miatt az egyházi diszciplína megsértői nem kapnak állami büntetést. Például az egyik jelentős főpap azért szakadt el tőlünk, mert az akkori Szinódus összetétele számára nem tűnt bizalomgerjesztőnek”[17]. 

Nehéz lenne Szergij metropolitától valamilyen másfajta magyarázatot várni az egyházi megosztottságok eredetéről, ráadásul egy olyan propaganda-könyvben, ami a háború éveiben jelent meg. Az általa kínált séma meglehetősen egyszerűnek tűnik, azonban mégsem lehet igaznak tekinteni. A „jobboldali” ellenzék tagjai közül sokan egyáltalán nem voltak monarchisták, bármennyire is igyekezett őket Szergij metropolita ilyennek beállítani. A (valamiért „joannitáknak” is nevezett) „joszifljánusokat” vezető Joszif (Petrovih) metropolita például megengedhetőnek tartotta az alábbi kijelentéseket: „Soha nem voltam a régi rezsim különös támogatója, amellyel a múltban nem jelentéktelen félreértésekbe kerültem (1905-ben abbahagytam a cári család kommemorálását az Istentiszteleteken, amiért egy időre eltiltottak a szolgálattól, áthelyeztek egy rosszabb helyre, megfosztottak a kitüntetésektől és megtiltották az előléptetésemet stb.)”[18] A tekintélyes moszkvai lelkiatya, Valentyin Szvencickij protoijerej (aki később megbékélt Szergij metropolitával) a monarchiához fűződő viszonyáról nyilatkozva még messzebbre ment. „Én személyesen a cári hatalom ellenzője vagyok és a szovjethatalmat a legalkalmasabb államrendszernek tekintem, ha elvetjük belőle az ateizmust” – nyilatkozta 1928-as kihallgatásán.[19] Szent Agafangel jaroszlavi metropolita (úgy tűnik éppen őt értette Szergij metropolita „az egyik jelentős főpap” alatt, aki nem tartotta bizalomgerjesztőnek a Szinódus akkori összetételét[20]) egyáltalán nem volt a „különféle megosztottságok kedvelője”, ellenkezőleg tevékenysége alapjának éppen az egyházi békéről való gondoskodást tartotta.

Mindezek miatt, mielőtt folytatnák a „jobboldali” egyházi ellenzék kérdésének tárgyalását, szükség van annak pontosabb meghatározására, hogy mit is értünk e fogalom alatt. A Szergij metropolita elleni „jobboldali” ellenzék alatt egy rendkívül kiterjedt egyházon belüli mozgalom értendő, amelynek alapát nem a mozgalom tagjai monarchista szimpátiái alkották, hanem a Patriarchai Helytartó Helyettese azon egyházpolitikai kurzusának elutasítása, amelyet az OGPU kezdeményezett. (Azt, hogy ezen, az egyházi emberek számára oly botrányos kurzust, amely az 1927-es júliusi Deklaráció kiadásában, a főpapok tömeges áthelyezéseiben, később pedig a szolgálattól való eltiltásukban, a hatalom kötelező liturgikus kommemorálásának bevezetésében, a száműzött papságról egyházi imákban való megemlékezés korlátozásában stb. fejeződött ki, közvetlenül a politikai rendőrség, az OGPU kezdeményezte, az állambiztonsági levéltárak részleges titokmentesítése következtében dokumentumok igazolják.[21])

Ezzel együtt a Helytartó-helyettessel szembeni „jobboldali” ellenzék alatt nem értendő mindenki, aki nem értett egyet az 1927-ben felvett irányvonalával, hanem csak azok, akik tevékenyen fejezték ki egyet nem értésüket (egyesek a Szergij metropolitával való teljes szakítással, mások azzal, hogy nem fogadták el a tőle eredő kinevezéseket és áthelyezéseket, nem kommemorálták őt az istentiszteleten). Nem kevesen voltak olyanok, akik nem értették és nem fogadták el Szergij metropolita politikáját, azt az Egyház számára károsnak tartották, de egyházfegyelmi megfontolásokból kötelezőnek tartották a maguk számára az általa hozott rendelkezések teljesítését, még akkor is, ha az ellentétes volt a lelkiismeretük hangjával. Őket aligha lenne helyes ellenzéknek nevezni.

Szent Joszif (Petrovih) pétervári metropolita, a Szergij metropolitával szembeforduló “nem kommemorálók” egyik vezetője (1981-ben a Külföldi Orosz Orthodox Egyház kanonizálta)

A Szergij metropolitával szembeni ellenzék jóval egyháziasabb megnevezése: a „nem kommemorálók” mozgalma (akik nem emlékeznek meg az istentiszteleten a hatalomról és magáról a Helytartó-helyettesről). E második megnevezés azonban nem teljesen ekvivalens az elsővel. Egyrészről, a Helytartó-helyettes szupersimulékony politikáját elutasítók és az imádságos-eucharisztikus kapcsolatot vele megszakítók közül nem mindenki nevezte magát „nem kommemorálónak” (mivel a kommemoráció elhagyását mint tiltakozási formát nem tartották elegendőnek), másrészről pedig nem mindegyik „nem kommemoráló” szakadt el teljesen Szergij metropolitától (voltak még olyanok is, akik saját, Szergij metropolita által kinevezett és neki engedelmeskedő egyházmegyés főpapjaiktól kértek áldást arra, hogy ne kelljen kommemorálniuk Szergij metropolitát). Ily módon a Helytartó-helyettes legradikálisabb ellenzői esetében a „nem kommemoráló” megnevezés csak feltételesen érvényes, ahogy csak feltételesen lehet ellenzéknek nevezni a „nem kommemorálók” legmérsékeltebb képviselőit.

Létezik még a „jobboldali” egyházi ellenzéknek egy olyan megnevezése is, amelyet kezdetben a nyomozóhatóságok használtak, de napjainkban egyes egyházi-történelmi témákról író szerzők nagyon aktívan használják.[23] Ez a megnevezés: Igaz-Orthodox Egyház [«Истинно-православная церковь», ИПЦ]. E megnevezés kapcsán meg kell jegyezni, hogy nem könnyű azt az 1920-1930-as évek egyházi dokumentumaiban olyan jelentéstartalommal felfedezni, ami Szergij metropolita szervezett ellenzékét jelölné.[24] Ami az OGPU-NKVD szerveit illeti, a kifejezésnek nem volt számukra megszilárdult jelentése. A jelen munkában az „igaz-orthodox egyház” megnevezést kizárólag a nyomozati anyagok idézésekor fogjuk használni. Úgy véljük, hogy szükségtelen szélesebb értelemben használni e megnevezést, mert ez azt sugallná, hogy létezett valamilyen egységes, megszilárdult Szergij-ellenes (és szovjetellenes) egyházszervezet, amit, a szovjet elnyomó szervek verziója szerint, e szervek úgymond feltártak és megsemmisítettek, miközben ilyen a valóságban nem létezett.

Még kevésbé igazolható a „jobboldali” egyházi ellenzék és a „Katakomba Egyház” fogalmának azonosítása. Ha a katakombaság alatt illegalitást értünk, akkor az egyházi élet illegális formái azon évek viszonyai közepette (különösen az 1930-as évek második felétől) nem csak a Szergij-ellenes ellenzékre voltak jellemzők. A Szergij metropolita főségét elismerő főpapok között is voltak olyanok, akik tevékenységüket nem korlátozták csak arra, amit legálisan tehettek (annál is inkább, mert a legalitás szférája egyre szűkebbé vált).[25]

(Folyt. köv.)

Jegyzetek:


[1] Записка Л. Д. Троцкого в Политбюро ЦК РКП(б) о политике по отношению к Церкви от 30 марта 1922 года [L.D.Trockij 1922. mácius 30-i feljegyzése az OK(b)P KB Politikai Bizottságának az Egyház iránti politikáról] // Архивы Кремля. Политбюро и Церковь: 1922—1925 гг. В 2 кн. / Подгот. изд. Я. Н. Покровского и С. Г. Петрова. Новосибирск; М.: Сибирский хронограф; РОССПЭН, 1997. Кн. 1.С. 162-163.

[2] Левитин А., Шавров В. Очерки по истории русской церковной смуты. [Vázlatok az orosz egyházi viszályok történelméről] М.: Крутицкое Патриаршее подворье, 1996. С. 90.

[3] «Совершенно секретно»: Лубянка— Сталину о положении в стране (1922—1934 гг.) [„Szigorúan titkos”: Lubjanka – Sztálinnak az ország helyzetéről (1922-1934)]. Т. 1: 1922-1923 гг. М.: ИРИ РАН; ЦАФСБ РФ, 2001. Ч. 1. С. 217.

[4] Проект послания, не подписанный святителем Тихоном, см.: Следственное дело Патриарха Тихона: [A Szent Tyihon által alá nem írt körlevél tervezete. Vö: Tyihon patriarcha nyomozati anyaga] Сб. док. по материалам ЦА ФСБ РФ. М: Изд-во ПСТБИ; Памятники исторической мысли, 2000. С. 403.

[5] Акты Святейшего Тихона, Патриарха Московского и всея России, позднейшие документы и переписка о каноническом преемстве высшей церковной власти, 1917—1943  [Szentséges Tyihon, Moszkva és egész Oroszország patriarchájának aktái, későbbi dokumentumok és levelezések az egyházi hatalom folytonosságáról]/ Сост. М. Е. Губонин. М.: Изд-во ПСТБИ, 1994. С. 164.

[6] Ugyanott, 287. o.

[7] Szent Tyihon patriarcha 1925. január 7-én kelt végrendeletében három főpapot nevezett meg, akik halála esetén ideiglenesen magukra vehetnék a patriarchai jogokat és kötelezettségeket: [Szent] Kirill (Szmirnov) kazanyi metropolitát, [Szent] Agafangel (Preobrazsenszkij) jaroszlavi metropolitát és [Szent] Péter (Poljanszkij) krutyicai metropolitát (vö.: Ugyanott, 340—344). A Patriarchai Helytartó tisztségét végül elnyert Szent Péter metropolita újvértanú (1925. december 5-6-i) két rendelkezésében még négy főpapot nevezett meg: [Szent] Arszenyij (Sztadnyickij) novgorodi metropolitát, Szergij (Sztragorodszkij) nizsnyij-novgorodi metropolitát, Mihail (Jermakov) ukrajnai exarchát és [Szent] Joszif (Petrovih) rosztovi érseket (vö.: ugyanott 421—422). Ez utóbbi, már leningrádi metropolitaként 1926. december 8-i rendelkezésében még három érseket hívott el tisztségének folytatására: [Szent] Kornyilij (Szoboljev) szverdlovi, Faggyej (Uszpenszkij) asztrahanyi és [Szent] Szerafim (Szamojlovics) uglicsi érseket (vö.: Ugyanott, 489).

[8] A hitért vértanúhalált szenvedtek [a Szent Tyihon Orthodox Egyetem Informatikai Tanszéke által] készített számítógépes adatbázis alapján létrehozott grafikonból jól látszik, hogy 1927-től a korábbiaknál jóval intenzívebb tempóban növekszik az Orosz Egyház elleni üldöztetés (vö.: Емельянов Н. Е. Оценка статистики гонений на Русскую Православную Церковь с 1917 по 1952 гг. (по данным на январь 1999 г.) [Az Orosz Orthodox Egyház elleni 1917-1952 közötti üldöztetések statisztikájának értékelése (1999 januári adatok alapján)] // Богословский сборник. Вып. 3. М.: Изд-во ПСТБИ, 1999. С. 273). A nagyobb meggyőzőerő érdekében idézem ebből az adatbázisból a papok és az aktív világiak letartóztatásáról szóló, a vizsgált korszakra vonatkozó megújított adatokat. 2004. június 1-i adatok szerint 1926-ban (meg kell jegyezni, hogy ez az év sem volt az Orosz Egyház számára nagyon békés: elég csak felidézni, hogy ezen év végén folytak a titkos patriarcha-választási kísérlet miatti letartóztatások) 124, 1927-ben 191, 1928-ban 284,  1929-ben – 921, 1930-ban 2713 papot és egyházi életben aktív világit tartóztattak le (см.: За Христа пострадавшие: Компьютерная база данных // http:// http://www.pstbi.ru/bdn/bd.htm). Itt nem a számok abszolút értéke érdekes (az adatbázis természetesen messze nem teljes), hanem azok egymáshoz való viszonya, mivel ez meglehetősen pontosan jellemzi a repressziók dinamikáját.

[9] Святейший Патриарх Алексий П. Принимаю ответственность за все, что было [Őszentsége, II. Alekszij patriarcha: Felelősséget vállalok mindenért, ami történt] // Журнал Московской Патриархии. 1991. № 10. С. 6.

[10] «Совершенно секретно»: Лубянка— Сталину о положении в стране (1922—1934 гг.) [„Szigorúan titkos”: Lubjanka – Sztálinnak az ország helyzetéről (1922-1934)]. Т. 5: 1927 г. М.: ИРИ РАН; ЦА ФСБ РФ, 2003. С. 580.

[11] Акты… 510-512.

[12] «Дело митрополита Сергия: Документы к церковным событиям 1927—1928 гг. Китеж, 1929». Машинопись. [„Szergij metropolita ügye: dokumentumok az 1927-1928-as egyházi eseményekről. Kityez, 1929”. Kézirat] 261.

[13] Акты… 809.

[14] Вестник Священного Синода Православной Российской Церкви. [Az Orthodox Oroszországi Egyház Szent Szinódusának Hírmondója] 1926. 3—4 (8—9). С. 8.

[15] Акта… 512.

[16] Архив УФСБ РФ по Республике Татарстан. [Tatarsztáni állambiztonsági levéltár] Д. 2-18199. Т. 5. Л. 31-32. A Helytartó-helyettes OGPU munkatársainak olyannyira tetsző levelét lásd: Акты… 677—681.

[17] Правда о религии в России. [Igazság a vallásról Oroszországban] М.: Изд. МП, 1942. С. 10—11.

[18] «Я иду только за Христом…»: Митрополит Иосиф (Петровых), 1930 год [„Csak Krisztust követem…”: Joszif (Petrovih) metropolita, 1930]/ Публ., вступи, и примеч. А. Мазырина // Богословский сборник. Вып. 9. М.: Изд-во ПСТБИ, 2002. С. 395.

[19] ЦАФСБ РФ. Д. Р-41316. Л. 8. [Központi Állambiztonsági Levéltár]

[20] Szent Agafangel (igaz nem egyedül, hanem a főpapok egész csoportja részeként) 1928 februárjában azt a szemrehányást tette a Helytartó-helyettesnek, hogy Szinódusa „véletlen emberekből áll, akik nem bírják a püspöki kar bizalmát” (Акты… 573).

[21] Ezt a leningrádi „joszifljánusok” szolgálattól való eltiltása példáján is illusztrálhatjuk. 1927. december 15-én Je. A. Tucskov egy Leningrádból érkezett titkos jelentésre írta: „Tájékoztassák, hogy hatni fogunk Szergijre, hogy néhány ellenzéki püspököt tiltson el a szolgálattól, Jerusevics pedig (Nyijoláj Jarusevics peterhof-i püspökre gondol) pedig ezután tiltson el néhány pópát”. Tucskov leningrádi „kollégiának” tett ígéretével teljes összhangban 1927. december 30-án Szergij metropolita és Szinódusa a következő határozatot hozta: „1) <…>Főtisztelendő Dimitrij gdovszki és Szergij koporszki püspököt az Első-második [πρώτη και δευτέρα, primo-secunda] Zsinat 13-15. kánonja alapján eltiltani a szent szolgálattól. 2) A főtisztelendő peterhof-i püspököt megbízni, hogy Vaszilij Verjuzsszkij, Nyikifor Sztrelnyikov protoijerejek és más, Szergij metropolitával és a mellette működő Ideiglenes Patriarchai Szent Szinódussal az imádságos-kánoni közösséget megszakító klerikusokat bűnbánatukig eltiltsa a szent szolgálattól” («Сов. секретно. Срочно. Лично. Тов. Тучкову»: Донесения из Ленинграда в Москву, 1927—1928 годы [„Szigorúan titkos. Sürgős. Saját kézbe. Tucskov et-nak” Jelentések Leningrádból Moszkvába, 1927-1928”] / Публ., вступл. и примеч. А. Мазырина// Богословский сборник. Вып. 10. М.: Изд-во ПСТБИ, 2002. С. 369—370).

Az elkövetkező években a helyzet még súlyosabbá válik. 1929 augusztusában Je. T. Tucskov a Helytartó-helyettes helyzetét a következőképpen jellemezte: „Szergij metropolita továbbra is teljes befolyásunk alatt áll és a mi utasításainkat teljesíti. Jelentést kért Jevlogij metropolitától a kivégzettekért végzett panyihidával kapcsolatban. Szergij kész leváltani őt és a mi utasításunk alapján bármelyik jelölttel felváltani. A szergiji szinódus körlevelet adott ki az egyházmegyés főpapoknak, amelyben rájuk helyezi a felelősséget az alattuk szolgáló papság politikai megbízhatósága miatt és előírja, hogy a szovjetellenes tevékenységért egyházi vonalon is repressziót kell alkalmazni. Maga Szergij is alkalmazza ezt a repressziót, eltávolítván a vétkes papokat. Az alábbi rendeleteket tervezzük kiadatni vele: 1) egyes harangoknak az ország védelmi alapjának történő átadásáról, és 2) a tendenciózus prédikációk betiltásáról, azon témák megjelölésével, amelyeket szabad érinteni (dogmatikai és teológiai témák)”. „Bár Tucskov a jelentéseiben hajlamos volt eltúlozni saját érdemeit” – jegyzi meg D. V. Szafonov, aki az idézett dokumentumot megtalálta az FSZB [volt KGB – ford.megj.] Központi Levéltárában, – ennek ellenére az idézett részlet markánsan jellemzi azt a helyzetet, amelybe Szergij metropolita került a ’Deklaráció’ aláírása után” («Завещательное послание» Патриарха Тихона и «Декларация» Заместителя Патриаршего Местоблюстителя митрополита Сергия [Tyihon patriarcha „végrendeleti levele” és Szergij metropolita, a Patriarchai Helytartó Helyettese „Deklarációja”]// http://www.pravoslavie.ru/archiv/patrtikhon-zaveschanie3.htm).

[22] Például Szergij metropolita egyik kb. 1928 márciusában megjelent, „Új szakadás az Orthodox Egyházban” címet viselő anonim apológiája ilyen szavakkal kezdődött: „Az elmúlt időkben a leningrádi egyházmegye életét olyan események rázták meg, amelyeket egyik főpapunk nagyon pontosan a „jobboldali megújulás” kifejezéssel jellemzett [értsd: a korábbi élőegyházasok baloldaliak voltak, mert a hagyományos egyháziság fellazulásáért küzdöttek, míg Szergij ellenzéke ennek jobboldali analógiája lett volna – ford. megj.] (Архив УФСБ РФ по Санкт-Петербургу и Ленинградской обл. Д. П-81213. Л. 101) [A szentpétervári és leningrádi területi állambiztonsági levéltár]. Külföldön a jobboldali szakadárokról az 1930-as években a Moszkvai Patriarchátus joghatóságába tartozó emigráns I. A. Sztratonov egyháztörténész kezdett írni (vö.: Русская церковная смута: 1921—1931 // Из истории Христианской Церкви на Родине и за рубежом в XX столетии. М.: Крутицкое Патриаршее подворье, 1995. С. 155).

[23] Vö. pl.: Осипова И. И. «Сквозь огнь мучений и воды слез…»: Гонения на Истинно-Православную Церковь: По материалам следственных и лагерных дел заключенных. [„A kínok és a könnyek áradatán keresztül…”: az Igaz-Orthodox Egyház elleni üldöztetések: a letartóztatottak vizsgálati és lágeraktáinak anyagai alapján] М.: Серебряные нити, 1998.

[24] M.V. Skarovszkij kortárs kutató írja: „Az IPC-Igaz-Orthodox Egyház megnevezés szerzője (első említése 1928-ban történt) Joszif metropolita volt” (Иосифлянст во: течение в Русской Православной Церкви. [Joszifljánusok – irányzat az Orosz Orthodox Egyházban] СПб.: НИЦ Мемориал, 1999. С. 28). Úgy tűnik, Joszif metropolitának Szentéletű Lev (Jegorov) újvértanúnak írt levelére gondol, amelyben a kifejezés így hangzik el: „Mi <…> nem csak hogy nem hagytuk el, de nem hagyjuk és soha nem fogjuk elhagyni az igaz Orthodox Egyházat, ellenségeinek, árulóinak és gyilkosainak pedig azokat tekintjük, akik nem velünk és nem értünk, hanem ellenünk vannak” (Акты… С. 562). Nyilvánvaló azonban, hogy az „igaz Orthodox Egyház” szóösszetételt Joszif metropolita egyáltalán nem a Szergij metropolitával szembeforduló ellenzéki szervezet jelentésében használja: ostobaság lett  volna a Helytartó-helyettest önmaga ellenzéke „árulójának” nevezni. Az „igaz” szó ebben a mondatban teljesen felcserélhető bármelyik szinónimával „valódi”, „helyes” stb.). Ilyen szóhasználattal szembesülve helytelen azt azonnal valamiféle speciális jelentésű terminus használatának tekinteni. Ellenkező esetben, ha ezt a logikát követnénk, azt is állíthatnánk, hogy Szergij metropolita követőit pedig akkoriban „igaz-orthodox keresztényeknek” (IPH) nevezték, mivel egyik apologétája – Nyikoláj Ljuperszolszkij vjatkai protoijerej –a „Szergij Sztragorodszkij metropolita – a törvényes kanonikus Patriarchai Helytartó-helyettes” c. 1928-ban nyomtatásban kiadott feljegyzésében ezt írta: „Minden igaz orthodox kereszténynek tudnia kell azt, hogy Szergij metropolita a Patriarchai Helytartó kanonikus helyettese, és azt is, hogy neki ideiglenesen jogosultsága van az Orosz Orthodox Egyház vezetésére a patriarcha, a Szent Szinódus, a Legfelsőbb Egyházi Tanács és a kettő egyesített jelenléte jogainak alapján” (Ugyanott,

626—627). Még korábban szarkasztikusan „igaz orthodoxoknak” az élőegyházasok nevezték az ellenfeleiket. Például az élőegyházas Szinódus „Szergij metropolita személyisége és tevékenysége kérdéséről” kiadott körlevelében a következőket írták: „Az Orthodox Oroszországi Egyház Szent Szinódusa Egyetlen Főpásztorunk, a mi Urunk Jézus Krisztus Isteni Törvényének élő tudatában – „hogy mind egyek legyenek”, – minden tevékenységében minden módon „a békét kereste és keresi és arra törekszik”. E célból nem egyszer fordult külön felhívással minden hívőhöz, kérlelve őket, hogy közös értelemmel haladjuk meg az egyházi zűrzavart. De ez idáig „saját orthodoxiájuk” általi gőgös fennhéjazásukban az „igaz orthodoxok” a szeretetteli-keresztény válasz helyett átkokat, hazudozást és újabb rágalmakat nyilatkoztatnak ki és ezáltal növelik a kölcsönös ellenségeskedést.” (Вестник Священного Синода Православной Российской Церкви. 1927. № 7—8 (20—21). С. 3). Ha vigyelembe vesszük, hogy a „szeretetteli-keresztény választ” sokan nem adták meg az élőegyházasoknak, beleértve a grigorjánusokat is, világossá válik, hogy gyakorlatilag bárkit az „igaz-orthodoxok” közé lehet számítani.

Míg az 1930-as évek elején az „Igaz Orthodox Egyház ellenforradalmi szervezethez” tartozással valóban általában a „jobboldali” ellenzék képviselőit vádolták, (vö., напр.: ЦА ФСБ РФ. Д. Н-7377. Дело «Всесоюзной организации ИПЦ» [Központi Állambiztonsági Levéltár: az „Igaz Orthodox Egyház összszövetségi szervezet” ügye] в 11 т.), addig az 1930-as évek második felétől ilyen vádakkal már a Szergij metropolitához közel álló személyeket is illethettek, sőt olyanokat is, akik annak idején aláírták az 1927 júliusi Deklarációt (vö.: Архив УФСБ РФ по Владимирской обл. Д. П-8218. Следственное дело по обвинению архиепископов Сергия (Гришина), Филиппа (Гумилевского) [Szergij (Grisin) és Filipp (Gumilevszkij) érsek nyomozati anyaga] и др. в 4 т.).

[25] См.: Беглов А. Епископат Русской Православной Церкви и церковное подполье в 1920—1940-е годы [Az Orosz Orthodox Egyház püspöki kara és az egyházi illegalitás az 1920-1940-es években] // Альфа и омега. 2003. № 1 (35). С. 138-155.


A szerzőről:

1972. május 2-án született Volgográdban. 1982-től Moszkvában él. 1995-ben elvégezte a Moszkvai Mérnöki-Fizikai Intézetet, majd felvételt nyert a Szent Tyihon Orthodox Teológiai Intézetbe, amelyet 2000-ben végzett el. 2004. februárjában diakónussá szentelték. 2004-ben védte meg magiszteri munkáját az “Jurisdikciós konfliktusok az Orosz Orthodox Egyházban az 1920-1930-as évek második felében az orosz felsőpapság álláspontjának tükrében” (tudományos vezetője Vlagyimir Vorobjov protoijerej volt). 2005-ben az Orosz Tudományos Akadémia Történettudományi Intézetében védte meg kandidátusi disszertációját “Belső konfliktusok az Orosz Orthodox Egyházban az 1920-1930-as évek második felében (a felsőpapság álláspontjának tükrében), amiért elnyerte a történettudományok kandidátusa címet. 2006-ban szentelték a moszkvai kuznyeci Szent Miklós templom papjává, ahol napjainkban is szolgál. 2010 októberében a Szent Tyihon Orthodox Egyetem docensévé nevezték ki. 2012. márciusában a Szent Tyihon Orthodox Egyetem disszertációs tanácsa az egyháztörténelem doktora címet ítélte meg neki “Péter (Poljanszkij) metropolita Patriarchai Helytartó és a legfelsőbb egyházi vezetés a hatalom egyházüldözése és az Egyház egységéért folytatott harc viszonyai között”.

Alekszander Mazirin atya jelenleg a Szent Tyihon Orthodox Egyetem Legújabbkori Orosz Egyháztörténelmi Tudományos Kutatórészlegének helyettes vezetője és az Orosz Történelmi Tanszék docense.

Szerzője a “Felsőpapság a hatalom folytonosságáról az Orosz Orthodox Egyházban az 1920-1930-as években” című monográfiának valamint kb. hetven más tudományos és módszertani írásnak. A “XX. századi hitvallók szavai” c. könyvsorozat szerkesztője.

Orosz nyelvű életrajza és bibliográfiája:

http://www.bogoslov.ru/persons/325144/index.html 

Ford.: KM