Az oroszországi újvértanúk és hitvallók mint az Egyház és a nép egységének alapja

Az oroszországi újvértanúk és hitvallók ikonja

Alekszander Mazirin atya, a Szent Tyihon Orthodox Egyetem Legújabb kori Orosz Egyháztörténelmi Tanszékének helyettes vezetőjének előadása az „Egyház és a nép Egysége: a múlt tanulságai és a jelen problémái” c. IV. Valaami Műveltségi Konferencián (2012. május 18-19.)

A 2012-es év az orosz történelem több évfordulója miatt jelentős. 400 éve űzték ki a lengyeleket és a velük együttműködő árulókat Moszkvából és zárták le a XVII. századi zavaros időszakot. 200 éve verték vissza a „gallok és a tizenkét nép” [Napóleon és szövetségesei] támadását. Ezek az események az Orosz Állam történelmének legdicsőségesebb fejezeteit alkotják, amelyek során az orthodox nép egysége biztosította a nagy győzelmeket. Ám idén olyan események kevésbé kerek évfordulóira is emlékezünk, amelyek fájdalmat váltanak ki bennünk. 775 éve kezdődött a súlyos mongol-tatár uralom Oroszföldön, amikor a részfejedelemségekre bomlott orosz nép nem volt képes megfelelően ellenállni a keleti hódítóknak. Végül pedig 75 évvel ezelőtt mentek végbe Oroszország történelmének talán a legsötétebb eseményei. 1937-ben érte el tetőpontját azon új elnyomás, amely során a hatalmat birtoklók az ország történelmében példa nélküli kegyetlenségű terrornak tették ki saját népüket. Az 1937-1938-as Nagy Terror évében az NKVD statisztikája szerint csupán az ítélet alapján kivégzettek száma elérte a 700 ezer főt (1). Természetesen fel lehet tenni a kérdést, hogy miért kell erre emlékeznünk az Orosz Történelem Évében, amely a nagy győzelmeinkre való emlékezés ünnepi éve? A válasz egyszerű és talán nem is mindenki számára meglepő: a véres 1937-es évben Oroszországban szintén nagy Győzelem született.

Ennek magyarázatát az ebben az esztendőben kivégezettek egyikének, Joszif (Petrovih) petrográdi metropolitának szavaiban találhatjuk meg: „Az Egyházért vértanúhalált haltak halála az erőszak feletti győzelmet jelenti, nem pedig vereséget” (2). Korábban az Egyház történelme során ezt a gondolatot Tertullianus keresztény apologéta fejezte ki: „Mi győzedelmeskedünk, amikor gyilkolnak bennünket” – fordult a III. századi Róma pogány uralkodóihoz. – „Minél inkább irtotok minket, annál inkább növekszik a számunk; a keresztények vére: magvetés” („Apológia”, 50. fejezet). Nyilvánvaló, hogy senkinek nem jut az eszébe győzteseknek tartani a „lenini gárda” tagjait: Buharint, Kamenyevet, Zinovjevet, vagy a „sztálini népbiztosokat”: Jagodát és Jezsovot, annak a bolsevik terrornak a kiötlőit és megvalósítóit, amelynek maguk is áldozatai lettek a 30-as évek végén. Az általuk kiépített rendszer által megtöretvén és széttapostatván, alázatosan bánván bűneiket Sztálin „elvtárs” előtt a „pártvonaltól” való eltérés miatt, ellenszenvet váltottak ki mind „sajátjaikban”, mind az „idegenekben”. Más a helyzet a keresztény vértanúkkal, akiknek nevei az Egyház örök dicsőségét alkotják. Az elmúlt több mint 20 évben az Orosz Egyház név szerint több mint 1700 újvértanút és új hitvallót kanonizált (3). Ők csupán egy kicsiny részét alkotják azoknak, akik kétség kívül Krisztusért szenvedtek a bolsevik üldöztetések idején és akiknek száma sokszorosan meghaladja Szent Oroszország aszkétái és szentjei számának összességét. Elmondható, hogy szellemi tekintetben, a feltündökölt szentek számának tekintetében a „Nagy Terror” évei az Orosz Egyház, és így Oroszország számára is a legnagyobb megdicsőülés évei voltak. Ez adja az alapot, hogy 1937-es győzelmünkről beszélhessünk.

Szergij metropolita úgy vélte, hogy a kompromisszumok árán megmenti az Egyházat

Kívülről szemlélve azonban, a sztálini üldöztetések következményeként, az Orosz Egyház soha nem látott mértékben összezsugorodott. A második világháború kezdetén az egész Szovjetunió területén hivatalosan mindössze négy főpap működött: Szergij (Sztragorodszkij) moszkvai metropolita, Alekszij (Szimanszkij) leningrádi metropolita és egy-egy vikáriusuk. Tíz évvel korábban a püspökök száma még kb. kétszáz fő volt, vagyis ötvenszer többen voltak. Az Orosz Orthodox Egyház joghatóságába tartozó forradalom előtti kb. 50 ezer templomból az 1930-as évek végére csupán néhány száz működő templom maradt (hivatalosan több ezer volt a számuk, de többségükben nem végeztek szertartásokat, mivel a terror következtében nem maradt elegendő pap, akik szolgálhattak volna bennük). „Operatív tevékenységünk következtében” – dicsekedett 1937 végén Sztálinnak Jezsov [belügyi népbiztos], – „majdnem teljesen likvidáltuk az orthodox egyház főpapságát, ami jelentős mértékben meggyengítette és dezorganizálta az egyházat” (4).

Az ateisták „eredményei” közé lehetett számítani azt is, hogy az 1920-as évek kezdetétől folytatott célirányos politikájuk következtében az Orosz Egyházban több szakadás is létrejött. Az Egyház egységétől elszakadtak az ukrán „szamoszvjátok” [„önfelszentelők”*], az ún. megújulók [„élőegyházasok”], a grigorjánusok és egy sor más kisebb jelentőségű szakadás. A patriarchai egyházban az 1920-as évek végétől létrejött a Szergij (Sztragorodszkij) metropolitával szembeni erőteljes „jobboldali ellenzék”, míg a Külföldi Orosz Orthodox Egyház megszakította a kánoni kapcsolatokat a Moszkvai Patriarchátussal. „Önök egymással ellenségeskedő táborokra osztották meg a népet és hallatlan kegyetlenségű testvérgyilkos háborúba taszították azt” – írta Szent Tyihon patriarcha 1918-ban az úgy nevezett „népbiztosoknak” (5). A nép kettészakadását követte az Egyház megosztottsága is. Az ateista hatalom jól tudta, hogy az Egyházat könnyebb részenként megsemmisíteni, ezért minden eszközzel provokálta annak belső megosztottságát. Az egyházi tudat előtt a hatalom e rossz szándékú politikája kérdéseket vetett fel: hogyan lehet megőrizni az Egyház egységét és minek kell ezen egység alapjában állnia?

I. A. Sztratonov professzor, a  Moszkvai Patriarchátus kevés számú korabeli külföldi apologétáinak egyike ezzel kapcsolatban a következő elméletet állította fel: „Az Egyház egységét az egyetlen egyházi hatalom jeleníti meg. Az Egyházzal való egységet csak e hatalomnak való engedelmesség védelmezi. E tekintetben, az egyházi anarchia elkerülése érdekében, az egyes ember, az Egyház tagjának lelkiismerete korlátozott. Az Egyházban az egyén semmilyen helyzetben nem mentesül az egyházi hatalomnak való engedelmesség kötelezettsége alól” (6). Ez az elmélet, általában érthető és egyszerűségével megnyerő. Lényegében erre az elvre – az egységes egyházi hatalom elvére – épül már évszázadok óta a Római Katolikus Egyház ekkleziológiája.

1931-ben Szergij metropolita a „Moszkvai Patriarchátus Folyóiratában” [Журнал Московской Патриархии] egy kis teológiai traktátust jelentett meg az „Egyház viszonyulása a tőle elszakadt közösségekhez” címmel, amelyben a következőket írta: „Az ‘élőegyházasok’, a grigorjánusok és a hozzájuk hasonló hierarchiák eredete kétség kívül az orthodox főpapokra vezethetők vissza; felszentelésük az esetek többségében nem vet fel kérdéseket. Azonban a szolgálattól való eltiltásuk után, amit az új szakadások vezetőiként érdemeltek ki, ezeket a hierarchiákat kegyelem nélkülieknek, szentségeiket (a keresztségen kívül) pedig érvénytelennek tekintjük […] Ebben a helyzetben vannak a külföldi szakadások is, mint a karlócaiak**” (7). Hogy kiket tekintett Szergij metropolita az élőegyházasokhoz és grigorjánusokhoz hasonló kegyelem nélküli hierarchák közé, a Szinódus 1929. júliusi határozatából láthatjuk. E határozatban a „szakadárok” között említik „Joszif (Petrovih) volt leningrádi metropolita, Dimitrij (Ljubimov) volt gdovszki püspök, Alekszij (Buj) volt urazovszki püspök követőit” (8), vagyis azokat, akiket akkoriban általában „joszifljánusoknak” neveztek. Szergij metropolita szerint az ellenük kiadott tiltások [„szolgálattól való eltiltás”] automatikusan érvénytelenné tették az általuk végzett szent cselekményeket (a keresztségen kívül), vagyis nem csak az adminisztratív egyházi közösségből, de a szentségi egyházi egységből is kizárták őket.

A probléma azonban éppen az, hogy a kor realitásának viszonyai között a Szergij metropolita személyében megtestesülő legfelsőbb egyházi hatalom a kánoni tiltások kimondásában messze nem volt szabad. 1927 decemberében az OGPU Titkos Osztálya („egyházi ellenforradalom” elleni harcért felelős) 6. részlegének vezetője Je. A. Tucskov kérte, hogy (természetesen szigorúan titkosan) tájékoztassák a leningrádi „elvtársakat”: „Nyomást gyakorlunk Szergijre, hogy tiltson el a szolgálattól bizonyos ellenzéki püspököket” (9). És valóban, Tucskov ezen levele után Szergij metropolita és Szinódusa két ellenzéki leningrádi főpapot – Dimitrij (Ljubimov) és Szergij (Druzsinyin) püspököt, Joszif (Petrovih) metropolita követőit – eltiltott a szolgálattól, és így, Szergij metropolita tanítása szerint, ezentúl kegyelem nélkülinek kellett őket tekinteni. Ez azt jelentette, hogy a kegyelem kiáradása ily módon közvetlen függésbe került a Moszkvai Patriarchátus által kiadott adminisztratív határozatoktól, miközben maga a Moszkvai Patriarchátus az OGPU erőteljes befolyása alatt állt. Vagyis, egyszerűbben fogalmazva, a „kegyelem kiáradásának” eldöntése a csekista Tucskov kompetenciájába került. Ha visszaemlékszünk arra, hogy az OGPU egyik feladata az Egyház belülről történő teljes felbomlasztása, minél több részre osztása volt, nem nehéz megérteni, hogy milyen következményekkel járt az egyház egységére nézve Szergij metropolita és apologétái „fegyelmi ekkleziológiája”.

Szent Péter metropolita – hitvalló kitartásával az Egyház egységének szimbóluma volt a 20-30-as években

Szergij metropolita elmélete és gyakorlata azonban nem talált támogatásra az oroszországi orthodox főpapság legjobb képviselői között. Az Orosz Orthodox Egyház korabeli legtekintélyesebb főpapja – aki Szent Tyihon patriarcha végrendelete szerint az első jelölt volt a Patriarchai Helytartó tisztségére – Szent Kirill (Szmirnov) metropolita, újvértanú 1929-ben a következőket írta: „Az egyházi diszciplína csupán addig képes megőrizni a hatékonyságát, amíg valóságosan tükröződik benne az Egyetemes Egyház hierarchikus lelkiismerete: a diszciplína soha nem lesz képes behelyettesíteni ezt a lelkiismeretet. Abban a pillanatban, hogy követeléseit nem e lelkiismeret ereje folytán teszi, hanem az Egyháztól idegen, hamis késztetésekre, az individuális hierarchikus lelkiismeret azonnal az Egyház létének zsinati-hierarchikus elve védelmére kel, ami pedig egyáltalán nem egyenlő a külső egység bármi áron való megőrzésével” (10). Vagyis Szergij metropolita „fegyelmi ekkleziológiájához” Kirill metropolita egy lényegi kiegészítést tett a „hierarchikus lelkiismeret” említésével. E lelkiismeret tekintetbe vétele nélkül az egyházfegyelem az Egyház egységének megőrzése eszközéből az Egyház lerombolásának eszközévé válhat.

Visszatérve az újvértanúknak az előadás címében megjelölt témájához, el kell mondani, hogy ők voltak azokban az években azok az emberek, akik a legvégsőkig követték a keresztény lelkiismeret hangját, még akkor is, amikor úgy tűnhetett, az egyházszervezet megőrzése érdekében helyesebb lett volna elfogadni bizonyos hamis kompromisszumokat. Az Orosz Orthodox Egyház akkori feje – Péter (Poljanszkij) metropolita, Patriarchai Helytartó, akinek helyettese volt valójában Szergij metropolita – 1925 végétől kezdve minden évet magánzárkákban és száműzetésben töltött. Szabadságot ígértek neki, ha beleegyezik az OGPU-val való titkos együttműködésbe. Maga Je. A. Tucskov kereste fel őt ezzel az ajánlattal. Péter metropolita ezt visszautasította, amit így magyarázott meg az OGPU elnökének: „Mondanom sem kell, hogy az ilyen jellegű tevékenység összeegyeztethetetlen a tisztségemmel, ráadásul nem illik a természetemhez sem” (11). A lelkiismeretével ellentétes utasítások teljesítése helyett Péter metropolita előnyben részesítette az újabb börtönbeli szenvedéseket, amelyek 1937-es kivégzésével fejeződtek be. Szergij metropolita, amennyire meg tudjuk ítélni, egy másfajta cselekvést részesített előnyben. Pityirim (Krilov) érsek tanúbizonysága szerint, aki a Szinódus hivatalvezetője volt, „Szergij Sztragorodszkij metropolita maga adott olyan irányelveket a főpapoknak, hogy nemcsak hogy ne utasítsák vissza a titkos együttműködést az NKVD-val, hanem maguk is törekedjenek erre az együttműködésre. Mindezt az egyház érdekében tette, mivel Sztragorodszkij metropolita úgy vélte, hogy a helyi NKVD szervek bizalmát megszerző főpap kedvezőbb körülmények között vezetheti a rá bízott egyházmegyét, nem lesznek különleges kellemetlenségei a regisztráció során és bizonyosfajta garanciát kaphat a lehetséges letartóztatással szemben. […] Magától értetődik, hogy a főpapok Sztragorodszkij diráktíváit olyan manőverként értékelték, amely az Egyház megőrzésére irányul a súlyos körülmények közepette” (12).

Azonban Szergij metropolita menőverei, ahogy már mondtuk, nem voltak képesek megvédeni az Egyházat a fizikai szétveréstől a „Nagy Terror” éveiben. Még kevésbé volt lehetséges ezek segítségével megőrizni az egyház egységét. Ellenkezőleg, kollaborálásával a Patriarchai Helytartó Helyettese eltántorította az Orthodoxia követőit a Moszkvai Patriarchátustól. „Az egész Egyház érezte, hogy Szergij metropolita bűntettet követett el, amikor az Egyház irányítását az ateisták hatalmába adta és a GPU diktátuma szerint cselekszik és fog továbbra is cselekedni” – írta 1931-ben az Oroszországból külföldre menekült Mihail Polszkij atya (13). Szergij metropolita hatalommal kapcsolatos politikája messze meghaladta a „lojalitás” fogalmát. Az oroszországi „jobboldali” egyházi ellenzék egyik képviselője így magyarázta ezt 1930-ban egyik külföldi ismerősének, aki megpróbált igazolásokat találni Szergij Helytartó Helyettes tevékenységére: „Az Egyház mindig lojális volt és lesz a hatalom iránt, nem harcol ellene, engedelmeskedik, elismeri azt stb. De Ön nem akarja megérteni és meglátni a különbséget a [Szent Tyihon] patriarcha és Péter metropolita körlevelei, levelei és más nyilatkozatai és Szergij metropolita rendeletei között. Ott [Szent Tyihon és Szent Péter esetében] megvolt a teljes lojalitás, az elismerés, a nem formális, hanem lényegi engedelmesség (a hatalom Istentől van), de nem volt szolgalelkűség, a belső egyházi szabadságról és függetlenségről való lemondás, nem történt meg Isten igazságának elfelejtése; ott megvolt a császár és Isten jussának szétválasztása. A patriarcha, mint ismeretes, imádkozott a hatalomért, de soha nem tett semmi olyat, ami szégyent hozott volna az Egyház méltóságára, korlátozta volna annak szabadságát. A püspökök kinevezésekor nem kért semmilyen jóváhagyást a GPU-tól, a kormányzat számára kellemetlenek ellen nem foganatosított egyházi repressziókat, ellenkezőleg, a kormányzat akarata ellenére is ragaszkodott a száműzött püspökök liturgikus megemlékezéséhez és megtartotta őket az egyházmegyék élén. Ugyanezt tette Péter is. Hogy mennyi embert száműzött ezért a GPU. De létezik egy határ. Ezt nem vitathatja: [e határnál] befejeződik a lojalitás és elkezdődik (az Egyház ügyének káros) kiszolgálás, elkezdődik a szolgalelkűség, lakájkodás. Szergij metropolita ezt a határt lépte át. Ez olyan világos, olyan nyilvánvaló, hogy csodálom, hogy Ön ezt nem képes megérteni” (14).

Ha arról szeretnénk szólni, hogy melyik főpap tette a legtöbbet a patriarchai egyház belső egységének megőrzéséért az 1920-1930-as években, akkor kétségkívül Péter (Poljanszkij) metropolita újvértanú volt ez a személy. Tizenkét éven át vezette az Orosz Orthodox Egyházat – a legsúlyosabb tizenkét éven át – 1925 és 1937 között. Ezen tizenkét évből több mint tizenegy évet töltött fogságban, izolálva az emberektől. Azonban elkülönítettsége ellenére a Patriarchai Helytartó továbbra is hatalmas szerepet játszott az Orosz Egyház életében. Szimbóluma volt a hitvallóságnak, szimbóluma volt az ateista hatalommal szembeni szellemi szabadságnak. Az igazságban való ezen kiállás a személye körül egyesítette az egész Orosz Egyházat. A „szergiánusok”, a „joszifljánusok” és a „karlócaiak” továbbra is Péter metropolitában látták az Orosz Egyház fejét. Ily módon, a külső megosztottság, a „kegyelemnélküliség” ostoba vádaskodásai ellenére az Orosz Egyház belsőleg egységes maradt. Ez jelentős mértékben Péter metropolita küzdelmének következménye volt. Többször kínáltak neki szabadulást, ha lemond a tisztségéről, a helytartóságról. Ha lemondott volna, az Orosz Egyház elveszítette volna a mindenki által elismert Elöljáróját és a belső zavarok még súlyosabbá váltak volna. Felfoghatatlan mértékű szenvedései által Péter metropolita az Orosz Egyház egységét őrizte.

Szergij metropolita „fegyelmi ekkleziológiájával” szemben Péter metropolita, Kirill metropolita, Joszif metropolita és az őket követők előnyben részesítették a „hitvallóság ekkleziológiáját”. Nem gondolták, hogy a kegyetlen üldöztetések körülményei közepette különféle kétes „manőverekkel” kell „megmenteniük” az Egyházat (Szergij metropolita pedig éppen ezt jelentette ki: „Én mentem meg az Egyházat!” (15). Ők abban hittek, hogy az Úr képes saját maga megmenteni az Egyházát, és tőlük csak azt várja el, hogy maradjanak hűek Őhozzá, tartsanak a végsőkig ki az Igazságban. Valóban, ahogy az első évszázadokban, a vértanúk vére a kereszténység új magvetésévé vált. Az oroszországi újvértanúk és hitvallók küzdelmének köszönhetően az Orosz Egyház nem semmisült meg, hanem kitartott és újjászületett. Nekik köszönhetően történt meg az Orosz Egyház 1920-ban megbomlott egységének helyreállása. „Kánoni tiltásaival” dobálózva Szergij metropolita a politikájával egyet nem értők közül nem sokakat tudott megtartani az alárendeltségben. A Moszkvai Patriarchátus és a Külföldi Főpapi Szinódus közötti szakadás évtizedekig tartott és nehéz volt elképzelni, hogy valaha orvosolni lehet. Azonban az újvértanúk emléke élt az egyházi emberek tudatában Oroszországban és külföldön is. 1981-ben a Külföldi Orosz Orthodox Egyház kanonizálta az Oroszországi Újvértanúk és Hitvallók karát. 1989-ben, amikor az agóniáját élő kommunista rezsim már nem volt képes visszafogni a vallási újjászületést Oroszországban, Moszkvában kanonizálták az újvértanúk és hitvallók karának fejét – Szent Tyihon patriarchát. 1997-ben kanonizálták Péter metropolitát, a Patriarchai Helytartót, akit, ahogy mondtuk, mind a hazai, mind a külföldi orthodoxok egyformán elismertek az Orosz Egyház fejének. Végül 2000-ben a Moszkvai Patriarchátus Főpapi Zsinata kanonizálta az oroszországi újvértanúk és hitvallók teljes karát. Nem sokkal ezután kezdődött meg az Orosz Egyház két részének közeledése, amely a kánoni közösség helyreállításával végződött. Ennek ünnepeljük idén az ötödik évfordulóját. Az Orosz Egyház két részének egyesülése szimbolikusan a Polgárháború befejeződését jelentette. Ily módon, az újvértanúk küzdelmének köszönhetően, helyreállt a forradalom után lerombolt népi egység.

Összefoglalásként elmondhatjuk, hogy minden nép erejét és egységét, képességét, hogy megfeleljen a vele szemben támadt kihívásoknak, elsősorban szellemi szilárdsága határozza meg. A szellemi növekedés csúcsa a szentség. A szentek egyesítették, egyesítik és fogják egyesíteni a jövőben is Oroszország népét. Az embereket természetesen össze lehet gyűjteni az olyan hamis, gyűlölettel teli eszmények zászlaja körül is, mint ami a kommunizmus vagy a fasizmus volt. De az ilyen emberi közösségek nem lesznek hosszú életűek, aminek világos történelmi példáit láthatjuk. Az újvértanúk küzdelmének azonban soha el nem múló jelentősége van. Az általuk felmutatott szentség ereje legyőzte az istengyűlölő bolsevikok dühét. Az újvértanúk és hitvallók tisztelete szemünk láttára egyesítette az Orosz Egyházat, amely éppen ezen istengyűlölő bolsevikok tevékenysége nyomán bomlott fel az 1920-as évek végén. Oroszország 70 éves bolsevik fogsága a legvégsőkig szétzilálta a társadalmi élet alapjait. Az igazi értékekhez való visszatérés nélkül, amelyek ideálja a szentség, társadalmunk továbbra is elveszett marad. Országunk népének csak akkor van jövője, ha azt az Igazságot követi, amely iránti hűséget szentjeink mutatták fel, akik közül a hozzánk legközelebb állók az oroszországi újvértanúk és hitvallók.

Jegyzetek:

[1] Hivatalos adatok szerint 1937-ben a legsúlyosabb büntetésre 350 074 embert, 1938-ban pedig 328 618 embert ítéltek (vö.: Мозохин О.Б. Право на репрессии. Внесудебные полномочия органов государственной безопасности. Статистические сведения о деятельности ВЧК-ОГПУ-НКВД-МГБ (1918-1953): Монография. 2-е изд., расш. и доп. М., 2011. С. 458, 462.

[2] „Csak Krisztust követem…”: Joszif (Petrovih) metropolita / «Я иду только за Христом…»: Митрополит Иосиф (Петровых), 1930 год / Публ., вступл. и примеч. А.В. Мазырина // Богословский сборник. 2002. Вып. 9. С. 405.

[3] A Moszkvai Patriarchátus hivatalos oldala szerint 1989-2011 között az Orosz Orthodox Egyház 1866 szentet kanonizált, köztük 1776 újvértanút és új hitvallót. (vö.:http://www.patriarchia.ru/db/text/65980.html).

[4] Цит. по: Хаустов В., Самуэльсон Л. Сталин, НКВД и репрессии 1936-1938 гг. М., 2010. С. 408.

[5] Акты Святейшего Тихона, Патриарха Московского и всея России, позднейшие документы и переписка о каноническом преемстве высшей церковной власти, 1917-1943 / Сост. М.Е. Губонин. М., 1994. С. 149.

[6] Стратонов И. Документы Всероссийской Патриаршей Церкви последнего времени // Церковный вестник Западноевропейской епархии. 1928. № 14. С. 30.

[7] Сергий (Страгородский), митр. Отношение Церкви к отделившимся обществам // Журнал Московской Патриархии. 1931. № 3. С. 5.

[8] Акты… С. 644.

[9] «Сов. секретно. Срочно. Лично. Тов. Тучкову»: Донесения из Ленинграда в Москву, 1927-1928 годы / Публ., вступл. и примеч. А. Мазырина // Богословский сборник. 2002. Вып. 10. С. 369.

[10] Акты… С. 636.

[11] Ugyanott. С. 883.

[12] ЦА ФСБ РФ. Д. Р-49429. Л. 151-152.

[13] [Польский] Михаил, свящ. Положение Церкви в советской России: Очерк бежавшего из России священника. Иерусалим, 1931. С. 52.

[14] Цит. по: Косик О. В. «Голос из России»: Путь церковного документа в русское зарубежье // Вестник ПСТГУ. II: История. История Русской Православной Церкви. 2007. Вып. 2 (23). С. 78-79.

[15] Акты… С. 538.

 

* Önszentelők – ukrajnai, nemzeti alapú egyházszakadás. A XX. század első felében tartott zsinatukon nem vett részt egy főpap sem, ezért úgy szenteltek maguknak püspököt, hogy a templomban található főpap karereklyéjét helyezték a felszentelendő papra. Innen az egyházi köztudatban elterjedt nevük: „önszentelők” – akik önmagukat szentelték fel – ford.megj.

** Karlócaiak – A Moszkvai Patriarchátus vezető köreiben, hivatalos sajtójában „karlócaiaknak” nevezték az emigráns orosz püspökök által létrehozott Külföldi Orosz Orthodox Egyház tagjait. A Külföldi Orosz Orthodox Egyház elöljárója, Antonij (Hrapovickij) metropolita és a Főpapi Zsinat a második világháborúig a jugoszláviai Karlócán székelt, ahol a Szerb Egyház vendégszeretetéből megkapták a volt metropolitai palotát. Innen a „karlócaiak” elnevezés. – ford.megj.

www.patriarchia.ru – a Moszkvai Patriarchátus hivatalos oldala

Reklámok