2012: az állami Nagy Terror évének 75. évfordulója.

Lidija Alekszejevna Golovkova, a történettudományok kandidátusa, a Szent Tyihon Orthodox Egyetem Legújabb Kori Orosz Egyháztörténelem Tanszék tudományos kutató részlege vezető tudományos munkatársának előadása. Elhangzott a a Szent Tyihon Egyetem által szervezett Teológiai Konferencián hangzott el. (2)

A szolovkai kivégzések nyomaira a Fehér-tengertől több ezer kilométerre is rábukkanunk: a Moszkvában kivégzettek tömegsírjainak helyszínein.

1937-ig a Szoloveci Monostorban szervezett Különleges Rendeltetésű Láger [Munkatábor] (SZLON) bizonyos változásokon esett át. Kezdetben teljes értékű koncentrációs tábor volt, a szigeteken székelő saját Igazgatósággal, majd a szárazföldi székhelyű BELBALTLAG (Fehér-tenger-Balti-tenger Láger) 8. részlege lett, míg végül 1937-ben börtönné alakították, nevét pedig SZLON-ról SZTON-ra [Különleges Rendeltetésű Szoloveci Börtön, a szó maga „nyögést” is jelent – ford. megj.] változtatták. A foglyokkal kezdték felépíttetni a nagy börtönkomplexumot.

Az új börtön igazgatója I. A. Apeter állambiztonsági őrnagy, segítője pedig P. Sz. Rajevszkij állambiztonsági kapitány lett. Őket jól ismerték a Szolovkin. Együtt érkeztek a szigetekre (3).

Annak ellenére, hogy a halálozási arány a Szoloveci Lágerben mindig nagyon magas volt, az 1937-es év különleges tragédiát jelentett, amivel kapcsolatban még sok megválaszolatlan kérdés létezik.

Jubileum

2012-ben van a 75. évfordulója az ország története egyik rendkívüli évének: az állami Nagy Terror évének, bár 1938-ban csak alig kevesebb honfitársunkat semmisítették meg. 1937 volt a forradalom 20. évfordulója és a Cseka-OGPU-NKVD [állambiztonsági titkosrendőrség] létrehozásának 20. évfordulója.

Az országban nagy jelentőséget tulajdonítottak a jubileumoknak, különösen az ilyeneknek. Eszközöket és emberi életeket nem kímélve készültek rájuk. Ez az év még az új, 1936-ban megjelent Sztálini Alkotmány alapján megválasztandó új legfelsőbb tanácsi választások éve is volt. Az állami „tisztogatás” hatalmas méretei nyilvánvalóan kapcsolatban álltak ezekkel a dátumokkal, a felszínen túl pedig az elkerülhetetlenül közeledő háborúval, valamint Sztálin állami és személyes terveivel, amelyekről csak bizonyos valószínűséggel találgathatunk.

A „meg nem történt” népszámlálás

Az 1937-es népszámlálást hirdető plakátAz év rosszul kezdődött. Az 1937. január 6-án tartott egynapos népszámlálás eredményei a vezér valódi dühét váltották ki. Nem elég, hogy véleménye szerint, 8-10 millióval kevesebb embert számoltak meg, mint kellett volna, ami közvetlen kapcsolatban állt a kuláktalanítással és az országban szándékosan kiprovokált éhínséggel. Ráadásul, mint ismert, a vallás kérdésére 55,3 millió ember, vagyis az ország lakosságának 56,7 %-a hívőnek nevezte magát. Hiszen a Harcos Istentelenek [ateisták] Szövetsége az ország vezetőinek elvárását kifejezve azt ígérte, hogy éppen az 1937-es lesz az az év, amelyben „isten nevéről el fognak felejtkezni az egész Szovjetunió területén”.

A népszámlálás eredményeivel szovjet módon jártak el: úgy határoztak, hogy meg nem történtnek tekintik. Az új népszámlálást 1939-re tűzték ki. Bár a népszámlálás eredményeit titkosították, néhány botrányos hír mégis kicsúszott a sajtóban. Ezek nyilvánosságra kerülése után írta a „Pravda”:

„A nép ellenségei mindent megtettek azért, hogy eltorzítsák a lakosság valódi számát. Kártékony utasításokat adtak a számlálóknak, aminek következtében az állampolgárok nagyszámú csoportjai nem kerültek fel a népszámlálási listákra” (4).

Az „Agitátor feljegyzései” újságban a következő jelent meg:

„…A népszámlálás ügyét a nép megvetett ellenségei torpedózták meg – a fasizmusnak a vezetőséghez hozzáférkőző trockista-buharinista ügynökei… A dicső szovjet felderítés, élén a sztálini népbiztossal, N. I. Jezsov elvtárssal, szétverte az árulók kígyófészkét a szovjet statisztikai hivatal apparátusában”  (5).

A népszámlálási eredmények 1937. májusában történt feldolgozása után csak Moszkvában 74 embert végeztek ki és hamvasztottak el a Doni-krematóriumban, köztük az ország hét legfőbb statisztikusát – a statisztikai hivatal osztályvezetőit. Ezen kívül még a Goszbank [Állami Bank], a Goszznak [Állami Pénzverde] és a Goszplan [Állami Tervhivatal] népszámlálással közvetetten kapcsolatban álló hivatalnokai közül majdnem százan a „Kommunárka” [a volt Jagoda-dácsa] földjében, 911-en pedig a Butovói Lőtéren fekszenek.

Nem csak a statisztikai hivatal legfőbb vezetői, de az egyszerű statisztikusok, a népszámlálási íveket kitöltő számlálóbiztosok (ők 1 millió 250 ezren voltak) is rettenetes büntetésben részesültek. Az országban több ezer embert büntettek meg. (Előreszaladván, elmondom, hogy az 1939-es népszámlálás megrázkódtatások nélkül zajlott: a lakosságszámot már előre meghatározták; a vallásról pedig egyszerűen nem kérdeztek).

A „Választások” művelet

A Szovjetunió Legfelsőbb Tanácsa tagjainak az új, 1936-ban megjelent sztálini Alkotmány szerint tartandó választását 1937. december 12-re írták ki. Nehéz megítélni, hogy Sztálint mi mozgatta, de kezdetben alternatív választást készítettek elő, a választószelvényeken három jelölt neve szerepelhetett. Hogy ne történhessen semmilyen váratlan esemény, az ország vezetése úgy vélte, hogy csak a rezsimhez hű, kipróbált emberek vehetnek részt a választásokban.

Az 1937-es „tisztogatás” hatalmas méretei közvetlen kapcsolatban állnak ezekkel a dátumokkal. Sok mindent megtettek már az ellenfél semlegesítésére: 1936-ban zajlott az 1. moszkvai par, 1937-ben a 2. moszkai per, már letartóztatták a 3. moszkvai per szereplőit is.

Ekkorra már minden jelentős politikai közszereplőt megsemmisítettek. 1937. májusában tartották a Vörös Hadsereg „katonai-fasiszta összeesküvéssel” vádolt legfelsőbb vezetésének képviselői elleni nyilvános pert, amelynek vádlottjai között volt három a hadsereg akkori öt marsallja közül.

Február-márciustól kezdve kezdték kidolgozni az állampolgárok kevésbé veszélyes, de annál népesebb csoportja, a mindenféle „szovjetellenes elemek” megsemmisítésére irányuló akció kidolgozását.

Kvóták

A csekisták 1937-es feszült munkáját számos kitüntetés átadása kísérte. Még a tisztogatás megkezdődése előtt, amolyan megelőzésképpen, az NKVD munkatársai számos kitűntetést, többek között Lenin-rendeket kaptak, amelyeket korábban csak rendkívül különleges esetekben osztottak ki.

Mint ismeretes, a nagyon alaposan kidolgozott repressziós kampány az országban augusztus 5-én kezdődött és a tervek szerint négy hónap alatt, 1937. decemberéig be kellett fejeződnie (a lengyelek esetében ez novemberben, a „harbiniak” esetében december 25-én fejeződött be). Az NKVD Jezsov [a titkosrendőrség parancsnoka] által aláírt parancsai kimondottan hangsúlyozzák, hogy az 1. [kivégzendők] és 2. kategóriák kvótái csökkenthetők, de nem növelhetők.

„A számok bármiféle önálló növelése megengedhetetlen”  – áll a kategorikus utasítás a No. 00447-es parancsban [8]. „De… „olyan esetekben, amikor a helyzet a jóváhagyott számok növelését követeli”  – tesz mégis engedményt a parancs, – „a köztársasági NKVD népbiztosok és a helyi UNKVD parancsnokok kötelesek megfelelő indoklással benyújtott kérvényt beadni” .

Emberileg megmagyarázhatatlan, de Moszkva, Leningrád, és a vidéki régiók már augusztusban, a kampány legelején kérelmezni kezdték a kvóták növelését (a szibériai régiók néha 8-10-szeres növelést kértek). A központ – vagyis Sztálin nem ellenkezett.

Csupán Moszkvában a műveletre kijelölt négy hónap során a fennmaradt dokumentumok szerint 14 334 embert végeztek ki, vagyis a kvótát a kezdeti tervezett számhoz képest majdnem kétszeresére emelték (6). A kvóták emelésére folyamatosan érkeztek a kérelmek.

Egyetlen esetben sem fordult elő olyan, hogy az 1. kategóriát 2. kategóriára változtatták volna, vagyis enyhítettek volna a büntetésen. Az 1. – „kivégzés” kategória kvótája emelését legtöbbször a„választásokra való felkészüléssel kapcsolatban” indoklással kérelmezték.

Kivégezni!

Az év során a különféle gyűléseken és rendezvényeken folyamatos volt a „nép ellenségeinek” gyalázása. A megkínzottakról és kivégzettekről így írtak:

„Mind megfizettek mocskos életükkel azért, hogy megpróbálták vérbe fojtani a szocializmus legboldogabb országát!”

Trockij, aki ekkoriban már száműzetésben élt külföldön, volt elvtársairól, az ilyen propaganda-szövegek szerzőiről írta:

„Többségük halálra ijedt, egyúttal pedig elsátániasult vak.”

Az „elsátániasult vakok” írásai alatt, sajnos, sok ismert tudós, művész, különösen irodalmár, aláírása szerepelt: nem csak Alekszej Tolsztoj, Marsak, Fegyin, Visnyevszkij, Fagyejev, Leonov, Solohov, Szimonov, de… Tinjakova, Bábel, Platonov, Olesa, Paszternák, Zoscsenko, Groszman, Pausztovszkij nevei is…

A németek megbüntetéséről kiadott Nº00447-es számú parancsot követték a lengyelek, a harbiniak, a lettek, a „nép ellenségei családtagjai” elleni repressziókat elrendelő parancsok. A művelet pontosan a kijelölt időpontban kezdődött. Nem sokkal később, 1937. augusztus 16-án a tervszámokat elküldték a börtönöknek is. Megjelent Ny. Jezsov Nº59190. sz. különleges direktívája is. A Leningrádi UNKVD által a Szoloveci Börtönnek küldött direktívában a következők álltak:

„Augusztus 25-vel meg kell kezdeni és két hónapos határidő alatt el kell végezni a GUGB börtöneiben fogvatartott legaktívabb ellenforradalmi elemek represszálását… A Szoloveci Börtön repressziós kvótája 1200 főben lett megállapítva.”  [7]

A börtönvezetés – személyi akták, vallomások, operatív jelentések alapján – gyorsan összeállított egy 1116 személy nevét tartalmazó listát, amelyet a leningrádi vezetés, L. M. Zakovszkij UNKVD népbiztos és helyettese Garin (I. N. Zsebenev) hagyott jóvá [9].

Az első 1116 (ténylegesen 1111) fő alkotta az első, az ún. Nagy Szolovkai Menetet. A foglyokat azzal az indokkal, hogy Kembe viszik őket, uszályokra rakták, majd soha senki nem látta őket többé…

Hosszú évekig úgy vélték, hogy az uszályokat az emberekkel együtt a Fehér-tengerben elsüllyesztették. Csak 1995. júliusában találták meg az Archangelszki Körzet UFSZB [a mai orosz állambiztonsági szolgálat – ford. megj.] levéltárában az 1111 személy nevét tartalmazó listát és azokat a dokumentumokat, amelyek alapján úgy vélhetjük, hogy a foglyokat a Szolovkiból mégis a szárazföldre vitték, és valahol Povenyec és Medvezsjegorszk között kivégezték.

Nem kevés idő kellett ahhoz, hogy néhány lelkes kutató megtalálja a Nagy Szoloveci Menet kivégzésének és eltemetésének helyszínét. A helyet a közeli vízmosás alapján Szandramohnak nevezték. A második és harmadik Szoloveci Menetről csak annyit tudunk, hogy 509 és 198 emberből állt, és hogy a második menetet valószínűleg Leningrádban, a harmadikat pedig, amelyet nem végül nem indítottak útnak, valószínűleg a Szolovkin végezték ki.

A Nagy Szoloveci Menet áldozatainak csontjai. Szandarmoh. 1997-es kihantolás

Az 1937-es évben nagyon meleg volt a tél, ezért egészen az új esztendőig lehetséges volt a hajóforgalom. A második menetet december 8-án indították el a Szolovkiról.

Az uszályon a több mint ötszáz foglyot kísérő csekisták a leningrádi UNKVD parancsnokának címezve egy titkos levelet is vittek:

„A Szoloveci Börtönből érkezőket – kivégezni!”

Úgy tartják, hogy ebben a második Szoloveci Menetben volt az az ember is, amelyre bármely ország és bármely korszak büszke lenne: Pavel Florenszkij atya – pap, tudós és költő. A dokumentumok szerint azonban december 9-én végezték ki. Aligha volt lehetséges, hogy a menet már az elindulását követő nap megérkezett Leningrádba. Tehát itt még sok megválaszolatlan kérdés maradt.

A harmadik menet már nem indult el a Szolovkiról. Őket 1938 februárjában végezték ki. A kivégzés helyét, a kutatók többéves erőfeszítései ellenére, még nem sikerült meghatározni.

Különleges kegyetlenséggel

Azonban a szandarmohi kivégzések képe fokozatosan kezdett körvonalazódni. Minket már aligha lepnek meg a részletek. A szandarmohi kivégzések azonban az eljárás kegyetlenségével és valamiféle felfoghatatlan szándékos barbarizmusával mégis döbbenetes. Arról, hogy mindez hogyan történt, A. Ja. Razumov számolt be, aki áttanulmányozta az ítéletvégrehajtók által készített, az események leírását tartalmazó aktákat.

A tömeges kivégzések végrehajtására a medvezsjegorszki operatív brigádot 1937. augusztusában szervezték meg. Ezt a Belbaltlag [Fehér-tenger-Balti tenger Láger] 3. részlegének [lágerőrség] 30 tagja alkotta. Voltak köztük volt foglyok, sőt még büntetésüket töltő foglyok is. Egyesek az erdőben végzett előkészítő munkáért, mások a halálra ítélteknek a kivégző helyre indítása felkészítéséért, megint mások a foglyok kíséréséért, végül pedig az ítéletek végrehajtásáért feleltek. Voltak köztük gépkocsivezetők és szolgálati kutyás őrök. Mindannyian titoktartási kötelességet vállaltak, amit aláírásukkal igazoltak. Ez egy szokásos eljárás volt, és megsértése a legmagasabb büntetési fokozatot – halálbüntetést – vont maga után. Az operatív brigád a foglyoknak a kivégzőhelyre történő szállításához két tehergépkocsival, valamint egy személygépkocsival rendelkezett.

A leningrádi operatív brigád – amelyet a Leningrádi Terület egyik UNKVD parancsnoka, I. R. Matvejev állambiztonsági kapitány vezetett – megérkezése után csatlakozott a medvezsjegorszkihoz.

A Medvezsje Gorában az ítéletek végrehajtásához használatos szokásos eszközök közé tartozott a kötél, amivel a halálraítéltek kezét és lábát megkötözték és az ellenkezőket megfojtották. Bondarenko helyi csekista „személyes fegyverként” használt még egy kb. egy méter hosszú vasrudat is, amelynek egyék fele éles kopjában, a másik vége pedig egy fejszefejben végződött, amolyan házi készítésű jégcsákány volt.

Matvejev a szokásos medvezsjegorszki procedúrát kiegészítette a leningrádi „tapasztalatokkal”. Utasítása és vázlatai alapján készítették el azokat a kerek nyírfa bunkókat, amelyeket Medvezsje Gorában „ökölcsapásnak” vagy „taglónak” neveztek és a foglyok „semlegesítésére” használtak. A kétkilós „taglóval” végrehajtott fejbecsapás után az emberek többsége elveszítette az eszméletét. Néha egyszerűen ezzel végezték ki az elítéltet. Nem kevésbé veszélyes volt a vasrúd is. A legkisebb ellenállás esetén használták ezeket az eszközöket.

Mindenkit és ok nélkül vertek: egyszerűen félelemből, attól való félelmükből, hogy a foglyok fellázadnak, rájuk támadnak vagy elszöknek. Azért is vertek, mert ez volt a szokás: az ellenséget minden pillanatban ütni kell, valamint azért is, mert állapotuk sajátos neuraszténikus pszichózis állapota volt, amely során gyakran elveszítették az önuralmukat. Hiszen mindegyikük nap mint nap emberek tucatjait és százait gyilkolta meg. Végül pedig saját kényelmük miatt is vertek, hogy a tömegsírhoz minél kevesebb élő embert kelljen kivinni.

Moszkvában a Butovói Lőtérre menet olyan rabszállítókat használtak, amelyben a kipufogógázt az emberekkel megrakodott utastérbe vezették, Petrozavodszkban ún. „nyakkendőket” használtak – vagyis megfojtották a foglyokat (ez utóbbi eljárás leginkább a szibériai régióban volt elterjedt). Vagyis az ítéletek végrehajtásakor egyáltalán nem mindig használtak fegyvert (a lőszerekkel való takarékoskodásért pénzjutalom járt).

A Belbaltlag izolátoraiban 200-300 ember várt a kivégzésre. A foglyokat „adatellenőrzése” után fehérneműre vetkőztették, majd a „kézkötő” és „lábkötő” nevű helyiségekben megkötözték őket. Ezután egy „várónak” nevezet teremben helyezték el őket. Amikor összegyűlt 50-60 ember, az őrök a hátukon – mint valamilyen zsákokat – a teherautók rakterébe dobálták a megkötözött embereket.

Minden gépjárművet egy négyfős konvoly és egy kutyás őr kísért. A teherautók és a kísérő személygépkocsi az izolátor kapujától indult. A foglyok közül egy sem térhetett vissza.

Medvezsje Gorában az ítéleteket legtöbbször I. A. Bondarenkó, a szökések ellen küzdő 5. részleg vezetője és A. F. Sondis, a 3. részleg helyettes vezetője (1939-ben mindkettőjüket kivégezték Petrozavodszkban) hajtotta végre. A személygépkocsiban utazott általában az egyik vezető, aki részt vett a kivégzésben. A munkáért különleges kiegészítő illetményt kaptak: 180 rubelt az erdei előkészítő munkákért, 240 rubelt kaptak a sofőrök és a konvojt kísérő őrök. A végrehajtók 260 rubel juttatásban részesültek.

A Medvezsjegorszk és Povenc közötti erdőben dolgozó csapat korábban a lágy homokos talajban mély négyszögletes gödröket ásott. A feltárás során 236 kivégzőgödröt találtak. A gödrök körül máglyákat raktak – a konvoj melegítésére és az éjjeli világítás érdekében. A gépkocsik a gödrökig tolattak. Közvetlenül a gödrökbe lőtték az embereket, rétegesen, míg meg nem teltek. A gödröknél dolgozott Matvejev, Alafer, Bondarenko és Sondis.

A kivégzések után a gépjárművek visszatértek az izolátorhoz. Éjjelente többször fordultak. Az utolsó menetben az izolátorban meggyilkoltakat vitték ki a gödrökhöz. Reggel négy körül fejezték be a műveletet.

A szandarmohi lista

A szandarmohban kivégzett Nagy Szoloveci Menet tagjainak listája csak annyiban azonos a többi hasonló listához, hogy a rajtuk szereplők többsége egyszerű munkás és parasztember volt. Egyébként a szandarmohi lista erőteljesen eltér a többi ilyen listától.

Nincsenek közöttük sem politikusok, sem pártaktivisták. Az emberi élettel szembeni minden kegyetlenséget és szentségtörő gyalázatot itt a tudomány és a kultúra embereinek kellett elviselniük. A listán számos mérnök, felsőfokú végzettségű tisztviselő, közgazdás, agronómus, különféle egyetemi tanárok szerepeltek. Nagyon sok volt köztük az iskolai tanár, irodalmár, újságíró.

Köztük volt V. V. Gelmerszen, II. Miklós cár könyvtárosa, Bobriscsev-Puskin, a híres ügyvéd és sokan, sokan mások. Többségében moszkvaiak és leningrádiak.

A szolovkától a szandarmohi tömegsírokig vezető keresztutat végigjárók között voltak papok is: a napjainkra kanonizált Damiján (Voszkreszenszkij) kurszki érsek, Petr (Rudnyev) szamarai érsek, aki a 20 években a Szimonov-monostor elöljárója volt, és aki azért került vissza a Szolovkira, mert magánál tartotta a represszió áldozatául vált papság neveinek listáját, Alekszij (Buj) voronyezsi püspök, akit 1981-ben kanonizált a Külföli Orosz Orthodox Egyház, Irinarch (Beljavszkij) szerzetespap, Petr Baranovszkij pap Szerpuhovból, Nyikoláj Rozanov atya Lenigrádból stb.

Anatolij és Viktor Klinge, a 1920-ban és 1921-ben született testvérpár, Petrográdi születésűek, nagy reménységű festőművész és zongoraművész voltak. A testvéreket azzal az indokkal tartóztatták le és küldték Szolovkiba, hogy egy fehér tiszt gyermekei és templomi kórus énekesei voltak.

A tömegsíroknál vagy az izolátorban kivégzettek között voltak katolikus papok is, egyikük a Római Akadémia végzőse, egy törökországi grúz-katolikus monostor elöljárója, Joo Vatmalasvili atya volt.

A hóhérok sorsa

A Szoloveci Menet kivégzése október 27-én kezdődött, majd négynapos szünetet tartottak, mivel Matvejev az egyik fogoly szökése miatt kiborult és leitta magát (a foglyot hamarosan letartóztatták és kivégezték). November elsejétől folytatódtak a kivégzések és november 4-ig tartottak. A művelet végén egyes hóhérokat kitűntettek (decemberben, egy hónappal később), másokat pedig letartóztattak.

A Leningrádi Terület UNKVD 1937. december 20-i parancsával az „ellenforradalom elleni harcban tanúsított önfeláldozó munkájáért” értékes ajándékkal – egy gramofonnal és lemezekkel – tűntették ki a Szoloveci Menet legfőbb hóhérát, Matvejevet; az operatív brigád Matvejevvel dolgozó más tagjait pedig Korovin pisztollyal és órával tűntették ki.

A Szoloveci Menet megsemmisítésében részt vett, vagy azzal kapcsolatban állók többségét letartóztatták és Moszkvába vitték: a moszkvai Nyikoláj (Luka) Antonov-Griszjukot, az SZSZSZK GUGB NKVD 10. (börtön) részlegének vezetőjét, és még egy moszkvait, Jakov Markovics Vejnstokot, a Vízi-közlekedési Népbiztonság helyettes népbiztosát, az állambiztonság őrnagyát. Letartóztatták a Karagandai Lágerból kimondottan a Szoloveci Menet megsemmisítésének műveletére átirányított Vszevolod Mihajlovics Krukovszkojt; letartóztatták és Moszkvába vitték B. P. Pozernet, a Leningrádi Területi ügyészt, a Trojka tagját. Őket Moszkvában mind elítélték és kivégezték és a volt Donszkoj Monostor temetőjében létesített krematóriumban hamvasztották el őket, mint kémeket és diverzánsokat.

Mindnyájukat a későbbi években rehabilitálták.

Néhány esetben a magasabb rangú NKVD tisztek esetében a letartóztatás úgy történt, hogy az illetőket „előléptetés” vagy „kitűntetés” címen Moszkvába rendelték.

A Szoloveci Menet megsemmisítésének legfőbb végrehajtóját Matvejevet Berija utasítására másfél évvel később, 1939 márciusában tartóztatták le. A Leningrádi Terület UNKVD parancsnoka, A. Polikarpov, akinek aláírása szerepel a kivégzési parancsokon, meghallván Matvejev letartóztatását, főbe lőtte magát.

Valószínűleg elhamarkodottan cselekedett. Matvejev sorsa ugyanis, másokkal ellentétben, végül kedvezően alakult. Az NKVD katonai tribunálja a BTK 193-17a pontja alapján 10 év Javító-Munkatáborra ítélte. Ügyét azonban a Szovjetunió Legfelsőbb Bíróságának Katonai Kollégiuma felülvizsgálta és az ítéletet 3 évre mérsékelte. Kitüntetéseit nem vették el. A Volgolagban töltötte büntetését, de idő előtt szabadult.

A háború idején az UNKGB belső börtönének vezetője volt, korábbi kitüntetési mellé megkapta a Lenin-rendet is. Brezsnyev idején halt meg természetes halállal.

Garint azonban 1938 tavaszán a lágerparancsnok Karéliába tette át. 1940-ben halt meg furcsa körülmények közt, de tiszteletadással temették el Moszkvában a Novogyevicsi-temetőben.

Rajevszkijt L.P. Berija engedélyével tartóztatták el mint „a Szolovec szigetének lágerlakói között létrejött ellenforradalmi felkelő szervezet egyik vezetőjét”. Büntetését az Unzslagban töltötte mint az egyik büntetőrészleg izolátorának vezetője. Rehabilitálása után alezredes címet kapott.

Az 1960-as években a szolovkai kivégzésekben betöltött aktív szerepe miatt pártfelelősségre próbálták vonni – hiszen Rajevszkij személyesen írta alá a Trojkák által azonnali kivégzésre ítélt szolovkaiakról szóló minden jelentést, de ügyét végül elkenték.

Az 1937-es Nagy Szoloveci Menet megsemmisítésében részt vevő néhány személy Moszkvában, a „Kommunárka” közös sírokban lett eltemetve.

Köztük van I. A. Apeter állambiztonsági őrnagy, a Szoloveci Börtön vezetője, akit a „lett kém-fasiszta szervezet” résztvevőjeként végeztek ki (egyedül őt nem rehabilitálták). A Szoloveci Börtön élén őt váltó I. K. Kóllegov állambiztonsági kapitányt 1939. május 7-én tartóztatták le mint „a Szolovec-szigeten működő szovjetellenes felkelő-terrorszervezet tagját”. A Szovjetunió Legfelsőbb Bíróságának Katonai Kollégiuma őt halálbüntetésre ítélte. 1941. július 28-án Moszkvában végezték ki. 1959-ben rehabilitálták.

A választások

Eljutottunk 1937. december 12-ig, addig a fontos határpontig, ami jelentős mértékben oka volt az 1937-es véres mészárlásnak, a Legfelsőbb Tanács-i választásokig.

Igaz, a tervezett alternatív választásokból nem lett semmi, a már kinyomtatott szavazólapokat bezúzták és egyjelöltes szavazólapokat nyomtattak. Ez a gyakorlat vált általánossá a Szovjetunió teljes fennállása idején. Vagyis a „kétes elemek” ellen irányuló tisztogatás, az egész 1937-es grandiózus akció feleslegesnek bizonyult.

1937. december 20-án, a „Csekisták napján” [FIGYELEMRE MÉLTÓ, hogy napjainkban is megtartják: „Az oroszországi állambiztonsági dolgozók napja” néven] a moszkvai Bolsoj Színházban ünnepelték az NKVD szervek fennállásának 20. évfordulóját. Másnap a kitüntetettek listája olyan hosszú volt, ami sem korábban, sem ezután nem fordult elő. A „Vörös Zászló” újság 392 nevet jelentetett meg. A „szocialista rendszer megszilárdításáért folytatott harcban különleges érdemeket szerzettek” listájában csak neveket jelentettek meg, tisztség és rang nélkül. Akkoriban ezek a nevek semmit nem jelentettek a szovjet embereknek: most már sokakat ismerünk: többségük az 1937. második fele kivégzéseinek végrehajtói közé tartozott.

Közéjük tartozott a Szovjetunió vezető hóhérja, Petr Maggó, aki a háború előtt halálra itta magát. Ernst Macs (később „skizofrénia” diagnózissal nyugdíjazták), Ivan és Vaszilij Sigalev, Feldman, Antonov, Szemenichin, Jakovlev, V. M. Blohin, aki minden kivégzési akcióban részt vett.

Az NKVD „Kommunarka” tömegsírjába kerültek azok is, akik a GULAG megteremtésének kezdeteinél álltak. 1923-ben adta ki az Összoroszországi Végrehajtó Bizottság (VCIK) a Szoloveci Kényszermunka Tábor létrehozásáról szóló rendeletét. Ezt A. I. Rikov, a Népbiztosok Tanácsának helyettes elnöke (10) és N. P. Gorbunov, a Népbiztosok Tanácsának hivatalvezetője írta alá (11).

„…Minden földterületet, épületet, ingó- és ingatlan vagyont, amelyek korábban a volt Szoloveci Monostor tulajdonába tartoztak… térítésmentesen átadni az OGPU-nak…”  – áll a titkos dokumentumban.

A rendelet, I.SZ. Unsliht GPU helyettes elnök által aláírt mellékletében a következőket olvashatjuk:

„…Az új Szoloveci Tábor létrehozása, amelyben előre láthatólag 8000 ember kerül elhelyezésre… az elítéltek nagy számú folyama miatt vált szükségessé” .

14-15 évvel később e három magasrangú személyt letartóztatták és kémkedéssel vádolva őket, kivégezték. Mindhármukat G. G. Jagoda volt nyaralójánál, a „Kommunárkában” temették el.

Ide került a Szovjetunió Legfelsőbb Bírósága helyettes elnöke, a Központi Végrehajtó Bizottság tagja, A. P. Szmirnov is, aki a szoloveci Szavvatyij-szkiti politikai foglyai kivégzése utáni 1922-es bizottságot vezette, amely elismerte a fegyverhasználat jogosságát a fegyvertelen emberekkel szemben. Itt temették el F. I. Ejhmanszot, a GUGB NKVD különleges osztályának helyettes vezetőjét is, aki engedélyt adott a Szavvatyij-szkitiben fogva tartottak kivégzésére.

Gleb Bokij nélkül egyetlen komoly esemény sem történhetett a Szolovkán; régi családból származott, amelyről említés történik a Rettenetes Iván és Kurbszkij-herceg közötti levelezésben is. A szemtanúk szerint Bokij „tipikus rendíthetetlen kommunista volt, kitűnő műveltséggel, jellemében a kegyetlenség elemeivel”. Őt is letartóztatták 1937-ben. Különleges eljárás során végezték ki, az egyik ún. Sztálini Lista alapján és egy moszkvai kreamtóriumban hamvasztották el.

Összegezvén az 1937-es évet, többek között a meggyilkolt papok tekintetében is, Jezsov, nem is sejtve, hogy két hónap múlva bekövetkezik az ő bukása is, így beszélt:

„…nem emlékszem, melyik elvtárs jelentette; amikor elkezdték az új felmérést, kiderült, hogy még 7 vagy 8 archimandrita járkál nála… hiszen minden szerzetest az ördöghöz küldtek. Mit mutat mindez? Miért nem végezték ki már régen ezeket az embereket? Ezek nem akármilyenek, hanem, ahogy mondani szokás, archimandriták (nevetés a teremben). Ők a szervezetők, még a végén valamit csinálnak holnap…”

Majd így folytatta:

„…Tehát kivégeztek másfélezret és ebben megnyugodtak, most pedig, amikor új számlálás kezdődik, azt mondják, óh, uram, újra kell. Mi a garancia, hogy egy hónap múlva nem kerülsz újra olyan helyzetbe, hogy újból ilyen mennyiséget kell bevinned…” (Az Ukrán SZSZK NKVD vezetői tanácskozásának jegyzőkönyve).

1938. februárja. Hatalmas kiegészítő kvótákat küldtek szét. A tömeggyilkosságok lendületből folytatódtak. Csak a Butovói Lőtéren február 17-én 562 embert végeztek ki, köztük 74 papot és más klerikust. Mint mindig, most is a legjobbakat…

Jegyzetek:

(1) A Nagy Terror kezdő dátumának a Kommunisták (bolsevikok) Összoroszországi Pártja Központi Bizottsága 1937. február 23 – március 3-i plénumát tekinthetjük, amelyen „a pártmunka hiányosságairól és a trockisták és más kétkulacsosak likvidálásáért hozandó intézkedések” címmel Sztálin tartott beszédet. Itt vezette be tézisét arról, hogy a „szocializmus építése során az osztályharc folyamatosan éleződik”.

(2) Az előadást a Szent Tyihon Orthodox Egyetem Hírmondójának hozták nyilvánosságra.

(3) 3 Чирков. Ю. А было все так… М., 1991. С. 164–167.

(4) Волков А.Г. Перепись населения 1937 года: вымыслы и правда. (Перепись населения СССР 1937 года. История и материалы /Экспресс-информация. Серия «История статистики». Выпуск 3-5, часть II. – М., 1990. C. 6–63.)

(5) Ugyanott

(6) Книга памяти жертв политических репрессий. Бутовский полигон. 1937–1938. Постоянная межведомственная комиссия Правительства Москвы по восстановлению прав реабилитированных жертв политических репрессий. В 8-ми вып. – М.: Изд. «Альзо», 1997–2008. Вып. 1. С. 349–352.

(7) Az 1937-ben Moszkvában kivégzett, eltemetett vagy elhamvasztott 14 334 személy között van: 10 695 személy, akiket a Butovói Lőtéren végeztek ki, 396 személyt a „Kommunárka” (Jagoda-dácsa) objektumban végeztek ki és temettek el, 3343 fő, akiket a Doni Monostor temetőjében létesített krematóriumban végeztek ki és hamvasztottak el.

(8) Ленинградский мартиролог. 1937–1938. Книга памяти жертв политических репрессий. – СПб., 1997. Т. 2. Ил. 78–79.

(9 ) Разумов А.Я. Скорбный путь соловецких этапов. Москва 2008 (Отрывки даются с незначительными сокращениями).

(10) A. I. Rikov (1881-1938) politikus, belügyi népbiztos, a Népbiztosok Tanácsa [szovjet bolsevik kormány] elnökhelyettese, V. I. Lenin utóda a kormányfői tisztségben. Letartóztatása előtt Hírközlési Népbiztos. 1937-ben a 3. moszkvai perben megvádolták. 1937. február 27.-én tartóztatták le. Kémkedés és ellenforradalmi szervezetben való részvétel vádjával 1937. március 15-én kivégezték. Az NKVD „Kommunkarka” (Jagoda-dácsa) objektumában temették el.

(11) N. P. Gorbunov (1892-1938), a Népbiztosok Tanácsának hivatalvezetője; később akadémikus, a Szovjetunió Tudományos Akadémiájának titkára, hegymászó, a Sztálin csúcs meghódítója, földrajzi és geodéziai expedíciók vezetője. 1938. februrár 19-én letartóztatták. A Szovjetunió Katonai Tanácsa kémkedés vádjával halálra ítélte. 1938. szeptember 7-én kivégezték. A „Kommunarka” objektumban temették el.

Forrás: http://www.pravmir.ru

Reklámok