Szent Anatolij Zsurakovszkij papvértanú: Ne csinálj magadnak bálványokat!

Ne csinálj magadnak faragott képet vagy hasonmást – ez a második parancsolat, amit az Úr adott nekünk. Ahogy az „Apostolok Cselekedeteiből” látszik, Pál apostolt Athénban megdöbbentette a sok bálvány látványa, amelyekkel lépten-nyomon találkozott. De megtalálta közöttük az „Ismeretlen Istennek” szentelt oltárt és hirdetni kezdte az akkoriban Athénban ismeretlen Istent: Jézus Krisztust. Mennyivel inkább megdöbbenne az apostol, ha napjainkban járná utcáinkat, tereinket, és látná, hogy Jézus Krisztus nevének hirdetése oly sok évszázada után is milyen sok bálványunk-istenségünk van, amelyek előtt hódol és csúszik-mászik napjaink embere. Borzalommal kell kimondanunk, hogy nem csak a nem hívők készítenek maguknak bálványokat-istenségeket, de megtalálhatók a mi házainkban is, sőt templomainkban is hódolnak a bálvány-istenség előtt.

Az Egyháztól eltávolodott emberek, az ún. „kritikusok” azt mondják, hogy az ikontisztelet bálványimádás. Ez azonban nagy tévedés. Az ikonok tisztelete a rajtuk ábrázolt őskép tisztelete. Mi a szentek előtt, az Istenszülő és Jézus Krisztus előtt borulunk le. Néha elég csupán rátekinteni a képmásra, hogy az emberi lélekben megjelenjen Annak képe, Aki érettünk szenvedett és a fájdalom ilyenkor gyakran alakul át annak tudatosítása örömteli érzésébe, hogy Ő létezik. Itt járt a mi bűnös földünkön, érettünk szenvedett, megváltott minket és feltámadott. Az Ő képmása oly hatalmas, oly szent, hogy természetes emberi tökéletlenségünknek köszönhetően nem vagyunk képesek ezt felfogni. A Megváltó több száz, különféle művészek által festett ikonját láttam már, de egyetlen ikon sem volt az Ő képmása mindent átölelő teljességének tükröződése. Képesek vagyunk megragadni egyik vagy másik vonását, de sohasem az egészet. Képmása szentségének, nagyságának, erejének teljességét – ismétlem, természetes emberi gyengeségünknek köszönhetően – nem vagyunk képesek felfogni a maga teljességében.

Azonban ezen természetes tökéletlenség mellett létezik még az Ő képmása szándékos eltorzítása is. Mire tanítják napjainkban gyermekeinket? Hiszen szándékosan torzítják el számukra Jézus Krisztus képmását és a kereszténység fogalmát. Azt mondják nekik, hogy a kereszténység – szolgaság, gyengeség, minden szabadság hiánya. Jézus Krisztus nevét idegenné, megvetetté teszik a gyermek számára, mondván, hogy csak képzelt személy. Ezen tanítás után a gyermekek nem képesek megismerni az Ő képmását az Evangéliumból sem, mivel nem támad fel bennük az vágy, hogy kinyissák azt. Ha a fájdalom pillanataiban tekintetük véletlenül Jézus Krisztus ikonjára is téved, nem ébred bennük újból hamis elképzelés Őróla? Ki magyarázza el nekik az igazságot, ha még napjaink egyházában is Jézus Krisztus eltorzult képmása előtt hódolnak? Jézus Krisztus idejében a templom szolgálói eltorzították az Úr képmását, miközben úgy gondolták, hogy Őt szolgálják, a valóságban azonban a saját maguk által alkotott bálványt szolgálták. Jézus Krisztus eljövetelekor nem voltak képesek felismerni Őbenne az ígért Messiást, akit olyannyira hirdettek a próféták, és kereszthalálra adták Őt.

Gonosz időket élünk napjainkban. Maga Jézus Krisztus mondta, hogy a második eljövetel előtt hamis krisztusok, hamis tanítók jelennek meg, majd végül megjelenik maga az antikrisztus. Próféciái már elkezdtek megvalósulni. Ismernünk kell az igazságot, hogy el ne tévedjünk. Annál is inkább, mivel az antikrisztus nem egy szokásos ember képében fog megjelenni, hanem egyházi ruhákba öltözködik és trónját nem valahol egy téren, hanem a szent helyen állítja fel, ott, ahol az Úr Jézus Krisztus trónja áll. Egy időben jó viszonyban voltam egy katolikus pappal. Sok órán át beszélgettünk, úgy tűnt, nagyon sok közös van a nézeteinkben, és kész voltam benne a testvért látni. De ahogy beszélgettünk, a pápaságról kezdett beszélni, és elmondta, hogy az Eucharisztia és a pápa egy és ugyanaz. Az Eucharisztiában Jézus Krisztus testét és vérét vesszük magunkhoz, a pápában pedig a hozzánk szóló Jézus Krisztussal találkozunk [ezt a XIX. századi pápa dogmát magyarázó elképzelést a XX. század első felében római katolikus körökben népszerű jezsuita szerző fejtette ki, könyve ismert volt az orosz teológusok előtt is – ford. megj.]. Ekkor megértettem, hogy nem egyirányba vezet az utunk. Örökre elváltunk.

Tehát, kinek higgyünk, hogy ne tévedjünk el? Olyannyira megszoktuk a tekintélyt, hogy nagyon gyakran azt tartjuk fontosnak, hogy ki megy az igazság után, nem pedig azt, hogy mi az igazság önmagában. Pál apostol azt mondja, hogy még ha angyalok is szólnának az igazság ellen, Jézus Krisztus tanításától eltérően, legyenek anathéma. E szavak szerint még ha a mennyek is nyílnának meg felettünk és tündöklenének fel, fényességben, csillogásban, és az angyalok hirdetnének Jézus Krisztus tanításával ellentéteseket, azzal a szilárd meggyőződéssel kell emlékeznünk Pál apostol szavaira, hogy nem angyalokat látunk, hanem kísérteteket, akik: anathéma. Az elmúlt évtizedben, de talán évszázadokban is, Egyházunk szintén szándékosan eltorzítja Jézus Krisztus képmását. Jézus Krisztus minden tanítása, egész földi élete a világgal való szembenállásra irányult, az Egyház szolgálói azonban, saját kényelmük érdekében, eltorzítják, megváltoztatják az Ő képmását, hogy elfogadható legyen a világ, a világi élet számára. A mai Egyház szolgálói, láthatólag, elfelejtkeznek Jézus Krisztus szavairól: „Felépítem Egyházamat, s az alvilág kapui sem vesznek rajta erőt”. Az Egyházat az Úr az emberek üdvösségére teremtette és maga az Úr menti meg. Az emberek szeretnék maguk megmenteni az Egyházat, méghozzá emberi eszközökkel, és ezért engedményeket tesznek, kompromisszumokat kötnek, kettőssé válnak, behódolnak a gonosznak, elfelejtkezvén, hogy Jézus Krisztusban, Akit mindnyájunknak követnünk kell, nem volt kettősség, egyszerre „igen” és „nem”, hanem csak „igen” és „ámin”. Jézus Krisztus jelleme – alázata és szelídsége – a Mennyei Atya iránti viszonyulásában mutatkozott meg, nem pedig akkor, amikor találkozott a rosszal. Napjaink Egyháza elfelejti, hogy Krisztus soha nem békélt meg a rosszal. Azért jött el, hogy eltörölje a rosszat. Jézus Krisztus szavaiban: „Jaj nektek, farizeusok és írástudók, fehérre meszelt sírok, viperák fajzata” – e szavakban nem szelídség és alázat hallatszik, hanem erő, hatalom, harag, ahogy a Heródesről mondott szavakban is: „Menjetek, mondjátok meg annak a rókának…”. Nem meglepő, hogy sok érzékeny lelkű ember, látván napjaink Egyházában ugyanazt az adás-vételt, ami Jézus Krisztus idején volt, az érmék pengését, a szolgalelkűséget, a hajbókolást, a hazugságot, a gyávaságot, az evilág hatalmasai kedvének keresését, a marazmust, ami magával ragadta a mostani Egyházat, megbotránkoztak és teljesen eltávolodtak az Egyháztól. Jaj a megbotránkoztatóknak. A Félelmetes Ítélőszék előtt rettenetes vádlókkal találják magukat szembe, azokkal, akiket megbotránkoztattak. Uram Jézus Krisztus, nem a szenvedésektől és fájdalmaktól való megszabadulásért könyörgünk hozzád, hanem azért, hogy taníts meg minket szeretni Téged, hogy csak Teelőtted hódoljunk, hogy megismerjük a Te valóságos [igaz] képmásodat és hűek legyünk hozzá, hogy ez a képmás és ez az igazság, amit Te az Evangéliumban hirdettél, éljen a szívünkben, hogy ez legyen pecsétünk a Félelmetes Ítélőszék előtt az antikrisztus pecsétjével szemben, és világosíts meg Uram mindenkit, akit megbotránkoztattak és minden botránkoztatót. Tiéd a dicsőség és a hatalom mindörökké.

Anatolij atya 1936-ban (fogságban készült kép)

Szent Anatolij Zsurakovszkij atya, újvértanú

(1897, Moszkva – 1937, Medvezsja gora – Szandarmoh, Karélia)

Pedagógus családban született. gyermekkorában sokat járt templomba és sokat imádkozott, bár szülei negatívan viszonyultak e törekvése iránt. A tifliszi (ma Tbiliszi, Grúzia) gimnáziumban orthodox kört alapított. Kijevbe költözésük után még gimnazistaként látogatta a Vallás-Filozófiai Társaság üléseit, tanulmányozta a szent atyák írásait. Ekkoriban nagy hatással voltak rá olyan kijevi tudósok, filozófusok és teológusok mint Vaszilij Zenykovszkij, Vaszilij Ekzempljarszkij, Pjotr Kudrjavcov.

1915-ben végezte el a gimnáziumot. 1915-1916-ban a Kijevi Egyetem történelmi-filológiai karán tanult. 1916-ban besorozták a hadseregbe. Egy vasúti században a katonák számára létesített iskolában fizikát és matematikát tanított. 1917-ben egészségi okokból leszerelték. 1917-ben a „Keresztény gondolat” c. ismert folyóiratban megjelentették több írását: „Az örök kínok kérdéséhez”(még 1916-ban írta), „Az eucharisztikus kánon korábban és ma”„A szeretet titka és a házasság szentsége”.

A kor ismert orthodox misszionáriusa, Szpiridon (Kiszljakov) archimandrita mellett segédkezett. 1918-ban vele együtt szervezte meg Kijev bolsevikok általi lövetésekor megsérültek segítését. 1920-ban fejezte be az egyetemet.

1920. augusztus 18-án szentelték pappá a Kijevi Barlangkolostor Nagyboldogasszony templomában. Kezdetben egy Kijev közeli faluban, Krasznogorkában szolgált, majd 1921-től a kijevi Szent Mária Magdolna árvaház házitemplomának papja lett.

Tehetséges igehirdető és egyházi író volt, több, ateistákkal folytatott disputában vett részt. Olyan orthodox közösséget teremtett, amelyet az egyházi élet iránt érdeklődő értelmiségi fiatalok látogattak. A közösség jótékonysággal, orthodox irodalom terjesztésével is, valamint a hívők ellen megindult üldöztetések dokumentálásával, adatgyűjtéssel is foglalkozott. Valentyina Jasznopolszkaja, aki akkoriban a közösség tagja volt, így emlékezett vissza Anatolij atyára:

„Anatolij kivételes, széleskörű műveltséggel rendelkező ember, hatalmas emberi vonzerővel és a szó adományával rendelkező pap volt. Kedd esti igehirdetései mindig nagyon sok embert vonzottak. A fiatalság különféle köröket alkotott: filozófiai köröktől kezdve játékkészítő, virágfonó és ajándékkészítő szakköröket, amelyeket eladtak és az ebből gyűjtött összeget a betegek, magányosok és szegények segítésére fordították. Egyházközsége tagjai számára az első keresztény évszázadok közössége jelentette az ideált. De érdeklődési körükbe tartozott Kant, Vlagyimir Szolovjov, Dosztojevszkij és Vszevolod Ivanov is. Létezett egy teológiát tanulmányozó csoport is. A gyermekeknek hittant tanítottak”.

A templom bezárása után a közösség egy új templomot kapott: az Aranyszájú Szent János templmot a Vallási-Felvilágosító Társaságnál. Azonban Anatolij atyát 1923-ban letartóztatták és májusban Krasznokoksajszkba száműzték, 1923 végén pedig ezt a templomot is bezárták. Anatolij atya 1923-1924-es száműzetése idején lakhelyén tartott Liturgiát, majd a helyi templomban is szolgálhatott. Ekkoriban írta a „Júdás” c. esszéjét. Letartóztatták és csak három hónap börtönfogság után szabadult.

Az általa alapított közösség 1930-ig létezett, a podoli Jóságos Szent Miklós templomban, ahol Alekszander Glagoljev atya volt az elöljáró. Ebben a templomban szolgált Anatolij atya is a száműzetésből való visszatérte után 1924 decemberétől. 1928-tól a Pavlovszkaja utcai Színeváltozás templomban szolgált, ahol Szpiridon (Kiszljakov) archimandrita volt a parochus. Valószínűleg ebben az évben írta „A tisbei Illés” c. esszéjét.

1927-ben Anatolij atya elítélte Szergij (Sztragorodszkij) metropolita deklarációját az orthodoxoknak a szovjethatalom iránti lojalitásáról. A joszifljánus mozgalom, a Szergij metropolita által kánonellenesen a tisztségéből elmozdított Joszif pétervári metropolitát követő irányzat, vezetője volt Kijevben. 1928. október 21-én mondott prédikációjában így beszélt:

„Egyházunkat megfosztották minden szabadságától… Egyházunk képviselői, akiknek kötelessége lett volna az Evangélium iránti hűség és tisztaság védelmezése, durván elárulták azt… Határozottan mondhatjuk, hogy kis létszámú Egyházunkban nem vagyunk egyedül. Főpásztori áldást nyertünk és számos püspök szólalt fel az Egyház legmagasabb képviselőinek tevékenysége és a [hatalom] kegykeresése ellen. Következésképpen Egyházunk egységes, folytonos, a kegyelmet a Szent Lélektől kapta… Mindnyájan az Egyetlen Uralkodónk, Parancsolónk és Főpásztorunk Jézus Krisztus ítélőszéke elé kerülünk. Csak egyetlen mentségünk lehet, hogy nem torzítottuk el az Ő tanítását, vétkeinket és bűneinket nem kentük Őreá, nem szennyeztük be tanítását.”

Anatolij atyát 1930. október 4-én letartóztatták. A kijevi Lukjanovka börtönben tartották fogva, majd Moszkvába vitték, ahol a Lubjankán és a Butirka börtönben raboskodott. 1931. szeptember 3-án halálra ítélték, amit tíz év lágerfogságra változtattak. Fogságát a Szvirszki Lágerben, Szolovkin és a Fehér-tenger csatornánál töltötte. 1931. februárjában letartóztatták a feleségét is, akit előbb a Butirka börtönben, majd 1931-1933 között szibériai lágerekben tartottak fogva.

1937. október 14-én Anatolij atyát a karéliai Medvezsja Gora egyik munkatelepén lefogták. Átvitték a Petrozavodszki börtönbe, ahol az NKVD rögtönítélő Trojkája 1937. november 20-án halálra ítélte. 1955-ben a rokonoknak azt a hivatalos értesítést adták, hogy 1939. október 10-én hunyt el „tüdőgyulladással súlyosbított tuberkulózisban”. A később előkerült levéltári adatok azonban azt bizonyítják, hogy Anatolij Zsurakovszkij atyát 1937. december 3-án éjjel 1 óra 15 perckor végezték ki Medvezsja Gorában (Szandormohban).

Anatolij atyát 1981-ben avatta szentté a Külföldi Orosz Orthodox Egyház Zsinata.

* * *

A fenti prédikáció a kijevi „Szellem és betű” (Дух и литера) kiadónak „Az Igazság tanúságtevői” sorozatában «Мы спасаемся Его жизнью» («Az Ő élete által üdvözülünk”) c. könyv egyik írása. A könyv elgondolkodtató előszavát Őboldogsága Vlagyimir, Kijev és egész Ukrajna metropolitája írta.

“Amikor az ember eljut abba a helyzetbe, hogy horizontális síkon minden út lezárult előtte, feltárul számára a felfelé vezető út”. E szavakat Alekszander Jelcsanyinov atya, a nagyszerű párizsi [valójában inkább nizzai, mert Alekszander Jelcsanyinov atya Párizsba költözése után hamarosan elhunyt – ford. megj.] lelkipásztor írta naplójában, és mindennél jobban jellemzőek Istennek egy másik emberére és egy másik helyzetre. Anatolij Zsurakovszkij kijevi atyáról van szó, aki nagyszerű igehirdető és teológus volt, és aki tanúbizonyságot tett Krisztus iránti hűségéről börtönfogságával és 1937-ben bekövetkezett vértanúhalálával.

Mindenek előtt két jellemvonás döbbent meg minket Anatolij atyában. Az első: lángolása. Igehirdetését olvasva felidéződnek bennünk az Apostol szavai: „A lelket ne oltsátok ki… [legyetek] lélekben buzgók [vagy «lángolók», „духом пламенейте» – ford. meg.] (1Thessz. 5, 19; Róm. 12, 11). Egész élete lángolás volt – a Krisztus iránti szeretet lángolása. Illett volna hozzá a Szerafim – „lángoló” név. De a tűz tulajdonsága az, hogy éget. Lángja felgyújtotta e szeretet lángját azon fiatal emberek szívében, akik körülötte összegyűltek a közösségben. Mindez azokban az években történt, amikor az országban a Krisztus és követői iránti gyűlölet és düh ezzel ellentétes szellemiségének tüze dühöngött.

A másik: rendkívül mély őszintesége. Mindaz, amit mondott, közvetlenül a szívéből fakadt, az Istenkapcsolat személyes tapasztalatából, a kínok tapasztalatából, a szeretet tapasztalatából. Mindet az Istennel, Krisztussal, az Egyházzal és a felebarátaival való mély személyes kapcsolatának tégelyében próbált meg és edzett meg. Éppen ezért szavai ellenálhatatlanul hatnak még évtizedekkel később is, egy teljesen más korszakban.

Anatolij atya szavait hallgatni fájdalmas: megsebez minket, mint a lelkiismeret elhallgathatatlan hangja, mivel a félig elfeledettre és elfojtottra emlékeztet, feltárja lelkünk félig behegedett sebeit. De éppen ez ad hatalmas szellemi örömöt a léleknek: az Úrral való megújuló találkozás örömét. Ezek valóban a lelkipásztor és vértanú szavai.

Igen, Anatolij atyát a szó teljes és eredeti értelmében nevezhetjük és kell vértanúnak neveznünk: „martirosz”, vagyis: tanúságtevő Krisztusról. A Megváltóhoz való első ifjúkori megtérésétől kezdve vértanú halála előtti utolsó leheletéig Arról tett tanúbizonyságot, Akit olyannyira szeretett a lelke, az örök élet Le nem nyugovó Napjáról, az Ő kétségtelen és érzékelhető realitásáról.

Éppen az ilyen tanúságtevőknek hála élhetünk ma szellemi [spirituális] életet, gyülekezhetünk a templomokban a Szent Liturgiára, fogadhatjuk örömmel a Húsvétot.

Áldja meg az Úr mindazokat, akik e könyv kiadásán munkálkodtak és annak olvasóit.

+Vlagyimir, Kijev és egész Ukrajna metropolitája

(Ford. KM)

Reklámok