Egy Antonij szurozsi metropolitával folytatott beszélgetésből (“Russzkaja Miszl”, 2000. június 8.)

Antonij szurozsi metropolita

Nagyon világos, erős érzés tölt el – illetve inkább sötét érzés – hogy belépvén a harmadik évezredbe, valamilyen sötét, bonyolult, bizonyos értelemben nem kívánt korszakba lépünk be. Ami az egyháziságot illeti, a hitnek meg kell maradnia a teljességében, de nem kell félnünk attól, hogy szabadon gondolkodjunk és szabadon fogalmazzunk meg véleményt. Mindez a maga idejében a helyére kerül; de ha a végtelenségig csak azt fogjuk ismételgetni, amit korábban, régebben mondtak, akkor egyre több és több ember fog eltávolodni a hittől (most nem csak Oroszországra gondolok, hanem az egész világra); és nem azért, mert korábban hibásan beszéltek, hanem azért – mert nem ugyanaz a nyelv és a megközelítésmód. Mások az emberek, mások az idők, másképp gondolkodnak. Úgy vélem, hogy Istenben kell gyökerezni és nem szabad félni gondolkodni és szabadon érezni. A „szabadon” nem jelent ’szabadgondolkodóságot’ vagy a múlt, a hagyományos iránti megvetést, de Isten nem rabszolgákat akar. Nem hívlak titeket rabszolgáimnak, barátaimnak nevezlek benneteket… Úgy gondolom, hogy ez rendívül fontos: hogy gondolkodhassunk és megoszthassuk Ővele. Nagyon sok minden létezik, amit megoszthatunk Ővele abban az új világban, amiben élünk. Ezért nagyon jó és nagyon fontos: szabadon gondolkodni, az alkalmazkodás kényszere nélkül; arra van szükség, hogy az emberek gondolkodjanak, széles látókörrel gondolkodjanak és írjanak.

Az Egyház gyakran – a papságra és azokra az emberekre gondolok, akik tudatos világiaknak tartják önmagukat – megfélemedett, fél, hogy ha tesz valamit, az „nem igazinak” bizonyul. Mindazon évek után, amikor nem volt lehetőség szabadon gondolkodni és egymással beszélni, és mintegy meghaladni a XIX. századot, nagyon sok a félelem és az a vágy, hogy kizárólag csak azt ismételjük, ami már ki lett mondva, és ami úgymond az egyházi nyelvvé és egyházi gondolattá vált. Ennek előbb vagy utóbb meg kell változnia.

Az Egyház tehát ma olyan korszakban van, amikor, úgy vélem, egyrészről igyekszik rendkívül tradicionális lenni; másrészről az emberek mégsem felkészültek erre, ráadásul vannak, akik gondolkodni kezdenek – és nem segítenek nekik gondolkodni (összességében beszélek, nem konkrét emberekről). Nem szalasztjuk-e el a pillanatot, a lehetőséget, hogy egyházszervezetből Egyházzá váljunk…?

Magam most egy olyan határvonalhoz értem, amikor tudósságot vagy teológiai képzést nem kaphatok, nem tökéletesedhetek ebben; csak arról szeretnék beszélni, ami megért a lelkemben. Ha forma szerint ez elfogadhatatlan is, tartalma szerint úgy gondolom, nem elfogadhatatlan. Úgy gondolom, hogy a tartalmi lényeg szerint nem távolodok el az Egyház szellemiségétől, a szent atyák szellemiségétől stb., de más nyelven beszélek, más embereknek. Úgy gondolom, hogy ugyanezt mondták sok atyáról is. Vegyük akár Alexandriai Kürilloszt, de egy sor másról is: „újítások, fantazmagóriák”… Ezek a szavak akkoriban nem léteztek, de a viszonyulás, megközelítés létezett. Úgy gondolom, hogy most az Egyház elhúzódó krízisben van…

Amikor megszűnt a Szovjet Oroszország mint olyan, vagy a patriarchának, vagy valaki másnak azt írtam: ne várjanak gyors változásokat az emberek tudatában. Most az történik, ami akkor történt, amikor a zsidók elhagyták Egyiptomot. Kijutottak a szabadságra, a szabadság pedig egyáltalán nem bizonyult kívánatosnak. Az emberek így beszéltek: miért mentünk el? Hol vannak a hússal és finom ételekkel teli kamrák? Most csak homok van körülöttünk, meg még valami, amiről beszélünk. Ez az egyik. A másik: Egyiptomból az ígéret földjére el lehetett volna jutni néhány nap, vagy néhány hét alatt. Ők azonban negyven évig bolyongtak; miért? Azért, mert Isten késztette őket bolyongásra, amíg meg nem hal az a nemzedék, amelyik a fogságban nőtt fel, és amíg fel nem nő az a nemzedék, amelyik a szabadságban és egy teljesen vad közegben született, ahol csak az Istenbe vetett hitük volt és semmi más. Az út során felmentek a Sínai-hegyre és megkapták a Tízparancsolatot, de mégis: a rabságban felnőtt nemzedéknek el kellett tűnnie.

Úgy vélem, hogy ugyanez történik most az Egyházzal is. Mindezen évek után, amikor az Egyház csak a külső formák iránti szélsőséges ragaszkodás útján tudott fennmaradni, természetesen nagyon félelmetes elkezdeni gondolkodni és elkezdeni kérdéseket feltenni. Döbbenetes, hogy a régi korban az Egyház atyái mással sem foglalkoztak, csak azzal, hogy kérdéseket vetettek fel. Ha adtak válaszokat, akkor csak azért adtak, mert maguk vetették fel a kérdéseket. A válaszok nem az égből pottyantak a nem létező kérdésekre. Méghozzá a kérdések a pogányság által körülvett embereknek szóltak, vagyis olyanoknak, akik teljesen más tapasztalattal és más világnézettel rendelkeztek. Nekünk is számolnunk kell ezzel. Ma senki nem él keresztény országban. Léteznek a szellem hősei és az Evangéliumhoz hű emberek stb., de többé nem lehet már egy országról sem mondani, hogy az keresztény vagy nem keresztény. Ugyanilyen helytelen például orosz orthodoxiáról beszélni.

Mondjuk itt (Londonban) ma emberek egy – nem túlságosan nagyszámú – csoportja engem nagyon vádol: Ön elárulta az orosz orthodoxiát, mivel nem „OROSZ” Egyházat épít… Én azonban kezdettől fogva mondtam: mi olyan Egyházat építünk, amely a lehető leginkább hasonló kíván lenni a kezdeti Óegyházra, amikor olyan embereket, akiknek semmi közük nincs egymáshoz, egyetlen egyesíti: Krisztus, az Ő hite. Együtt állt a szolga és az úr, a különféle nyelvű emberek. Erre törekedtem én itt: hogy mindenféle ember eljöhessen, és elmondhassa: igen, egyetlen közös közöttünk – az Isten… Úgy gondolom, hogy ez a probléma megoldása. Mert ha elkezdünk az orosz, görög vagy más orthodoxiáról beszélni, akkor elveszítjük az embereket. De már több mint negyven évvel ezelőtt beszélgettem Jakab apameai püspökkel, aki egy nagyon jó ember, pap volt. Ő mondta nekem: tudja, másfélszáz fiatalt veszítünk évente, mert elszakadtak a görög nyelvtől… Megkérdeztem: miért nem küldik el őket hozzánk? – Nem, mi előnyben részesítjük, hogy elvesszenek, mintsem hogy átadjuk őket egy „idegen” Egyháznak… Hát ez ellen küzdöttem és fogok küzdeni. Mert szükségünk van a hívőkre: olyan emberekre, akik találkoztak Istennel. Nem grandiózus értelemben gondolom ezt; nem képes mindenki Pál apostollá válni, de egy kis mértékben mindenki mondhatja: ismerem Őt! Ők is és mások is bizonyára ismernek valami hasonlót és ezért állhatunk együtt, még ha eltérőek is a szokásaink. A szokások olyan dolgok, amelyek nem alakulnak át rögtön.

Szeretném, ha lenne lehetőségem még egy évig orosz beszélgetéseket tartani, visszatérni bizonyos alapvető dolgokhoz, bár ezekben az alapdolgokban lesznek olyan momentumok, amelyeket nem fognak szimpátiával fogadni… Georgij Florovszkij atya mondta nekem egyszer: tudja, nincs egyetlen olyan atya sem, akinél ne lehetne valamilyen eretnekséget találni, Theológus Szent Gergely kivételével, aki olyan óvatos volt, hogy nem mondott semmi feleslegeset… Egyébként mindenkinél lehet valamit találni. De akkor vedd azt, ami ki lett mondva, és ami helytelennek tűnik a számodra, gondolkodj el rajta, és mond el a saját meglátásod; nem kell feltétlenül kritizálnod, de mond el: annak alapján, amit hallottam, ilyen gondolataim vannak, nézzük meg, hogyan egészítik ki vagy javítják ki egymást… Úgy gondolom, hogy nagyon fontos, hogy most gondolkodjunk és megosszuk gondolatainkat, még ha azzal a kockázattal is, hogy tévedésbe kerülünk. Valaki majd kijavít minket, és helyére kerülnek a dolgok.

Emlékszem, mennyire zavarba jöttem, amikor Nyikoláj Zernov ötven évvel ezelőtt azt mondta nekem: „az Egyház minden tragédiája azzal kezdődött, hogy olyan dolgokat kezdtek formulába foglalni, amiket még hajlíthatónak kellett volna meghagyniuk. Úgy gondolom, hogy igaza volt – most ezt gondolom, de akkor meg voltam rémülve. Ez nem jelenti azt, hogy az Egyetemes Zsinatoknak nem volt igazuk, arról beszéltek, amit megéltek. Azóta is a teológusok megélnek valamit… Például Szergij Bulgakov atyát eretneknek tartották, most azonban sokan teljesen másképp néznek rá. Ez helytelen, az helytelen. Vannak természetesen elfogadhatatlan dolgok, és vanak fordítva…

www.masarchive.org

Advertisements